Venezuela egykor a bevándorlók paradicsomának számított. Több mint egymillió európai bevándorló – köztük népes magyar kolónia – telepedett le a negyvenes-ötvenes évek rohamléptekkel iparosodó Venezuelájában, és szinten itt találtak új otthonra a hetvenes-nyolcvanas évek latin-amerikai elnyomó rendszerei által üldözött politikai menekültek is. Az 1999-ben megválasztott, Hugo Chavez Frías államfő nevével fémjelzett bolivári „rózsaszín” forradalom azonban a rendszer csaknem húszéves regnálása során totális gazdasági fiaskónak bizonyult. Az ország történelmének legsúlyosabb társadalmi és gazdasági válsága nyomán az elmúlt években egymillióan kényszerültek elhagyni Venezuelát. A kivándorlási hullámot máris Latin-Amerika legnagyobb humanitárius és migrációs kríziseként emlegetik.
Lehetne a földi paradicsom
Sullivel Garcia kislányával és édesanyjával Perun keresztül valódi megélhetési bevándorlóként érkezett a bolíviai Santa Cruzba. A sors különös fintora, hogy első találkánk Sullivellel azért hiúsult meg, mert a bolíviai ellenzék éppen általános sztrájkkal bénította meg az egész országot, a chavizmus rendszerére példaképként tekintő Evo Morales államfő negyedik újraválasztását lehetővé tevő alkotmánymódosítás ellen tüntetve. „Venezuela lehetne a földi paradicsom” – kezdte a beszélgetést Sullivel, mielőtt arról kérdezhettem volna, hogy mégis hogyan lehetett zsákutcába terelni Latin-Amerika potenciálisan leggazdagabb országát.
Valóban, Venezuelával különösen kegyes volt az anyatermészet. Északról az országot háromezer kilométer hosszan, apró szigetekkel pettyezett, turistacsalogató karibi tengerpart határolja, és ami még fontosabb, jelentős arany- és egyéb nemesfémtartalékok mellett Venezuela rendelkezik a világ legnagyobb kiaknázatlan olajtartalékával. A természeti kincsek és a nyersolaj exportjából származó hatalmas jövedelmek mindenkori egyenlőtlen elosztása azonban legalább akkora szerepet játszott a venezuelai társadalom strukturális problémáinak elmélyítésében, mint amennyire megoldást jelenthetett volna azok orvoslására.
A történelem hajlamos ismételni önmagát, és ez Venezuela esetében sem alakult másként. A negyvenes és ötvenes években az egymást váltó, többe-kevésbe autoriter rezsimek átmeneti reformjai ellenére Venezuelában tovább nőtt a társadalmi szakadék a gazdasági fellendülésből hasznot húzó elit, valamint a fejlődés mellékvágányán rostokoló elszegényedett rétegek között. Az 1973-as olajválság nyomán a karibi ország csillagászati bevételeket kasszírozott az olajexportból, olyannyira, hogy Venezuelát egyenesen „Szaúdi Venezuelaként” emlegettek az elemzők. A nyersanyagexportra épülő gazdasági modell azonban Carlos Andrés Pérez elnök kormányzása alatt sem kínált hosszú tavú megoldást az ország problémáira. Az olaj-boomra épülő reformok az olajárak zuhanásával kifulladtak, az ország pedig egyre mélyebbre süllyedt az infláció és a Nemzetközi Valutaalap által folyósított hitelek szorításában.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a nyolcvanas évek neoliberális megszorító intézkedéseit nyögő venezuelai társadalom, a kelet-európai rendszerváltást tíz évvel megelőzve ábrándult ki a szabadpiac tündérmeséiből, és futott a populizmus karjaiba. Az már más kérdés, hogy a kor latin-amerikai társadalmi realitásai – az jelenkori európai példájával ellentétben – a baloldali populizmusnak kedveztek.
És akkor jött a Comandante
A nyolcvanas és kilencvenes évek neoliberális gazdaságpolitikája, a szociális kiadásokat megnyirbáló megszorító intézkedések és a rohamléptekben levezényelt privatizáció ideális társadalmi közeget teremtett baloldali populista retorika számára. Valószínűleg még Hugo Chávez sem gondolta volna, hogy az 1992-es, balul sikerült puccsa után alig pár évvel ismét reális esélye lesz a hatalom megragadására. A politikai elit teljes hitelvesztése után azonban a körülmények a comandanténak nevezett politikus kezére játszottak, így 1999-ben a szavazatok 56,5 százalékával ő került hatalomra.
„Mi nem támogattuk Chávezt, az édesapám jobboldali beállítottságú katona volt, aki zsigerből irtózott a baloldali mozgalmaktól. Azt azonban el kell ismernem, hogy Chavez még az ellenzéket is megbabonázta – meséli a venezuelai fiatalasszony. – Kezdetben Chávez retorikája mindent elsöprő erővel hódította meg a közvéleményt, egyszerűen lesöpörte a színről a hitelét vesztett politikai elitet.”
