Előfizetés

ENSZ: a „Stop Soros” támadás az emberi jogok ellen

Publikálás dátuma
2018.02.16. 15:40
Rupert Colville, az ENSZ emberi jogi szóvivője. Fotó: Fatih Erel / ANADOLU AGENCY

Felszólította a kormányt az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa (UNHCR), hogy vonja vissza a törvényjavaslatot, olvasható az MTI-hez eljuttatott közleményükben. Mint fogalmaztak, ez megfosztaná a háborúk, erőszak és üldöztetés elől menekülő embereket a civil szervezetek és a civil társadalom létfontosságú támogatásától.

Az ENSZ emberi jogi szóvivője, Rupert Colville is megszólalt az ügyben pénteken: „Az egyesülési szabadság igazolhatatlan korlátozást jelent, és aggasztó folytatása a kormány emberi jogok elleni támadásainak” - tudósít a Reuters. Colville külön hangsúlyozta, a csomag részét képző 25 százalékos, külföldi adományokra kivetett adó önmagában is elég a civil szervezetek munkájának aláásásához.

Az Amnesty Internationaltól vagy Helsinki Bizottságtól a határ menti munkában résztvevő Vöröskeresztig számtalan szervezetet érintő törvénycsomagnak a héten már az Európai Tanács is nekiment: Nils Muižnieks, a strasbourgi testület emberi jogi főbiztosa szintén arra hívta fel a figyelmet, a „Stop Soros” szembe megy az emberi jogi normákkal.

Magyarország a világ ellen
A kormány a megszokott gőggel reagált: „egyre nyilvánvalóbb”, hogy az ENSZ a Soros-terv mentén halad – szerepel a Kormányzati Tájékoztatási Központ MTI-hez eljuttatott közleményében.

Tamás Pál - Váratlan (ellenzéki) győzelmek: valószínűségek és technikák

Tamás Pál
Publikálás dátuma
2018.02.10. 08:45
A MEGMENTŐ SZEREPÉBEN - Merkel és Ciprasz csak asszisztált Orbánnak, aki állítólag hazánkat és Európát is megóvta a veszélyektől

A közép-európai választásokról a külföldi elemzők mostanában leegyszerűsített sémákban gondolkoznak. Két erő küzd, a Brüsszel-barát liberálisok és a helyi sötét populisták. És nem kétséges, hogy "Európa" kinek az oldalán áll. A negatív Orbán- és Kaczyński-kép állandósult, velük kapcsolatban nincsenek "nyugati" illúziók, de a csehek a régióban mégiscsak demokratikus mintagyerekek. Az aktuális prágai elnökválasztást azonban nem lehetett beilleszteni az európai fekete-fehérbe. Az most teljesen érdektelen, hogy az eredmények nem meglepőek, sőt kiszámíthatóak voltak. Ami most itt Pesten érdekes, s ez nem jó hír, hogy ami kijött (Zeman sikere), nem támogatja a nagy nemzetközi lapokban a hitet, hogy hátha itt, az előrejelzések ellenére is, a jó győzelme mégis benne van, vagy lehet a pakliban.

Nem katonatiszt

A nyugati sajtó Orbánnal foglalkozó anyagai alig változó sztereotípiákkal dolgoznak. Ellenfelei maguk a demokráciát forgalmazzák, de hát demokratikus ellenzéknek annak idején, még 1989 előtt, a hatalom nélküli, pártállammal szembeszálló ellenzéki csoportokat nevezték, később pedg már a rendszer volt demokratikus és most, akármilyen változások után is, de a '89 előtti jelzők egyszerűen nem működnek. Néhány éve egy Orbán-ellenes felszólalásában a nagyszerű lengyel Adam Michnik saját '89 előtti retorikáját, szóhasználatát folytatta, mire körülöttünk a közönség kiröhögte. A korábbi visszhangok egyszerűen nem működtek.

