Forgács Iván: Az újbaloldal nem középen van

Publikálás dátuma
2018.02.24 09:45
ÍGÉRETES, TAVASZIAS TANDEM - Az MSZP saját soraiból Kunhalmi Ágnest emelte Karácsony mellé FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Fotó: /

Mivel akarták zavarba hozni Karácsony Gergelyt, a baloldal egyik miniszterelnök-jelöltjét a baloldali és liberális szellem egyik utolsó mentsvárának tartott tévécsatornán? Azzal, hogy túlzottan baloldali. Alkotmányba foglalná például a lakhatáshoz való jogot, és ehhez olyan radikális szervezetekkel is kész összefogni, mint a Munkáspárt 2006 vagy a Balpárt. És az is furcsa, hogy miközben azt mondja, a jövő miniszterelnöke lesz, ilyesmiket nyilatkozik: "A nacionalista, idegenellenes indulatok felkorbácsolása azt a célt szolgálja, hogy az osztályelnyomást leplezze, kijátszva egymás ellen az elnyomottakat." Úristen, mi ez? Marxizmus-leninizmus?

Vállalni a látószöget

Természetesen nem Karácsony az első, akit valamilyen módon szembesítenek azzal a kérdéssel: Csak nem azért áll ön a baloldalon, mert valóban baloldali? A többséget sikerül is magyarázkodásra kényszeríteni: jaj, nem kell ezt szó szerint venni, ez ma már mást jelent, sőt, semmit se jelent, a lényeg a demokrácia és a haladás. Karácsony állja a próbát: „Akartam adni egy üzenetet azzal kapcsolatosan, hogy én megpróbálok egy olyan politikai együttműködést létrehozni, egy olyan integratív szereplőként fellépni a politikai térben, aki a nagyon radikális baloldali követeléseket is tudja képviselni abban az esetben, ha azok a követelések az ország egészének érdekeit szolgálják. (…) Van egy politikai nyelv, ami másféleképpen beszél ugyanezekről a problémákról, de a társadalomban vannak osztályok, amelyek alávetett helyzetben vannak. (…) Beszélhetünk osztályokról, vagy beszélhetünk a létminimum alatt élő négymillió emberről, nekem tökmindegy. Ez most nem egy szociológia szeminárium, de szociológiai szemináriumon azt mondják, hogy vannak osztályok.” (ATV, Egyenes beszéd, 2018. január 29.)

Fölösleges a megalkuvó aggodalom. (Már csak azért is, mert osztály nélküli társadalmat a kommunizmus ígért.) Karácsony Gergely efféle kijelentései egyáltalán nem a megkövesedett baloldali dogmatizmus olvasztgatását jelzik. Csupán annak ösztönös, hiteles kifejezését, hogy a baloldalon vállalni kell a baloldali szemlélet látószögét, és idők próbáját kiálló fogalmait, megállapításait. Hogy a baloldaliságot nem lehet elmismásolni, középre tolni. Ám ez nem merül ki az elkötelezettség meddő, dacos erkölcsi mellveregetésében. A valódi cél a szociáldemokrácia megújítása, alkalmassá tétele arra, hogy reális megoldásokat képviseljen a jelen társadalmi problémáira. És ezen az úton a Párbeszéd jutott a legtovább a magyar politikai palettán.

