Bér, munka, foglalkoztatás (Foglalkoztatáspolitikai tézisek)

Publikálás dátuma
2018.02.17 08:50

Az európai foglalkoztatáspolitika célja a minél szélesebb körű aktivitás elősegítése, a befogadó jellegű munkaerő-piac kialakítása, tisztességes munkakörülmények és bérezés biztosítása, a munkaerő képzés útján történő versenyképességének fenntartása, valamint az esélyegyenlőség garantálása. Ezektől a céloktól az utóbbi években a hazai rendszer elkanyarodott, intézményeit elsorvasztotta. Fordulatra van szükség.

A munkanélküliség kezelése: kifelé a zsákutcából!

A hazai foglalkoztatás helyzetét a munkanélküliségi ráta nem fejezi ki. Az alacsony munkanélküliség (kb. 4 százalék 2017 végén) ugyanis annak köszönhető, hogy

1. 2011 után több százezer munkavállaló hagyta el hazánkat,

2. a tartós munkanélküliek aktiválását a kormány egy igen ellentmondásos közmunka-rendszer fenntartásával oldja meg.

A szabad munkavállalás az Európai Unióban fontos jog, de az elvándorlás ebben a mértékben nem kívánatos. Családokat szakít szét, több szektorban is veszélyezteti a normális működést, és hosszú távon aláássa a gazdaság növekedési potenciálját. A munkaerő-hiány sok vállalat beruházási lehetőségeit beszűkíti, ami egyszerre mennyiségi és minőségi probléma.

A jelenlegi helyzet döntően a munkaerő-piac 2010 utáni eltorzításának, az intézmények visszafejlesztésének következménye. A Fidesz-kormány egy lapra: a belügyi irányítás alatt működő közfoglalkoztatásra tett fel mindent – és ezzel az ország egésze veszít.

A közmunkának, közfoglalkoztatásnak lehet szerepe a munkanélküliség kezelésében (különösen nagy válságok idején és a fejlődés centrumaitól elzárt, depressziós régiókban), a mai magyar viszonyok között azonban a közfoglalkoztatásban részt vevők nagy része átvezethető más, ígéretesebb megoldásokba. Ilyen lehetőség a szociális szövetkezetek, illetőleg a tartós munkanélküliek kisvállalkozások általi, támogatott foglalkoztatása.

Az alternatív aktiválási megoldások alkalmazása mellett elengedhetetlen a hosszabb idejű munkanélküli segély visszaállítása, hogy megnöveljük a munkába állás esélyét, amihez egy ezt támogató, tisztességes foglalkoztatási szolgálatot, közvetítőrendszert kell létrehoznunk.

A termelékenységet és a teljes foglalkoztatást célzó munkaerő-piaci intézmények létrehozása alapvető feladat. Ennek vannak előzményei Magyarországon, de 2010 után felduzzasztott közmunka-program beindításával egyidejűleg mindez elhalt. A dinamikus gazdaság megköveteli a professzionális munkaerő-képzést és közvetítést, amelynek hálózata egy év leforgása alatt Magyarországon is kiépíthető. Az állami munkaügyi intézményrendszer ne közmunkahivatal legyen, hanem valódi képességgel rendelkezzen a kistérségi krízisek kezelésére, valamint egyéni karrierutak támogatására.

Szociális jogok és munkakörülmények

Magyarországon helyre kell állítani és érdemi feladatokkal kell felruházni a szociális párbeszédet a munkáltatók, munkavállalók és a kormány között. A szociális partnerek bevonásával felül kell vizsgálni a 2012-ben életbe léptetett munkajogi szabályozást.

A szakszervezeti és egyéni munkaügyi jogok növelése útján el kell érni, hogy csökkenjen a munkahelyi kiszolgáltatottság, és az emiatt gyakran előforduló radikális kizsákmányolás. Tiszteletben tartandó a sztrájkjog, erősítendő a kollektív alkuk rendszere, a szakszervezetek pedig függetlenítendők a mindenkori politikai hatalomtól. Ösztönözni kell, hogy a dolgozók csatlakozzanak szakszervezetekhez!

Nagyobb figyelmet kell fordítani a fiatalok munkába állására, az első munkatapasztalatok megszerzésére. El kell kerülni, hogy a fiatalok a munkakörülmények vagy a jövedelem okán rossz tapasztalatokat szerezzenek, amitől azonnal az elvándorlás jut eszükbe. Az EU által kidolgozott és finanszírozott Ifjúsági Garancia-program lehetőségeit ezen a téren sokkal jobban ki lehet, és ki kell használni.