Egyébként egyáltalán nem ismeretlenek a kemény törések, a drámai összeomlások az autoriter rendszerekben. Valamilyen módon feláldozzák a szimbolikus vezetőt, eltávolítják legszűkebb munkatársait, de a rendszer kulcspozícióiba kerülők többsége még hosszabb időre a helyén marad. S azután különböző személyi paktumokból következnek lassan a mélyebb változások. Valami ilyesmi történt a Franco-rendszer bukásánál Spanyolországban, s most a szemünk előtt játszódik le Kubában; Fidel még élt, amikor elindult rendszere lebontása, s azt Raoul Castro sem tudta, vagy akarta megfordítani. S lehet tovább sorolni a latin-amerikai példákat – esetenként váratlan csattanókkal. Pinochet Chilében hosszú évek brutalitása (majd a gazdasági sikerek) után, 1988-ban elnöksége meghosszabbítására népszavazást írt ki. S óriási meglepetésre a közvélemény ellene fordult. A tábornok megbüntette a projektet rosszul szervező tisztviselőket, de elismerte az eredményeket, vagyis 56-44 arányban veszített. A katonák visszatértek a kaszárnyákba, de a gazdasági elit zöme, persze, a helyén maradt. Évekkel később emeltek emlékhelyeket a megkínzott és kivégzett értelmiségieknek.

Szép történet a mexikói. Az ottani Nemzeti Forradalmi Párt viharos idők után hosszú évtizedekig a helyén maradt, rendszeresen váltogatva országos választásokon államelnökeit, amikor jelöltjük egyszer csak kisebbségben maradt. Veszíteni nem akartak, a rendszer összeomlott, más nem jutott az eszükbe, bejelentették, hogy a számlálórendszer működésképtelen.

A váratlanul megbukó rezsimek majdnem mind katonai diktatúrák (is) voltak. A megöregedett tábornokok rendszerei egyszerre csak - már jó sokára - beszakadnak. Orbán azonban nem katonatiszt, s ehhez a modellhez még nem eléggé öreg. 2002-ben elbukott rendszere egyébként még nem volt kész autokrácia, inkább félpuha rendszernek tűnt. És az akkori kudarcból Orbán láthatóan többet tanult ellenfeleinél.

Potenciális megmentő

De a jó győzelmi esélyeinek javításához így - és egyre inkább - fontosabbá válik a kampánytechnika. Az utolsó hetekben talán érdemes erre összpontosítani. Kikerülhetetlen, hogy az ellenzéki sajtó túl sokáig diabolizálta Orbánt, s a kénkőszag nem erősíti az emberek lelkesültségét a demokratikus politikai technikák iránt. A szavazófülke hangulata másmilyen.

Persze, közben Orbán problémája, hogy nincs valódi, éles kontúrú, markáns ellenfele. Nincs kit színpadiasan leszúrni… Ezért próbálkoznak Sorossal, akitől Orbán hívei tarthatnak, sokan tartanak is. Az ellenzéki fiatalemberektől ebben a közegben nem fél senki, nem is kell velük szemben különösebben védekezni, vagy tőlük bárkit megvédeni. Az ellenfél kiszámíthatatlanságát, rémisztő voltát az ellenzékkel szembeni mozgósításra a kormányoldal most nemigen használhatja. A új arcok, a fiatal értelmiségiek vezető politikusként visszafogottak, a kormányszavazó nem hiszi őket veszélyesnek. Azoktól közülük, akik hangosaknak tűntek a hétköznapi politikai csatákban, már megszokták, hogy eddig harapni nem tudtak.

Orbán érvelésmódjában nincs szó arról, hogy mutatná, valamit képes lenne javítani. Egyébként arról sem volt eddig szó, mit tanult saját első kormányzati periódus után, és miben más a mostani két ciklus az 1998-2002 közöttihez képest.

Minden autoriter rendszer hangsúlyozza, hogy ő a rend és előtte a káosz volt. Mugabe a gyarmati rendszerhez mérte magát, ami egyébként a későbbiekhez képest igazán a rendet és nem a káoszt jelentette. Franco azt mondta, hogy békét teremtett és egyesített (mint tudjuk a polgárháború Franco lázadásával kezdődött), Chilébe Pinochet rendet hozott, persze a baloldli kormánypártok fizikai lemészárlását követően. Ezt a posztkáosz beszédmódot gyakran használta Orbán is (természetesen puccsok és polgárháborúk nélkül).

