Pogátsa Zoltán: A nagy magyar Piketty-vita

Publikálás dátuma
2018.02.17 08:45

Orbán Viktor olyan sikerrel húzza magára a hazai közéletet, hogy gyakorlatilag minden róla szól. Szereted? Támogass mindent, amit ő mond. Utálod? Utasíts el mindent, amit ő (is) mond. Ez történt Thomas Piketty francia közgazdász egyik blogbejegyzésével is, amely a kelet-európai EU tagállamoknak juttatott uniós támogatásokat vetette össze az ezekből az országokból kiáramló profittal. Az írás konklúziója, hogy több profit áramlott ki Magyarországról (is), mint amennyi uniós támogatást kapott. Az elemzés azonnal felkorbácsolta a magyar közvitákat is, méghozzá a szokásos törésvonal mentén.

Orbánista üdvözlés

Piketty blogbejegyzésének orbánista üdvözlése hamar megjelent, méghozzá a Mandiner internetes portálon Oláh Dániel tollából, rengeteg hivatkozással a Századvég vezető elemzőjére, György Lászlóra. A jobboldali szerzők Piketty által megerősítve látták Orbán szokásos érvelését, amelyet péntek reggeli rádiós alákérdezős interjúiban szokott exponálni, arra a kritikára reagálva, hogy a magyar gazdaság az uniós támogatásoknak köszönhetően nő. Orbán szokásos reakciója: ez a pénz, amit kapunk, a „mi pénzünk”, amit „visszakapunk”, abból, amit a nyugati multik megtermelnek nálunk és kivisznek tőlünk. Akik „legázoltak” minket.

Mielőtt belemegyünk e nézet elemzésébe, meg kell jegyezzük, a Pikettyre való hivatkozás meglepő fordulat a jobboldaltól. A francia közgazdász nagy műve, A tőke a 21. században ugyanis pont annak a politikának a kritikája, melyet Orbán Viktor folytat. Annak a politikának, amely leépíti a jóléti újraelosztó alrendszereket - az oktatást, egészségügyet, szocpolt, átképzést -, aminek következtében az alsó társadalmi rétegek lesüllyednek, a felsők meggazdagodnak, létrehozva a Piketty által szupergazdagoknak nevezett osztályt, akik átörökítik vagyonukat. Magyarország mintaországa a Piketty által leírt neoliberális folyamatoknak.

De igaza van-e annak az érvelésnek, mely szerint a „multik”, vagy a „nyugat” „kizsákmányolják” Magyarországot és a keleti országokat, és mi a pénzünk egy részét csak visszakapjuk? Nincs igaza. Béndek Péter filozófus joggal nevezi ezt „sérelmi közgazdaságtannak”, amely igen elterjedt Orbán és Vona táboraiban. Ez a narratíva még akkor is hamis, ha elszórtan a baloldalon is előfordul. A baloldalon jellemző "világrendszer"-, illetve "függőségi"-elméletek azonban messze nem ilyen túldetermináltak, meghagyják a helyet a periferiális és fél-periferiális országok ügyes felzárkózásának, még ha nem is valószínűsítik azt, hiszen kimutatják a fejlettebb országok óriási versenyelőnyét.

A jobboldali sérelmi közgazdaságtan szerint az elnyomó multik/nyugat tehetnek arról, hogy Kelet-Európa nem zárkózott fel a világgazdaság centrumához. Ez azonban nem igaz. A multikra építő modellt maga Kelet-Európa választotta, nem volt kényszer ebbe az irányba menni. A keleti országokon belül harc volt a piaci fundamentalista és a szkeptikus elitek között, és kevés kivétellel a transznacionális tőkét preferáló piaci irányzat győzött. Nem igaz, hogy nem volt mozgástér, választási lehetőség. Szlovénia például úgy volt sikeres, hogy sosem nyílt ki a multik előtt.