Sokan és sokszor megkockáztatták már azt a kijelentést, hogy a magyar társadalom leszakadó rétegei fogékonyak lennének egy új baloldali alternatívára. Ennek igazolására egy szintén ismert tétel szolgál, mely szerint az emberek nagy része csalódott a rendszerváltásban, nem számolt a piacgazdaság kíméletlen pragmatizmusával. És valóban, érdemes újra meg újra végigpörgetni emlékezetünkben, hogy 1994 óta mindig az a párt nyerte a választásokat, amelyik ilyen-olyan kacsingatással el tudta hitetni magáról, hogy visszaállítja a szociális biztonságot. Gyurcsány Ferenc 2006-os önhitt felindultságában amúgy épp ezeket a kampányjelzéseket minősítette hazugságnak, és a blair-i modellt követve próbálta meg elfogadtatni a prosperáló liberális gazdasági-társadalmi szerkezet kialakításához szükséges reformokat. Bele is bukott, mert nem vette figyelembe az ország sajátos helyzetét, a szocializmusból örökölt társadalmi tradíciókat. Az ellenreakció azonban ekkor már – tág értelemben – nemzeti szocialista irányból jött. A Fidesz felismerte, hogy úgy tudja stabilizálni saját klientúrájának vagyonosodását, ha a piacgazdaság minden negatívumát az országon kívülre helyezi propagandájában. Bújtatva, majd Soros Györgyben megszemélyesítve, lényegében cinikusan visszahozta világképünkbe a nemzetközi imperializmust, amely az egész nemzeti közösséget sanyargatja.

Helyükre kerültek

A 2010-es választás a baloldalon felvillantott egy új, alternatív erőt. Ez pedig az LMP volt. Lehet, hogy furcsán hangzik, de gondoljunk bele: amikor Schiffer András tömörülése meghirdette a „lehet más a politika” jelszavát, a szakítást az 1989 utáni kormányzó erőkkel, lényegében a rendszerváltás korrupt, antiszociális formáira mondott nemet. A párt tevékenysége, parlamenti küzdelme azóta is döntően a hatalmi visszaélésekkel és a társadalmi kiszolgáltatottsággal kapcsolatos kérdések mentén folyik. Azaz a kapitalista átalakulás negatív hatásainak minimalizálására koncentrál. Ami klasszikus szociáldemokrata attitűd.

Az LMP azonban nem vállalta fel nyíltan ezt az irányt. Nem igazolta azok várakozásait, akik korszerű, újbaloldali pólust láttak benne. Zöldre festette magát, középre próbált helyezkedni, amivel nem tudta növelni szavazótáborát, és azt a sejttette, hogy az SZDSZ utódpártja. Nem alaptalan hát a feltételezés, hogy amikor Karácsony Gergely, Szabó Tímea, Jávor Benedek, Szabó Rebeka és társaik támadást indítottak a párt vezetősége ellen, majd kiváltak a szervezetből, nem csupán az LMP választási taktikájával szemben lázadoztak. Miután létrehozták a Párbeszéd Magyarországért pártot, hamar kiderült, hogy a szakítás oka sokkal mélyebb.

A Párbeszéd nem kozmetikázta agyon arculatát. Zászlajára tűzte az újbaloldali irányvonalat. És mire ment vele? – kérdezhetik sokan. Kétségtelen, ez az irány, amely a Gyurcsány-korszak után jelentős tömegeket szólíthatott volna meg, egyelőre gyengének bizonyult a Fidesz-kormány társadalmi ellentmondásokat sikeresen elfedő nemzeti ideológiájával szemben. Nem volt rá igazi igény. Ráadásul a Párbeszédnek komoly erőforrások nélkül kell(ett) evickélnie. Így aztán a politikai pártok és a civil szervezetek közötti határmezsgyére került. Politikusaira azonban felfigyelt a közvélemény. Következetességükkel, emberközeli hangütésükkel, olykor naivnak tűnő elszántságukkal, igazságérzetükkel egyre nagyobb népszerűséget szereztek.

A körülmények szerencsés vagy szerencsétlen, de mindenképpen váratlan alakulása folytán ez a személyes népszerűség most komoly politikai tőkévé vált a Párbeszéd több vezetője, és persze mindenekelőtt miniszterelnök-jelöltje, Karácsony Gergely számára. Fél éve még azért fohászkodott az ember, hogy az „új pólus” kis pártjai beálljanak mögé, de csak az addig is szövetséges Együtt élt volna a lehetőséggel. Végül a tunya konzervativizmusával komoly bajba került MSZP csapott le rá. Sokan rövid távú érdekházasságot látnak csupán ebben a meglepően merész lépésben. És félnek, hogy a párbeszédesek elveszítik hitelességüket a szocialisták karjaiban. Az együttműködés első időszaka azonban mást mutat. Azt kell mondanunk, hogy Karácsony Gergely és Szabó Tímea a magyar politikai életben most kerültek saját helyükre: a baloldal, a szociáldemokrácia élére. És ha kitart az akár kényszerű, akár őszinte nyitottság törekvéseik iránt, sokat tehetnek megújulásáért.

