Bér, munka, foglalkoztatás (Foglalkoztatáspolitikai tézisek)

Publikálás dátuma
2018.02.17 08:50

Fotó: /

Az európai foglalkoztatáspolitika célja a minél szélesebb körű aktivitás elősegítése, a befogadó jellegű munkaerő-piac kialakítása, tisztességes munkakörülmények és bérezés biztosítása, a munkaerő képzés útján történő versenyképességének fenntartása, valamint az esélyegyenlőség garantálása. Ezektől a céloktól az utóbbi években a hazai rendszer elkanyarodott, intézményeit elsorvasztotta. Fordulatra van szükség.

A munkanélküliség kezelése: kifelé a zsákutcából!

A hazai foglalkoztatás helyzetét a munkanélküliségi ráta nem fejezi ki. Az alacsony munkanélküliség (kb. 4 százalék 2017 végén) ugyanis annak köszönhető, hogy

1. 2011 után több százezer munkavállaló hagyta el hazánkat,

2. a tartós munkanélküliek aktiválását a kormány egy igen ellentmondásos közmunka-rendszer fenntartásával oldja meg.

A szabad munkavállalás az Európai Unióban fontos jog, de az elvándorlás ebben a mértékben nem kívánatos. Családokat szakít szét, több szektorban is veszélyezteti a normális működést, és hosszú távon aláássa a gazdaság növekedési potenciálját. A munkaerő-hiány sok vállalat beruházási lehetőségeit beszűkíti, ami egyszerre mennyiségi és minőségi probléma.

A jelenlegi helyzet döntően a munkaerő-piac 2010 utáni eltorzításának, az intézmények visszafejlesztésének következménye. A Fidesz-kormány egy lapra: a belügyi irányítás alatt működő közfoglalkoztatásra tett fel mindent – és ezzel az ország egésze veszít.

A közmunkának, közfoglalkoztatásnak lehet szerepe a munkanélküliség kezelésében (különösen nagy válságok idején és a fejlődés centrumaitól elzárt, depressziós régiókban), a mai magyar viszonyok között azonban a közfoglalkoztatásban részt vevők nagy része átvezethető más, ígéretesebb megoldásokba. Ilyen lehetőség a szociális szövetkezetek, illetőleg a tartós munkanélküliek kisvállalkozások általi, támogatott foglalkoztatása.

Az alternatív aktiválási megoldások alkalmazása mellett elengedhetetlen a hosszabb idejű munkanélküli segély visszaállítása, hogy megnöveljük a munkába állás esélyét, amihez egy ezt támogató, tisztességes foglalkoztatási szolgálatot, közvetítőrendszert kell létrehoznunk.

A termelékenységet és a teljes foglalkoztatást célzó munkaerő-piaci intézmények létrehozása alapvető feladat. Ennek vannak előzményei Magyarországon, de 2010 után felduzzasztott közmunka-program beindításával egyidejűleg mindez elhalt. A dinamikus gazdaság megköveteli a professzionális munkaerő-képzést és közvetítést, amelynek hálózata egy év leforgása alatt Magyarországon is kiépíthető. Az állami munkaügyi intézményrendszer ne közmunkahivatal legyen, hanem valódi képességgel rendelkezzen a kistérségi krízisek kezelésére, valamint egyéni karrierutak támogatására.

Szociális jogok és munkakörülmények

Magyarországon helyre kell állítani és érdemi feladatokkal kell felruházni a szociális párbeszédet a munkáltatók, munkavállalók és a kormány között. A szociális partnerek bevonásával felül kell vizsgálni a 2012-ben életbe léptetett munkajogi szabályozást.

A szakszervezeti és egyéni munkaügyi jogok növelése útján el kell érni, hogy csökkenjen a munkahelyi kiszolgáltatottság, és az emiatt gyakran előforduló radikális kizsákmányolás. Tiszteletben tartandó a sztrájkjog, erősítendő a kollektív alkuk rendszere, a szakszervezetek pedig függetlenítendők a mindenkori politikai hatalomtól. Ösztönözni kell, hogy a dolgozók csatlakozzanak szakszervezetekhez!

Nagyobb figyelmet kell fordítani a fiatalok munkába állására, az első munkatapasztalatok megszerzésére. El kell kerülni, hogy a fiatalok a munkakörülmények vagy a jövedelem okán rossz tapasztalatokat szerezzenek, amitől azonnal az elvándorlás jut eszükbe. Az EU által kidolgozott és finanszírozott Ifjúsági Garancia-program lehetőségeit ezen a téren sokkal jobban ki lehet, és ki kell használni.