Munkavállalás és jövedelmek

A Fidesz kormányzása idején a bérdinamika hosszú időn át elmaradt a gazdasági növekedés ütemétől. Ez súlyos veszteséget jelentett a magyar dolgozóknak. A kormány által meghatározott minimálbér a jövedelem-politika fontos eszköze. Bár az elmúlt évben jelentős emelés történt, jelenleg ezen a téren is elmaradunk a visegrádi országok átlagától (jelenleg a nettó minimálbér euróra átszámolva 24 százalékkal nagyobb Lengyelországban, mint nálunk). Fontos lenne továbbá, hogy a minimálbér ne csak a létminimumot érje el, hanem egyfajta társadalmi minimumot is, amely már elegendő arra, hogy aki napi 8 órában dolgozik, az kisebb váratlan kiadásokra félre tudjon tenni.

A minimálbér legyen teljes körű! A közmunkás is ugyanúgy munkás, mint aki egy vállalkozásnál alkalmazottként dolgozik, ezért a minimálbérnél alacsonyabb összegért ne lehessen senkit se foglalkoztatni! Ennek megengedésével a Fidesz növelte a társadalmi egyenlőtlenséget. Az állami cégeknél dolgozókat - főképpen a diplomásokat - közmunkás státuszból rendes foglalkoztatotti státuszba, a cégnél alkalmazott besorolás szerint át kell venni. A tartós munkanélküliek (újbóli) foglalkoztatásának támogatására EU-forrásokat lehet és kell igénybe venni.

Európa-szerte, és Magyarországon is jelentős a nemek közötti bérszakadék. Kormányzati törekvés kell, hogy legyen a férfiak és nők közötti bérkülönbség megszüntetése, csakúgy, mint a területi bérkülönbségek korlátozása. Utóbbi alakításában jelentős szerepet játszik a termelékenység alakulása, és általában a munkaerőpiaci kereslet és kínálat. Indokolt mégis elvárni, hogy az állam lépjen be szabályozóként, és a szociális partnerekkel egyetértésben dolgozzon ki megfelelő irányelveket.

Az állam mint foglalkoztató, gazdálkodó és szabályozó

Az utóbbi években az állam mint foglalkoztató élen járt a munkakörülmények lerontásában. A jövőben legyen a magyar állam példás foglalkoztató, mint ahogy példamutató gazdálkodóvá és kiszámítható szabályozóvá is kell válnia.

A közszférára is érvényes, hogy ösztönözni kell az átlagbér növekedését, sőt egyszeri korrekció is indokolt lehet. Miközben 2008-ban 17 százalékkal keresett többet egy szellemi dolgozó a versenyszférában, mint a közszférában, 2017 első háromnegyed évében már 36 százalékkal. Ez azt jelenti az állam nem ismeri el az alkalmazottait, nem becsüli meg a köz érdekében dolgozókat, hanyagul bánik az emberi erőforrásokkal.

Az állam legyen prudens és takarékos, de önmagában az állam „karcsúsítása” nem lehet cél, mert az sokszor a közalkalmazottak béreinek és munkakörülményeinek romlásához vezet. (Ennek drámai példáját láthatjuk a szociális dolgozók esetében és az egészségügyben.)

Ne a kisebb állam legyen a cél, amelynek alkalmazásából azért mennek el az emberek, mert ilyen alacsony fizetésért nem vállalják a munkát! Ugyanez igaz az állami vállalatokra is, ahol a bérek eddiginél dinamikusabb emelésével kell nyomást gyakorolni a versenyszféra többi területére.

A kisebb állam, alacsony közalkalmazotti fizetés, alacsony adó ördögi köre egy rövidlátó, kontraproduktív szellemiséget tükröz. Miközben az állam a közalkalmazottakon spórol, sok esetben indokolatlan támogatásokat nyújt. A foglalkoztatáshoz kapcsolódó kedvezményeket felül kell vizsgálni. Ahogy a szociális rendszerben is több egyéni élethelyzetet, rászorultságot figyelembe vevő ellátás lehet indokolt, úgy a foglalkoztatási adókedvezményeket is célszerű kivenni az univerzális támogatások alól. Ma sok ilyen (foglalkoztatást finanszírozó) támogatást kapnak óriásvállalatok, miközben az induló kisvállalkozások adókerülésre kényszerülnek. A foglalkoztatási kedvezményeknek felső határt kell szabni, illetve nagyobb cégek esetén feltételekhez kell őket kötni. Korszerűbb intézményrendszer és szabályozási filozófia segítheti egyszerre a gazdaság versenyképességét és a dolgozók boldogulását.

