Charles Gati: reszkess, Amerika!

Különösen vasárnaponként sokan olvassák a New York Timest Amerikában. Hat dolláros ára ellenére több mint egymillió példány fogy el a tekintélyes lapból. A digitális kiadásnak csaknem két és fél millió előfizetője van.

Most vasárnap az első oldal közepén nem Trumpról vagy a koreai olimpiáról volt szó. Reggelizés közben egy komor kép és egy többhasábos, 57 bekezdésből álló cikk nagybetűs címe köszöntött: „Miközben Európa zavartan fészkelődik, baltát emel a demokráciára.” Mármint Orbán.

Ismerőseim azt akarták tudni, hogy a magyar kormány részéről miért csak a szóvivő állt szóba a Times tudósítójával. Miért nem akarták legalább befolyásolni a tudósítót? Nem tudják, hogy az egész amerikai média gyakran követi a Times példáját? Lehet, hogy valójában örülnek a rossz kapcsolatoknak?

Jó kérdések. Ha a kormány biztosra veszi szavazói támogatását, és bízik a putyini Oroszország békés szándékaiban is, hiheti azt, hogy nincs és nem is lesz szüksége Amerikára. Ez esetben attól sem fél, hogy az amerikai befektetők vagy turisták máshová mennek. Sőt talán arra számít, hogy Magyarország olyan fontos Amerikának, hogy Amerika fog alkalmazkodni a magyar kormányhoz.

Csak így érthető, hogy a kormány nem áll szóba a New York Times tudósítójával. Befolyásos lap, de libsi bagázs írja és szerkeszti. Írjanak, amit akarnak. Ilyen gondolkodás mellett egyszerre az is érthető, hogy a kormány és sajtója miért támadja oly durván az amerikai ügyvivőt, David Kostelancikot. Azt állítják, hogy az egyébként magyarul is értő, tapasztalt diplomata „tájékozatlan”, és két előadása a sajtószabadságról és a transzparenciáról csak a saját nézeteit tükrözi. Ez persze nevetséges. Mint a State Department volt alkalmazottja állíthatom, hogy az ilyen előadásokat több olvasatban hagyják jóvá az ügyvivő kollégái és felettesei Washingtonban. Ha Kostelancik nem képviselné kormánya álláspontját, már nem lenne a helyén.

A helyzet egyszerű. 1. Valamikor idén egy új nagykövet jön Budapestre. Kostelancik második ember lesz. Ha a követ politikai kinevezett (ami biztos) és van esze (ami nincs kizárva), akkor a volt ügyvivőre fog támaszkodni. 2. Ennek ellenére lehetséges, hogy az új nagykövet egy ideig majd azt hiszi, hogy a jelenléte változtat a lényegen. Aztán rájön, hogy nem. Döntő jelentősége nincs annak, hogy éppen ki a főnök, vagy ki mit mond a Szabadság téren.

A lényeg ugyanis az, hogy a magyar kormány (1) külpolitikájában nem alkalmazkodik állítólagos szövetségesei - az Európai Unió és a NATO - legfőbb eszméihez és gyakorlatához, és (2) belpolitikájában nem vállalja a demokrácia alapvető eszméit és gyakorlatát. Ezért a kapcsolatok a jövőben vagy rosszabbodnak, vagy marad a szokásos amerikai „aggódás”, a „baráti kritika”, a fékek és ellensúlyok védelme, másrészt folytatódik a sületlen magyar támadás – egyfajta „Reszkess, Amerika!” – a tengerentúli diplomaták, újságok, Soros, stb. ellen.

Marad a furcsa ellentmondás is: mindeközben a magyar nép többsége változatlanul Amerika-barát.

Szerző

Szuverén döntés

Hamarosan dönteni kell. El kell végre határozni – nem a politikai vezetésnek, mert az ő véleményüket ismerjük, hanem az embereknek, hiszen az ő pénzükről van szó –, hogy mi a fontosabb. Megér-e nekünk az ún. nemzeti szuverenitás egyik apró szeletkéje (hogy nálunk a közpénzekből markolászva szabadon tollasodhatnak a miniszterelnök által arra érdemesnek nyilvánított kevesek) annyit, hogy cserébe kockára tegyük az ország felzárkózásának esélyét - vagy mégis inkább valódi európai állam szeretnénk lenni, maradéktalanul élvezve az előnyöket, többek között az uniós támogatásokat is.

Hogy a Tiborcz-ügy címlapra került a vezető nyugati lapokban, az csak a tünet, nem maga a kór, de azért higgyük el: a Lajtán túlról nézve elég ijesztő. Képzeljük el, hogy egy nettó befizető tagállam adózó állampolgárai vagyunk: nekünk mennyire esne jól, ha azt látnánk, hogy a tőlünk elvont pénzből néhány országgal keletebbre mesés magánvagyonok keletkeznek néhány év alatt? Jó szívvel néznénk-e olyan csodálatos meggazdagodásokat odaát, melyeknek a kizárólagos forrása az általunk fizetett adó? Örülnénk-e neki, hogy az egyetlen teljesítmény, amit ezekért az euróban mérve is százmilliós adományokért ott a keleti végeken nyújtani kell, a rokoni, szomszédi, kötélbaráti viszony a mi pénzünkből kisegített ország miniszterelnökével?