Radikális megújulás

Ideje lenne észrevenni, hogy a Párbeszéd programja nem egyszerű lózungokból, közhelyes választási ígéretek halmazából áll. Nincsenek vele egyedül, de mégis elég ritka – főleg a baloldalon – hogy a választási programpontok egy átfogóbb, távlatosabb világképbe, értékrendbe, valamilyen társadalmi modell perspektívájába illeszkedjenek. Két ilyen elemre mindenképpen illene odafigyelni.

Amikor a Párbeszéd alapjövedelemről vagy lakhatási jogról beszél, nem zengzetes juttatásokat, hanem fontos szociális alapelveket fogalmaz meg. Kiáll a legfontosabb emberi jog, az élethez való jog mellett. Miután nem a saját akaratunkból jövünk a világra, szűkebb és tágabb közösségeink egyaránt felelősek életben maradásunkért. Még akkor is, ha semmit nem adunk cserébe. Az államnak is vállalnia kell a tisztes létminimum biztosításának kötelezettségét, ha elismer minket polgárainak. Ostoba félelem, hogy az emberek döntő többsége nem vágyik majd többre, és nem akarja munkával elérni céljait, kibontakoztatni képességeit. Még ha akadnának is ilyenek, nem büntethetők azzal, hogy éhezzenek, és aluljárókban fagyjanak meg. Azt pedig senki nem tudhatja, mikor és mennyi időre kerül a cserepadra. És ha a sportcsapatokban a cserejátékosokat is megfizetik, állandó készenléti állapotban tartják, a társadalmi élet versenyében sem lehet ez másképp. Így jutunk el a program alapvető üzenetéhez: „Mindenki számít!”

A másik nagy távlati törekvés: a polgári demokrácia demokratizálása. Elmozdulás a képviseleti demokráciától a közvetlen demokrácia felé. Minden törvényes eszközzel, ahol csak lehet. Az önkormányzatok hatáskörének növelésétől kezdve az érdekvédelmi szervezetek jogainak erősítésén át a civil mozgalmak közéleti-politikai mozgásterének tágításáig. Hiszen jól látható, hogy a szavazójog önmagában nem jelent komoly kontrollt az elitek korlátlan uralomra törő hatalmi ösztönei felett. A polgároknak a saját életterükben kell jogokat szerezniük a döntések befolyásolására, elképzeléseik, érdekeik érvényesítésére. Tágabb lakóhelyükön, munkaterületükön, amelyet jól ismernek, ahol kevéssé lehet őket manipulálni.

Szó sincs arról, hogy ezek gyökeresen új elképzelések lennének a jóléti polgári állam ideálisabb működéséről, távlatairól. És azt sem állíthatjuk, hogy Karácsony Gergely megváltó prófétaként csöppent velük a legnagyobb hazai szociáldemokrata párt hálózatába. Az MSZP-ből sem veszett még ki a progresszív szellemi tőke, és nincs híján elkötelezett, hiteles, tettre kész fiatalabb politikusoknak sem. A jelenlegi lépéskényszer remélhetően őket is helyzetbe hozza. Talán ezt jelzi, hogy a párt saját soraiból Kunhalmi Ágnest emelte Karácsony Gergely mellé. Ígéretes, tavaszias tandem. De nem csupán egy esetleges választási siker szempontjából. Többről van szó, lényegesen többről. A magyar szociáldemokrácia radikális megújulásáról. Olyan korszerű baloldali szellemiség és polgári magatartás kialakításáról, amellyel büszkén és örömmel azonosulni lehet.

