Bod Péter: Putyin és az átváltozás

Publikálás dátuma
2018.03.03. 08:30

Az Ukrajnában kitört polgárháború csúcspontján egy fontos telefonbeszélgetés zajlott le: „Az orosz hadsereg részvételét már képtelenség volt elrejteni, de Vlagyimir Putyin továbbra is tagadta a nyilvánvalót. Az Angela Merkellel lefolytatott telefonbeszélgetés során bizonygatta, hogy Donyeck környékén csak olyan katonák találhatóak, akik szabadságukat töltik. »Értem, de hogy van ez, önöknél fegyverrel és haditechnikával együtt mennek szabadságra a katonák?« – kiáltott fel a kancellár. »Nos, tudja, a mi országunkban ilyen mértékű a lopás, a korrupció. A műszaki eszközöket bizonyára kilopták a raktárakból« – válaszolta Putyin anélkül, hogy zavarba jött volna. Merkel letette a kagylót.”

Véletlenül lett király

Mindez Mihail Zigar Putyin metamorfózisa című kötetében olvasható, és innen kiindulva nem is találhatnánk jobb példát arra, miért vesztette el a hitelét Putyin a nyugati politikusok szemében. Az ilyen hazudozás erkölcsileg helyrehozhatatlanul rombol. Az elmúlt évek magyarul is megjelent Putyin-szakirodalmából több okból is kiemelkedik Zigarnak az Európa Kiadónál megjelent kötete. Egyfelől enciklopédikus részletességgel járja végig az orosz politikus életútját, amit jól mutat a kötet 570 oldalas terjedelme. Másfelől elsőként tett kísérletet rá, hogy megragadja, bemutassa és dokumentálja a Putyin politikusi tevékenységében bekövetkezett hatalmas változásokat. A kötet címében szereplő metamorfózis (átváltozás) erre utal.

Mihail Zigar teóriája egyszerű, de nem csak ezért nehéz vitatkozni vele. A páratlanul gazdag könyvből legfeljebb villanásnyi részek felidézésére ad módot egy ilyen típusú könyvismertető. A bőség zavarával küzdve csak a lényegre szorítkozhatok. „Egy olyan ember története rajzolódott ki előttem, akiből véletlenül lett király” – írja a kötet bevezetőjében a szerző, és koncepciójának kontúrjait gyorsan felrajzolja az idézett megállapítás mellé. A magát az elnöki székben találó Putyin kezdetben, és viszonylag sokáig a túlélésre játszott, majd amikor ezt biztosította, akkor az országát megreformálni akaró államférfi szerepét vette fel, de ezirányú ambíciója hamar alábbhagyott. Ezt követően már semmi egyebet nem akart, csak uralkodni.

Életrajzírója szerint eleinte az sem lett volna ellenére, ha ezt könnyed – kevés munkával, sok pihenéssel – hatalomgyakorlással képes lett volna elérni. Ám be kellett látnia, hogy a „Rettegett Cár” szerepe állandó készenlétet és figyelmet igényel. A moszkvai hatalmi szerkezet működési elve ráadásul az egyszemélyi döntések sorozatára és logikájára épül. Az ilyen politikai struktúra éppen a vezetőjét „ejti fogva”, mert abszurd mértékben nélkülözhetetlenné teszi az elnököt a döntéshozatali folyamatokban. Az állam kisajátítására (kivételesen nem közjogi megközelítésben) csak egyetlen példa. Vjacseszlav Vologyin a Kreml ideológusa már 2009-ben, egy Szocsiban megrendezett politológiai fórumon úgy fogalmazott: „Putyin nem más, mint Oroszország. Van Putyin – van Oroszország, nincs Putyin – nincs Oroszország.” A semmivel alá nem támasztott azonosítás klasszikus esetével állunk szembe.

Személyes sérelmek

Fotó: Sefa Karacan/AFP

Fotó: Sefa Karacan/AFP

A Szovjetunió összeomlásakor az Egyesült Államok kedvelt ország volt az oroszok számára, de ez a viszonyulás döntő módon megváltozott egy rövid évtized alatt. Az 1990-es évek végére az oroszországi közhangulatot élénk Amerika-ellenesség uralta, és akkor még nem lehetett sejteni, hogy ez csupán előjátéka az egyre fagyosabbá váló viszonynak. Mihail Zigar gondolatmenete szerint a becsvágyó Putyin rövid idő alatt szeretett volna egyrangú viszonyt kialakítani Washingtonnal, és az ezen a téren az őt ért kudarcok (még pontosabban: amiket ő annak élt meg) miatt változtatott addigi politikai felfogásán.

