Simon Zoltán: Oroszország volt, van

Publikálás dátuma
2018.02.17 08:40
Fotó: Tóth Gergő
Fotó: /
Ha a hatalom mondja meg a társadalom helyett, hogy milyen legyen a történetírás, az baj. Márpedig a mostani magyar emlékezetpolitika olyan hangsúlyos, hogy hatással van a történetírásra, sőt, még az akadémiai történetírásra is - állítja Szvák Gyula történész, egyetemi tanár.

- Négy évtizedes tanári pálya után köszön le az ELTE Történeti Ruszisztikai Tanszékének éléről, amely édes gyermeke, hiszen Ön hozta létre.

- Negyven éve végeztem és kerültem be az egyetemre.1990-ben alakult meg a tanszék elődje, amely tulajdonképpen nem egyetemi, hanem autonóm tudományos társaság volt: a Magyar Ruszisztikai Egyesület alapította a Magyar Ruszisztikai Intézetet, amelynek vezetője lettem. 1995-ben ez önálló tanszéki jogon az ELTE részévé vált, azóta tanszékvezető vagyok. Most a vezetői mandátumom jár le, mert az egyetemi szférában úgy szokás, hogy a vezetői funkció csak egy bizonyos kor (65. életév) betöltéséig tart – ami egy teljesen rendben lévő szabály.

- De a tanítással nem hagy fel?

- Nincs szándékomban a ruszisztika művelését feladni, a jelenlétem sem szűnik meg, a vezetői megbízatásom jár le. Mondjuk, ez jó alkalom arra, hogy az ember átgondolja, hogy hol állunk és mi történt az elmúlt évtizedekben. Megvan a saját szempontunk, amivel visszanézünk az elmúlt időszakra: mi történt a ruszisztikában, vagy akár tágabb értelemben a magyar–orosz kapcsolatokban. De hálistennek néhány autentikus és kiváló – főleg – orosz kolléga is értékelte a Ruszisztikai Központ elmúlt időszakát. Tanulságos olvasnivaló. Még nem publikáltuk, de így is tudom már, hogy ők hogyan néznek ránk, mit látnak bennünk. Mindig jó, ha van más, külső szemszög is egy ilyen értékeléskor.

- És lehet tudni, ki lesz az utódja?

- Nem egy lesz, merthogy ez ennél bonyolultabb kérdés. Amit ugyanis ma már Ruszisztikai Központként ismer a közönség, több szervezeti egységből áll, az egyetemen belül is, de van olyan része, amely formailag nem az ELTE-hez tartozik. Én értelemszerűen leköszönök a vezetésről, de a különböző egységeknek különböző vezetői lesznek. Tehát a tanszéken is lesz majd egy örökösöm, meg abban a struktúrában is, amely a rendezvényeinket, konferenciáinkat és egyéb megjelenéseinket szervezi.

- Elégedetlenek voltak ’90-ben az amúgy jó hírű orosz tanszékkel?

- Nem erről van szó, mi a történelem szakról indultunk. Saját hallgatóinkat persze próbáljuk egyfajta nyelvi továbbképzésben is részesíteni, de filológiával nem foglalkozunk. Pontosan definiálva: „Russian Studies”, amit csinálunk. Máshol a világban ez a szak van, ezért is akartam itthon is létrehozni. Ország-, vagy egész pontosan „oroszság-ismeretnek” mondanánk, míg az orosz filológia nyelvvel és irodalomtudománnyal foglalkozik.

- Nem pikáns, hogy épp akkor alakul egy „Russian Studies” műhely, amikor kiszakadunk az orosz érdekszférából?

- Nem pikánsnak, hanem hihetetlen jó lehetőségnek tartottam. Mert senki nem foghatta ránk, hogy konjunkturális okokból, érdekből és hátszéllel, meg hivatalos támogatással, stb. jöttünk létre. Pont ellenkezőleg: hihetetlen ellenszélben csináltuk meg. És azonnal meglett a távolság is, ami ahhoz kell, hogy elfogulatlanul nézzük, tanulmányozzuk tárgyunkat. Akkor még nem gondoltuk, hogy nem sokkal később megszűnik a Szovjetunió, amely a rendszerváltáskor létező realitás, geopolitikai, geostratégiai tényező volt. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, de létező realitás, amelyet ismerni és tanulmányozni kell – így gondoltuk ’90 körül, és ez azóta is érvényes.