Ezért a választási eredménytől függetlenül ezt a szövetséget egyben kell tartani! Naivitás? Lehet. De mi más fűtheti ma az embert?

2018.02.24 09:45

Kácsor Zsolt: Második Legnagyobb Prímszám Főnök

Publikálás dátuma
2018.09.22 12:00

Fotó: Fortepan/ DÉRI GYÖRGY
A nyolcadikos lányok már nagylányok voltak. Ezek a nagylányok annak örültek, hogy nem kell sem iskolai köpenyt hordaniuk, sem úttörő egyenruhát, amúgy nem törődtek az indiánosdival, mert ők a fiúkkal foglalkoztak.
Meséli egy barátom, hogy a rendszerváltás felé araszoló idealista hevületben akadt az általános iskolájukban egy magyartanár, aki az úttörőcsapatból indián törzset csinált, elvégre a gyerekek attól még nem maradhattak szervezett iskolai közösség nélkül, hogy felülről lassan rájuk szakadt a rendszer. Az ötletnek mindenki örült, meséli a barátom, talán szegény Hámán Kató nem örült volna egyedül, úttörőcsapatukat ugyanis eredetileg róla nevezték el, erről a bibliai nevű, furcsa nőről, akiről nemigen lehetett tudni, hogy ki volt és mit is csinált, még azt sem, hogy mindezt hol csinálta, azt lehetett róla tudni csak, hogy a magyar nép egyszerű hőse volt, és ezért megérdemelte, hogy az ország számos pontján fölvegyék a nevét. Amit a kisebbek amúgy folyton félreértettek. Milyen mély lehet ez a Hámánka? Alsósok voltunk, amikor ezt megkérdezte tőlem az egri Hámán Kató Úttörőházban egy osztálytársam, nem is értettem, miről beszél, mire magyarázni kezdte: hát tudod, ez a Hámánka-tó, biztos itt lehet valahol a közelben, ha mindig emlegetik. Te már úsztál benne? Nem, nem úsztam benne, de attól fogva én is tónak gondoltam el szegény Hámán Katót, remekül lehetett a nevével játszani. Ha mán Kató. (Bocs.) Szóval a barátomék iskolájában szegény Hámán Katót cserélték le a Nagy Medve Fiaira, így lett a fehér inges, vörös nyakkendős úttörőcsapatból egyenruha nélküli indián törzs, a szimpla úttörők pedig egzotikus dakotákká váltak, s a fiúk jobbnál jobb neveket adtak maguknak. Volt köztük Szürke Bölény, Fekete Bölény és Öldöklő Bölény, voltak ilyen-olyan szarvasok, lovak és más efféle állatok a prériről, és mindezt a fiúk nagyon élvezték.
De a lányok nem.
A nyolcadikos lányok már nagylányok voltak, és velük a lelkes magyartanár nem számolt. Ezek a nagylányok annak örültek, hogy nem kell sem iskolai köpenyt hordaniuk, sem úttörő egyenruhát, amúgy nem törődtek az indiánosdival, mert ők a fiúkkal foglalkoztak. Mármint az idősebbekkel, vagyis a gimnazistákkal. Hiszen nekik a nyolcadikos fiúk már senkik voltak, egyszerű gyerekek, akiken a nyolcadikos lányok röhögtek, és még jobban röhögtek rajtuk, amikor ezek a gyerekek egyszerre csak Szürke Bölénynek, Fekete Bölénynek és Öldöklő Bölénynek kezdték magukat hívni. A barátom egyébként nem olyan hülyén hangzó indiános indián