Tény, hogy Chávez kormányzása alatt a hagyományosan a gazdasági elit bankszámláit hizlaló olajdollárokat jórészt szociális felzárkóztató programokra költötték el, amelyek – az ország történelme során példátlanul – még a legkonzervatívabb felmérések szerint is a felére csökkentették a mélyszegénységet. A Chávez nevével fémjelzett rendszer sem tudta azonban kinőni a venezuelai gazdaság strukturális problémáit. A vezér 2013-ban bekövetkezett halálát és az nemzetközi olajárak zuhanását követően nyilvánvalóvá váltak a rendszer alapvető ellentmondásai. Az olajexportból finanszírozott szociális kiadások a nyersolaj világpiaci árának zuhanásával fenntarthatatlanná váltak, a fogyasztási cikkek mintegy 70 százalékát importból fedező ország gazdasága pedig a kieső bevételek nyomán egyre mélyebbre süllyedt az adósságban. A központilag ellenőrzött pénzpiaci viszonyok meg köszönő viszonyban sem voltak a valósággal, a nemzeti valuta pedig mára a világgazdaság legmagasabb inflációját jegyzi.
2013-ban a vezér kijelölt utódja, Nicolás Maduro került hatalomra, aki egy halódó politikai rendszert, hiperinflációt, hiánygazdaságot és egyre elmélyülő társadalmi válságot kapott örökségül az egykor oly népszerű bolivári forradalomtól.
Se krumpli, se rizs, se hús
„Kezdetben azok léptek le, akik tehették. Elsőként a tehetős nagypolgárság vándorolt ki, azok akiben Chávez – talán nem annyira tévesen – a venezuelai társadalom elnyomóit látta – meséli Sullivel. – Az alsó- és középosztályok számára maradt a mindenkori ügyeskedés, a feketepiac és a seftelés, amiből – igaz a rendszer szabta kereteken belül –, de legalább meg lehetett élni. Chávez halálát és az olajárak zuhanását követően azonban sohasem látott gazdasági válság gyűrte le az országot.” A fővárosban fodrászszalont vezető asszony helyzete napról napra romlott. „Az infláció miatt a minimálbér gyakorlatilag semmit sem ért, az értéktelen béreken pedig még a legalapvetőbb fogyasztási cikkeket sem tudtuk beszerezni. Kisvállalkozóként azzal kellett szembesülnöm, hogy bizonyos napokon a között kellett döntenem, hogy kinyitom-e a fodrászatot, vagy inkább lisztért állok sorba.
Miután az édesanyám megbetegedett és az országban egyszerűen nem tudtunk gyógyszert venni, a boltot pedig az alapvető fogyasztási cikkek hiányában be kellett zárnom, kifogytam az ötletekből, de még így sem terveztem, hogy emigrálok. A döntés, hogy elmegyek Venezuelából, egy étteremben született meg. Miután bezártam a fodrászatot, némi készpénzzel a zsebemben úgy döntöttem, hogy meghívom magamat egy vacsorára. Semmi flanc, sült húst kértem krumplival.”
„Krumpli sajnos nincsen” – mondta a pincér. „Akkor legyen rizs, hússal!” „Sajnos rizsünk sincsen”. „Hát akkor húst és babot legyen szíves.”(Olyat még Venezuelában sem hallani, hogy a nép eledele, a feketebab hiánycikk legyen.) „Sajnos bab sincsen, csak tészta” – válaszolt egykedvűen a pincér. „Akkor húst tésztával legyen szíves” – törődtem bele a megváltoztathatatlanba. „Akkor máris hozom a tésztát, mert sajnos hús sincsen.”
Ekkor döntöttem el, hogy felszámolom az életemet Venezuelában, és az anyámmal együtt új otthont keresünk.
A szegények szegényebbek, a gazdagok gazdagabbak
„Egyszer eljön a pillanat, amikor eleged lesz – folytatja a 25 éves Sullivel. – Egy bizonyos szint után már az államtól kapott élelmiszersegélyt is megalázó volt átvenni, mert azt jelentette, hogy behódolok annak a rendszernek, amely a latin-amerikai szinten elfogadható középosztály soraiból napi betevőért küzdő pária szintjére züllesztett. A venezuelai valóságban az az igazán borzasztó, hogy a nyomorban élő kisemmizetteken alig segít a rendszer, cserébe viszont a nem túl népes középosztályt is sikerült teljesen tönk szélére juttatnia.”