- A ’90-es években a magyar kormányok, politikai színezettől függetlenül alulkezelték az orosz kapcsolatokat. Ahogy Oroszország erősödött, nőtt az orosz viszony jelentősége is, Olyan erős ma a nagyhatalom a keleti szomszédban, hogy ilyen jó a viszony?

- Elég erős. Persze, genezisében, a ’90-es évek felől nézve valójában egy gyenge hatalomról beszélhetünk, bár a jelcini érát hatalomnak szinte alig lehet nevezni. Ez volt a nagy bomlás időszaka, így is élik meg az oroszok. Ha megnézzük a mai közvélemény-kutatásokat, Jelcint hihetetlenül negatívan értékelik, népszerűtlensége Gorbacsovéval vetekszik. Nehéz lenne megmondani, kettejük közül ki a népszerűtlenebb, ami nekünk elég paradox, mert a nyugati gondolkodásban ők másként szerepelnek. De ennek is megvan az oka, ráadásul szerintem mi gondolkodunk erről rosszul. Gorbacsovra az oroszok úgy tekintenek, mint aki a Szovjetuniót – ami iránt erős nosztalgia érezhető – szétbomlasztotta, Jelcinre pedig úgy, mint aki gyakorlatilag kiszolgáltatta a nyugati hatalmaknak és tőkének, s létrehozott egy anarchisztikus, oligarchikus kapitalizmust...

- Lehetett volna másféle kapitalizmust létrehozni? Hiszen az ellenpont a kemény diktatúra lett volna.

- Ezt nem tudom megmondani. A történészek igyekeznek elkerülni azt a kérdést, illetve az arra való választ, hogy valamit lehetett volna-e másképp csinálni. De nem akarom szembeállítani vele azt a másik lapos igazságot sem, hogy nem véletlenül történt, ami történt, megvan az oka, hogy az esetleges alternatívák közül miért ez győzött: mert ennek voltak meg a belső alapjai – nem akarom ilyen egyszerűen elhárítani a kérdést. Úgy gondolom, nem volt kötelező a jelcini típusú összeomlás. Le lehetett volna vezényelni talán egy rátermettebb embernek az átmenetet úgy, hogy végül a lakosság ne Oroszország történelmének egyik legfájóbb és legtragikusabb fejezeteként gondoljon rá. Nagyon sokan, köztük én is, párhuzamot vontunk a 17. század eleji „zavaros időszak” és a jelcini között. Akkor egy időre Moszkva is elveszett, még a Kremlben is lengyelek ültek. Ha ennyire nem fajult is el a helyzet Jelcin alatt, de az egészen biztos, hogy egyes mozzanatokban a nemzetközi tőke nyomást gyakorolt. Tudjuk például, hogy az 1996-os elnökválasztásnál milyen szerepet játszottak az amerikai tanácsadók a kampányban. Olyan know-how-t hoztak, amivel csak ők rendelkeztek, az oroszok nem. Nem hiszem, hogy Jelcin lányának jutott volna eszébe, hogy idős, szívbeteg apja táncra perdüljön és rock&roll-t járjon a színpadon.

- A gazdaság is Jelcinék miatt roggyant meg?

- A Szovjetunió ekkor már lejtmenetben volt, komoly gazdasági problémákkal küszködött, nem volt fenntartható. A gazdasági visszaesés minden területen kimutatható volt, majd jött az összeomlás. Ez is szükséges volt ahhoz, hogy a nemzeti szempont váljon dominánssá, mert végül is megint csak a nemzet került előtérbe, méghozzá mindent elsöprő módon. Ahogy mondani szokták, a nemzeti elitek le akarták cserélni a korábbi „össz-szovjet” nomenklatúrát. Amikor pedig puccsszerűen kimondták a Szovjetunió végét, az kártyavárként omlott össze. A volt szovjet köztársaságok nemzeti vezető rétegének ez állt érdekében, hiszen újra lehetett osztani a javakat. Tehát a nemzeti szempont volt az, ami meghatározta ettől fogva a történéseket. A nemzeti vezetők gyorsan realizálták, hogy ugyan a birodalom összeomlik, de ki tudják hasítani belőle a saját részüket. Hogy aztán mit kezdtek vele, az külön történet, de bizonyos vezető rétegek hihetetlenül jól jártak – ez biztos. Orosz esetben pedig lényegében az „újtörökök” rablóprivatizációja valósult meg.