Szó szerint személyes árulásként élte meg a NATO 2004-es bővítését, amely magában foglalta egyebek mellett az Oroszországgal közvetlenül szomszédos balti államok tagfelvételét. A George W. Bush-sal kialakított jó személyes viszony fényében különösen, akinek elsőként nyújtott segítőkezet a New York-i ikertornyok lerombolása után 2001-ben. Mintha már itt kiütközne valami súlyos félreértés, amit aztán többször is érzékelhetünk Putyin politikusi pályáján. A személyes rokonszenvet összekeveri a nagypolitika vastörvényeivel és annak mozgatórugóival. Hiába ápolt jó nexust Tony Blairrel, a NATO-bővítést neki sem bocsátotta meg. Az angol miniszterelnökre azért is neheztelt, mert képtelen volt elhinni, hogy a londoni emigrációban élő Zakajev és Berezovszkij kiadatásáért ne tudott volna lobbizni az ottani bíróságon. Zavarba ejtő, amikor azt tapasztaljuk, hogy valaki (Putyin) ennyire nem éri a nyugati jogrend működését, de talán nem árt megbarátkozni ezzel a ténnyel.

Fotó: Sefa Karacan/AFP

Fotó: Sefa Karacan/AFP

Putyin Oroszországának szinte valamennyi politikai reflexét a félelem, a sérelem, a kisebbrendűségi érzés (és ennek leplezése) határozzák meg. A kötetből legalábbis ez olvasható ki. Kétségkívül megvannak a történelmi előzményei annak, hogy a keleti birodalmat kívülről akarják legyőzni (Napoleon, Hitler), de ez önmagában talán nem elegendő ok arra, hogy az elmúlt két-három évtized Szovjetunióval és Oroszországgal kapcsolatos történéseit erre az analógiára vezessük vissza. A valaha volt világhatalmiság elsiratása annak emlegetése Putyin részéről (2005 április, Szövetségi Gyűlés), hogy „a Szovjetunió összeomlása a század legnagyobb geopolitikai katasztrófája volt.” Ez vagy igaz, vagy nem. A kijelentés azonban nélkülözte a tények mögött megbújó okok sorából azt, ami alighanem a legközelebb áll a valósághoz. Fel sem merült, hogy ehhez alapvetően belső, és nem külső okok vezettek. Hiába igaz, hogy az Egyesült Államokkal folytatott fegyverkezési verseny vezetett ide. Még igazabb, hogy ebben a vonatkozásban a versenyképtelen szocialista tervgazdasági modell szenvedett visszavonhatatlan vereséget a liberális kapitalizmustól. A birodalom megszűnését övező lélektani tényezők nem hagyhatóak figyelmen kívül, aki erre bővebben kíváncsi, olvassa el Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című könyvét. Az ebben megszólaló kortársak felfogni sem képesek a birodalom széthullását (nem érthetetlen a reakciójuk), de ez mit sem változtat azon, hogy Moszkva saját (ráadásul maga teremtette) gondjaiba fulladt be, és vált működésképtelenné.

Elképzelt háború

Az igazi pánikreakció az ukrajnai narancsos forradalom kapcsán érte Oroszországot. Egyértelműen amerikai felforgató tevékenységet, a washingtoni forgatókönyvek megvalósulását olvasták ki a Kijevben történtekből, ami a politikai vakság bizonyítéka. Moszkvában komolyan fel sem merült, hogy valódi népi elégedetlenség kergetheti el a hatalomból a gyűlölt Janukovicsot és rendszerét. Mennyivel egyszerűbb olyan összeesküvés-elméletekhez menekülni ilyenkor, amelyek szálait állítólag az Atlanti-óceán túloldalán szövik. A paranoia hatalmasodott el ekkor a moszkvai vezetésen. Komolyan attól tartottak, hogy a következő narancsos forradalom helyszíne Oroszország lehet – állítja Mihail Zigar. Miközben Putyinnak tisztában kellett volna lennie azzal, hogy az Egyesült Államok semmilyen érdemi változást nem képes eléri az orosz belpolitikában. Ne felejtsük el, hogy ebben a deklaráltan „irányított demokráciában” nincs komolyan vehető ellenzéki párt és politikus. Még a viszonylag népszerű Navalnij is marginális figura, így az állam és a kormány működésére senki semmilyen veszélyt nem jelent. Moszkvában egy narancsos forradalom kirobbanásának szinte minden feltétele hiányzott és hiányzik. Akkor miért a pánikreakció? Miért a paranoia?

