A devizaadósok által elszenvedett veszteségeket a forint leértékelődése idézte elő – írta dr. Szász Tibor címzetes egyetemi tanár e hasábokon a Népszava február 12-i számában. A cikk szerint a leértékelődés a 2010. évtől működő kormány gazdaságpolitikájára és kommunikációjára, valamint az MNB monetáris politikájára vezethető vissza. A kormány és a nemzeti bank a devizahitelezésen „gazdagodott”, míg a bankok és a lakosság károkat kényszerültek elviselni. Ezért egy jogállamban a kártérítési kötelezettséget vitatni sem lehetne.
A fentebb vázolt koncepció azonban véleményem szerint téves. A problémát nem a leértékelés okozta, hanem az, hogy az adósoknak vállalniuk kellett az árfolyam változása miatti kockázatot. Ez azt jelentette, hogy a devizahitelek törlesztési részleteit az esedékességkor érvényes aktuális piaci árfolyamon kellett megvenniük. A törlesztések ezzel éppen olyan határidős devizavételt jelentettek, mint az importhoz szükséges deviza határidős vétele. Az importnál viszont árfolyamkockázat nem áll fenn, mert azt a bankok fedezni tudják. Ebből adódik, hogy az árfolyamkockázat a hitelek törlesztésénél is fedezhető lett volna.
Az árfolyamkockázat fedezni lehetett volna például devizacserével. Mint ismeretes, az importhoz szükséges devizát az importőrök nem a jövőbeni fizetési nap aktuális piaci árfolyamán vásárolják meg. Kissé leegyszerűsítve: a kért devizát részükre a bankok hitelből előre megveszik az aznapi árfolyamon. Az összeget devizabetéti számlára helyezik, és a fizetési napon a bankok eladják az importőröknek azon az árfolyamon, amelyen vették. Ha a cégeknek erre nem lenne módjuk, akkor az importra nem is vállalkoznának. Józan ésszel nem lehet jövőre vonatkozó fizetési kötelezettséget vállalni az összeg ismerete nélkül.
A devizaadósoknak úgy kellett kötelezettséget vállalniuk meghatározott összegű deviza előre rögzített időpontokban történő vételére, hogy a vételi árfolyamokat előre nem ismerhették. Racionális megfontolás alapján ilyen feltételt sem támasztani, sem vállalni nem lehet. A hitelek esetében is azt kell biztosítani, hogy a törlesztésekhez szükséges devizát minden esetben azon az árfolyamon lehessen megvenni, amelyen azok forintértékét a hitel indításakor kalkulálták. Erre azonban a pénzpiacon az árfolyamok folytonos változása mellett nincs lehetőség. Megvalósítható azonban a pénzpiacon kívül, a jegybank és a hitelező bankok közötti devizacserével.
Ennek keretében a bankok a felvett devizahitelt a jegybanknak adnák el piaci árfolyamon, és ugyanazon az árfolyamon, 2-3 ezrelék árrés alkalmazásával, vennék vissza a törlesztési részleteket. Az azonos árfolyamon történő eladás és vétel devizacserének felel meg. Ezzel a technikával a devizahitel nemcsak a forinthitel alapját képezné, hanem önmaga visszafizetésének tartalékává is válna. A bankok nem kényszerülnének arra, hogy a törlesztéshez szükséges devizát a piacon vegyék meg aktuális árfolyamon. Az adósok csak forinthitelt kapnának, de tudnák, hogy a hitelük forrása nem hazai megtakarítás, hanem külföldi kölcsön.
A cserét csak a devizahitel tőke részére lehetne alkalmazni. A kamatra nem terjedhetne ki, mivel azt utólag számítják fel. A kamatot fedező devizát aktuális árfolyamon meg kellene venni. Ha ehhez nem lenne elegendő a kalkulált forinttörlesztés és az említett hozam összege, akkor a különbséget a jegybank devizatartalékából lehetne pótolni. Az erre fordított kiadás csekély részét tenné ki annak a jövedelemnek, ami a hitelek felhasználásával a gazdaságban keletkezne. Az ilyen jellegű intézkedések hozzátartoznak a pénzpiac szabályozásához. A nemzeti bank azért nem működik nyereségorientált rendben, hogy képes legyen kiadást vállalni abban az estben is, ha annak hozama a gazdaság szereplőinél jelentkezik.
A vázolt fedezeti eljárás lehetőségét és szükségességét a nemzeti bank azonban nem ismerte fel. Ez részéről súlyos szakmai hiba volt.