Tartósan külföldi cégekre építő, alacsony bérezésű sikeres felzárkózási modellt azonban alig ismerünk. Írország tűnik az egyetlen ilyennek, de egyrészt már pár évvel a "kelta tigrisnek" csúfolt felzárkózási pálya kezdete után utolérték az ír bérek a brit szintet, másrészt masszív offshore karaktert is öltött az ír gazdaság. Az eleinte szintén a külföldi tőkére építő szingapúriak gyakorlatilag azonnal elkezdték a hazai gazdaság, különösen a humán tőke fejlesztését, és tudatos béremelésekkel szorították ki az alacsony hozzáadott értékű termelést. Az összes többi sikeres felzárkózás eleve a hazai gazdaságra épített, a kapitalizmus kialakulásának kezdete óta.

Magyarország is választhatott volna más gazdasági modellt, és választhatna ma is, de nem teszi. Természetesen nem arra gondolunk, mint sokan a radikális jobboldalon, hogy pakoljuk ki egyik napról a másikra a multikat. Ez természetesen a magyar gazdaság teljes összeomlásához vezetne. De jó oktatással, átképzéssel, egészségüggyel, infrastruktúrával segíteni lehetne a hazai tulajdonú gazdaságot, hogy felzárkózzon a multik által dominált szektor mellé. De Magyarország nem ezt teszi, az eleve gyenge hazai tulajdonú gazdaság az uniós csatlakozás után összeomlott. Az Orbán-kormány ráadásul majd kétszer annyi közvetlen támogatással tömi ki a közvélemény előtt bőszen támadott multikat, mint elődei. Hogy is van ez akkor? Tömjük a pénzt a multikba, aztán sérelmezzük, hogy a profitot kiviszik, és egy részét visszaadják EU források formájában? Áll ez a logika? Aligha.

Liberális ellentámadás

Várható volt, hogy a magyar liberálisok nem várnak sokáig, amikor azt látják, hogy egy nemzetközileg igen elismert tudós megtámogat egy olyan álláspontot, amelyet idehaza Orbán rögeszméjeként ismer a közvélemény. Magyar Bálint és Mizsei Kálmán cikke rögtön „neomarxista közgazdásznak” nevezi Pikettyt, ami azt mutatja, hogy vagy Pikettyt nem olvasták, vagy Marxot, vagy egyiket sem. Piketty ugyanis nem marxista, el is utasítja, hogy annak nevezzék, a marxisták pedig élesen kritizálják. Hiába használjuk szitokszóként, nem mindenki marxista, aki baloldaliként megzavarja a világképünket.

A liberálisok fő vakfoltja, hogy nem látják a modellt ott, ahol mindenki más látja. A globális kapitalizmus ugyanis nem egységes, különböző modelljei vannak. Kelet-Európában az európai uniós integráció és a kapitalizmus kiépítése egymással összefüggésben zajlott és az egységes piacot kihasználó multik behívása nyomán egy egészen új, máshol korábban soha nem létező kapitalizmusmodell jött létre, az úgynevezett külföldi működőtőke-függőként ismert gazdaság.

A külföldi működőtőke-függő modell egyáltalán nem volt sikeres. Harminc év után odáig jutottunk, hogy a nyugathoz való felzárkózás elmaradt, a multiknak soha nem volt más érdeke, mint az alacsony hozzáadott értékű és alacsony bérezésű termelési lehetőség kihasználása. Tegyük hozzá: nem gonoszak, csak racionálisan kihasználták azt, amire mi lehetőséget teremtettünk. A kelet-európaiak nem látják jövőjüket, nem vállalnak gyerekeket, elmennek Nyugat-Európába dolgozni. Középosztály hiányában korrupcióba és demagógiába fulladt a politika a teljes régióban.