nevet adott magának, mint a többiek, ő ugyanis – matekos létére – a Második Legnagyobb Prímszám Főnök nevet választotta a frissen megalakult Nagy Medve Fiai nevű indiántáborban. A barátom nagyon érdekesnek és titokzatosnak találta az új nevét. Akárcsak én. Annak idején ugyanis sokat magyarázott nekem a prímszámokról, mert én – vele ellentétben – teljesen hülye voltam a matekhoz, ennélfogva mindig nagyon érdekelt, hogy mihez is vagyok annyira hülye. Különösen az fogott meg a prímszámokban, hogy az igazán sok-sok-sok számjegyből álló prímszámok sok-sok-sok kilométer hosszúak, ebben az újságban például még egy viszonylag kisebb prímszámot sem lehetne leírni teljes egészében. Egy viszonylag kisebb prímszám még abban az esetben sem férne el itt, ha a címlapon kezdenénk a legkisebb betűkkel, és valahol ennek az oldalnak az alján fejeznénk be – igaz, egyszer meg lehetne próbálni, a prímszámok ugyanis igen hasznosak a kódolásban, a titkosírásban, szóval ha ebben a szombati lapszámban itt most betűk helyett egy viszonylag kisebb prímszám számjegyei volnának, az olvasók biztosan azt hinnék, hogy elrejtettünk számukra egy fontos, politikai üzenetet, amit (figyelem!) csak az előfizetők tudnak megfejteni.
Mondom, a barátom büszke volt az új nevére, s persze a szerénységére is, elvégre elnevezhette volna magát a Legnagyobb Prímszám Főnöknek is, ő azonban megelégedett a Második Legnagyobb Prímszám Főnök névvel, hiszen mind a kettő egyre megy: sem a legnagyobb, sem a második legnagyobb prímszámot nem ismeri senki, legalábbis egyelőre. A barátom remekül kimatekozta, hogy ez lesz neki a csajozós dumája. Lazán odasétál majd a nyolcadikos nagylányokhoz, s mintha csak véletlenül tenné, szóba hozza majd ezt az egész indiánosdit Hámán Katótól kezdve a Hámánka-tavon át a matematikáig, majd megnevezi magát: én vagyok a Második Legnagyobb Prímszám Főnök. Amitől a lányok elalélnak, ő pedig szerényen elmagyarázza nekik, hogy az ő személyisége tulajdonképpen kiismerhetetlen, hiszen sem a legnagyobb, sem a második legnagyobb prímszámot nem ismeri senki, legalábbis egyelőre – ő azonban matematika szakos lesz az egyetemen, a prímszámok kutatása lesz a szakterülete, és olyan sokáig fogja ezeket a különös számsorokat tanulmányozni, hogy végül eljut majd saját magához is, vagyis a kutatásai révén végül saját magával találkozik össze: ő maga lesz az, aki a második legnagyobb prímszámot fölfedezi, pontosabban ő maga lesz az, aki egy számsor végén egyszer majd szembejön vele. Első dolga volt tehát, hogy az új nevével csajozni ment. Szürke Bölény, Fekete Bölény és Öldöklő Bölény után lazán odasétált a nyolcadikos lányokhoz, bemutatkozott – s ma is megrendíti, ami akkor történt.
A lányok őt is kiröhögték.
2018.09.22 12:00
Frissítve: 2018.09.22 12:00