A kőolaj- és a földgázárak meredek emelkedése 2004-től megnyitotta Putyin előtt az utat, hogy hozzálásson a gazdaság rendbetételéhez. Az életszínvonal látványos emelkedése elindult. Igaz, ennek a 2008-as gazdasági válság gyorsan véget is vetett. Az államkasszába hirtelen beáramló rekordnagyságú bevétel igen bizakodóvá tette Putyint és harcostársát, Medvegyevet. A GDP gyors megduplázódásának lehetőségéről beszéltek, a gazdaság szerkezetváltásáról ábrándoztak, ám az előbbiből valami, az utóbbiból semmi nem valósult meg, miközben a világpiacon padlót fogott a két stratégiai termék ára. Talán nem kell nagy képzelőerő, hogy kitaláljuk – erre jöhetett rá Putyin is –, aligha lehet egy ország gazdaságát modernizálni, ha azt az üzleti modellt vesszük alapul, amely a Szocsiban megrendezett téli olimpia kivitelezéseit is végigkísérte. Noha ez csupán az általános gyakorlat folytatása volt, exponenciálisan emelkedő árrésekkel.

Fotó: Alexey Druzhinin/AFP

Fotó: Alexey Druzhinin/AFP

Putyint is utolérte a kontroll nélküli vezetők végzete. Elhitte magáról, hogy mindenben a legjobban képes kiismerni magát és mindenhez ért. A hatalomról vallott felfogását jellemzi, hogy gyakorlatilag állami ideológiává tette a pravoszláv vallást, teljes mértékben hátat fordított az orosz értelmiségnek és a középosztálynak, a politikája nem más, mint a populizmus kiszolgálása.

Mihail Zigar könyve így summázza Putyin politikájának lényegét: „egy elképzelt háború története, egy olyan háborúé, amelyet nem szabad befejezni, különben el kellene ismerni, hogy az sosem létezett.” Nem utolsó tanulság.

(Mihail Zigar: Putyin metamorfózisa, Európa Könyvkiadó, 2016)

Szerző

Heimer György: Hogyan lett csendes a szovjet Cápa?

Publikálás dátuma
2018.03.03. 08:25
Fotó: Fred Tanneau/AFP

Az orosz tengeralattjárók már csendesebbek, mint az amerikaiak – röpítette világgá a hírt 1987-ben a nemzetközi sajtó. Mindezért – szóltak a riogató leleplezések – a japán Toshiba és a norvég Kongsberg cég a felelős. Azok ketten búsás haszonért, embargólistákon szereplő, csúcstechnológiájú szerszámgépeket játszottak át a szovjeteknek, így olyan hajópropellereket lehetett gyártani, amelyek nagyságrendekkel csökkentették az ellenséges vizek mélyén lopakodó tengeralattjárók zajszintjét. A szenzációszámba menő híradások hétpecsétes hadi titkokról lebbentették fel a fátylat, de akkortájt arról nem esett szó a médiában, hogy a magyar mérnöki tudás is hozzájárulhatott a szovjet tengeralattjáró-flotta fejlesztési erőfeszítéseihez.

Újfajta hajópropeller

AZ AKULA PROPELLERÉNEK „EMLÉKMŰVE” - A lecsendesített hajócsavaroknak köszönhetően a tengeralattjárók is „csendesebbek” lettek

AZ AKULA PROPELLERÉNEK „EMLÉKMŰVE” - A lecsendesített hajócsavaroknak köszönhetően a tengeralattjárók is „csendesebbek” lettek

A Toshiba-Kongsberg botrány néven elhíresült szerszámgép-história még a hidegháború idejére nyúlik vissza. E fegyverkezési hajszában a szovjet tengeralattjáró-armadát is lázas erővel fejlesztették, többi között az Akula (Cápa) névre keresztelt hajóosztállyal. Az 1981-ben vízre bocsátott atommeghajtású Cápa (vagy NATO-kódnevén: Tájfun) akkor a világ legnagyobbja volt, s ma is elrettentő fegyver: 20 ballisztikus, 200 nukleáris robbanófejjel felszerelhető rakétájával hónapokig meglapulhat akár 400 méterre lesüllyedve a tengerek mélyén, s a csatahajó méretű, 48 ezer tonnás vízkiszorítású monstrum a víz alatt akár 50 km/óra sebességgel is manőverezhet. A gigászi méret azonban nem minden. Az amerikaiaknak azt is nyugtalanul kellett megállapítaniuk, hogy a korábbinál jóval nehezebb felfedezniük a szovjet tengeralattjárókat, azok könnyűszerrel lerázzák magukról ellenséges követőiket.