Mire lett volna elég harminc év? Harminc év alatt a háború utáni német és olasz gazdaság a teljes megsemmisülésből a gazdasági csoda állapotába jutott, Szingapúr és Dél-Korea a harmadik világból az elsőbe. Írország harminc év alatt Európa szegényházából az egyik leggazdagabb államává vált, Kína pedig harminc év alatt sok évtizedes hátrányból beérte Kelet-Európát, óceánparti fejlődési övezeteiben pedig jócskán meg is előzte. A multikra építő kelet-európai modell befuccsolt, a liberálisok viszont nem hajlandók még magáról a modellről sem tudomást venni. Ritkán alakul ki ekkora szakadék elmélet és a valóság között.

A legalaposabb elemzést Piketty írásáról most is, mint máskor, Oblath Gábor közgazdász adja. Felhívja például a figyelmet arra, hogy a Piketty-cikkben található ábrában az országból kiáramló tőke oszlopból a GDP 2,2 százalékát kitevő rész a felhalmozott adósságállomány után fizetett nettó kamat. Hozzáteszi: ezért aligha okolhatók a külföldi befektetők.

Teljesen egyet kell értsünk vele. Az eladósodás a hazai rossz kormányzás eredménye. A rendszerváltás után az adósságállomány már egyszer elért egy elfogadhatóan alacsony szintet, amely után nyilván alacsonyabb kamatokat is kellett volna fizetnünk. A Gyurcsány-kormány volt az, amelynek ténykedése a GDP majd 30 százalékával emelte a magyar adósságállományt, és ennek következtében nagy arányban a fizetendő kamatokat is. Eladósodás elleni harcát aztán az Orbán-kormány is elvesztette.

Átállni egy új modellre

Holisztikusan kell gondolkodnunk az integrációs mintáról, mellyel Magyarország a világgazdasághoz csatlakozott. Bár a tőkeáramlások nem mindegyike ismert, az látszik, hogy az egyenleg igenis negatív Magyarországra nézve. De a modell kudarcának nem a multik kapzsisága az oka, ők csupán azt használják ki, amire a keleti döntéshozók lehetőséget adnak nekik. A jobboldali és radikális baloldali véleményformálóknak tehát tényleg fel kellene hagyniuk a sérelmi közgazdaságtannal. A hazai gazdaság elősegítésére kellene koncentrálniuk, mert az elnagyolt blogbejegyzésből, illetve számos mélyebb elemzésből látjuk: a multikra építő modell önmagában elégtelen a gazdasági felzárkózáshoz.

A liberálisok viszont ameddig nem ismerik el a modell létezését, addig nem fogják megérteni, miért van az, hogy az általuk vallott nézeteket ma már egyetlen politikai erő sem vállalja fel Magyarországon, azok társadalmi támogatottsága minimális. És azt sem fogják megérteni, hogy miért nem tesznek szinte semmit a nyugati államok vezetői az ellen, hogy Orbán illiberális államot működtet az Unióban. Azért nem tesznek, mert úgy érzékelik, megéri nekik a keletiek ilyen típusú integrációja. Ahogy Günther Oettinger, az Unió közös költségvetésért felelős német biztosa nyilatkozta: "gazdasági szempontból Németország nem nettó befizető, hanem nettó kedvezményezett”.

Sérelmi közgazdaságtant tehát nem szabad folytatni, de a kapitalizmusmodellünket bizony kritikusan kell szemlélni. Szerencsére a magyar politikában is megerősödtek az ilyen hangok. A Szél Bernadett által képviselt zöld és a Karácsony Gergely által vezetett szociáldemokrata irányzatok már nem félnek firtatni a külföld által dominált gazdasági modell fenntarthatóságának kérdését. Sőt kidolgozott programjaik vannak arra, hogy átálljunk egy olyan modellre, amely fenntarthatóbb és igazságosabb.

