Lengyel László: Mért ne legyek tisztességes!

Publikálás dátuma
2018.02.24 09:55
AZ EMBERARCÚ FIDESZES PLAKÁTJA - Bár tökéletesen alkalmatlan volt rá, a „megszállók” minisztere lett FOTÓ: VAJDA JÓZSEF

Kiterítenek úgyis. A végsőkig kitartás és ellenállás helyzetében vagyunk. Tudnunk kell, hogy ezen a talpalatnyi földön védelmezzük nemcsak a magyar demokráciát, de az évszázadok során felhalmozott magyar civilizációs értékeket is. Egy barbár és civilizálatlan erőszakos erővel állunk szemben, amely már szinte mindent elfoglalt, saját tulajdonába vett. Nincs vesztenivalónk. Jogaink, tulajdonunk és gyermekeink jogai és tulajdona az övék lesznek. Már nincs jelentősége annak, hogy politikai elitünk annyira elkorcsosult, hogy képtelen volt lemondani rövidtávú önérdekéről, nem tudott valódi alternatívát állítani. Nélkülük, bizonyos értelemben ellenük is állunk itt egy mindenható rendszer bombazáporában. Mögöttünk nincsenek segédcsapatok. Magunkra számíthatunk. Magyarországot nem lehet elrabolni és nem lehet visszaadni. Mi vagyunk.

Nem az ő tája, utcája, háza

Azt mondják nekem, megállítva az utcán, hogy nincs kire, mire szavazni. Mit mondjanak feleségüknek és gyerekeiknek? Mit mondjanak maguknak? A választóhelyiségben pedig ott vigyorog a rendszer által előállított szavazólap. De vajon hagyhatjuk-e, hogy szomszédunk, rokonunk, munkatársunk leszavazzon „rájuk”, és mi ne legyünk ott?

Már látom a téren kifüggesztve az „emberarcú” fideszes képviselőm elégedett arcát. Ennek a korábban szorgalmas, szürke, unalmasan buta fiúnak, majd férfinak az arcát, aki bár tökéletesen alkalmatlan volt rá, de a megszállók nemzetgazdasági minisztere lett. Hogyne lenne nekem jó képviselőm, pasaparki őslakosként! Honnan tudhatná megszállóként gondját s baját azoknak, akik hármas társbérletben laktak a Pasaréten, akik a kitelepítésből jöttek vissza, akik a ferences templom harangjára ébrednek évtizedek óta, akik a Fenyvesbe vagy a Jurányiba, a Rákócziba vagy a Móriczba jártak, akik a Kalefon a gombánál találkoztak s gyújtottak rá az első cigarettára, és akikből orvosok, ügyvédek, mérnökök, tanárok lettek? Honnan tudhatná, hogy milyen volt budapestinek lenni, személyes szabadságot és autonómiát kiküzdeni egy megvert, de soha le nem győzött városban, amely megvívta harcát Tisza, Horthy, Rákosi, Kádár rendszerei ellenében, honnan tudhatná milyen budapesti magyarnak és európainak lenni, aki Felcsútról vagy Mezőkövesdről, Kisvárdáról vagy Karcagról a bűnös város képét festi le? Akiknek mi valamennyien Soros-bérencek, hazátlan bitangok, gyökértelen senkik vagyunk, akiket megszállni és kifosztani jó keresztyénnek egyenesen kötelessége.

Honnan tudhatná hol rejtegette Ottlik Géza Vas Istvánt és Németh László Zelk Zoltánt, nem az ő tája, utcája, háza, nem neki írt egyikük se, nyelvükön nem ért, hiszen a megszállók szemével néz, fülével hall, kizárólag a megszállók tolvajnyelvét beszéli? Honnan tudhatná, ki írta egy másik megszállás idején, hogy „itt Buda-ország szól: üdvözlégy ottliki ország!”, s hol volt boldog szerelmes egy kis lakásban Esterházy Péter Gittával? Honnan sejthetné, mit jelent nekünk e havas utca, nekünk, akik gyerekként együtt szánkóztunk Nagy Imrével lefelé a Sövény utcán, akik együtt jártunk Gimes fiával óvodába, akiknek apja később azt mondta, hogy ezt a várost, ezt az országot elfoglalhatják, de minket nem, ezt sose felejtsd, nekünk ez a hazánk, amit ők, az új megszállók sose érhetnek el? Honnan tudhatná, hol a haza, amikor neki a világ már csak Orbán hentes-mészáros és Tiborcz, Garancsi és Matolcsy birtokainak összefüggő láncolata, ahol stadionok lelátóiról hoznak törvényt, s ahol azon igyekeznek, hogy kineveljék az Orbánok népét? Honnan tudhatná, milyen magyarnak lenni, a nyomorult Ferihegyen leszállva és a megalázó külvároson át, a Margit körút bezárt üzletei előtt, a megszállók új építkezései közt hazavergődni, szégyenkezni, szégyenkezni és még egyszer szégyenkezni? „(Néhány napja Pozsonyból jöttem haza, vélhetően az ott ért, úgynevezett élmények hatására álmodhattam azt, hogy a barátommal arról tanakodunk, hogy vajon ki lehetett az, ki volt az a vaddisznó, aki kitalálta, hogy magyarok legyünk. Hogy kinek az agyában foganhatott meg egy ilyen képtelen éca? Ezt kiabáltuk egymás arcába, nem rejtve véka alá, hogy a másikat vádoljuk, ő volt az a felelőtlen alak, aki ezt kieszelte, ilyen hülyeséget, öregem, hogy magyar… Zárójel bezárva.)”.

