Szíria - Az érem másik oldala

Hét éve kezdődött a szíriai polgárháború, amely mára a modern kor legnagyobb humanitárius katasztrófájába torkollt.

„Egyre jobban félünk” - fogalmazott keserűen szerda esti beszélgetésünk során a Damaszkuszban élő D. „Már kétszer elhittük, hogy vége lesz ennek a háborúnak, mind a kétszer tévedtünk. Mindaddig nem lesz vége, míg valahogy hatalomra nem segítik kívülről az iszlamistákat. És ez az, amitől mi tényleg félünk”, állítja az európai anyától és szíriai keresztény, Európában tanult apától származó fiú.

Ismeretségem a 21 éves fiatalemberrel egyidős a szíriai háborúval. 2011. augusztusában találkoztunk először, éppen 14. születésnapján. Akkor édesanyjával és testvérével Európában nyaralt, orvos édesapja Damaszkuszban maradt, mert, bár akkor még igencsak nyugalmasnak számított a fővárosban az élet, ő már úgy érezte, orvosként nem engedheti meg magának a több hónapos szabadságot, ahhoz túl bizonytalan a helyzet.

Az Európában töltött három hónap alatt valóban minden megváltozott Szíriában, de az apa rávette a hazatérésre a családot, meggyőzte őket, hogy „semmi komoly”, az európai híradások túloznak, odahaza még mindig csak az imámok noszogatására, a pénteki nagyima után van egy-két nagyobb „felhajtás”, de forradalomnak, háborúnak nyoma sincs.

Alig két év múlva, 2013 karácsonya előtt D - immár csak édesanyjával - újra megérkezett, kalandos úton, életüket kockáztatva. Az apa és a nagyobbik, már egyetemista fiú otthon maradtak. Az apa azért, mert „háborúban egy orvos nem hagyhatja magára az orvosi segítségre szorulókat ”, márpedig a kórházban naponta terrormerényletek, háborús összecsapások sebesültjeit kellett ápolni, a fiú pedig azért, mert szerette volna befejezni a térség egyik legelismertebb olajmérnöki egyetemét. Akkoriban a Népszava hasábjain többször számoltam be sorsukról, az anya és a kisfiú által megélt traumákról, arról, hogyan úsztak meg épen egy-egy terrortámadást és hogy a tinédzser D-t rémálmok gyötörték, nem tudott szabadulni „az égett emberi hús és a szétszakadt emberi testrészek látványának” emlékétől. De kilenc hónap múlva, nem kevésbé kalandos úton, mint ahogy eljöttek, vissza is tértek hazájukba, a család otthon maradt tagjaihoz. Azóta is Damaszkuszban élnek, a keresztény városrészben és várják a háború végét.

Ami, legalábbis D. szerint, most újra távolodni, mintsem közeledni látszik. „Tudom, hogy felétek nem ezt akarják hallani, olvasom én is az európai lapokat, de mi elég sokan vagyunk itt, akik nem Aszad bukásáért, hanem a felkelők leveréséért szorítunk. A szíriai keresztények mindig az elnök oldalán álltak, s most is ott állunk, sohasem hittünk abban, hogy az iszlamisták a demokráciáért harcolnának. Amit ők kínálnak az állítólagos diktatúra helyett, az a közösségünk végét jelentené. Milyen demokráciát akarhatnak olyan csoportok, amelyeket Szaúd-Arábia támogat, amelyeknek túlnyomó többsége mind az al-Kaidának fogadott hűséget? Feltette valaha valaki magának a kérdést Európában, hogy Szaúd-Arábia tényleg támogatna bárkit, aki demokráciáért küzd? Azokban az országokban, ahol az iszlamisták vannak hatalmon, vagy be van tiltva a kereszténység, legfeljebb megtűrt. Nem emlékeztek már, mi történt Egyiptomban, amikor Morszi és az iszlamisták hatalomra kerültek? Szinte azonnal megkezdődtek a koptok elleni támadások, felgyújtották templomaikat, sokukat legyilkolták. Mindenki elfelejtette már Afganisztánt, s azt hogy a tálibokat is amerikai, európai segítség juttatta hatalomra? Vagy már azt is elfelejtettétek, hogy a Daesht és az an-Nuszrát is nyugati-szaúdi-török anyagi segítség és fegyverek tették tényezővé? Arról nem írnak az európai lapok, hogy az úgynevezett szíriai felkelők többsége nem szíriai - nem csak a Daeshben, hanem az al-kaidás csoportokban is -, és még ha vannak is helyi harcosaik, a vezetők legtöbbje vagy iraki, vagy tunéziai, vagy szaúdi, vagy egyiptomi? ….” .

