Előfizetés

Szárnyas fejvadász

Így vadászik a posztmodern magyar úr: helikopterrel, távcsöves puskával megy a félig háziasított rénszarvasra. Még szerencse, hogy SMS-el nem lehet ölni, különben néhány kalandozó fideszes oligarchánk már a ferihegyi váróból legyilkolná a fél Serengeti Nemzeti Parkot, hogy odaérkezve rögtön odaállhasson a kibelezett vad mellé fotózkodni.

Pedig nem volt ez mindig így. Párducos eleink még fokossal a kézben, lóhátról hajtották a kárpáti bölényt, lándzsával a kézben állták el a bakonyi vaddisznó útját. Azonban a magyar történelem éppen elég példával szolgált arra, hogy vadat űzni nem mindig életbiztosítás. Ki tudhatja például, hogyan alakult volna a magyar függetlenségi mozgalom története, ha nem gázolja le 1664-ben le Zrínyi Miklóst holmi oktalan vadkan?

Na ugye. Nem csoda, ha fideszeseink, illetve Semjén Zsolt inkább a biztosra mennek. Belegondolni is rossz, hogy holmi buta vaddisznó miatt nemzetünk oly erős támasz nélkül maradjon, mint a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, vagy megrendüljön a magyar nép legfőbb reménye, fellegvára, a KDNP. Így legfeljebb azért kell szurkolnunk, hogy ne fogyjon ki az üzemanyag Semjén helikopteréből a tajga felett.

Mondhatjuk, hogy ez a posztmodern vadászat. Pont annyira vadászat, mint amennyire a déli határon a háborús menekültek orra elé húzott szögesdrótnak tapsikoló Semjén keresztény. Vagy amennyire nemzeti a letelepedési kötvényesekből meg ukrán importnyugdíjasok szavazataiból élő politika. Az pedig csak technikai kérdés, hogy a Fidesz udvari dalnokai, így a legújabb amerikai vadász szafarira Semjén mellé odacsicskáztatott Bayer Zsolt hogyan fogja rímekbe faragni az amerikai rénszarvasok felett aratott hőstetteket is. „Vérébe bukott fel az Aérospatiale AS 350-ről lelőtt migráns vad” - írhatja majd az újabb luxusvadászatról szerzett novelláskötet bevezetőjébe.

Merthogy a legfontosabbat el is felejtettük mondani. Tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenünk: a rénszarvas közismerten vándorló fajta. Migráns. Nincs több kérdés. Vele szemben minden módszer megengedett.

Bécs elesett

Túlzott merészség, vagy vakság. Nem lehet más oka annak, hogy a Közép-európai Egyetem (CEU) kampuszt készül létrehozni Bécsben. Igen, az osztrák fővárosban, amely annyi sok veszélyt rejt magában. Már legalábbis magyar politikusok és a hatalmat kiszolgáló médiumok beszámolói szerint. Mit várhatunk azonban egy olyan intézménytől, amely Soros György kihelyezett tagozata térségünkben? A legkevesebb, hogy szembemegy a hivatalos magyar állásponttal.

Miközben azért magyarországi aknamunkáját is folytatni akarja - amint az Michael Ignatieff elnök-rektor szavaiból is világossá vált. Budapest marad az otthonunk - mondta, s nem mulasztotta el, hogy utaljon rá: a tavalyi törvénnyel megpróbálták ellehetetleníteni a működésüket. Viszont azóta a CEU teljesítette a kormány által előírt feltételt, mert az anyaországban, vagyis a New-York-i székhelyű Bard College-ban is elindította képzését. Ennek ellenére a magyar kormány még nem írta alá a budapesti egyetem létét rendező megállapodást. Ami persze az előzmények ismeretében azért nem meglepő.

Azon sem lehet csodálkozni, amit a bécsi polgármester mond. Michael Häupl szerint az együttműködés számukra az évszázad lehetősége. De mi más lenne várható egy szociáldemokrata politikustól? Aki még - az új kampusz feletti örömében - azt is állította, hogy az osztrák főváros biztonságos környezetet jelent a CEU-nak. Nyilván ő sem értesült Lázár János miniszter, Kovács Zoltán kormányszóvivő, valamint a magyar sajtó egy részének borzalmas tapasztalatairól. Csak ül a városában, és azt hiszi, ott van már a Kánaán.