De hát az Orbán-rezsim alapmítosza, a miniszterelnök, mint potenciális megmentő, már igazán két évtizedes, s a megmentés aktusa már elfelejtődött, és a megmentés homogén legendáját mára már sokfélének tartja a közönség, húsz évig végül is nagyon nehéz fekete-fehérben fenntartani az aktuális történelemképet. A 2007-08-as gazdasági válság nem tartott olyan sokáig és a nemzetközi segítségnek köszönhetően sikerült elkerülni a rendszer gazdasági bukását, és így az sem tűnik unikálisan szörnyűnek, s már felejtődik az átlag számára. S ha sokaknak úgy is tűnt egyszer, hogy Orbán megmentette őket a 2010-es évek fordulóján, ezért hányszor, vagy meddig kell hálásnak lenniük?

A fiatal fejekkel az ellenzéki sajtó tulajdonképpen rákényszerítette az ellenzéki pártokat arra, hogy azt állítsák, a gyakorlottság, az államvezetési gyakorlat nem számít (hiszen, ha számítana, lenne még sok nem-öreg szoci vezető is raktáron). Tehát a kormányoldalnak természetszerűen azt kell állítania, hogy igazán használható államvezetője csak neki van, a szocik maguk is lenullázták a saját tapasztalt embereiket. Az igazi különbség a két oldal jelöltjei között ebben az érvelésmódban így a tapasztalat. S ha a különbség a két oldal húzóarcai között e tekintetben ekkora, kire lehet bízni a kormányzást, ha nem a gyakorlottakra?

De hát kinek hiszik el Magyarországon, hogy létezhet nálunk korrupció nélküli, balesetmentes vezetés?

Hiányzó leltár

Érdekes módon nem tudjuk ugyanakkor, hogy ebben a kampányban miért nem használja a kormányoldal "Orbán, a sok éve hatalomban bizonyító történelmi alak" mítoszát. A határon túli magyar szavazók között talán magától is működik. De Magyarországon egyszerűen alig része a diskurzusnak, pedig korábban erről folyamatosan volt szó.

S nem jön össze a Putyin-hatás sem, ami az orosz közegben most jól látható. Az autokrata elnöknek ott két alapszerepe van: ő a jó bíró, igazságot szolgáltat, mérlegel és dönt. Ennek ad és a másiknak nem enged. Ráadásul Putyin esetében aktív geopolitikusról van szó, az egyik nagy játékos, akire a világon mindenki figyel. Vereségei is nagyságáról tanúskodnak. S az orosz közegben ez a második szerep mostanában kiszorítja az elsőt. Orbán geopolitikai feladatai és lehetőségei nem mérhetőek Putyinéhoz, de mert eddig nem akarta a jó bírót alakítani, itt azért nyílhatnak terek. Gondolom, fog is próbálkozni.

Orbánról az ellenzék már sok éve nem készített magának mérleget (azt hiszem, igazán 2010-ben és 2014-ben sem). Hiába hitte az ellenzék, hogy sok éve testközelből ismeri, nem készített mérleget róla. Hol vannak a gyenge pontjai, hol vannak azok a munkatársak, esetleg szövetségesek, akik igazán előreviszik, s hol vannak azok, akik inkább tehernek minősülnek, mert könnyen támadhatóak? Hol fáradt ki, hol ürültek már ki az erőforrásai? És hol nem? S esetleg hol jutott újabb ilyenekhez? Hol lehet könnyen támadni? Merre találhatóak a leginkább kifáradt választók? A törzsgárdát mivel kell lelkesíteni? És mivel a csak az utolsó két hétben odacsapódottakat? Melyiknek szól igazán a Soros-ellenes kampány? Hogyan próbálnak majd meg rasszista-közeli formulákat használni az ázsiaiakkal, észak-afrikaiakkal szemben, anélkül hogy a címkék elérnék a romákat, és ami most külpolitikailag különösen fontos, az idetelepedett kínaiakat? Hol terhelte maga Orbán, vagy kommunikátorai túl a saját képét, amiből következően nehezebben fordul, könnyebben sebezhető?