Ne legyenek kétségeink: az akkurátusan adóztatott német/svéd/holland polgárt egyáltalán nem érdekli, hogy cserébe mekkora profitot termelhetnek nálunk a német/svéd/holland cégek. A profit a kapitalizmus lényegéhez tartozik, szükséges rossz - vagy jó (és már elnézést, de a CBA meg a COOP igazán minden segítséget megkapott, hogy hazai pályán győzze le az Aldit meg a Lidlt), megszokták. Ami idegen a versenyhez szokott gondolkodástól, az az évtizedeken át tartó segélyezés, különösen olyan kontextusban, ha a segélyezett sokkal kevesebb eredményt tud fölmutatni azokon a területeken, ahová az adományokat eredetileg szánták, mint mondjuk a politikaközeli személyes vagyonosodások frontján.

Hogy az európai korrupcióellenes ügyészség immár nemcsak ábránd, hanem lassan működésre kész intézménnyé válik, abban – akár tetszik ez a magyar „nemzeti oldalnak”, akár nem – kulcsszerepe van az Orbán Viktor házi stadionjáról, kisvasútjáról, Mészáros Lőrinc Zuckerbergét lepipáló jószerencséjéről, meg legújabban Tiborcz István tizenmilliárdos stiklijéről a nyugati sajtót körbejáró híreknek. Merthogy az itthoni tüntetések egyik szlogenje, a „bűnözőknek nem adózunk” az európai polgár számára is rokonszenves. És abból, hogy Magyarország kimaradt az antikorrupciós együttműködésből, nemcsak az következik, hogy a Tiborcz-féléket egyelőre nem vezetik el vezetőszáron marcona európai nyomozók (ha már a magyar kollégáikat olyan látványosan nem érdekli a sztori), hanem az is, hogy rövid időn belül, már a következő finanszírozási ciklusban a sor végére fogunk kerülni a pénzosztásnál. Lesz saját, magyar tulajdonos osztályunk (olyan, amilyen), de páriák leszünk abban a közösségben, ahová tíz magyar közül hét tartozni szeretne. Ezt kockáztatjuk most, nem a szuverenitást.

Szerző

Pesti abszurd

Ha nagyon lecsupaszítjuk, akkor a pihenéshez való jog csap ma össze a vállalkozás jogával az Alkotmánybíróság előtt. Az előbbi lenne a tétje a most vasárnapra kiírt népszavazásnak: a VII. kerület minden lakója szavazhat arról, hogy legyen-e ismét záróra a bulinegyeddé lett Belső-Erzsébetvárosban. Az utóbbit pedig az az ismeretlen indítványozó vetette fel, aki az éjféli zárórát látja aránytalan korlátozásnak, összevetve a vállalkozóktól beszedett különféle adókkal és járulékokkal.

Hogy hogyan dönt az Alkotmánybíróság, s ha lesz egyáltalán népszavazás, az milyen eredményt hoz, hamarosan megtudjuk. Viszont ezen a ponton érdemes még egyszer rögzíteni: abszurdum, hogy egy ilyen kérdésnek efféle kiélezett jogvitában kell eldőlnie. A képviseleti demokráciában ugyanis minden eszköz adott lett volna, hogy az érdekeltek értelmes egyeztetéssel konszenzusra jussanak, akár már évekkel ezelőtt.

Helyi önkormányzatnak hívják azt a szereplőt, amelyet a helyzet végtelen eldurvulásáért a felelősség terhel. A polgárok választott vezetőinek korrupt mivoltán és nemtörődömségén múlt, hogy az épített örökség romosan, felelős fejlesztési koncepció nélkül érte meg a XXI. századot; és ugyanebből fakadt, hogy értelmes és távlatos szabályozás helyett rászabadították a korlátozás nélküli aljaturizmust a lakónegyedre. Szinte gyerekes volt, ahogy éveken át menekültek a tetteket sürgető polgárok elől, az pedig pusztán az ő szövevényes elköteleződéseiket bizonyítja, hogy minden lehetséges módon lakók és kocsmárosok konfliktusaként próbálták beállítani az egyre nagyobb botrányt.

Még nem tudjuk, mit dönt az Alkotmánybíróság, azt sem, mi lesz a népszavazás vége. De ez az ügy azonban csak egy újabb bizonyíték amellett, hogy Budapestnek egységes, felelős, átláthatóan működő, távlatokban gondolkodni képes önkormányzati vezetésre van szüksége.

Szerző