Ha a vázolt fedezési eljárás valamilyen okból nem valósítható meg, akkor a devizaalapú lakossági hitelezést nem szabad alkalmazni. Az árfolyamkockázattal terhelt hitelek ugyanis uzsorás hitelt jelentenek. Miért is?
A lakossági devizahitelek felvevői a forint leértékelődése miatt megemelkedett törlesztéseket csak meglévő jövedelmükből tudják tejesíteni. A törlesztések növekedése arányos a leértékelődéssel. Az árfolyam leértékelődés lehetősége elvileg korlátlan. Emiatt a törlesztések is korlátlanul emelkedhetnek, ami az adósok számára súlyos nélkülözést okozhat. Súlyos nélkülözések bekövetkezésének lehetőségét az uzsorára vonatkozó törvény tiltja, és a Btk. 381. paragrafusa 3 évig terjedő szabadságvesztéssel bünteti az effajta tevékenységet.
A törvény szavai szerint uzsorának „olyan aránytalan mértékű ellenszolgáltatás kikötése tekinthető, melynek teljesítése az adott személyt súlyos, vagy további súlyos nélkülözésnek teszi ki. Nem feltétele a bűncselekmény megvalósulásának az, hogy a súlyos vagy a további súlyos nélkülözés bekövetkezzen, elegendő, ha a megkötött megállapodás teljesítése ennek előidézésére alkalmas.”
Hitelek esetén ellenszolgáltatásnak a visszafizetés számít. A korlátlanul emelhető törlesztéssel működő hitelek visszafizetése korlátlanul nagy összeget érhet el, ami az adósokat kiteheti a törvény által tiltott súlyos nélkülözésnek. Az árfolyamváltozásból adódó leértékelés, függetlenül attól, hogy bekövetkezik-e vagy sem, alkalmas volt a súlyos nélkülözést kiváltó többletköltségek előidézésére. Ezért véleményem szerint az árfolyamkockázat vállalását tartalmazó megállapodások uzsorás szerződésnek számítottak.
Ebből következőleg a devizahiteles szerződésekben az adósoknak nem volt joguk az árfolyamkockázat vállalására, a bankoknak pedig nem volt joguk ezt a követelményt támasztani. Az adósok vállalása nem jelenthetett kötelezettséget, mert nem tudták, és nem is kellett tudniuk, hogy a bankok törvénytelen feltétel teljesítését várják el. Ezért az árfolyamkockázat vállalása jogilag érvénytelennek tekinthető.
Kockázatos pénzügyi műveletek közül kizárólag a devizaalapú hiteleknél állt fenn a korlátlan nagyságú veszteség lehetősége, ami már önmagában is a rendszer uzsorás jellegét bizonyítja.
Az adósok az uzsorás hiteleken rendkívül nagy veszteségeket szenvedtek el. Az elviselt károkért a hitelező bankoktól kártérítésben kell részesülniük. A kártérítés összegét a tényleges törlesztések és a hitelek indításakor kalkulált törlesztések különbsége alapján lehetne megállapítani. Ez csökkenhetne az eddigi visszafizetések összegével.
A kártérítéshez kellene igazítani a forintosítással létrehozott új forinthiteleket is. A forintosításhoz nem a devizahitel még le nem járt részét kell alapul venni. Lehetséges ugyanis, hogy devizában tartozás álljon fenn, miközben az eredeti forinthitelt már visszafizették. A forintosítás keretében megállapítandó új hitel nem lehetne több, mint az eredeti forinthitel még le nem járt része, s ezért változatlanul maradna az eredeti lejárati idő és a kamat is.
A forintosításhoz a bankok számára a jegybank adta azt a devizát, amivel az adósok fennmaradt devizatartozását kifizették. A deviza nagy része az EU-tól kapott támogatásból származott. Az átadást a nemzeti bank piaci árfolyamon számolta el a bankok felé. A bankok a devizáért fizetett forint összegét osztották fel az adósok részére megállapított új forinthitelek közt. A tranzakcióval a nemzeti bank 500 milliárd forint körüli törvénytelen bevételhez jutott. Azért törvénytelen, mert piacszabályozó intézkedésekkel az állampolgárok illetve a gazdaság szereplői terhére nem érhet el bevételt. Ezt az összeget vissza kellene juttatni a hitelező bankokhoz, melyek azt a kártérítésre fordítanák.
A kártérítés indokoltságát és mértékét bíróságnak kellene megállapítani. Az ehhez szükséges jogi eljárásokat - korábbi álláspontját felülvizsgálva - a kormánynak kellene kezdeményeznie.
