Ül az OTP-részletre vett, a hajdani boldogabb életük egyik szimbólumaként megmaradt franciaágyon a csenyétei Girhiny Izidor, és fulladva köhög. Gyerekkorától asztmás, sokan ugyan kinövik ezt a betegséget, de ő nem tartozik közéjük. Nehéz fizikai munkát emiatt sosem végezhetett, a felsőgagyi téesznél azonban eldolgozgatott, amíg a rendszerváltás be nem tette a kaput a szövetkezetnek. Utcára került a felesége is, aki tizenhárom évet húzott le ugyanott. Húszas éveik végére állástalanok lettek, s az azóta eltelt közel három évtizedben sem volt rendes munkájuk. Közmunkában elkapirgálták ugyan az árokpartot, de évente legfeljebb két-három hónapig tartott ez is. Csenyétén mindenki közmunkára vár, nagy a sorban állás, ennyi jut, ezt kell beosztaniuk. "Szerencse", hogy a férfi beteg, mert az asszony így jogosult az otthonápolási díjra, ő meg kaphat álláskeresési támogatást. Ebből összejön havonta ötvenezer forint, amiből huszonnégyezret el is költenek gyógyszerre.
A férfi az asztmagyógyszereket épp ki tudta váltani a hónap elején megkapott apanázsból. De a másik két receptre már nem futotta, így most nincs se fájdalom-, se lázcsillapító otthon, pedig Girhiny Izidor könnyen belázasodik, s olyankor a fájdalmai is erősebbek.
– Majd megkérek valakit, hogy adjon kölcsön pirulát, hátha megesik rajtunk a szíve – mondja az asszony. Nagyon nem bizakodik: ebben a faluban mindenki szegény, igazából nincs kitől kölcsönkérni. Ottjártunkkor épp a nyugdíjat hordta ki a postásautó, így ezen a napon jutott néhány unokának pár szem édesség. A falu egyetlen boltja – amit egy környékbeli polgármester édesanyja működtet – szegényes, a savanyú cukrot valóban szemenként árulják, értelmes élelmiszer alig akad a polcokon. Csak a legolcsóbb párizsi, cukros üdítők, csipszek és néhány szem sápadt, ízetlen paradicsom. Utóbbit kétszer olyan drágán árulják, mint a miskolci hipermarketekben, mégis kelendő. Igaz, az itteni anyukák legfeljebb egy vagy két darabot vesznek belőle: egy vékony szelet primőr paradicsomot tenni a gyerekeknek csomagolt szikár szendvicsbe egy vágyottabb életbe való kapaszkodót is jelent.
Az észak-borsodi encsi járásban lévő Csenyéte az ország egyik legszegényebb faluja, s a legutóbbi statisztikai adatok szerint itt a legmagasabb a munkanélküliek aránya: a munkaképes lakók 40,78 százaléka regisztrált álláskereső. Ez az arány évek óta alig változik, a közel ötszáz fős település maga a lemondás és a reménytelenség. A polgármesteri hivatal ajtaja zárva, ablakain redőny, sehol semmi mozgás. Kéri Zoltánnét, aki 2002 óta vezeti a falut, telefonon érjük el, fáradt hangon azt mondja, már évek óta nem nyilatkozik senkinek, velünk sem tesz kivételt. Három évvel ezelőtt egy riportban azt mondta a megyei újságnak: azért vállalta a polgármesterséget, mert segíteni akart, de nem gondolta, hogy ennyire nehéz lesz...
Csenyétén ma már csak romák élnek, s ha akarnának se tudnának innen elmenni. A környékbeli falvak se sokkal gazdagabbak, de ha például Alsógagyon, Fájon vagy Felsőgagyon megüresedik egy ház, azt azonnal felvásárolja az önkormányzat, nehogy véletlenül cigány költözzön be – mondják a csenyéteiek, akiket így egyfajta karanténban tartanak a környékbeli falvak. Később e településeken áthaladva valóban láttunk jó néhány összedőlt, vagy szándékosan lakhatatlanná tett öreg vályogházat.
A csenyétei otthonok alig különbek, noha azokban emberek élnek, többnyire kisgyerekekkel. A legtöbb viskó ablaka betéglázva, a kéményekből fekete, fojtó füst gomolyog. Egyedül az alsó tagozatos iskola és az óvoda néz ki valahogy: itt nem csökken, hanem nő a gyereklétszám.
Csak a két épület előtt látunk autókat, amiből mindjárt kiviláglik, hogy az itt dolgozók zöme, óvónők, tanítók máshonnan ingáznak ide. Busz ugyan jár a faluba, de a menetrend nehézkes. A mentő is csak két-három éve tud bejutni, mióta uniós pénzből új, egysávos bevezetőt építettek. Az útnak örülnek a helyiek, de munkahelyeknek még jobban örültek volna. Jó pár éve indult ugyan egy koszorú-alap készítő tanfolyam és kosárfonó kurzussal is próbálkoztak pesti vállalkozók, de a falusiak szerint csak a támogatást vették fel az úgynevezett munkahelyteremtő foglalkoztatásra, aztán gyorsan odébb álltak.
Girhinyék szerint jó ötlet volt mind a két tanfolyam, kár, hogy aztán nem lett belőle semmi. Változásban nem bíznak, s azt mondják, áprilisban Orbán Viktorra szavaznak, mert megvédi őket a migránsoktól. Nem láttak ugyan errefelé menekülteket, de hallották, hogy "valahol valamit csináltak valamilyen leánykával", s ez elég a döntésükhöz. A kiváltatlan recepten közben betűzgetem a falu orvosának nevét: dr. Dunmade Adeolu John. Girhinyék a nevét sem képesek kimondani, de amikor azt kérdem, őt vajon nem tartják-e "bevándorlónak", hisz szintén más országból érkezett, értetlenül néznek rám. Miért lenne az, ismerik már évek óta – mondják.
Orbán Viktort emlegeti a bolt előtt egy nyugdíjas asszony, Adu Ferencné is. Negyvenöt éve költözött a faluba a nem túl távoli Fonyról, a férjét három éve temette el, otthon, a karjaiban halt meg. Huszonnyolcezer forint a nyugdíja, most fizetett ki belőle két rakat fát, hogy ne fagyjon meg, így most húsz deka párizsit meg egy kiló kenyeret eszik egész héten. Nemrég a miniszterelnöknek írt levelet, s arra kérte, segítsen a falunak, mert helyben már nem tudnak az embereken segíteni.
Válaszul néhány könyvet kapott, maga se emlékszik a címükre, úgy elöntötte a méreg.
Nem volt olcsó a bélyeg, de postafordultával visszaküldte az egész csomagot.