Nem kétséges: Bécs is elesett. Pedig a magyarok mindent megtettek, hogy megmentsék Sorostól, a migránsoktól és egyéb ármányoktól. Most szomorúan vehetik tudomásul, hogy az osztrákok a vesztükbe rohannak. Ráadásul ez a vész nem ismer határokat.

Charles Gati: Magyar emlékek

Tizenéves koromban operarajongó voltam. Hetente akár háromszor is ott ültem a Magyar Állami Operaház harmadik emeletén, a szélen, a kakasülőn, néha állva nézve/hallgatva a remek előadásokat. A szinte ingyenes jegyre rá is nyomtatták a figyelmeztetést: „Erről a székről a színpad nem látható.” Így is megkönnyeztem a lírai baritonok szívtépő áriáit, elsősorban Svéd Sándort a Rigoletto második felvonásában.

Az emlékek tartósak. Sokévi szünet után a múlt héten megnéztem itt, Washingtonban Verdi Don Carlosát. A Washington Post ugyan lehúzta az előadást, de feltételeztem, hogy a kritikus nem az én primitív ízlésem szerint ítél. Engem nem érdekel a díszletek minősége, sőt az se, hogy az énekes jó színész-e vagy sem. Feminista olvasóimtól elnézést kérek, de ki hiszi el, hogy egy ifjú tenor hirtelen szerelmes lesz egy 150 kilós koloratúrába? Inkább az számít, hogy az énekesek tudnak-e énekelni. Nos, a washingtoni Don Carlos nagyon jól indult, de vártam, türelmetlenül vártam Fülöp király áriáját. És akkor jött a meglepetés. Az, hogy évtizedek óta először eszembe jutott az ária magyar szövege: „Sohasem szeretett. Nem! Szíve idegen volt...” Lelki szemeim előtt ott ült a színpadon Székely Mihály, a világklasszis, aki ezt az áriát bizony sokkal szebben énekelte. És ezt persze nem elfogult magyarként mondom.

Egy másik emlék néhány évvel ezelőtti. A Népszabadság akkori washingtoni tudósítója tudta, hogy rajongok a vízilabdáért, sőt fiatalkoromban rövid ideig ifjúsági meccseken bíráskodtam is. Nos, egyszer azt firtatta, hogy kinek drukkolok majd egy közelgő amerikai-magyar meccsen. Hát ez próbára tesz, így én. Válaszom nem elégítette ki. Jó, jó, de minek örülnék jobban, ha a magyarok nyernek vagy az amcsik? Megpróbáltam kibújni a válasz alól és – nemhiába tanítottam diplomáciatörténetet - valami olyasmit mondtam, hogy ugyan a magyaroknak drukkolok, de fájna, ha a fiatal amerikai csapat kikapna.

A tudósító ezután szép kis cikket írt, amelyből kiderült, hogy még mindig milyen érdeklődéssel követem a magyar vízilabda sorsát. Az is, hogy örömmel nyugtázom az amerikai csapat fejlődését. Ám azzal fejezte be, hogy a professzor „szíve mélyén” azért a magyar válogatottnak drukkol. Ennek így nagyon örültem. Ugyanis az, amit az ember érez, szinte mindig egyértelműbb, mint az, amit gondol, és ez az a dilemma, amit az újságíró megfejtett.

Harmadik történetem 1989-ből való. Az akkori Századvég egyik könyvem magyar kiadását készítette elő. A fordítás szerkesztője Orbán Viktor volt. Kapcsolatunkról egyszer illene írnom, arról is, milyen öröm volt megérni, hogy angolul írt könyveim eljutnak – magyarul! – a magyar olvasókhoz. Most csak egy időszerű apróságot regisztrálok, azt, hogy milyen büszkén mutatta nekem ifjú barátom (és felesége) a szerkesztőség vadonatúj Xerox másológépét. A poént az olvasó könnyen kitalálja: a gépet a Soros Alapítvány adományozta. Számomra így kezdődött a szabad Magyarország akkori története.