Munkavállalás és jövedelmek

A Fidesz kormányzása idején a bérdinamika hosszú időn át elmaradt a gazdasági növekedés ütemétől. Ez súlyos veszteséget jelentett a magyar dolgozóknak. A kormány által meghatározott minimálbér a jövedelem-politika fontos eszköze. Bár az elmúlt évben jelentős emelés történt, jelenleg ezen a téren is elmaradunk a visegrádi országok átlagától (jelenleg a nettó minimálbér euróra átszámolva 24 százalékkal nagyobb Lengyelországban, mint nálunk). Fontos lenne továbbá, hogy a minimálbér ne csak a létminimumot érje el, hanem egyfajta társadalmi minimumot is, amely már elegendő arra, hogy aki napi 8 órában dolgozik, az kisebb váratlan kiadásokra félre tudjon tenni.

A minimálbér legyen teljes körű! A közmunkás is ugyanúgy munkás, mint aki egy vállalkozásnál alkalmazottként dolgozik, ezért a minimálbérnél alacsonyabb összegért ne lehessen senkit se foglalkoztatni! Ennek megengedésével a Fidesz növelte a társadalmi egyenlőtlenséget. Az állami cégeknél dolgozókat - főképpen a diplomásokat - közmunkás státuszból rendes foglalkoztatotti státuszba, a cégnél alkalmazott besorolás szerint át kell venni. A tartós munkanélküliek (újbóli) foglalkoztatásának támogatására EU-forrásokat lehet és kell igénybe venni.

Európa-szerte, és Magyarországon is jelentős a nemek közötti bérszakadék. Kormányzati törekvés kell, hogy legyen a férfiak és nők közötti bérkülönbség megszüntetése, csakúgy, mint a területi bérkülönbségek korlátozása. Utóbbi alakításában jelentős szerepet játszik a termelékenység alakulása, és általában a munkaerőpiaci kereslet és kínálat. Indokolt mégis elvárni, hogy az állam lépjen be szabályozóként, és a szociális partnerekkel egyetértésben dolgozzon ki megfelelő irányelveket.

Az állam mint foglalkoztató, gazdálkodó és szabályozó

Az utóbbi években az állam mint foglalkoztató élen járt a munkakörülmények lerontásában. A jövőben legyen a magyar állam példás foglalkoztató, mint ahogy példamutató gazdálkodóvá és kiszámítható szabályozóvá is kell válnia.

A közszférára is érvényes, hogy ösztönözni kell az átlagbér növekedését, sőt egyszeri korrekció is indokolt lehet. Miközben 2008-ban 17 százalékkal keresett többet egy szellemi dolgozó a versenyszférában, mint a közszférában, 2017 első háromnegyed évében már 36 százalékkal. Ez azt jelenti az állam nem ismeri el az alkalmazottait, nem becsüli meg a köz érdekében dolgozókat, hanyagul bánik az emberi erőforrásokkal.

Az állam legyen prudens és takarékos, de önmagában az állam „karcsúsítása” nem lehet cél, mert az sokszor a közalkalmazottak béreinek és munkakörülményeinek romlásához vezet. (Ennek drámai példáját láthatjuk a szociális dolgozók esetében és az egészségügyben.)

Ne a kisebb állam legyen a cél, amelynek alkalmazásából azért mennek el az emberek, mert ilyen alacsony fizetésért nem vállalják a munkát! Ugyanez igaz az állami vállalatokra is, ahol a bérek eddiginél dinamikusabb emelésével kell nyomást gyakorolni a versenyszféra többi területére.

A kisebb állam, alacsony közalkalmazotti fizetés, alacsony adó ördögi köre egy rövidlátó, kontraproduktív szellemiséget tükröz. Miközben az állam a közalkalmazottakon spórol, sok esetben indokolatlan támogatásokat nyújt. A foglalkoztatáshoz kapcsolódó kedvezményeket felül kell vizsgálni. Ahogy a szociális rendszerben is több egyéni élethelyzetet, rászorultságot figyelembe vevő ellátás lehet indokolt, úgy a foglalkoztatási adókedvezményeket is célszerű kivenni az univerzális támogatások alól. Ma sok ilyen (foglalkoztatást finanszírozó) támogatást kapnak óriásvállalatok, miközben az induló kisvállalkozások adókerülésre kényszerülnek. A foglalkoztatási kedvezményeknek felső határt kell szabni, illetve nagyobb cégek esetén feltételekhez kell őket kötni. Korszerűbb intézményrendszer és szabályozási filozófia segítheti egyszerre a gazdaság versenyképességét és a dolgozók boldogulását.

Szerző
2018.02.17 08:50

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10