Szerző

A Tanácsköztársaság és az írók

Publikálás dátuma
2019.03.24 15:37
PLAKÁTOKON ÜZENT A HATALOM - A teljes szesztilalom nem tette népszerűvé a proletárdiktatúrát
Fotó: Országos Széchényi Könyvtár
Kulturkampf közepette üljük meg a Tanácsköztársaság kikiáltásának centenáriumát. A kultúrában meglévő liberális túlsúly ellen irányul a harc. A hatalom elérkezettnek látta az időt, hogy az eddigi pozitív diszkriminációt (jó példa erre a mérhetetlen összegekkel kistafírozott Magyar Művészeti Akadémia, amely előszeretettel nevezi magát egyszerűen csak Akadémiának, nem törődve azzal, hogy a név – egyelőre még! – foglalt) felváltsa a negatív diszkrimináció, a tisztogatás. Elszólások eddig is voltak (a Nobel-díjas Kertész Imre „nem magyar”; Konrád külföldről „magyarnak látszik”; a Nyugat csak egy kis példányszámú zsidó lapocska volt; Ady a baloldal által készpénzen megvásárolt ember stb.), és nagyon valószínű, hogy az egész pályás letámadás szellemében a kulturális mecenatúra egyre elfogultabb lesz. Csak az a bökkenő, hogy ezekkel a módszerekkel sem lehet igazán színvonalas, kurzus-hű kultúrát teremteni. A liberális túlsúly „vádja” ugyanis igaz, méghozzá nemcsak a jelenben, hanem a múltat illetően is – egyszerűen a művészet lényegéből eredően.
Persze annál rosszabb a tényeknek! Ha lehetett visszamenőleges hatállyal törvényt hozni, a múltat is meg lehet változtatni, hiszen „aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is, aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”. Lehet „a múltat napról napra, sőt szinte percről percre a jelenhez igazítani”. (Sokunk olvassa úgy mostanában Orwellt, mint a napisajtót…) Szinte biztosak lehetünk abban, hogy a Tanácsköztársaság centenáriumára felállítják Nagy Imre szobra helyén a vörös terror áldozatainak emlékművét. Megbélyegzik, szitokszóvá silányítják, lényegében hamisítják meg ama 133 napot. Letagadják, hogy a magyar értelmiség színe-java felszabadultan üdvözölte.  Akárhogy próbálják is majd elhitetni, hogy az értelmiség csak a terror előtt hajolt meg, s hogy Lukács György egész életműve kimerül a tizedelésben, nemcsak az elkötelezett kommunisták lelkesedtek, hanem például Tóth Árpád, Babits, Molnár Ferenc, Móricz, Illyés, Juhász Gyula, Móra, Márai, Németh László, Szabó Dezső és sokan mások is.

Emberséges diktatúra

Az írók nagy részét a proletárforradalom lendülete kezdetben magával sodorta. Része volt ebben annak, hogy a Tanácsköztársaság vér nélkül győzött, s hogy a háborús szenvedések fogékonyabbá tették a lelkeket a szocializmusra – az I. világháború alatt Marx lett a legnagyobb példányszámban olvasott auktor. Emellett már korábban, a naturalista írókon, a Népszaván, a Huszadik Századon, a Galilei Körön, s főként Ady költészetén keresztül megindult a szociális eszmék beszivárgása a magyar társadalomba. A Tanácsköztársaság az első időben csupa olyan intézkedést tett, amelyeket a jó szándékú polgárok is csak helyeselhettek. Rendet teremtett – a polgárok nyugodtan alhattak –; szociális intézkedéseket hozott; nagyvonalú nemzeti, társadalmi és kulturális programot adott; mellőzött tudósokat ültetett katedrára; művészeknek, íróknak a nyugodt munka lehetőségét biztosította – egyszóval, rácáfolt a vörös terrorról fantáziált rémképekre.
Móra írta az első hét után: „Talán sohase volt még a történelemben diktatúra, amely ilyen megalkuvástalanul kemény és mégis ilyen istenien emberséges lett volna.” Ezért fogadta el az értelmiséggel együtt szinte minden magyar író a Tanácsköztársaságot. Egy időre olyanok is komolyan hitték Lassalle szavait – a proletariátus az a szikla, amelyen a jövő temploma felépül –, akik korábban tagadták. A polgári forradalomtól hiába várt reményeik valóra váltását is a proletárdiktatúrától várták az írók és művészek:
A Nyugat 1919. április 1-jei számában jelent meg Tóth Árpád verse:
„Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
Legyen szavad teremtés új igéje,
Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
Mit elrontott sok régi, úri isten,
Te istenek közt új és proletár
Formáld boldoggá pörölyös kezeddel, –
Emelj minket roppant tenyereidre
És a magad képére gyúrj át minket!”
Ugyanebben a Nyugat-számban Szabó Dezső is üdvözli a Tanácsköztársaság kikiáltását: „Sikerül-e most végképp megvetnie lábát az új világrendnek, vagy a nagyszerű erőfeszítés csak szuggeráló példa marad, beleégve minden jövő felé forduló szívbe? Nem lehet tudni. Mindenesetre a legmélyebb hittel kell dolgoznunk kiépítésén. De a ma jelszavai s a tegnap jogos gyűlölete ne szűkítse meg emberségünket, ne homályosítsa el horizontunkat. A kommunizmus sem végcél, csak állomás, melyen át továbbrohan a végtelenbe haladó ember. Egyetlen végtelen horizontja a jövőnek: a teljes ember. Az ember, akiben benne lesz Szókratész, Szent Ágoston és Marx, Platon, Corneille és Whitmann, minden kor, minden ember, minden faj. Összejött óceánja az évezredektől zuhogó emberi életnek, vissza fogja mutatni tükrében a kozmosz örömének és fájdalmának minden emberi arcát, s úgy lesz, minden emberben benne az egész emberiség, mint a szétterjedt jó étel, az egyetlen szeretet, a feladatra hívó megilletődés. Szétszórva sok száz táj felé, éhes gyökerek vad csókjaiba oszolva, tavaszi vadvizek titkos sodraiba bontva, belerothadva az előrerohanó tavaszba: ti elfektetett nagy gyermekek, véres vetései az örök jövőnek, köszönet nektek. Most jön véretek nagy aratása. Új világ születik, új ember keresztelőjét zúgják a megkondított szívek.”