A magyarázat az újfajta hajópropellerekben rejlik, a lapátok ugyanis nagy zajt csapnak működés közben, de precíziós felületkialakítással lecsendesíthetőek, ennél fogva az ilyen hajócsavarok is az amerikaiak legféltettebb hadi titkai közé tartoztak. Felderítő szolgálataik aztán rájöttek, hogy a szuper csendes tengeralattjáró-propellerek előállítására képes csúcsrobotokat, az öt- és a kilenctengelyes, komputervezérlésű (CNC) megmunkáló központokat a japán Toshiba és a norvég Kongsberg cég szállította a leningrádi Balti Hajógyárnak, súlyosan megsértve az úgynevezett COCOM szabályokat (lásd keretes írásunkat). Amikor kiderült, hogy a szovjetek is rendelkeznek a „néma” hajócsavarok gyártóismeretével, a jól értesült The New York Times azt is felreppentette, hogy az amerikai szonárok a korábbi 200 mérfölddel szemben már legfeljebb csak 10 mérföld távolságon belül észlelik a szovjet tengeralattjárókat. A fölény visszahódításához – állította a Pentagontól kiszivárogtatott füleseire hivatkozva a lap – legalább 8 milliárd dollárt kell fordítani az újabb víz alatti felderítő-rendszerekre, vagy ha ez a technológia nem vezet célra, 60 további vadász-tengeralattjáróra van szükség, darabonként egymilliárd dollárért.

DIALOG és Hunor

Miközben dúlt a hidegháborús amerikai-szovjet tengeralattjáró-vetélkedő, itt Pesten néhány mérnökkoponya azon agyalt, miképpen lehetne minél többet tudó vezérlő automatikákkal ellátni a magyar szerszámgépipart. Ennek eredményeként a Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet (SZTAKI) munkatársai Nemes László vezetésével a hetvenes évek végén kifejlesztettek egy DIALOG fantázianevű, CNC-vezérléssel felszerelt, több szerszámgépből álló gyártórendszert, amelyhez hasonló nyugati gyártmányt a COCOM-embargó miatt nem lehetett beszerezni. Mindezért 1985-ben a mérnök-kollektíva Állami Díjat is kapott. Ezzel párhuzamosan az Elektronikus Mérőkészülékek Gyára (EMG) K. Szabó Zoltán irányításával is odatette a magáét: a Hunor márkanevű szerszámgép-vezérlés még az igényes nyugati piacokon is kapós exporttermék lett. Mindkét, ma már nyugalmazott fejlesztő úgy nyilatkozott a Népszavának, hogy a DIALOG és a Hunor egyaránt felvették a versenyt a világ legjobbjaival. Megfelelő szerszámgépekhez illesztve segítségükkel mindenféle görbe térbeli felületeket, akár hajócsavarokat vagy turbinalapátokat is ki lehetett alakítani. Nem kevésbé nagy fegyvertény, hogy piacra vitelük után a CNC-árucsoport szép csendesen lekerült a COCOM embargós listájáról.

A high-tech vezérlés a közepesen fejlett magyar ipar viszonyai között sem valamilyen véletlen vakszerencse műve volt. „A világban mindig és mindenütt létrejönnek olyan innovatív erejű tehetségcsoportok, amelyek megfelelő és változatos feltételek mellett kiemelkednek az átlagból. A Kádár rendszer olvadó, enyhülő időszaka erre már lehetőséget kínált, különösen az akadémiai kutató világban” – mutatott rá Vámos Tibor akadémikus, a SZTAKI egykori vezetője. Hasonló szellemben fogalmazott Nemes László is, aki már az akkoriban is nemzetközi tekintélyű kutatóintézet szerszámgép-automatizálással foglalkozó részlegét vezette. „Nálunk akkor sok mérnökkiválóság jött össze, s mi nem néztük a káderlapot: csak a tudás és a világszínvonalat megcélzó teljesítmény számított. Kihívásnak tekintettük, hogy olyan termékeket hozzunk létre, amelyeket stratégiai fontosságuk miatt a Nyugat megtagadott tőlünk. Ilyen volt a szerszámgép-vezérlés, a grafikus kijelző, a számítógép és azok operációs rendszere, vagyis minden olyan csúcstechnológia, amelyek kettős, polgári és katonai felhasználásúak voltak.”