Vannak-e különbségek az apparátus két, most leginkább érintett része, Rogán propagandistái és Lázár MEH-esei között? Lehet-e valamilyen pontokon komolyabban szembefordítani őket egymással?

Hol vannak Orbán nevében összerakott, de gyakorlatilag nem általa működtetett szakpolitikák, mondjuk szociális ügyekben, vagy az egészségügyben, amelyekből kisebb-nagyobb válságok idején a Fidesz végül is enged? Vagy ezeket is védeni fogják a végtelenségig, sőt annál is tovább? Vannak-e Orbánnak olyan korrupcióval túlterhelt és ügyesen támadott segédei, akiket valamilyen helyzetben feláldozna? Vannak-e a Fideszen belül ebből a szempontból külső és belső körök? S ha igen, akkor állandóak, vagy folyamatosan változnak? S ha ilyesmire, akár csak elvétve sor kerülne, mi következik mindebből most a kampányban?

S közben mit tudnak, akarnak, fognak átalakítani likvid formákba: állásokat, pozíciókat, területeket, fenyegetéseket, embereket és/vagy az infrastruktúrát? S az apparátusok egy része szívesen lebuktatja a más részeket, a központi vezető meg közben úgy tesz, hogy mindez nagyon helyesen történik (mint a putyini segédcsapatokban). Nálunk ez a vezetési kultúra a kormánypártból hiányzott, s akkor ez most így is marad már? Vagy azért valamilyen tisztáldozatra Orbánt, ha nehezen is, de a kampányban rá lehet venni? És fordítva, a kormányoldal apparátusában lesznek olyanok, akik a konfliktusoktól, és helytállásuktól remélik felfelé mozgásukat, s talán az előre végiggondolt taktikákkal szemben ütközéseket produkálnak, hogy a kormányoldal jobban szerepeljen. Ezek elvben még hozhatnak valamit a Fidesznek, de nagyobb a kockázat is és az ilyen posztokon, személyi összeütközésekben az ellenzéknek nem tervezetten is érdemes támadnia.

Persze, ezekhez a technikákhoz az ellenzéknek olyan fogásokkal, információval és személyi körrel kellene bírnia, amilyenekkel leginkább nem, vagy csak elvétve rendelkezik. De egyes pontokon, vagy frontszakaszokon, remélhetően mégiscsak tévedünk.

Antal Attila: Kivételes állapotban

Antal Attila
Publikálás dátuma
2018.02.10. 08:40
VIGYÁZNAK RÁNK? - Biztonságunk legfőbb akadálya az állam FOTÓ: TÓTH GERGŐ

A 2017-es év egyik legmeghatározóbb eseménye volt, hogy a 2016-ban az Alaptörvénybe emelt új kivételes állapot, a terrorveszélyhelyzet – bármilyen formális jogi eljárás nélkül – állandó valósággá vált a gyűlöletkampányok segítségével. 2017 decemberének végén még erre a hiszterizált hangulatra is ráerősített a kormányzat: terrorellenes intézkedési tervet kért az óvodáktól és az iskoláktól. Ennek kapcsán már nyíltan beismerték: fel kell készülni egy “esetlegesen bevezetendő különleges jogrendre”. 2018 elején pedig a kormányzat a „Stop Soros” törvénycsomaggal nyíltan állampolgárai ellen fordult. Vagyis az Orbán-rendszer egyre inkább elszakad a jogtól, és az önmaga által gyártott válságokat menedzseli úgy, hogy közben a lehető legnagyobb mértékben uralkodni akar az életünkön. Ez pedig igen komoly veszélyeket hordoz.