Babits katedrát kapott

Babits Mihály Tanácsköztársaságot üdvözlő verse, a Verstöredékek nem jelent meg a Nyugatban, nem is olyan közismert, mint Tóth Árpád Az új Istene, hiszen csak 1956-ban látott napvilágot először a Szabad Népben. Első közlését, 1949-ben, Révai József gátolta meg, mondván „nem jött még el Babits rehabilitációjának az ideje”. De miért nem publikálta a költő maga 1919-ben, megírása idején? Csak az lehetett az oka, hogy a témát ugyanakkor Tóth Árpád szintén megírta híres ódájában, Az új istenben.
Az Antikrisztust kelni láttuk őt
és vizek fölött a parázna nőt,
a királyokkal szajhálkodni, míg
lent fulladoztak hajszolt népeik.

Szívünkben most egy vádló hang süvölt:
Mi fontuk a korbácsot mely gyötört,
mi öntöttük az ágyút mely megölt -
silány rabszolgák! Mért tűrt meg a föld?

Két nép vagyunk ma, muszka és magyar,
ki több szégyenben élni nem akar
és inkább szenved, inkább belehal,
de ember lesz és újra fiatal!

Magyarok! A kor nagy dologra hí,
mi vagyunk az idők postásai,
mi küldjük szét a vörös levelet,
melynek pecsétjei vérző szivek.