A külföldi működőtőke-függő modell
1. A vámok és kvóták uniós csatlakozás előtti lebontásával párhuzamosan megjelennek a nyugati transznacionális cégek keleten, ahol döntően globális termelési láncaik alacsony hozzáadott értékű, ezért alacsony bérezésű termelési fázisait végeztetik. A magas bérezésű, magas hozzáadott értékű fázisok többsége nyugaton marad.
2. Ezt a keleti kormányzatok ösztönzik: adókedvezményekkel, közvetlen állami támogatásokkal, jelentéktelen minimálbérszinttel, jogosítványok nélküli szakszervezetekkel, természetvédelmi területek ipari telephellyé nyilvánításával, stb.
3. A keletiek hamisan a pénzszűkére hivatkozva nem végzik el a hazai tulajdonú gazdaság segítését a munkaerő mint termelési tényező oldaláról. Kivéreztetik az oktatást, az egészségügyet, az átképzést, a szociálpolitikát. Ezért az egykor humán tőkéjére büszke régióban létrejön a szakképzett munkaerő hiánya.
4. Ráadásul a munkaerő krémje az uniós belépés utáni nyugati munkapiaci nyitással élve fokozatosan elvándorol Nyugat-Európába. Ez egyes keleti országokban drámai szintet ér el.
5. Az EU a felzárkózáshoz fejlesztési támogatásokat nyújt, amit azonban a keleti elitek nagy részben ellopnak. Más részük nem hasznosul, mert a magángazdaság gyér és erőtlen, az állami szféra pedig működésében kivéreztetett, ezért képtelen a fejlesztési forrásokat másra fordítani, mint félig legális pótlólagos működés finanszírozásra.

Hargitai Miklós: Böjti szelek

Publikálás dátuma
2019.04.20 19:45
MARABU RAJZA
Abban az évben derült ki (később, visszaemlékezve majd így fogjuk mondani), amikor leégett a Notre Dame: Magyarország olyan keresztény ország, ahol a kormánypárt jászsági senki-helyettese azzal fejezi ki szeretetét cigány felebarátja iránt, hogy bezárja egy kazánba, és megfenyegeti, hogy alágyújt. Aztán amikor a média rákérdez, úgy hárítja el az érdeklődést: „böjtben nem nyilatkozom”.

A "lopakodó iszlám jele"?

A nagyböjti időszak nem ennyire válogatós: nemhogy egy megtévedt politikus bűnbánó nyilatkozata, de amint az látható volt, a párizsi főszékesegyház födémének porrá égése is belefér. Mi magunk - bár itt élünk közöttük -, nem tudhatjuk, hogy az Orbán-hit követői mennyire járatosak a keresztény szokásokban (nemrég az egyik hangadójuk a böjti lepellel letakart feszületet a lopakodó iszlám jelének vélte); talán a kedvükért, meg a szekuláris többség tájékoztatása végett is érdemes néhány alapvető tényt és összefüggést föleleveníteni.
Például azt, hogy állatkísérletekben az embert leggyakrabban helyettesítő patkányok életét egyetlen módon sikerült szignifikánsan meghosszabbítani: ha hetente egy napig nem adtak nekik enni. A böjtölés jótékony hatásai nagyjából azóta ismertek, mióta az emberi társadalom túllépett azon a fejlődési szinten, hogy az éhenhalás elkerülése végett folyamatosan gyűjtögetnie és táplálkoznia kelljen. Ez, hogy tovább merüljünk a szórakoztató embertanban, akkoriban lehetett, amikor rászoktunk a dögevésre. (A sokféle uralkodó elmélet egyike szerint a bolygót a trópusoktól távolodva benépesítő ember a hideg évszakot kezdetben, amíg meg nem tanult vadászni, nem tudta volna átvészelni a dögevés nélkül. Később az első zsákmányállatokat sem volt mivel tartósítani: addig faltak belőlük elődeink, amíg a gyomruk bírta, és utána ott emésztettek és koplaltak a csupaszra rágott csontok mellett, ugyanúgy, ahogyan az oroszlánok is teszik, egészen addig, amíg csak az éhség újra rá nem vette őket, hogy valami eledel után nézzenek).
A böjtölés vallásos gyökereit sincs okunk elhallgatni. A zsidó Mózes negyven napon át böjtölt, mielőtt kézhez kapta a kőtáblákat a törvényekkel. Amennyire ez utólag megállapítható, a parancsolatok szövegében nem szerepelt utalás a böjtölésre, viszont a görögöktől átvett ún. sarkalatos erények egyike, a mértékletesség nagyon is szoros kapcsolatban áll vele. Az Ószövetségben a böjt a gyász, a vezeklés és a megtérés külső jele volt; olyan engesztelő áldozat, amely az Isten kemény szívét is sokszor megenyhítette; egyetlen eset, Ninive megmenekülése a hívek szűkebb körén túl is sokaknak lehet ismerős. Hosszan böjtölt maga Jézus is, mielőtt megkezdte a kereszthalálig tartó tanítói szolgálatát, és a követői figyelmét is felhívta a böjtölésre a hegyi beszédben. Ugyanő ugyanott arra is kitért, hogy semmit sem ér az a böjt, ami a külsőségekben nyilvánul meg: akkor az igazi, ha senki nem tud róla. (Ezen a teszten a bevezetőben említett fideszes potentát sajnos elbukott: nem nyilatkozunk a médiának a böjtölésünkről, még annyit sem, hogy böjt idején nem nyilatkozunk.)