Faramuci módon a venezuelai szocializmus pont úgy alakult, ahogy az összes korábbi politikai rendszer az országban. A szegények végül szegényebbek lettek, és miközben dühöng a bolivári forradalom válsága, bizonyos társadalmi elit továbbra is tobzódik a jólétben. A válság ellenére az egy főre jutó bruttó jövedelem közel a négyszeresére emelkedett az országban, a mindent behallózó korrupció fertőjében azonban az utca embere ebből vajmi keveset érzékel.
„Ha például valamiféle hiánycikkre van szükséged, bizalommal fordulhatsz a rendőrséghez, ugyanis a törvény őreinél mindig akad a papíron seftelő kereskedőktől elkobzott élelmiszer vagy egyéb a feketepiacon értékesíthető áru – meséli Sullivel. – Miközben a rendőrség jórészt azon dolgozik, hogy némi fizetés-kiegészítéshez jusson, addig a kisemmizettek fegyverrel próbálják előteremteni a betevőt. Venezuelában manapság teljesen normális az, hogy a mobilodat még Caracas belvárosában sem veheted elő, mint ahogy azon sem kell fennakadni, hogy a telefonokat mindenki néma üzemmódban hordja és általában az alsónadrágjában vagy egyéb rejtekhelyen, pusztán csak azért, hogy ne adjanak okot egy esetleges rablótámadásra.”
Elment másfél millió koldus
Az ominózus éttermi eset után Sullivel és édesanyja minden ingóságukat pénzzé tették, hogy Peruban kezdjenek új életet. „A hiperinfláció egyik rákfenéje, hogy eladod mindenedet, és a végén három szatyor kézpénzzel állsz egy üres lakás közepén, és rájössz, hogy az életed összes megtakarítása három nemzetközi buszjegyre, és két uzsonnára elég, végül pedig boldog lehetsz, hogy 100 dollárral a zsebedben érkezel meg az új hazádba, ahol se családod, se barátaid és munkád sincsen” – emlékszik vissza Sullivel.
Tény, hogy a latin-amerikai országok, legalábbis papíron, jóval humánusabb kezelik a bevándorlókat, mint az európai államok. Egyes előrejelzések szerint a Venezuelából menekülők száma a jövőben elérheti akár a négymillió főt, amely adat alig valamivel marad alatta a szíriai polgárháború által elüldözöttek számától. A venezuelai-kolumbiai határon „Isten hozott venezuelai testvéreink” tábla várja bevándorlókat. A kolumbiai kormány egyébként ingyenes orvosi ellátással és munkavallási engedéllyel támogatja a Venezuelából érkezőket. A menekültek második legnépszerűbb célországában, Brazíliában is a lehetőségekhez mérten segítőkészen állnak a hatóságok a venezuelai bevándorlókhoz, talán azon egyszerű okból, hogy ott még nem felejtették el, hogy valamikor az ő állampolgáraik is millió szám vágtak útnak egy új haza felé.
Vágyódás a Paradicsom után
Végül Peruból Bolívia lett. Arra a kérdésre, vajon mihez kezd egy új országban a venezuelai megélhetési bevándorló, Sullivel nagyon egyszerű választ adott: dolgozik, bármit, bárhol, bármennyiért. „Viszonylag hamar találtam állást egy bárban felszolgálóként. Napi 12 óra meló, persze feketén, de hát mit csináljon az ember, ha a munkához letelepedési engedély, a letelepedési engedélyhez pedig munka kell? Száz dollárral a zsebedben egy ideged országban bármilyen munkát elvállalsz.”
Sokáig egy éjszakai bárban dolgozott táncosként. Rengeteg ajánlatot kapott a vendégektől, de szerencséjére a lokál nem kényszerítette a lányokat arra, hogy ágyba bújjanak a kliensekkel. Erről mindenki maga döntött, neki pedig bőven elég volt a fellépésekért kapott gázsi. „Ha arra vagy kíváncsi, hogy vetkőztem-e – mondja elbűvölő mosollyal az arcán Sullivel –, hát nem. Sőt inkább öltöztem, mert egy arab témájú koreográfiában léptem fel, ahol még az arcunkat is kendő takarta.”
Néhány hónapos táncos karrier után Sullivel otthagyta a mulatót, most pedig szintén venezuelai barátnőjével butikot nyitott annak reményében, hogy egyszer ismét sikeres vállalkozó lehet, és elfogadható életet tud biztosítani hároméves kislányának. Arra kérdésre, hogy visszatérne-e Venezuelába gondolkodás nélkül válaszol. „Venezuela a legjobb hely a világon. Addig azonban nem terem számomra babér, amíg ismét talpra nem áll a gazdaság és valaki gatyába nem rázza az atomjaira hullott társadalmat. Az, hogy ez egy baloldali vagy jobboldali kormány alatt történik, számomra édes mindegy. Bolíviában boldog vagyok, a hazáját azonban sohasem felejti az ember, pláne akkor nem, ha az otthona maga lehetne a földi paradicsom.”