- Én úgy hittem, hogy Málta, vagyis a közép- és kelet-európai országok, így hazánk függetlenedése is a szovjet gazdasági válság, egy kényszerhelyzet következménye volt. És már Gorbacsov 1985-ös fellépése is erről szólt.

- Ez alapvetően így volt, de ez egy folyamat, amely kulminálódik. Szegény Gorbacsov nem tudta, mire vállalkozik és hogy valójában kiengedi a szellemet a palackból. Ezen kívül hiszékeny ember volt, mert amikor megígérték neki, hogy a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni, ő ezt szépen elhitte. Gorbacsov be akarta fejezni a fegyverkezést, mert nem tudta fenntartani, finanszírozni azt a típusú birodalmat, amely az afganisztánihoz hasonló helyzetekkel jár. Tehát ennyiben ez igaz és egy jóval hosszabb folyamatba illeszthető. Ugyanakkor felvetődik Amerika és a nyugat szerepe és felelőssége is az egész folyamatban, hiszen kivéreztették a Szovjetuniót. Ennek kapcsán a történésznek nem kell, hogy értékítélete legyen- bár az se baj, ha van neki - csak a tényt rögzíti. Ám a kérdést ezek után legitim módon fel lehet tenni: jobb lett-e a világ, miután megszűnt a Szovjetunió és a kétpólusú világrendszer? És azt kell mondjam, nem úgy tűnik, hogy jobb lett, mert egy csomó új probléma keletkezett, amelyek megoldásától elég távol vagyunk. A szegénység nem csökkent, a háborús konfliktusok nem oldódtak meg, sőt fokozódtak. Ugyan különböző színezetű forradalmak mentek végbe különböző térségekben, de ezek igazából válsággócokat jelentettek és nem a demokrácia, hanem a káosz és erőszak irányába mozdultak el. Ilyen értelemben nem tarthatjuk sikertörténetnek a Szovjetunió felbomlását.

- De Oroszországnak szerencséje volt, nem? Leváltak róla a birodalom perifériáján lévő, fejletlenebb vagy muszlim többségű államok?

- Ezt nem merném mondani. Ha megkérdez egy oroszt, ő sem fogja elismerni. Persze régóta vannak ilyen nézetek, törekvések, a politikai gondolkodásban pedig kifejezetten iskolák is létrejöttek. Ha jól meggondoljuk, Szolzsenyicin sem mondott mást: oroszosítani kell Oroszországot, mert az a tisztább az orosz nemzeti érzés szempontjából, ha Oroszország homogénebb. Az oroszok mindig attól félnek, hogy saját országukban valahogy kisebbségbe kerülnek. De ettől még ők is nosztalgiával gondolnak a birodalmi időszakra és bizonyos területeket ma is magukhoz tartozónak tekintenek. Ha nem is fizikailag, mint korábban, mert nehéz lenne mindezt finanszírozni - és valóban nekik, az oroszoknak kellett finanszírozni. Itt egy sajátos kettősség érzékelhető: az orosz ember nem szerette, hogy fizette a szegény köztársaságokat, de arra mindig is büszke volt – mert ez hozzátartozik az orosz nemzeti tudathoz –, hogy egy nagyhatalom, egy nagy birodalom része. Most is úgy tekintik a volt szovjet köztársaságokat, mint „közel-külföldet”.

- Van ilyen kategória?

- Van. Legutóbbi újévi köszöntőjében például Putyin maga is külön üdvözölte őket, méghozzá első helyen. Most nem a balti államokra, vagy Moldovára és Grúziára gondolok, amelyekkel konfliktusaik vannak. De az összes többi volt köztársaság jelentőségét jelzi, hogy speciálisan mindig velük kezdi. Érdekes végignézni, ha már itt tartunk, hogy kiket is üdvözölt Putyin, mert egyáltalán nem mindenkit. Első helyen az említett országokat, utána értelemszerűen a jelentőseket, majd Magyarországot is köszöntötte, ráadásul nem teljesen protokollárisan, hanem pár érdemi mondata volt a kapcsolatokról és azok perspektívájáról. Ezt nem sok országgal tette meg. Ami külön érdekes volt számomra és amivel nem nagyon foglalkoztak az elemzők, hogy a francia elnököt – annak ellenére, hogy az orosz-francia kapcsolatok hagyományosan nem túl barátiak – tegező módban szólította meg. Ez egy orosz számára hihetetlen furcsa, például az egyetemen az egy szakra járók sem tegeződnek azonnal egymással és a munkahelyen sincs tegeződés.