Mérnöki visszafejtés

Bár az intézet akkor sem vett részt titkos katonai programokban (arra külön intézményi hálózat szolgált) – a vezérlések tudósa elárulta, hogy egyszer a SZTAKI-ba nagy titokban beszállítottak egy minden sillabusz nélküli szerszámgép-robotot, azzal a feladattal, hogy meg kellene fejteni elektronikáját, üzemeltetésének nyitját. „A gépezet COCOM-os japán volt, a megbízó ismeretlen, de hogy ki, azt nekünk nem kötötték az orrunkra” – így Nemes. „Mire végeztünk a munkával” – tette hozzá a később Ausztráliában is sikeres tudományos pályát befutott magyar fejlesztő – „a több tonnás monstrum kámforként eltűnt”.

Valójában ez a fejlesztői epizód is azt példázza, hogy a nyugati embargó a magyar kutatóvilágban is kitermelt egy sajátos tevékenységet, a mérnöki visszafejtés (reverse engineering) tudományát. Vagyis azt, hogy egyes csúcsterméket az eredeti tervdokumentációk, kutatások, fejlesztések nélkül próbáltak reprodukálni. Ami bonyolult elektronikai rendszerek esetében korántsem olyan egyszerű. Mégis annak idején a Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet mérnökeinek sikerült feltörni az Intel 8080 jelű mikroprocesszorát. Aztán a Központi Fizikai Kutatóintézet égisze alatt kidolgozott TPA (Tárolt Programú Analizátor) nevű számítógép voltaképpen a DEC (Digital Equipment Corp.) termékének klónja volt. A rendszerváltás után az amerikai multi 2 millió dollár kártérítést követelt, de aztán jobb üzletnek látták, hogy az itteni képviseletükben az egykori fejlesztőkre támaszkodnak. És hát ilyesfajta visszafejtő tevékenységnek számít, hogy az 1986-ban porrá égett Mikroelektronikai Vállalat chipgyártásához szükséges, embargós maszkillesztő berendezését szintén a gyártó segítsége nélkül állították üzembe.

A Toshiba-Kongsberg botrány ma már csak ipartörténeti emlék, mint ahogy a kétpólusú világ megszűntével COCOM sincsen. És bár nem kellett volna, de szétporladt a magyar kutatóhálózat java része, így a szerszámgépipar szellemi bázisa is. Viszont az embargós csatározások részletei ma is homályosak: hovatovább egy emberöltő ellenére a résztvevők továbbra sem tartják ildomosnak beszélni a hajdanvolt mérnöki-üzleti dicsőségek COCOM-os elágazásairól.

Az embargó technikája
A COCOM (Coordinating Committee for Multilateral Export Controls – Többoldalú Exportellenőrzési Bizottság) az USA hidegháborús arzenáljának "kereskedelmi fegyvere" volt. Az 1947-ben, 17 nyugati szövetségessel életre hívott szervezet legfőbb céljának azt tekintette, hogy megakadályozza a csúcstechnológiájú termékek exportját az egykori szocialista világ országaiba – mindenekelőtt azért, hogy gazdasági erővel is lenyomják a Szovjetuniót a fegyverkezési versengésben. E művelethez három, titkosan kezelt embargós lista szolgált.
A fegyvereken és a nukleáris berendezéseken kívül feketelistára tették a kettős, vagyis a katonai és a polgári célokra egyaránt felhasználható csúcstechnológiát, mindenekelőtt a számítástechnikai és a mikroelektronikai teremékeket. Az embargó-listát az „avulás” szempontjából időről időre felülvizsgálták, miközben az exporttilalmat mindig szigorúan alkalmazni akaró USA és a kelet-nyugati kereskedelemben jobban érdekelt nyugat-európai szövetségesek között a tartalom meghatározása rendre heves vitát váltott ki.
Ám a COCOM-lista kicselezésére a keleti oldal is nagy erőket állított csatasorba, mivel a stratégiai teremékek megszerzése – ha saját erőből nem ment az előállítása – életbevágóan fontos volt. Egyes hírforrások szerint a szovjet titkosszolgálat, a KGB X-osztálya foglalkozott a tudományos-technikai hírszerzéssel, beleértve ebbe fedőcégek létrehozását semleges és a nyugati országokban és címükre COCOM-os teremékek szállítását. Az NDK-ban a Stasin belüli Wissenschaft und Technik, nálunk pedig az Belügyminisztérium III/I. csoportfőnökségének 5-ös osztálya fogta össze a tudományos-műszaki hírszerzés feladatait. Aztán a rendszerváltás felé közeledve a nyugaton dolgozó honfitársak élelmesebbjei „privatizálták” a COCOM-ot: rájöttek, bombaüzlet embargós portékákat behozni, zsebimportban.
Magyarország először 1990-ben került az enyhébb elbírálás kategóriájába az 1994-ben megszűnt COCOM-listán. Az utódegyezmény, a Wassenaari megállapodás értelmében a magyar állam is vállalta, hogy az ellenségesnek minősített (terror)országoknak nem ad tovább katonai rendeltetésű felszereléseket.