Nehéz megszállónak lenni

Honnan tudhatná, hogy mi itt magyarok, zsidók, svábok, szlovákok, cigányok, Erdélyből átjöttek, Szlovákiából kitelepítettek, Délvidékről elüldözöttek, nők és férfiak, öregek és gyerekek, akik 1944, majd 1948, majd 1956 után megmaradtunk, békében éltünk, és sose hittük volna, hogy megszállóink majd Stop Soros plakátok előtt fognak kampányolni és egy amerikai egyetem kitiltásában közreműködni, mert az itt lakókat nemcsak ellenséges idegennek, de közönséges hülyéknek is vélik? Honnan tudhatná, hogy milyen volt az, amikor a katolikusok még Jézus Krisztusban és a pápájukban hittek, a protestánsok Bibó mintájára még nem tettek különbséget ember és ember között, s nem a megszállók eszméin csüggtek? (Amikor a ferences templomban Takács Zsuzsa ezeket mondta az Aszalós Jánosért tartott szentmisén: „Utolsó találkozásunkon az Európát elözönlő menekültáradat kezelésének lehetséges módjáról vitatkoztunk. János álláspontja még baráti társaságunk keresztényi, jézusi mintára törekvő, de némi racionalitást is magában foglaló álláspontján is túltett. És ha Európa nem lesz keresztény többé (kérdés persze, hogy ma annak tarthatjuk-e még)? – kérdezte, és válaszolt is azonnal rá, mindnyájunknak és önmagának. A szeretet példája akkor túlél mindnyájunkat, és diadalmaskodik. Soha megrendítőbb, következetesebb, keresztényibb választ nem hallottam.” Zárójel bezárva.)

Honnan tudhatná ez a politikus megszálló, hogy milyen civil foglalkozást űzni, saját tisztességes munkájából, tehetségéből megélni, patikusnak vagy ácsnak, informatikusnak vagy angoltanárnak lenni, ha egész életében, akár főnöke és vezére, soha nem volt más, mint politikus, és ha kormánya elbukik, ha ő kiesik a parlamentből, nincs hová mennie? Mihez ért? Pártmunkás. Honnan tudhatná, milyen tisztességes adófizető polgárnak lenni, amikor az alá tartozó adóhivatal tisztviselőit arra utasítja, hogy soha ne nézzék meg a kormánytagok, családtagjaik, barátaik, üzletfeleik adóbevallását, vagyongyarapodását, hanem fogadják el, hogy a megszálló hatalmasok egyik napról a másikra milliárdosokká váltak? Honnan tudhatná, milyen becsületes pénzügyminiszternek lenni, miután kisajátította a nyugdíjvagyont, miután azt ígérte, hogy azonnal hozzákezd az új nyugdíjrendszer megalkotásához, majd inkább a megszállt ország adófizetőinek pénzét a megszállók stadionjaira fordította? Honnan tudhatná, milyen jogállami pénzügyminiszternek lenni, amikor a szeme előtt lejátszódó költségvetési csalásokat följelentés és szemrebbenés nélkül tűrte és tűri? Honnan tudhatná, hogy milyen felelős pénzügyminiszternek lenni, amikor szó nélkül hagyta, hogy a felcsúti megszálló kormánya olyan presztízsberuházásokra költsön százmilliárdokat európai pénzekből, amelyek működtetésére, már most tudja, hogy nem lesz költségvetési fedezet? Honnan tudhatná tudatlan megszállóként, hogy mit tett tönkre, amikor lerombolta a Pénzügyminisztérium, a pénzügyigazgatás 1968 után, évtizedek alatt kínnal és keservvel felépített hivatali gépezetét, megrontotta nehezen kialakított pénzügyi kultúráját, hogy hány évbe fog telni, amíg újra felépítjük a pénzügyigazgatás átlátható, hatékony és korszerű rendszerét, kineveljük a jogállami normákat ismerő és betartó, szakmájukhoz értő köztisztviselőket?

Honnan tudhatná milyen igaz embernek lenni, amikor együttérzés nélkül, részvétlenül nézi a szegényeket és a szenvedőket? Hallom, parancsra tette és teszi mindezt, élnie kell, gyerekei vannak. Nehéz megszállónak, nehéz foglalónak lenni. De vajon kellett-e tudnom, hogy Hetényinek, Kupának és Bokrosnak, vagy Schäuble-nak gyerekei vannak? Vajon a gyávaság és a gyerekszám felhatalmazást ad-e az országrontó, tisztességtelen kormányzáshoz, a tolvajláshoz és hatalmaskodáshoz nyújtott kollaborációhoz?

A barbárok bennünk vannak

Barátaim, ezt a farkaspofájú megszálló rendszer emberarcú Fidesz-képviselőjéről mondom. Vajon mi mindent tudnának mások elmondani, leírni az igazi farkasképűekről? Mi újat mondhatnánk még el erről a pusztító rendszerről és létrehozójáról? Mindenki mindent tud. Elvették az országunkat, a jogainkat, a szabadságunkat. Megszégyenítettek minket a világ előtt. Tudom én, hogy a megszállók, a barbárok már bennünk vannak, igen, minket is megszálltak. Kezdünk beletörődni, hogy ez az ő országuk. Ha egyszer őseink belenyugodtak megszállásokba, mi is megtehetjük. De gondoljunk azokra, akik nem nyugodtak bele, akik ott voltak Bemmel Vízakna és Déva között, akik Ady mellett ültek a forradalomra várva a Duna-parton, akik hittek 45-ben, 56-ban, 89-ben, hogy itt más világ lesz. Nem kell-e legalább elmenni a szavazóurnához és szavazni, hogy ez az ember, s vele együtt megszálló pártja, kormánya és a bennünk élő megszálló is eltakarodjon?

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.