S sokan remegnek, ha a pósta jön,
de még többeknek lesz ez szent öröm,
hogy nem volt annyi vér és annyi könny
hiába, mert már a nagy óra jön.
A Tanácsköztársaság teljesítette Babits nagy vágyát, egyetemi katedrát biztosított neki a pesti Bölcsészkaron. A költő egy szemeszteren át Az irodalom elmélete címen tartotta meg előadásait. „A nagy XI-es tanteremben és az ablakdeszkákon, a lépcsőkön, az ajtóban és kint a folyosón százan és százan ültek, álltak, szorongtak, hallgattak és jegyeztek. Oly nagy volt a tolongás, hogy a végén már csak indexes igazolással lehetett bejutni”– emlékezik vissza tanítványa Fábry Zoltán (az író). Előadásai társadalmi eseményszámba mentek, azokon nemcsak beiratkozott diákjai jelentek meg hetenként kétszer két-két órára, hanem a szellemi élet neves személyiségei is. Így például az első előadáson az előadó oldalán Ady özvegye, Csinszka is ott volt. Szabó Lőrinc Babits asszisztenseként a rendet tartotta fönn. Az ő föladata volt az is, hogy Babits másik előadás-sorozatát, az Ady-szemináriumot szűkebb körű hallgatóság részére korlátozza.
Molnár Ferenc április 1-jén így ír: „Abból a földrajzi különbségből, ami az Oroszország és Franciaország nagy távolsága, Németország és Magyarország kis távolsága közt van, megszülethetik a lenini koncepciónak egy nyugat felé fordított olyan képe (…), amely a maga csodálatos tisztaságában, világtörténelmi jóhiszeműségében és annyi emberi nyomorúság tapasztalatait felhasználtan boldogító ragyogással világít a nyugatra.”
Móricz négy nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után a Nemzeti Színházban új közönséggel találkozik. Czine Mihály szerint „(a) gróf Széchenyiek páholyából fejkendős nénik és dohánygyári lányok nézték Hermann Heyermans Reményét. A nyílt és tiszta tekintetekben a szívet és értelmet látta fényleni: »Ez igen: közönség. Ennek nem játék a színpad sem az élet. Ez szívbe veszi az igazságot, s nem engedi kiütni onnan. Ezt áhítattal lehet megközelíteni, ennek lehet értelmes szót mondani: ez menedéke a művészet igazságának. Ez nem a kultúrába belecsömörlött habitüé, ennek nem kell rossz szagú iparművészet: ez ember, ez él, ez igazság-ítélő lélek. Egészen megújhodtam ezen az estén.«”
Márciusban a Délmagyarországban jelenik meg Juhász Gyula Tanácsköztársaságot dicsőítő Forradalmi kis kátéja és a Májusi óda:
Ó emberek, az élet oly rövid,
Az utak végén az örök rög int. Jó volna egyszer, végre, tudni már,
Hogy szomorú fejünkre itt mi vár? Isten nevében az ember felett
Száz zsarnok ítélt és kevélykedett. Jó volna egyszer kipróbálni még
Az Ember jussát, az Ember hitét! Harangok, ágyúk, szuronyok helyett
Zengjen, ragyogjon már a szeretet! Határok helyett a határtalan
Jóság, amelynek igazsága van! Kaszárnyát, börtönt lerombolva mind,
Szárnyaljanak egekbe álmaink! Versnek, zenének szárnyán szálljanak
Az Isten szabad sátora alatt. Vörös májusra vígan zöldelő
Szabad májust hadd hozzon a jövő! Legyen majális minden napodon
Ó Ember, hittel én ezt dalolom. Hittel, reménnyel május ünnepén,
Ó Ember, Testvér, be szeretlek én!
Május 8-án jelenik meg Márai Sándor vezércikke: „.. a négy sarkában felgyújtott ország megmaradt szigetén összeszorított ököllel kimondjuk az utolsó szót: nem! Nem kötünk fegyverszünetet, nem adjuk oda vasutainkat és hajóinkat, nem vetkőzünk ki lerongyolt ruháinkból, nem adjuk oda utolsó falat kenyerünket, nem tartjuk oda a felszabadult magyar proletariátus meztelen testét bojárok eszelős korbácsainak. Magyarország a jószándékért cserébe ökölcsapást kapott az arcába.”

Művelődési program

Az írók csatlakozását a Tanácsköztársaság művelődési programja is magyarázza. A proletárdiktatúra köztulajdonba vette a színházakat, mozikat, múzeumokat, könyvtárakat és a néptömegek nevelésének, felemelésének szolgálatába állította. A színházakban a világirodalom klasszikusai – Shakespeare, Molière, Ibsen, Hauptmann és Gorkij – s a haladó magyar írók művei váltották fel a nívótlan darabokat, és olcsó színházjeggyel látták el a dolgozók széles rétegeit. Megkezdték a népművelési intézmények és a közkönyvtári hálózat kiépítését. Államosították az iskolákat s bevezették a kötelező nyolcosztályos tanítási rendet. A felsőoktatás átszervezése során korábban mellőzött haladó tudósok jutottak katedrához, közöttük Babits Mihály, Benedek Marcell, Bolgár Elek, Király György, Révay József, Turóczi-Trostler József és Vadász Elemér. A Közoktatásügyi Népbiztosság által kinevezett művészeti irányító szervekben a művészi élet kiválóságai kaptak helyet, így többek között Bartók Béla, Kodály Zoltán és Reinitz Béla a zenei, Ferenczy Béni, Pór Bertalan, Uitz Béla és Vedres Márk a képzőművészeti, Beregi Oszkár, Hegedűs Gyula, Ódry Árpád és Rátkai Márton a színészi vezetőszerv élén. Mindezek az intézkedések – hogy csak az irodalmi életet illetőeket említsük – szemléletesen bizonyították, hogy nem semmisítik meg a szellemi értékeket, ellenkezőleg, a nemzeti kultúra soha nem látott felvirágzását segítik elő. Ez egyszeriben feloldotta a kultúra vagy szocializmus dilemmáját, amely már Heine óta vissza-visszatérő probléma az irodalomban.
Egy évtizeddel a Tanácsköztársaság előtt Ady Endre már elvetette ezt mint áldilemmát, s a kultúra felemelését is a munkásosztálytól remélte: „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, Éhe a Szépnek hajt titeket”
A színházakban akkoriban vált szokássá, hogy a felvonás közti szünetekben az előadott darabról és alkotójáról rövid ismertetéseket tartottak az írók. A többi között ilyen előadásokat tartott Gábor Andor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Molnár Ferenc, Komját Aladár, Barta Lajos, Peterdi Andor és Révész Béla. Szegeden Juhász Gyula szervezte a munkások ismeretterjesztő előadásait, és Móra Ferenccel együtt csaknem naponta tartott itt előadást. Több író – Balázs Béla, Gábor Andor, Komját Aladár, Révai József, Lengyel József, Illés Béla stb. – vett részt a Tanácsköztársaság különböző kulturális szerveinek állandó munkájában is. Mindez az írók és az új olvasók kapcsolatának kiterjesztését is előmozdította, ami nyilván csak segítette az irodalom fejlődését.