Hét év háború

Az ENSZ adatai szerint csaknem 500 ezer ember vesztette életét a 2011-ben kezdődött szíriai fegyveres konfliktusban és több mint ötmillió elmenekült. A menekültek zöme a térség országainak táboraiban várja a háború végét, Törökországban, Libanonban, Jordániában, Irakban és Egyiptomban. A belső menekültek aránya még magasabb, tavalyig 6,5 millióan kényszerültek otthonaikat elhagyni és vagy más szíriai településen vagy valamely belső menekülttáborban leletek ideiglenes otthonra. A nemzetközi segélyszervezetek szerint a 2011-ben még 22 milliós Szíriában jelenleg a lakosság fele él, és túlnyomó többsége azonnali segítségre szorul. A Londonban székelő emigráns szervezet, az Emberi jogok Szíriai Megfigyelőközpontja szerint a halálos áldozatok többsége az Aszad rezsim, a hadsereg ostromainak áldozata.

Arra a felvetésemre, hogy mégiscsak az Aszad rezsim bombázta Aleppót, és bombázza most Kelet-Gútát, humanitárius katasztrófát idézve elő, ártatlan civilek, köztük gyerekek életét oltva ki, D. azzal vág vissza, hogy „azért nagyrészt maguk a felkelők a felelősek”. Nem, nem elvakult ős, csak elkeseredett, teszi hozzá. Nagyon sajnálja azokat az embereket, akik ostromgyűrűbe szorultak, akik légicsapások közepette próbálják túlélni a háborút, de állítja, hogy a lázadók szándékosan nem engedik ki ezekről a településekről a civileket, köztük saját családtagjaikat is, hiába biztosít számukra szabad elvonulást a hadsereg, mert abban reménykednek, hogy ez visszatartja az ostromlókat, és ha mégsem, a szenvedésük a nagyvilágot mindenképpen melléjük állítja.

„Nagyon hasonlít ez az érvelés a rezsim érveléséhez, ahhoz, amit az állami szír televízió közvetít”, jegyzem meg, mire azonnal visszavág: „ a tied pedig ahhoz, amit az Al Jazeera, az Al-Arabíja stb nyomat felétek”.

„Nem tudom mi lesz velünk. Én már biztos nem leszek focista, de egyre kevésbé bízom abban is, hogy itthon egyetemi diplomát szerezhetek. Az elmúlt három évben alig két szemesztert tudtunk befejezni. Ha a háború folytatódik azért nem, ha hatalomra segítitek az iszlamistákat, akkor azért. Ha ők jönnek, nekünk mennünk kell. Mi keresztények kevesebben vagyunk, nem jelentünk majd akkora emberáradatot, mint ami a légicsapások kezdete után, 2014 végén, 2015-ben elindult, de kevesen sem leszünk. Nem csak nekünk kell majd menekülnünk, a síiták, alaviták és kurdok sem lesznek biztonságban. Olyan lesz, mint Irakban: a háború lezárul és kezdődik majd az újabb pokol.”

Talán nem lesz igaza D-nek, talán az Aszad rezsim propagandája mérgezte meg. Az viszont tény, hogy nincs ezzel egyedül, mint ahogy az is, hogy a pillanatnyi szíriai helyzet nemcsak világ-, vagy legalábbis regionális háborús veszélyt rejt magában, hanem az iraki etnikai konfliktusok és az „afganisztáni recept” szíriai megvalósulását is.

Folytatódik a kelet-gútai tragédia

A háború egyik legvéresebb ostroma, a Damaszkusz perifériáján lévő 400 ezres Kelet-Gúta, a felkelők utolsó jelentős hídfőállásának ostroma folytatódik, az orosz légierő által támogatott szír hadsereg csütörtökön is beljebb nyomult. Újabb települést vettek be a kormányerők, Hamúriját, amivel éket vertek a felkelők állásai közé. Damaszkusz azzal az indokkal nem tartja tiszteletben az ENSZ BT által elrendelt 30 napos tűzszünetet, hogy a „terroristákra” nem vonatkozik az.