Heimer György: Hogyan lett csendes a szovjet Cápa?

Publikálás dátuma
2018.03.03. 08:25
Fotó: Fred Tanneau/AFP

Az orosz tengeralattjárók már csendesebbek, mint az amerikaiak – röpítette világgá a hírt 1987-ben a nemzetközi sajtó. Mindezért – szóltak a riogató leleplezések – a japán Toshiba és a norvég Kongsberg cég a felelős. Azok ketten búsás haszonért, embargólistákon szereplő, csúcstechnológiájú szerszámgépeket játszottak át a szovjeteknek, így olyan hajópropellereket lehetett gyártani, amelyek nagyságrendekkel csökkentették az ellenséges vizek mélyén lopakodó tengeralattjárók zajszintjét. A szenzációszámba menő híradások hétpecsétes hadi titkokról lebbentették fel a fátylat, de akkortájt arról nem esett szó a médiában, hogy a magyar mérnöki tudás is hozzájárulhatott a szovjet tengeralattjáró-flotta fejlesztési erőfeszítéseihez.

Újfajta hajópropeller

AZ AKULA PROPELLERÉNEK „EMLÉKMŰVE” - A lecsendesített hajócsavaroknak köszönhetően a tengeralattjárók is „csendesebbek” lettek

AZ AKULA PROPELLERÉNEK „EMLÉKMŰVE” - A lecsendesített hajócsavaroknak köszönhetően a tengeralattjárók is „csendesebbek” lettek

A Toshiba-Kongsberg botrány néven elhíresült szerszámgép-história még a hidegháború idejére nyúlik vissza. E fegyverkezési hajszában a szovjet tengeralattjáró-armadát is lázas erővel fejlesztették, többi között az Akula (Cápa) névre keresztelt hajóosztállyal. Az 1981-ben vízre bocsátott atommeghajtású Cápa (vagy NATO-kódnevén: Tájfun) akkor a világ legnagyobbja volt, s ma is elrettentő fegyver: 20 ballisztikus, 200 nukleáris robbanófejjel felszerelhető rakétájával hónapokig meglapulhat akár 400 méterre lesüllyedve a tengerek mélyén, s a csatahajó méretű, 48 ezer tonnás vízkiszorítású monstrum a víz alatt akár 50 km/óra sebességgel is manőverezhet. A gigászi méret azonban nem minden. Az amerikaiaknak azt is nyugtalanul kellett megállapítaniuk, hogy a korábbinál jóval nehezebb felfedezniük a szovjet tengeralattjárókat, azok könnyűszerrel lerázzák magukról ellenséges követőiket.