Fukuyama-kérdőjelek (Demokrácia liberalizmus nélkül?)

Publikálás dátuma
2018.09.16 18:30

Fotó: AFP/ ULF ANDERSEN
A rendszerváltásra, a hidegháború végére reflektáló értelmiségiek közül néhányan talán ma is ismerik Francis Fukuyama nevét. A japán származású amerikai egy másodpercre közismertté vált '89 nyarán, a berlini fal leomlása előtt, amikor Gorbacsov még a Kremlben ült. Kijelentette, hogy a Nyugat, a liberális világrend nem egyszerűen egy csatát nyert meg, hanem tartósan, talán "örökké" a nagy háborút; s most majd övé lesz az új világ.

A győzelem zászlaja

Nálunk talán az eredeti szöveget – egy rövidebb esszét és később egy kisebb könyvet - nem sokan olvasták, de Kelet-Közép-Európában azért minden magát gondolkodónak vélő szöveggyártó reagált rá: azok is, akiket Fukuyama győztesnek nyilvánított és azok is, akiket vesztesnek. Számszerűen az utóbbi kommentátor-csapat volt többségben: és mindegyik külön-külön a maga híveinek megfogalmazta, miért nincs Fukuyamának igaza és hogy, miért nem ez a harc volt a végső. S hogy még minden előttük van. Erre a magukat győztesnek hívőknek is el kellett közönségüknek még egyszer ismételni, hogy ők pedig győztek, punktum.
Persze, a hidegháború bizonyos értelemben valódi háború volt, még ha a végén keveset, vagy alig lőttek. S ehhez a befejezéshez nem csak a fegyverletétel, hanem a szimbolikus fordulat elismerése is szükséges volt. Körülbelül úgy, mint 1945 májusában, amikor egy vöröskatona kitűzte a Reichstagra a győzelem zászlaját. Rettenetes áldozattal járt, de a győzelem megvan. Az ideológiai vita is befejeződött. Ennyi.
Nincs semmi baj Fukuyama esszéjével. Nem nagyon mély, de hát akkor kit érdekelt, hogy a szerző jól, vagy rosszul értelmezte a bevezetésben Hegelt. Vagy az, hogy hogyan "fejeződik be" bármi is a történelemben. S bár "súlyra" a Fukuyama kritikusai sokkal többen voltak, amikor később rákérdeztek, a politológus nem revideálta önmagát. Később írt néhány alapvető nagy politikatudományi tankönyvet, amelyekhez ismét tanulmányok ezreiben fűztek kommentárokat. S ezekben alapjában már nem a "történelem végével" foglalkozott. Utolsó eredeti munkájában idén aktuális ügyről, az identitáspolitikáról van szó.
Egy CEU-konferencián 2015 októberében Pesten is járt. Nyilatkozott is az Indexnek (Tóth Gergely, 2015. 10. 10.), de akkor sem egy szellemi óriás beszélt. Elmondta, hogy tíz év, s az illiberális demokrácia megbukik. Persze, ilyesminek még nincs nyoma. Fukuyama azonban tetszeni akart a jelenlevő sajtónak (ez számára mindig fontos volt, akkor is, ha nem világlapokról van szó). Az sem volt teoretikusan túl eredeti, amikor azt mondta, a liberális rendszer mai fő veszélyeztetői, Kína és Oroszország gazdaságilag egyszer majdcsak gyengülni kezdenek, s ettől Amerika és Európa a világban felértékelődik. Futóversenynél egy nagy edző arra épít, hogy a versenytársaknak majd kifordul a lábuk… De Fukuyama, úgy tűnik, legalább öt jelentős könyvével, így is komoly partner.
Bennünket alapvetően néhány fontosabb ügy foglalkoztat. Először is, hogyan születik egy közpolitikai szuper bestseller? Milyen intellektuális- és médiaelemek, milyen időzítés kellenek hozzá? Eszünk ágában sincs egy napilapban a szerzőt tartalmilag kikezdeni. Egyébként úgy tűnik, hogy a tartalom e történetben kezdetben majdnem érdektelen volt. Később, persze, körbenőtt fontos elemekkel.
A második, maga Fukuyama feltűnése. Jó emberektől okosakat tanult, de 1989 tavaszán még messze volt attól, hogy igazi nemzetközi tojásfejűvé váljon. Évekkel később lesz az. Mindenesetre sokáig a RAND Corporation, egy híres kaliforniai biztonságpolitikai elemző cég szovjetológiai szakértője. De épp otthagyta őket, hogy még közelebb kerüljön a politikához, s a külügyminisztérium elemzője lett (gondolom, szovjet ügyekben foglalkoztatták). Egy ilyen fiatalembertől, ilyen életúttal nem túl forradalmi kijelentés épp akkor, hogy "győztünk". Legfeljebb sokan egy kicsit gyorsnak találták. Tartott egy előadást minderről, azután elkezdett a szöveggel házalni. Közvetítőkön keresztül eljutott a The National Interesthez, egy klasszikus, külpolitikai realistaként jegyzett szaklaphoz, amely némi habozás után publikálta. '89 nyarának végén a nyugati sajtó ezt az üzenetet akarta hallani, ráadásul egy katonai/külpolitika cég elemzőjétől, aki az oroszokról biztosan sokat tud. Tízezrek kezdték hivatkozni, a cikkből egy év alatt könyvet írt, s Gorbacsov közben tényleg megbukott.