Bűnbánat és megtisztulás

A keresztény egyház már a kezdetekkor rákapott a böjtre. Egyfajta szimbólumba csomagolt szimbólumként kezelte, amelyben a Jézus távozásától a második eljöveteléig tartó időszaknak a szimbóluma a nagyböjt, azaz a húsvétot megelőző negyven napos böjtölés, ami arra emlékeztet, hogy bűnbánat és megtisztulás nélkül sosem fogjuk viszontlátni a megváltót. Az első keresztények még hetente két napon, szerdán és pénteken is böjtöltek, ebből a pénteki böjtnap máig él a katolikus vallásban. A mai értelemben vett nagyböjtöt a IV. század – körülbelül a kereszténység államvallássá válása – óta tartjuk, de ridegsége mára sokat enyhült: a szigorú böjt szabályai (18 és 60 éves kor között naponta háromszor szabad enni és egyszer jóllakni, a húsevés pedig tilos) már csak hamvazószerdára és nagypéntekre vonatkoznak, illetve a hústilalom a közbenső péntekekre is. A böjti szezon szép hagyományai közé tartozik – szintén a gyász jeleként –, hogy nagyböjt ötödik vasárnapjától (amit feketevasárnapnak is neveznek) a feltámadási szertartásig a templomi feszületeket és az oltárképet a bűnbánat lila, vagy egyes vidékeken a halál fekete leplével takarják le. Meg az is, hogy nagycsütörtök napján „a harangok Rómába mennek”, vagyis az utolsó vacsorától a feltámadásig nincs harangzúgás és csengőszó a templomokban.
A böjti napok megritkulásáról már szót ejtettünk, de azt is érdemes egyszer végigkövetni, hogyan vált a tej, a sajt, a tojás, a hal, a hód (!) - merthogy pikkelyes a farka, tehát tulajdonképpen halnak számít –, hivatalosan jóváhagyott böjti eledellé. Szimbólum ez is: az emberi gyarlóságé. Az őskeresztények drasztikus böjtkúráitól a mai könnyített koplalásig hajló ív hasonlatos – mondjuk – ahhoz, ahogyan a puritán kormányzás akarásától és ígéretétől eljutottunk kormányfőt és a sógorokat-komákat nyugat-európai focimeccsek VIP-páholyába reptető magánrepülő-flottáig, meg a „magam is falusi fickó volnék” miniszterelnöktől a drága vő 50 milliós AMG Mercedeséig.