A magyarázat az újfajta hajópropellerekben rejlik, a lapátok ugyanis nagy zajt csapnak működés közben, de precíziós felületkialakítással lecsendesíthetőek, ennél fogva az ilyen hajócsavarok is az amerikaiak legféltettebb hadi titkai közé tartoztak. Felderítő szolgálataik aztán rájöttek, hogy a szuper csendes tengeralattjáró-propellerek előállítására képes csúcsrobotokat, az öt- és a kilenctengelyes, komputervezérlésű (CNC) megmunkáló központokat a japán Toshiba és a norvég Kongsberg cég szállította a leningrádi Balti Hajógyárnak, súlyosan megsértve az úgynevezett COCOM szabályokat (lásd keretes írásunkat). Amikor kiderült, hogy a szovjetek is rendelkeznek a „néma” hajócsavarok gyártóismeretével, a jól értesült The New York Times azt is felreppentette, hogy az amerikai szonárok a korábbi 200 mérfölddel szemben már legfeljebb csak 10 mérföld távolságon belül észlelik a szovjet tengeralattjárókat. A fölény visszahódításához – állította a Pentagontól kiszivárogtatott füleseire hivatkozva a lap – legalább 8 milliárd dollárt kell fordítani az újabb víz alatti felderítő-rendszerekre, vagy ha ez a technológia nem vezet célra, 60 további vadász-tengeralattjáróra van szükség, darabonként egymilliárd dollárért.

DIALOG és Hunor

Miközben dúlt a hidegháborús amerikai-szovjet tengeralattjáró-vetélkedő, itt Pesten néhány mérnökkoponya azon agyalt, miképpen lehetne minél többet tudó vezérlő automatikákkal ellátni a magyar szerszámgépipart. Ennek eredményeként a Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet (SZTAKI) munkatársai Nemes László vezetésével a hetvenes évek végén kifejlesztettek egy DIALOG fantázianevű, CNC-vezérléssel felszerelt, több szerszámgépből álló gyártórendszert, amelyhez hasonló nyugati gyártmányt a COCOM-embargó miatt nem lehetett beszerezni. Mindezért 1985-ben a mérnök-kollektíva Állami Díjat is kapott. Ezzel párhuzamosan az Elektronikus Mérőkészülékek Gyára (EMG) K. Szabó Zoltán irányításával is odatette a magáét: a Hunor márkanevű szerszámgép-vezérlés még az igényes nyugati piacokon is kapós exporttermék lett. Mindkét, ma már nyugalmazott fejlesztő úgy nyilatkozott a Népszavának, hogy a DIALOG és a Hunor egyaránt felvették a versenyt a világ legjobbjaival. Megfelelő szerszámgépekhez illesztve segítségükkel mindenféle görbe térbeli felületeket, akár hajócsavarokat vagy turbinalapátokat is ki lehetett alakítani. Nem kevésbé nagy fegyvertény, hogy piacra vitelük után a CNC-árucsoport szép csendesen lekerült a COCOM embargós listájáról.

A high-tech vezérlés a közepesen fejlett magyar ipar viszonyai között sem valamilyen véletlen vakszerencse műve volt. „A világban mindig és mindenütt létrejönnek olyan innovatív erejű tehetségcsoportok, amelyek megfelelő és változatos feltételek mellett kiemelkednek az átlagból. A Kádár rendszer olvadó, enyhülő időszaka erre már lehetőséget kínált, különösen az akadémiai kutató világban” – mutatott rá Vámos Tibor akadémikus, a SZTAKI egykori vezetője. Hasonló szellemben fogalmazott Nemes László is, aki már az akkoriban is nemzetközi tekintélyű kutatóintézet szerszámgép-automatizálással foglalkozó részlegét vezette. „Nálunk akkor sok mérnökkiválóság jött össze, s mi nem néztük a káderlapot: csak a tudás és a világszínvonalat megcélzó teljesítmény számított. Kihívásnak tekintettük, hogy olyan termékeket hozzunk létre, amelyeket stratégiai fontosságuk miatt a Nyugat megtagadott tőlünk. Ilyen volt a szerszámgép-vezérlés, a grafikus kijelző, a számítógép és azok operációs rendszere, vagyis minden olyan csúcstechnológia, amelyek kettős, polgári és katonai felhasználásúak voltak.”

Mérnöki visszafejtés

Bár az intézet akkor sem vett részt titkos katonai programokban (arra külön intézményi hálózat szolgált) – a vezérlések tudósa elárulta, hogy egyszer a SZTAKI-ba nagy titokban beszállítottak egy minden sillabusz nélküli szerszámgép-robotot, azzal a feladattal, hogy meg kellene fejteni elektronikáját, üzemeltetésének nyitját. „A gépezet COCOM-os japán volt, a megbízó ismeretlen, de hogy ki, azt nekünk nem kötötték az orrunkra” – így Nemes. „Mire végeztünk a munkával” – tette hozzá a később Ausztráliában is sikeres tudományos pályát befutott magyar fejlesztő – „a több tonnás monstrum kámforként eltűnt”.