Valami megtört

A lelkesedés nagyjából egy hónapig tartott. Utána valami megtört... Annak ellenére, hogy soha nem látott mértékű szociális intézkedések léptek életbe, és hogy 1919 nyarán a magyar Vörös Hadsereg sikereket ért el a Felvidéken (a visszafoglalt területeket később Kun Béláék feladták). A Tanácsköztársaság egyik tragédiája a sok közül éppen az volt, hogy támogatói – a vezető értelmiségiek és a szociáldemokrata munkások – messze magasabb minőséget képviseltek, mint a rendszer politikusai. A magyar értelmiségiek lelkesedése elmúlt. Úgy érezték, ez mégsem az a hatalom, amit vártak, ez valami más...
Több írót a proletárdiktatúra által elkövetett hibák késztettek tépelődésre; ahogy az országra egyre nagyobb külső nyomás nehezedett, a román és a cseh hadsereg pedig már a mai (nem a trianoni) határokat is átlépte, a Tanácsköztársaság fokozatosan terrort kényszerült alkalmazni. A polgári írók értetlenül álltak e jelenség előtt és visszahúzódtak, mint például a pacifista Babits Mihály. Mások az ellenséges blokádból származó gazdasági nehézségek, a közellátási zavarok és a kispolgárságot sértő intézkedések láttán húzódtak vissza a közvetlen cselekvéstől. Általánosabb megtorpanást okozott a fronthelyzet rosszabbodása a Kommün utolsó hónapjaiban, valamint az annyira várt világforradalom elmaradása, s az a körülmény, hogy Szovjet-Oroszország maga is élet-halálharcot vívott ebben az időben.
Babits így ír: „Az én világnézetem a proletárdiktatúra alatt teljesen konzervatív irányban tolódott el. De úgy látszik, a konzervativizmust nem egyformán értettük A forradalmat az eszközök utáltatták meg velem: s ha a visszahatás ugyanolyan eszközökkel dolgozik, akkor ez csak folytatása a forradalomnak. S az én konzervativizmusom nem jelentheti régi ideáljaim megtagadását. A főcél a béke és boldogság: erre kétségtelenül rossz út a forradalom, melyben a nemzet önmagát öli meg: de nem kevésbé rossz út az, ha nemzetek és fajok egymást ölik. Az igazi hazafiság az, mely a maga nemzetét, faját belül erősíti: de nem az, mely idegen nemzeteket, fajokat kifelé támad. Az igazi hazafiság a kulturális nem a politikai. Ebben ma sem tagadhatom régebbi álláspontomat, — bár ma a magyarság a szomorú napjaiban kétségtelenül más oldalát hangsúlyoznám mondanivalómnak. Mindezek úgy nyilvánosan, mint magánkörben tett többszörös kijelentéseiddel annyira ellentétben állnak, hogy a magam részéről nem csatlakozhatom oly politikai jellegű szövetséghez, melyet a te véleményeddel bíró ember irányít. Azt hirdetitek: ma muszáj politizálni, s mindenkinek állást kell foglalnia valamelyik véglet mellett. Én pedig azt mondom: nem szabad melléállni egyik végletnek sem, hol mindkét véglet rossz. Nem gyávaság: az erkölcs diktálja, ezt nekem.”
Kassák Lajos, aki élete végéig szocialistának vallotta magát, az első pillanattól bizalmatlanul szemlélte az új kurzus politikai vezetőit. Nem értett egyet az általuk szavakba foglalt és gerjesztett szociáldemokrata–kommunista ellentéttel. Nem helyeselte Kun Béla tömegkultúra-eszményét, nem fogadta el, hogy az általa szerkesztett MA a Tanácskormány hivatalos lapja legyen. Az irodalom függetlenségének elvét képviselte.