Lemondás és önmegtagadás

A politikát ezen a téren az különbözteti meg a vallástól, hogy az utóbbi rövidebb – nem ezeréves, hanem 4-8-12 esztendős – ciklusokban gondolkodik, és hogy a megtisztulás és a lemondás útján elérhető katarzis a politikában kivétel nélkül mindig megmarad ígéretnek, és az emberek mégis mindig elhiszik. Így haladunk egyik rendszertől, egyik kormánytól a másikig, az orrunkba fűzött ígéretekkel, és a hittel, hogy legközelebb másképp lesz – miközben folyton ugyanazokat a köröket futjuk.
Rémlik még, mik voltak a rendszerváltás nagy ígéretei? Hogy a gazdaságot, az oktatást, az egészségügyet, a sajtót, meg persze a vallást kiszabadítjuk a politikai függőségből, és hogy a hatalom nem az életünk epicentruma, hanem a szükséges, de periférikus, leginkább adminisztratív kelléke lesz csupán; függelék a felépítményen. És, sikerült? Tessék csak megnézni, hova jutottunk, hova juttattak (vissza) minket harminc év alatt. A Fidesz semmilyen módon nem függ a gazdaságtól, ellenben a gazdaság függ a Fidesztől. Az oktatásban, az egészségügyben, a sajtóban, és bármilyen fájdalmas, a vallásban is hasonló a helyzet: ugyanaz a természetellenes, fordított függőség, ami miatt az előző rendszert olyan fojtogatónak éreztük.
Hogy mi számít Istennek tetsző cselekedetnek, mi a valódi kereszténység, hogyan kell helyesen böjtölni akár, azt az új államvallás Orbán Viktor által fölkent papjai mondják meg; olyan emberek akik előbb sülnének bele a Boldogasszony anyánkba vagy a Stabat Materbe, mint a szovjet himnuszba. Közben épp a lényeg – a böjt, illetve tágabban értelmezve a keresztény élet lényege - vész oda. Merthogy az újszövetségi kereszténység a lemondásról, az önmegtagadásról szól: „ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem”. Önként lemondani a földi javak halmozásáról, az uralkodás gesztusairól nagyon nehéz, de máskülönben úgy járunk, mint a gazdag ifjú, akit Jézus megpróbált rábeszélni, hogy adja el mindenét, és az árát ossza szét a szegények között. „Ennek hallatára az elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt” - így végződik a példázat, és nagyon sokszor ide konkludál a valóság is.
A lemondás/önmegtagadás a lakmuszpapír tévedhetetlenségével mutatja ki a valódi kereszténység jelenlétét: ahol nincs, ott hiába papolnak – mondjuk - kereszténydemokrata kormányzásról, az csak annyi, mint a szélbe szórt por. A keresztények éppen azért böjtölnek, hogy időről időre kénytelenek legyenek szembefordulni az emberi természettel (a saját, önzésre és a bűnös vágyak maradéktalan kielégítésére sarkalló természetükkel); hogy legalább évente egyszer emlékezzenek rá, miben is hisznek valójában.
Frissítve: 2019.04.20 20:26

