Kalandpark - Átlagos milliomosék

A Peking környéki lakóparkban szomszédunk egy kínai milliomos család volt. Ez nem olyan nagy dolog, Kínában vagy kétmillió milliomos él, és ráadásul több milliárdos, mint az Egyesült Államokban. A férfi, Li angolul is jól beszélő, elegáns üzletember, már első találkozásakor átadta a névjegyét, ahogy ez arrafelé szokás. „Li – Export-Import”. Felesége a háztartást vezette, számos alkalmazottat, takarítókat, pincéreket, kertészt tartottak, gyerekeiket sofőr vitte iskolába. Automata öntözőrendszer, reflektoros biztonsági szolgálat. Esténként minden szobában világítottak a csillárok, gyakran jártak hozzájuk előkelően öltözött vendégek luxusautókon, de akkor is világítottak, ha senki sem volt otthon. Li asszony hét végén Hong Kongba járt vásárolni a barátnőivel.

Átlagos kínai milliomos család. Li négy nagy gyárában kulcstartókat és hűtőmágneseket készítettek, darabját három centért, amit aztán hat-hét dollárért adtak el külföldi vásárolóknak. Egy másik, kisebb üzemében évente nyolcmillió varrótűt gyártottak, darabját fél centért. Linek azonban volt egy különös szokása. Minden reggel kiállt a garázsból egy tűzpiros Porschéval, aztán egy kis szürke Hondával dolgozni ment, majd este visszaállt.

- Mondja, Mr. Li, miért csinálja ezt a mutatványt a Porschéval minden reggel? – kérdeztem, amikor egyszer a lakópark uszodájában beszélgettünk.

- Főleg az ügyfeleim meg a vendégeim miatt – mondta a világ legtermészetesebb hangján. – Amúgy nem szeretem azt az autót, nekem bonyolult, én már csak ragaszkodom a kazettás magnós Hondához. Ráadásul ezek a németek rákérdeztek, hogy mikor viszem szervizre, és amikor megírtam nekik, hogy egy év után csak száz kilométer van az autóban, kiküldtek egy ellenőrt. Hát kell ez nekem?

Néhány héttel később Li átjött, utazunk Európába, újságolta. A Manchester United hívta meg őket a nagy kulcstartó-üzletért. Mit érdemes ott megnézni, kérdezte ártatlan tekintettel, a felesége pedig azt szeretné tudni, hogy a Gucci betört-e már Kínából Európába, és nincsenek-e ott hamisítványok.

Megittunk Livel néhány pálinkát, írtam neki egy rövid útmutatót, persze a Old Trafford kötelező, majd megnézi az evezősversenyt is, hallotta, hogy az nagy futam, feltétlenül, feleltem. Amikor visszatérésük után találkoztunk az uszodában, Li ragyogott a boldogságtól.

- Képzelje, a barátságunk jelképeként vettem önnek egy Picassót.

- Nagyon köszönöm – feleltem zavartan.

- De nem ám az a kommersz autó – csillantotta meg Li a műveltségét -, ez egy műalkotás. Ha holnap átjönnek Mari asszonnyal, rendezünk egy ünnepélyes átadást.

Hát elmentünk. Rengeteg vendég, pezsgő, suhanó pincérek, szóval ahogyan az Li házában szokás. És a végére tartogatta a mókát. Jött a Picasso. Be is mutatta. Egy Picasso-kiállítás kissé gyűrött plakátja volt, nyitvatartási időkkel, belépőkkel, kedvezményekkel, közepén pedig a Guernica.

- Na, mit szóltok? – nézett körbe Li a megszokott hamiskás mosolyával. – Ráadásul öt euróért vettem a Szajna-parton! Ez azért nem rossz üzlet, ugye?