Lukács György dilemmái

Lukács György három vonatkozásban fogalmazta meg 1919-ben elméleti síkon azokat a bonyolult, új etikai kérdéseket, amelyek a forradalmak hétköznapjaiban, a cselekvés tüzében vetődtek fel. Az egyik etikai kérdés a forradalmár belső küzdelme a „Ne ölj” örök emberi parancsolata és a fegyveres osztályharc és önvédelmi háború kényszere között. Elkerülhetetlen a választás a két „bűn” között: vállalni az osztályharcot, tehát ölni az ellenséget, vagy nem vállalni, és így cserben hagyni a forradalmat. Lukács szükségszerűnek tartotta a cselekvés, a „bűn” egyéni vállalását a társadalmi méretű jobbító változások érdekében. E vállalás önigazolásának az önfeláldozást tartotta, vagyis hogy aki a forradalom oldalán harcba indul, maga is vállalja a halált.
Lukács másik etikai problémafelvetése a következőképpen hangzott. Igaz ugyan, hogy az új szocialista, illetve kommunista társadalom – amint Móricz akkor megfogalmazta – az egyéni szabadság kivirágzása kell legyen, de kérdés, ez hogyan egyeztethető össze a közösségért vállalt kollektív cselekvés, különösen pedig a forradalmi terror kényszerű alkalmazásával. Noha Lukács tudta és megfogalmazta, hogy az „osztályterror feladata: az intézmények és ideológiák lerombolása”, és „(nem) emberek ellen irányuló harc ez. Az emberek csak mint intézmények képviselői szerepelnek. Tudjuk, hogy ez a közvetve mégis emberek ellen irányuló harc ellenkezik az erkölccsel. A mi nagyszerű sorsunk: vállalni a terrort, amit utálunk, az emberiség erkölcsi életének, terror nélküli életének lehetőségéért.”
A harmadik kérdésfeltevés, amelyben Lukács az új világ emberi lehetőségeiről szól, így hangzott: „Ha végérvényesen győzött a kommunizmus, ha ezáltal kikapcsolódik a társadalom életéből és vele az emberek öntudatából minden osztálykülönbség, ha a gazdasági élet és vele a megélhetés gondja megszűnik szerepet játszani az emberek életének felépítésében – akkor felmerül a kérdés: mi fogja ezt az új társadalmat fenntartani és összetartani, mi lesz a benne élők életének legfontosabb tartalma? Erre a kérdésre csak az erkölcs oldaláról kaphatunk választ. Csak akkor volt értelme az osztálykülönbségek gyökeres kiirtásának, ha vele minden kiveszett az emberek egymás közötti életéből, ami őket egymástól elválasztotta: minden harag és minden gyűlölet, minden irigység és minden gőg. Egyszóval: ha az osztály nélküli társadalom a kölcsönös szeretet és megértés társadalma lesz. Egy ilyen társadalomnak azonban a társadalmi és gazdasági élet átalakulásai csak alapjait rakhatják le, csak lehetőségeit teremthetik meg, hogy igazán megvalósuljon, ahhoz maguknak az embereknek is át kell alakulniok.”
A lelkesedés megtorpanását ez a három, Lukács megfogalmazta etikai dilemma is magyarázza.
Móricz Zsigmondot befolyásolja az elmaradt földosztás is. Czine Mihály szerint „[a] tényekből és az ellenőrizhetetlen hírekből szomorú következtetésre jut: a magyarság magára maradottsága – végzet. Már a magyar gyermeknek tudni kell, s tudja, »hogy minden felől ellenségek veszik körül, tudja, hogy soha semmi körülmények között segélyért senkihez nem fordulhat«; »végig egy magányos szálka a porban«. Ilyen érzésekkel már nem haladhat az élen; a közvetlen cselekvésből kiesve csak szemlélő lehet. Erről is vall, versben:
S ők túl rohantak rajtam
S már észre sem vettenek
S én fáklyámat begöngyölgetve,
Bánatosan nézvén a rohanók után.
S leültem az ároknak partján
Ültem és sírtam.

Több megjelent írását nem ismerjük a Tanácsköztársaság idejéből.”
*
A kommün bukásakor mintegy százezren menekültek el az országból: a századelő szellemi elitjének jelentős része. Másképpen fogalmazva ugyanez azt jelenti, hogy mintegy százezer ember volt – legalább időlegesen – híve a Tanácsköztársaságnak!