Valójában ez a fejlesztői epizód is azt példázza, hogy a nyugati embargó a magyar kutatóvilágban is kitermelt egy sajátos tevékenységet, a mérnöki visszafejtés (reverse engineering) tudományát. Vagyis azt, hogy egyes csúcsterméket az eredeti tervdokumentációk, kutatások, fejlesztések nélkül próbáltak reprodukálni. Ami bonyolult elektronikai rendszerek esetében korántsem olyan egyszerű. Mégis annak idején a Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet mérnökeinek sikerült feltörni az Intel 8080 jelű mikroprocesszorát. Aztán a Központi Fizikai Kutatóintézet égisze alatt kidolgozott TPA (Tárolt Programú Analizátor) nevű számítógép voltaképpen a DEC (Digital Equipment Corp.) termékének klónja volt. A rendszerváltás után az amerikai multi 2 millió dollár kártérítést követelt, de aztán jobb üzletnek látták, hogy az itteni képviseletükben az egykori fejlesztőkre támaszkodnak. És hát ilyesfajta visszafejtő tevékenységnek számít, hogy az 1986-ban porrá égett Mikroelektronikai Vállalat chipgyártásához szükséges, embargós maszkillesztő berendezését szintén a gyártó segítsége nélkül állították üzembe.

A Toshiba-Kongsberg botrány ma már csak ipartörténeti emlék, mint ahogy a kétpólusú világ megszűntével COCOM sincsen. És bár nem kellett volna, de szétporladt a magyar kutatóhálózat java része, így a szerszámgépipar szellemi bázisa is. Viszont az embargós csatározások részletei ma is homályosak: hovatovább egy emberöltő ellenére a résztvevők továbbra sem tartják ildomosnak beszélni a hajdanvolt mérnöki-üzleti dicsőségek COCOM-os elágazásairól.

Az embargó technikája
A COCOM (Coordinating Committee for Multilateral Export Controls – Többoldalú Exportellenőrzési Bizottság) az USA hidegháborús arzenáljának "kereskedelmi fegyvere" volt. Az 1947-ben, 17 nyugati szövetségessel életre hívott szervezet legfőbb céljának azt tekintette, hogy megakadályozza a csúcstechnológiájú termékek exportját az egykori szocialista világ országaiba – mindenekelőtt azért, hogy gazdasági erővel is lenyomják a Szovjetuniót a fegyverkezési versengésben. E művelethez három, titkosan kezelt embargós lista szolgált.
A fegyvereken és a nukleáris berendezéseken kívül feketelistára tették a kettős, vagyis a katonai és a polgári célokra egyaránt felhasználható csúcstechnológiát, mindenekelőtt a számítástechnikai és a mikroelektronikai teremékeket. Az embargó-listát az „avulás” szempontjából időről időre felülvizsgálták, miközben az exporttilalmat mindig szigorúan alkalmazni akaró USA és a kelet-nyugati kereskedelemben jobban érdekelt nyugat-európai szövetségesek között a tartalom meghatározása rendre heves vitát váltott ki.
Ám a COCOM-lista kicselezésére a keleti oldal is nagy erőket állított csatasorba, mivel a stratégiai teremékek megszerzése – ha saját erőből nem ment az előállítása – életbevágóan fontos volt. Egyes hírforrások szerint a szovjet titkosszolgálat, a KGB X-osztálya foglalkozott a tudományos-technikai hírszerzéssel, beleértve ebbe fedőcégek létrehozását semleges és a nyugati országokban és címükre COCOM-os teremékek szállítását. Az NDK-ban a Stasin belüli Wissenschaft und Technik, nálunk pedig az Belügyminisztérium III/I. csoportfőnökségének 5-ös osztálya fogta össze a tudományos-műszaki hírszerzés feladatait. Aztán a rendszerváltás felé közeledve a nyugaton dolgozó honfitársak élelmesebbjei „privatizálták” a COCOM-ot: rájöttek, bombaüzlet embargós portékákat behozni, zsebimportban.
Magyarország először 1990-ben került az enyhébb elbírálás kategóriájába az 1994-ben megszűnt COCOM-listán. Az utódegyezmény, a Wassenaari megállapodás értelmében a magyar állam is vállalta, hogy az ellenségesnek minősített (terror)országoknak nem ad tovább katonai rendeltetésű felszereléseket.