A politika kivételessége

Giorgio Agamben olasz filozófus szerint a kivételes állapot sem a jogrendszeren belül, sem azon kívül nem helyezhető el. Vagyis a fő kérdés, hogy e jognélküliség hogyan ragadható meg a jog eszközeivel. A 20. századi jog- és politikai fejlődés egyik fő vívmánya – a totalitárius diktatúrák tapasztalatai alapján – a politikai hatalomnak „a jog alá vetése”, a politikának a joguralommal való korlátozása. E főáramú gondolkodás mellett mindig létezett egy olyan „szürke zóna” amely a politikát akarja rehabilitálni és a politika alá szeretné a jogot rendelni: ez az áramlat jogi erőre emelné magát a jogrendszer felfüggesztését. Ennek a második világháború óta elnyomott, a populista korszak beköszönte óta azonban igencsak népszerű irányzatnak az egyik legnagyobb óriása Carl Schmitt, aki a Politikai teológia című művében a szuverént akként definiálja, mint aki a rendkívüli helyzet kérdését illetően dönt, vagyis a politikai (telj)hatalom elválaszthatatlan a kivételes helyzetekről való döntés állandó képességétől. Ily módon a kivételes állapot nem bizonyít mást, mint azt, hogy politika a jog feletti uralkodásra született.

A kivételes állapotot nem lehet pusztán a totalitárius rendszerekhez kötni, főként manapság: Agamben úgy véli, hogy a rendkívüli állapot nem más, mint a modern politika normál állapota, s az első világháború utáni időszakot, mint a permanens kivételes állapot korszakát írja le. Agamben rávilágít arra, hogy a modern államok és a modern kormányzatok a biztonságot állítják cselekvéseik középpontjába, s emiatt nem egy-egy társadalmi-politikai jelenség okait, hanem sokkal inkább annak következményeit próbálják meg kezelni – többek között azért, mert a válságkezelés olcsóbb (és politikailag kifizetődőbb), mint az igen gyakran kényelmetlen megelőzés. A modern kormányzás nem az okok, sokkal inkább a „következmények kormányzása”.

2010 óta folyamatosan

Az Orbán-kormányok rendszeresen élnek az Agamben által leírt kivételes állapot eszközrendszerével és kormányzástechnikájával, ugyanakkor ez igen jelentős veszélyeket hordoz. Bemutatom azokat a legfontosabb csomópontokat, amelyekben leginkább tetten érhető a rendkívüliség; ezek pedig a múlthoz, a joghoz és a politikai ellenfelekhez való viszony.

Az első ilyen a szelektív történelemszemlélet, amellyel tulajdonképpen a Fidesz-kormányzatok felparcellázzák a múltat és a számukra kedvező történelmi periódusokat magukba olvasztják (lásd az Alaptörvény emlékezetpolitikai passzusait) és ami ideológiai és/vagy aktuálpolitikai szempontból ellenségképek gyártására felhasználható, azt egyszerűen kilökik a nemzet történelméből. Ebből pedig egyenesen jelen korszakunk kivételességét, a történelmi sérelem feloldásának reális lehetőségét vezetik le.

Az Orbán-rendszer egyértelmű fordulatot hozott a jogról való gondolkodásban: a joguralom helyett a politika tiszta uralma érvényesül. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy a jogszabály-szerkesztés követelményeit nem tartja be a politika vagy éppen ignorálják a jogi szakértelmet, hanem egyenesen azt, hogy a jogi alrendszert a politikai követelményei szerint működtetik, veszik igénybe foglalják el, uralják („rule by law”). Ez megmutatkozott a rendszert közjogilag megalapozó Alaptörvény pártszövetségégi jellegében, elfogadási eljárásában, abban, hogy a korábbi Alkotmányt semmisnek mondja ki az Alaptörvény.

Ebből a közjogi „kivételességből” vezethető le a bírói rendszer feletti uralkodási szándék: az a politikai frázis, hogy a bírák „kommunisták”, azt jelenti, hogy a kormánypártok nem tűrnek meg semmiféle olyan szakmai-morális logikát, amely felülírhatja a politikai döntés elsődlegességnek rendszerfenntartó aranyszabályát. Ebbe belefér a bírósági ügyek manipulálása és a politikai szempontból kedvezőtlen döntések nyílt bírálata, az ügyészség politikai kézi-vezérlésre kapcsolása. Talán a legextrémebb eset az alkotmányvédelem lerombolása. A jog tehát az Orbán-rendszer számára korántsem „úri huncutság” vagy éppen bürokratikus feleslegesség, hanem politikailag legyőzendő ellenség.