- És ez mit jelent?

- Baráti gesztus Macron elnöknek. Egyébként szeretném leszögezni, hogy én ugyan most véleményt nyilvánítottam az orosz rendszerváltásról, sőt egy aktuális kérdésről, de sohasem kutattam a témát és egyáltalán nem állítom, hogy a szakértője lennék. Aminek szakértője vagyok, azok régebbi korszakok, tehát ennek megfelelően nem biztos, hogy sokkal többet tudok, mint egy nem egyetlen újságot olvasó értelmiségi. Persze többet tudok az átlagnál, de nem vagyok olyan értelemben Oroszország-szakértő, aki politikai elemzéseket készít...

- Azért a szakmájában vannak ilyenek, például Sz. Bíró Zoltán de talán Krausz Tamás is.

- Utóbbi óvakodik, hogy napi politikai ügyekben megszólaljon, hiszen nem politológus és nem is politikai szereplő. Amikor pedig Sz. Bíró Zoltán ezt a műfajt választja, akkor politológusként vagy politikai elemzőként nyilvánul meg, mindegy, mi van kiírva a neve alá. De az biztos, hogy egy történész, aki jelen esetben én vagyok, politológiai elemzésekkel nem foglalkozik. Más kérdés, hogy persze ambicionálja, hogy hosszú távú folyamatokat próbáljon megérteni, törvényszerűségeket fölfedezni, netán összekötni a múltat a közelmúlttal. Ezzel én is foglalkozom, már említettem a jelcini időszak 17. századi párhuzamát. És látva a Jelcin utáni putyini konszolidációt, ahogy az állam megerősödött és a birodalom bizonyos mértékig újjászerveződött, azt konstatálom, hogy ez egy hosszú, sok évszázados történelmi törvényszerűség megvalósulása. Tulajdonképpen a jelcini időszak a kivétel – volt még egy-két ilyen kivétel az orosz történelemben –, amikor átmenetileg gyengül, szétbomlik, veszít a nagyságából az állam, s amely után igyekszik újra megerősödni, újraszerveződni. Bizonyos értelemben már Marx is így jellemezte A XVIII. századi titkos diplomácia története című – a létező szocializmus idején tiltott – művében ezt a folyamatot. A krími háború idején írta Marx a művét, akkor is már ezer évet nézett át, és nagyjából e törvényszerűségekre jutott. Nem gondolom, hogy az eltelt másfél évszázadban ez változott volna.

- Vagyis a birodalmi gondolkodás az első, a birodalom a legfontosabb szempont, a dezintegráció pedig a rossz...

- Igen, de ami érdekes, hogy ez a mindenkori orosz hatalom gondolkodása is, a legfontosabb motiváló szempontja, amelynek nagyon nagy a társadalmi legitimációja. Tehát egy átlag orosz ember ebben a keretben gondolkodik.

- Úgymond az elnyomatásért cserébe legalább birodalma van?

- Nem mondanám, hogy az orosz ember úgymond a viszonylagos jólétét feladná valamilyen birodalmiságért, épp ezért van, hogy bármennyire is nosztalgiát éreznek a Szovjetunió iránt, visszahozni nagyon kevesek akarják. Az áruhiányra – gyeficit, mondja az orosz – asszociálnak róla, és ettől tartanak a legjobban. Más oldalról viszont az oroszok büszkék a világban betöltött jelentős szerepükre, és támogatnak egy ilyen politikát. Hiába mondják, hogy az utóbbi választásokon így vagy úgy manipulálták az eredményeket. Nem zárom ki, persze, hogy különböző helyi visszaélések, stb voltak, de akármilyen közvélemény-kutatást nézünk: Putyinnak jóval kétharmad fölötti a társadalmi támogatottsága, és van amikor még a háromnegyedet is meghaladja.

Szerző
2018.02.17 08:40

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
Fotó: SHUTTERSTOCK/
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
2019.02.17 16:00
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
Fotó: FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV /
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.
2019.02.17 15:45