Csak atlanti minták?

Ezzel együtt valószínűleg elfeledtük volna, ha nem varr a gomb köré egy elegáns kabátot Hegelből, történelemfilozófiából és egy kivételesen érdekes orosz-francia Hegel-szakértőből és tudományfilozófusból, Kojève-ből (franciás helyesírással), akinek a szövegeit a Cornellen tanulmányozta. Majd az első munkához írt még fél tucatot, melyek eredetisége, hogy keverik a történelemfilozófiát és a gyakorlati külpolitikai gondolkodást. Az ilyesmi azóta sokak által művelt műfajjá vált, s a külpolitikai túltájékozottságra ma is van vevő.
'89 táján Fukuyama még a demokrácia globális kiterjedéseként élte meg, amit látott. Ma már inkább (mint a friss identitás-könyvben) a védelemre kész és jól szervezett területi állam nála a demokrácia, mint a stabilizált rendszer alapja. Persze, érzékeli a mozgást maga körül, mindenekelőtt a repedéseket a középosztály pozícióiban és az etnikai választóvonalak erősödését a nagy demokráciákban, például Indiában a 2014-es választásokon. Az persze, nem igazán világos, hogy jön ki mindebből hosszabb távon a kikezdhetetlen liberális demokrácia "univerzális evolúciós modellként". Fukuyama szerint területileg szervezett állam nélkül nincs jogrend. És elismeri, hogy liberális eszközökkel nem sikerült az újabb időkben összerakni ilyen államot (a szemünk előtt omlottak össze az ilyen kísérletek Afganisztánban, Irakban, vagy Líbiában, s pozitív ellenpéldák nem ismertek). Szerinte a liberális állam csökkentette a polgárháborúk és/vagy civil konfliktusok veszélyét (Ukrajnában most ennek ismét pont az ellenkezőjét láthatjuk). Akik pedig a területi államszervezésből hosszabb távon kimaradnak, azokat elég nagy valószínűséggel valamilyen formában újragyarmatosítják.
Azonban úgy hisszük, hogy Fukuyama ragaszkodása az "általános evolúcióhoz" félrevisz. Ide kötődő ötleteiben reálfolyamatok, például kötőpontok "politökonómiához" és a technológiához nem is szerepelnek. Egy csomó demokratikus technika, amely ma valamiképpen alternatívnak számít, s amely igazán valamilyen formában már a középkorban megjelent (petíciók, népszavazások, időbeli korlátok politikai posztok betöltésénél, különböző testületi szavazások politikai tisztségeknél), ahogy a brit John Keane óriás demokráciatörténeti monográfiájában bemutatja, a területi államtól független, és e sokféleség nem illeszkedik Fukuyama alapsémájába.
A vitákban most igazán a nem atlanti demokráciák érdekesek. Sokan állítják kifogásként, hogy Fukuyama Európa- és Amerika-centrikus, másféle demokráciákkal nem tud mihez kezdeni. Miközben azóta egymás után születnek Ázsiában, Afrikában demokráciák (ez vitathatatlan a leírásokból), de ezeknek közük nincs az atlanti liberalizmus államberendezéseihez (például Tajvan, Dél-Afrika, India, Indonézia). Tehát demokráciák sokfelé léteznek az euro-atlanti liberalizmus kulturális csomagja nélkül. Akkor miért hisszük, hogy Európában a kulturális környezet, vagy valami más ezt abszolút kizárná? Hogy akár e pillanatban a Balkánon már nem ezek a formák vannak többségben? Vagy miért nem terjedhetnek olyan demokratikus formák Dél- és Közép-Európában is, amelyek közelebb vannak a közvetlen demokráciához, mint a középosztály politikai pártjainak korábbi többségéhez? Miért kellene kizárólag az atlanti mintákat tartani demokráciának?