Nagy Zöld Fal: az elsivatagosodás védőgátja

Publikálás dátuma
2019.04.16 11:30

Fotó: Shutterstock
A klímaváltozás miatt délre terjeszkedő Szahara megállítására 15 kilométer széles és 7700 kilométer hosszú mesterségesen létrehozott erdősáv szeli keresztül Afrikát, Szenegáltól Dzsibutiig.
Hagyományosan az emberek azért emelnek falakat, hogy elválasszák országaikat és népeiket egymástól, hogy a kőfalakon belül élők megvédhessék magukat a kívülről érkező veszélytől. A Nagy Zöld Fal Afrikában épp ellenkező megfontolásból épül, klímavédelmi szempontból egyedülálló kezdeményezés: arra, miként lehet enyhíteni a globális felmelegedés okozta csapásokat, hogyan lehet megmenti 232 millió ember élőhelyét - írja a sokszinuvidek.hu. Az élő fal ötlete először az 1970-es és 1980-as években vetődött fel Afrikában, akkoriban jött létre egy szervezet, akik a kezdetek óta több tízmillió fát ültettek el, főleg lakott városokban és farmokon. A 2000-es évek közepén ezt a kezdeményezést elevenítette fel Nigéria elnöke, Olusegun Obasanjo. 2007-ben az afrikai államfők rendes ülésén el is fogadták a gigaprojektet. A kezdeményezés mögé akkor 11 ország állt (Burkina Faso, Csád, Dzsibuti, Eritrea, Etiópia, Mali, Mauritánia, Niger, Nigéria, Szenegál és Szudán). Jelenleg már húsz állam vesz részt a faültetésben, írja az MNN. A térség mára kihalt, száraz és kopár lett, ahol fogytán az élelmiszer és a víz. Aki csak teheti, elmenekül innen. Az kritikus terület, ahol a zöld fal megépülhet, a Száhel övezet (vagy éhségöv), amely a világ legnagyobb sivatagának, a Szaharának a déli részén található. Valamikor füves szavanna borította, az elhúzódó aszályok azonban gyökeresen megváltoztatták a térség klímáját. A Szahara évről évre hatalmas területet hódít el az övezet lakóitól, akik kénytelenek folyamatosan délebbre költözni, menekülve a sivatagi forróság és szárazság elől. A hatalmas kopár térség átszeli az egész afrikai kontinenst. Az éghajlatváltozás frontvonalán van, ahol a helyiek milliói szembesülnek a globális felmelegedés okozta pusztító hatással. 1968 és 1974 között elmaradtak az esők, tartós szárazság sújtotta az övezetet, 250 ezer ember halt éhen, és milliók kényszerültek elhagyni lakóhelyüket. A csapadék mennyisége mára jobbára csak a köles termesztéséhez elég. Az év csapadékos napjainak a száma fokozatosan csökken. Az elmúlt években súlyos aszályok sújtották a térséget és gyakoribbá váltak a por- és homokviharok. A Nagy Zöld Fal 780 millió hektár elsivatagosodott vidéken húzódna, a terület az Egyesült Nemzetek Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete szerint jelenleg 232 millió embernek ad otthont. Ha sikerül befejezni a a szárasságtűrő fákból kialakított zöld falat, az 7700 kilométeres hosszával és átlag 15 kilométeres szélességével a világ legnagyobb ember alkotta „építménye” lesz. Nyugatról keletre Dakartól (Szenegál fővárosa) Dzsibutiig (Dzsibuti fővárosa) terülne el. A program teljes költsége meghaladja a nyolcmilliárd dollárt, de az Európai Unió, a Világbank és az ENSZ is támogatja az elképzelést. Ugyanis a Nagy Zöld Fal nemcsak klímavédelmi szempontból páratlan kezdeményezés, hanem elősegítheti a térségben a békét is. A projekt olyan országok között valósul meg, ahol eddig a szegénység és kilátástalanság miatt sok volt a konfliktus, és háború dúlt. Többnyire a szárazságot jól tűrő fafajtákat, például akácot telepítenek, de a zöld fal közé zöldséget és gyümölcsfákat is ültetnek. A fák ugyanis árnyékot adnak, csökkentik talajnedvesség kipárolgását, lassítják a csapadék lefolyását, így a kutak újra megtelhetnek vízzel. A gigaprojekt, vele a faültetések, számtalan afrikai család utolsó mentsvára lehet, és megélhetését is biztosítja. A program eddigi legeredményesebb országa Szenegál, ahol 2010-re 525 kilométer hosszú faültetvényt hoztak létre, 11 millió fát sikerült elültetni. A 2016-os adatok szerint négymillió hektárt vontak be így a mezőgazdaságba.
Szerző
Frissítve: 2019.04.16 11:31