- Hallottad, hogy a Béla meghalt?
- Jesszusom! Miben halt meg?
- Az orkánjában!
- Höhöhöhö !
Röhögtünk önfeledten a gyermeteg pesti blődlin. Persze mi máson mulathattunk volna, hiszen gyerekek voltunk még a 60-as évek elején, amikor az orkánkabát, a nyugat ikonikus jelképe volt a sláger, a vágyott ruhadarab. A kor ismert sportolói sok egyéb mellett nyugati versenyekről hazatérve orkánkabáttal is kitömték a bőröndjeiket. Velük az egyenruhájuk színe miatt csak spenóthuszárnak becézett vámosok is sokkal elnézőbbek voltak, mint a mezei polgárokkal.
Mai szemmel persze a barna, sötétkék vagy fekete műanyag esőkabát nagyjából az egyszer használatos, eldobható kategóriába tartozik. De akkor! A szabad világ üzenetét, a modernséget, a nemzetközi divatot hirdette a lóden és a viharkabát alig enyhülő közegében. Aki valahogy kijutott Bécsbe, igyekezett minél több orkánt hazacsempészni, mert akár 400 forintért is el lehetett adni. Nagyapám Lőrinciben havi 240 forint havi nyugdíjat kapott akkor. És nem az övé számított a legrosszabbnak a faluban.
Nekem óriási szerencsém volt, mert - ma már nem emlékszem, hogy rokon, ismerős, vagy egyszeri kétkezi csempész révén, de - kaptam egy gyermek orkánkabátot. Le sem lehetett rólam vakarni. Ha tehettem volna, abban is alszom.
Majd ahogy jött, oly gyorsan el is múlt az orkán-őrület, mint az influenzajárvány. Fogalmam sincs, hová lett a hőn áhított ruhadarab. Bezzeg a hűtlenül elhagyott gyermek viharkabát minden költözés dacára, több mint félévszázada kísér és csak a kapucniját fújta el a történelem szele. Az erős vászonkabát ott lóg a szekrényben, Ági gondos keze nejlon védőhuzatot is tett rá. Az évtizedek alatt annyira megkeményedett az anyaga, hogy ma már az én gyermekkori viharkabátom tényleg megáll a „saját lábán”.
Az első amerikai filmek, a 68-as nyugat-európai diáklázadások, a tengeren túli hippi mozgalom elhozta a farmer minden akadályt ledöntő rohamát a legvidámabb barakkba is. Akkor még senki sem hívta "dzsínsz"-nek a 19. század második felében még egyszerű bányász munkaruhaként kezdő kultikus ruhadarabot. Igazából James Dean hozta divatba, talán az 1955-ös Haragban a világgal című filmjében. Magyarországon legföljebb IKKA-csomagból lehetett hozzájutni a Levi’s, Wrangler, Mustang, vagy Lee, esetleg Lee Cooper farmerhez. Illet ismerni a különféle márkák zsebre varrott mintáit is. Dzsekiről nem is álmodhattunk, az ritka volt, mint a fehér holló. Egy teljes farmeröltöny maga volt a hódítás csúcsa.
A Mama az első hullámmal szerzett nekem egy valódi Levi’s-t 68-ban kemény 800 forintért. Természetesen előírásosan beleültem a fürdőkádba, mert köztudott volt, hogy akkor kimegy belőle a felesleges indigó, és nem fog megtörni sem az anyag. Később a Balatonba is a farmeromban mentem be. És pont akkortájt, 15 évesen jött el az első szerelmek ideje. Tudtam, hogy nagyon menő vagyok hegyes orrú ködvágó skárpimmal, melynek kissé magasított sarka valamicskét korrigált 171 centis termetemen. De ha ez sem lett volna elég, a vörös nejloning már tényleg hódító külsőt kölcsönzött. Persze villamoson, vonaton igyekeztem mindig hanyagul úgy állni, hogy a farmer márkajelző címkéje jól látható legyen.
A 70-es évekre a hatalom is belátta, hogy mit sem tehet az ideológiai fellazításban meghatározó szerepet játszó szabászati termék ellen és Trapper farmer néven piacra dobta az első szocialista blue jeanst. Itthon ugyan csak azok hordták, akiknek nem tellett igazi márkás darabra, de kiváló „kemény valutának” számított a nagy Szovjetunióban. Később, a 80-as években már Magyarországon is gyártották a Levi’s-t.
A farmer hétköznapi viseletté válásával utat engedett a trapézgatyáknak is. Mai eszemmel már csak nosztalgikusan mosolygok akkori önmagamon és kortársaimon, ahogy összemértük, kinek szélesebb a nadrágszára. A 30-40 centi az alsó határ volt, de a hosszra is ügyelni kellett, hogy bumfordi, vastag talpú cipő orrára bukjon a nadrág. Hozzá kerek nyakú, rövid ujjú pulóver, vagy apró virágmintás ing dukált.
Egyszer elszakadt a cipőfűzöm, s Picivel, kiskamaszkori barátommal, ki máig az maradt, csak egy óceán választ el minket egymástól, kitaláltuk, hogy egy piros meg egy kék szalaggal helyettesítjük cipőfűzőnket. Így mentünk az Ifiparkba és ezután életemben először és utoljára, lokális divatdiktátorként hamarosan másokon is viszontláttam találmányunkat. Azután persze ez is elmúlt és nem lettem sem Versace, sem Gucci, sem Yves Saint-Laurent.
Ebből is kinőve, a magyar értelmiség korabeli egyenruháját öltöttem magamra: bőr oldaltáska, magas szárú fűzős Alföldi cipő, gondosan cipőbe tűrt farmerral. Nyáron ugyanez, csak bőrpapucs kivitelben és gatyabetűrés nélkül. Az egyénieskedők a Magyar Néphadseregnél rendszeresített gázálarc-táskát, vagyis szimatszatyrot aggatták a vállukra. Bár az is igaz, hogy akkortájt még a tartalom is számított és illett bizonyos könyveket olvasni, filmeket megnézni és arról kocsmák mélyén társalogni.
Házibuliba, ha nagyon különös és elvarázsolt hangulatban voltam, vagy a papa orvosi táskájában, vagy gyermekkori hegedűm tokjában vittem az Éva vermutot, vagy a fekete címkés cserkópálinkát. Esetleg a literes fémkupakos Zöldszilvánit. Azután már csak a szellemes szöveget kellett valahogy összelapátolni. Ez volt a nehezebb.
Mára csak az emlékek maradtak, meg a leküzdhetetlen undor a cseresznyepálinkának még a szagától is.