Van kitől tanulni

Persze, nincs semmi baj Fukuyama evolúciós liberalizmusával, ahogy azt ismét Keane nevezi, de hát sok mindent - főleg Európán kívül - nem vesz észre, s ezért horizontja a valóban észlelhetőnél talán elkeseredettebb. Mindezt persze színezi, hogy a jelenlegi kommunikációs és médiaforradalom még messze nem fejeződött be, s a demokrácia lehetséges állapotait pedig igen nagy valószínűséggel e technológiák fogják végül egy ideig meghatározni. Fukuyama idézi Woodrow Wilsont arról, hogy a demokratákat jobban érdekli a hatalom ellenőrzése, mint annak hatékony működtetése. Tudjuk, nem kell hozzá modern rendszerelmélet, hogy transzparens ellenőrzés nélkül nincs korszerű hatalom. Ma az ezt szolgáló legkülönfélébb technikai megoldások is kiépültek. Ugyanakkor Fukuyama számos kritikusának természetesen igaza van, amikor azt hangsúlyozza, a territoriális államtól függetlenül számtalan nemzetközi szervezet bír növekvő reális befolyással, s hogy e szervezetek szerkezetükben nem demokratikusak (nemzetközi elitek rakják azokat össze senki által nem ellenőrizve). Ezt az elemet Magyarországon manapság igyekezzük elfeledni, amikor azt hisszük: a saját nemzetállamunkat, amelyet ellenzékből befolyásolni most nem tudunk, majd ezek a nemzetközi szervezetek fogják helyettünk ellenőrizni és helyeznek bennünket vissza egy nekünk demokratikusnak tűnő közrendbe. De hát ez demokrácia-helyettesítés, vagy pótlék, s nem demokrácia lenne. S még ez sem működik. Hiába hisszük, hogy ezek a szervezetek, ha bajuk van a pillanatnyi magyar kormányoldallal, gyökereiket illetően rögtön demokratikussá válnak.
Pillanatnyilag történetünk szempontjából mindegy, hogy ebbe a Fukuyama-világba nem illik bele Kína, amelynek nemzeti (birodalmi) és globális ambíciói egyidejűek. Ráadásul Fukuyama is tudja, vagy hiszi, hogy Kínát nem a kommunisták alakították egyszerűen ilyenné, s hogy abban a jogállam egyáltalán, még a korai császárságok idején sem alakult ki, mert ahhoz ott valamiféle transzcendentális vallás kellett volna. Ma már ez mindegy, fontosabb, hogy történetileg létezik egy jogállam nélküli globalizációs, vagy modernizációs minta, s magától egyáltalán nem tűnik el. Önmagában Kína persze arról sem álmodozik, hogy a közép-európai autokraták egyszerűen a vazallusai legyenek, de maga az elvi mozgástér hosszabb távon e formák számára kiszélesedik. De nincs szó ázsiai kulturális minták másolásáról (amelyeket, ha valaki akarná, sem tudná importálni). De létrejön egy nem demokratikus minta, amely egy fogyasztani tudó nagy középosztály támogatására épül, és új technológiákat használ ellenőrzésre, valamint újrakreálja és nemzetinek nevezi kulturális fantáziáit. S ezt a modellt a jogállam igazán belülről nem érdekli.
A közép-európai populistáknak van kiktől tanulniuk. Kaliforniát középtávon elfelejthetjük. De szerencsére nálunk mindehhez hiányzik a kritikus tömeg. Másban nagyon nem reménykedhetünk.
2018.09.16 18:30
Frissítve: 2018.09.16 18:30