A rendkívüli állapot harmadik – ugyanakkor az eddigieket is meghatározó területe – az ellenségképekben való gondolkodás patológiává való torzultsága. A kormányzat az ellenségképek (a kommunisták és utódjaik, a globális kapitalizmus pénzügyi intézményrendszere, az Európai Unió, a menekültek, a külföldről finanszírozott civil szervezetek, Soros György és nemzetközi intézményrendszere) folyamatos kiépítésével, társadalmi stigmatizációval és bűnbakképzéssel (a hajléktalanok, a társadalmi teljesítményt lerontó és önhibájuk miatt ellehetetlenült szegények), állandó identitáspolitikai küzdelmek előállításával próbálta, próbálja meg szinten tartani saját szavazótáborát és ezzel párhuzamosan politikai és társadalmi karanténban tartani politikai ellenfeleit. Ezen stratégiák kivitelezése nem csak és elsősorban pártpolitikai eszközökkel történik Magyarországon, hanem az egész kormányzati apparátus és a magyar közigazgatás jó része lényegében a kormányzati propaganda szolgálatába állt be.

Ezek a csomópontok egymást erősítik és együtt jelentik a kivételes állapotot komplexumát. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az Alaptörvénybe beépített új rendkívüli jogrend-típus, a terrorveszélyhelyzet anélkül „lépett hatályba”, hogy a törvényhozás arról szavazott volna, hiszen a 2015 óta tartó permanens menekültellenes gyűlöletkampány a maga természetességével olvasztotta be előbb a civileket, majd pedig a CEU-ellenes kampánnyal egyesülve Soros Györgyöt is.

A TEK KIVONUL - Mindannyian potenciális terroristává válhatunk a kormány kénye-kedve szerint FOTÓ: NÉPSZAVA

A TEK KIVONUL - Mindannyian potenciális terroristává válhatunk a kormány kénye-kedve szerint FOTÓ: NÉPSZAVA

Az állandósulás veszélye

A permanens rendkívüli állapot egyik kockázata az, hogy az állam folyamatos készenléti állapotban tartásával lényegében elveszítjük annak a lehetőségét, hogy azokról a fontos kérdésekről vitatkozzunk, hogy a terrorizmus és egyéb veszélyek állandó jelenléte miatt hogyan kell átalakítani életünket, és hogy hogyan kell átértékelni a modern állam működését. Az, hogy agambeni terminológiában – az aktuális politikai szándékok szerint – mindannyian potenciális terroristává válhatunk a kormányzat kénye-kedve szerint, lényegében a bizonytalanság és a félelem olyan légkörét eredményezte, amely mára szinte végérvényesen rátelepedett közviszonyainkra, s gondolkodás nélkül feláldozunk egyre többet és többet önnön szabadságunkból a biztonsági paradigma mentén és közben nem vesszük észre, hogy igen sokszor az az állam jelenti a biztonságunk legnagyobb akadályát, amely a biztonság ígéretével kampányol.

A kormányzatok által alkalmazott permanens kivételes állapot lényegében a társadalom és az individuumok demokratikus immunrendszerét károsítja és csírájában fojt el minden társadalmi önvédelmi mechanizmust, s ezt a kormányzatok maximálisan ki is használják: a biztonság ígérete olyan politikai hívószóvá vált, amelynek égisze alatt olyan szabadságkorlátozó mechanizmusokat is be lehet vezetni, amely nem a társadalom létbiztonságát, hanem a kormányzat politikai biztonságát szolgálja. Ezért lenne fontos egy olyan társadalmi diskurzus, amelynek során élesen el lehet választani azt, hogy mi szükséges a társadalmi biztonsághoz és melyik az az intézkedés, amely csak látszólag szolgálja ezt a biztonságot, s valójában már a kormányzati önkény eszköze.

* * *

Mindezek alapján talán joggal merülhet fel bennünk, hogy mi van, ha a 21. század hibrid/félautoriter berendezkedéseinek formájában tér vissza valami abból a szörnyűségből, amelyet a 20. század totalitárius rendszerei sajátosságának tulajdonítottunk? Vajon legitimálja-e a kizsákmányolást, a jogtalanságot, a hatalommal való visszaélést, ha azokat a kivételes állapotokat előállító nem-demokráciák és nem-diktatúrák követik el?