(A cikk az 1919 - Tanácsköztársaság - 2019 című, a Le Monde diplomatique által e héten bemutatott kötetben megjelent írás szerkesztett változata)
Frissítve: 2019.03.24 15:37

Tanács-talan ország

Publikálás dátuma
2019.03.24 15:15
TÖMEGGYŰLÉS A KOMMÜN IDEJÉN
Fotó: ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR
Amikor ezeket a sorokat írom, még nem lehet tudni, hogy áll a jelenlegi „nemzeti kormányzat" az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság századik évfordulójáról történő megemlékezéshez. Talán nem ez az egyetlen esemény, amelyet szeretne kitörölni a központosított történelemkönyvekből. Ha valaki azt gondolná, hogy az események csak néhány, Galilei Kört, orosz hadifogságot és 1917-es októberi forradalmat megjárt arisztokrata-ellenes kommunista diktatórikus összeesküvésének következményeiként történtek, akkor erősen téved. A nagybirtokos osztály érdekeinek védelmében szörnyű körülmények között világháborúba hurcolt nincstelen parasztság, a végletes szegénységben élő városi munkásság és értelmiség lázadása volt ez az európai kultúrához álmodott felzárkózás megvalósításáért. Pusztán húsz-egynéhány ember szándéka nem vezethetett volna egy egész ország mozgósításához.
A tanácsi forma nem a „szovjet” (=tanács) mintájára jött létre, hiszen ez a fogalom a magyar nyelvben és hagyományokban, illetve a tőlünk nyugatra kialakult „keresztény” szellemiségű államokban is általános volt. A német „Rathaus”, a francia „conseil”, az angol „council” is pontosan azonosan tanácskozó testületet (tanácsházat) jelöl. A tanácskozást tartó, tanácsot ülni összegyűlő, tanácsot kérő magyarok is ezt tették századok során, és alakították – különösképpen az I. világháború utolsó évében. Ezek nem a „hatalmas Szovjetunió” „átkos” szüleményei.
A rendszerváltó új uraságok egyik első dolga volt a „tanács” kifejezés azonnali kiiktatása a közéletből. Megszülettek az önkormányzatok, többé nem egyeztetni, hanem helyben uralkodni kellett (lehetett). Megszűnt a minisztertanács, az elnöki tanács, a gazdasági tanács, az üzemi tanács, a szövetkezeti tanácsok és ki tudja még mennyi demokrácia-hordozó megnevezés. Lett kormány meg miniszterelnökség, vezérigazgatóság, felügyelő bizottság és sok egyéb nyalánkság, csak a tényleges termelő tevékenységet végzők képviseletére nem maradt törvényes szervezet. Ráadásul nemrég a Tanácsköztársaság kifejezésből a "tanács"-on kívül a”köztársaság” is kimaradt.
Amióta pedig az ország államformája Magyarország lett, nem lehet tudni, hogy Orbán Viktor focicsapatáról vagy az értékalkotó állampolgárok gondolkodó társadalmáról van-e szó. Ahol észlelhetetlen, melyik fontosabb: gólt lőni vagy az edzői utasításokat betartani. Ahol nem lehet támaszkodni a törvényekre, paragrafusokra, hiszen egyik pillanatról a másikra megváltoztathatók. Ahol egy foci-őrült lidérces álmaiból kipattant, vigyorgó ellenségkép hajnaltól estig terrorizálhatja a lakosságot és a nemzetközi közvéleményt. Ahol értelmezhetetlenné válik egy kampány célja, hiszen az utált, gyűlölt, "leidiótázott" ellenség képviseletében való részvételre kívánja biztatni saját híveit a „hazaáruló” ellenzékkel szemben. A „Brüsszel” álnéven írt fenyegetéseket ugyanis a magyar kormány képviselői is aláírják - mit tehet egy kis állampolgár, ha nem derül ki, hogy a „konzultáció” címszó alatt kérik-e a véleményét vagy sem…
Magyarország és lakossága így valóban tanács-talan. Ki és kitől kérhet tanácsot, iránymutatást?
Aki egyetért a kormány levelében foglaltakkal, az egyetért azzal a politikával, melyet a kormány Brüsszelben folytat, vagyis saját maga ellensége. Más véleményt meg nem képviselhet, hiszen a kutya sem hallgatja meg. Vagy hazaáruló, vagy kidobják a közszolgálati televízióból, esetleg megbüntetik ellenszegülésért. Külföldről nem lehet ötleteket kérni, mert az ellentétes az ország függetlenségével, aki ilyet tesz, megadóztatják, lealázzák a kormánymédiában. A hivatalt viselőkhöz hiába fordulnánk, azok nem mondhatnak és tehetnek mást, mint amit főnökeik parancsba adnak – ellenkező esetben még sanyarúbb helyzetbe juthatnak, mint amibe a karácsonyra nyakukba szakajtott „rabszolgatörvény” szerint kerültek is. Az árak meg úgy emelkednek, ahogy akarnak.
És tudós (meg művész) is csak az lehet, akire a nagyfőnök áldását adja (támogatás is csak annak jár).
Most légy okos, Domokos!...
Frissítve: 2019.03.24 15:15