András Csaba: Politikai képzelet és populáris kultúra

Publikálás dátuma
2018.03.17 08:35

Fotó: /

Mark Fisher (1968–2017) rövid, ám annál tartalmasabb életműve belépési pont a baloldali kritikai diskurzusba. Fisher – a kortárs baloldal "sztárfilozófusához", Slavoj Žižekhez hasonlóan – olyan jelenségekről írt sziporkázóan izgalmas értelmezéseket, melyek az olvasók széles közösségét foglalkoztatják: a "call center" logikáján keresztül mutatja be a kései kapitalizmus egyre magasabb fokú bürokratizálódását; a Nirvana együttes történetén szemlélteti, ahogy a kapitalizmus kulturális logikája bekebelezi a rendszerkritikát; popdalok, sci-fi sorozatok és gengszterfilmek vizsgálatával mutatja be politikai képzeletünk alakulását. Szövegeinek olvasmányossága és hozzáférhetősége, valamint témáinak – olykor elsőre szinte banálisnak tetsző – hétköznapisága eredményezte azt a széleskörű érdeklődést, mely a szerző írásait övezi. Fisher blogja, publicisztikai írásai, kritikái és tanulmánykötetei rengeteg olvasónak adtak és adnak lehetőséget arra, hogy megismerkedjen a kritikai kultúrakutatás értelmezői módszereivel és a baloldal rendszerkritikai szemléletével.

Kapitalista realizmus

Mark Fisher legfontosabbnak tekintett kötete, a Capitalist Realism (Kapitalista realizmus) az életmű központi darabja, mely a londoni Zero Books kiadó köré csoportosuló, a brit kritikai kultúrakutatás új nemzedékét képező teoretikusok programszövegévé vált. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Fisher munkássága nyomán kialakult a kultúrakutatás új iránya, mely termékenyen vegyíti a kritikai kultúrakutatás klasszikus angolszász kulturalista, illetve francia posztstrukturalista paradigmájának ideológiai előfeltevéseit és értelmezői gyakorlatait, miközben határozottan különbözik a cultural studies egyesült államokbeli, identitáspolitikára koncentráló fősodrától.

A kötet központi fogalma, a "kapitalista realizmus" azt a széles körben elterjed benyomást jelöli, hogy a kapitalizmus az egyetlen életképes gazdasági és társadalmi rendszer, melynek nem léteznek alternatívái. Fisher azt állítja, hogy a "kulturális tudattalan" szintjén győzedelmeskedett Francis Fukuyama, amerikai közgazdász és filozófus "történelem vége" koncepciója; a kapitalizmus lehetséges alternatívái szinte teljesen elképzelhetetlenné váltak, ráadásul mára már az alternatívák hiánya sem merül fel problémaként. Lassan – a lehetséges ellenpólusok hiányában – már maga a "kapitalizmus" fogalma is értelmét veszti: "a kapitalizmus zökkenőmentesen foglalta el az elgondolható teljes horizontját".

A "kapitalista realizmus" tehát nem esztétikai fogalom (mint például a "szocialista realizmus"), és nem is egy bizonyos reprezentációs módot jelöl (mint a "realizmus" általában), hanem egy mindent átható atmoszférát, egy transzperszonális ideológiai sémát. A kapitalista realizmus a valóság alapvetően depresszív értelmezésére épül, mely alapján minden pozitív, reménykeltű vízió veszélyes illúzióként tűnik föl.

A fogalomhoz kapcsolódó tételmondat, melyet a kötet kapcsán rendszeresen emlegetni szoktak, így hangzik: "könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét". Ez a fordulat nem Fisher találmánya, először Fredric Jameson fogalmazott meg valami hasonlót 1989-ben, amikor azt állította, "a képzeletünk valamiféle gyengeségének" köszönhetően egyre kevésbé tudjuk elképzelni a kapitalista rendszer felbomlását. A gondolatot Slavoj Žižek vitte tovább 1995-ös, The Spectre of Ideology című írásában, mikor Jamesonra hivatkozva azt írta, hogy "mára senki sem veszi komolyan a kapitalizmus alternatíváit". Žižek főképp katasztrófafilmeket hoz példaként a jelenségre. Állítása szerint miközben semmiféle problémát nem okoz számunkra annak elképzelése, hogy űrlények, szélsőséges természeti folyamatok vagy éppen hatalmas meteoritok egyik napról a másikra elpusztítják az emberiséget, egy nem-kapitalista berendezkedést egyáltalán nem tudunk elképzelni.

A fenti belátások képezik a Capitalist Realism és Fisher életművének kiindulópontját; a szerző írásai többnyire e központi probléma kulturális/diszkurzív tüneteit vizsgálják. A kötet remek fogalmakkal szolgál a fenti kérdéshez szorosan kapcsolódó problémák megragadására. Ilyen a reflexív impotencia fogalma, mely a kései kapitalizmus diákságának jellemző politikai attitűdjét írja le. Fisher szerint a mai fiatalok nem egyszerűen apatikusak vagy cinikusak. Ehelyett arról van szó, hogy miközben látják a rendszer hibáit, szilárd meggyőződésük, hogy ezek a problémák megváltoztathatatlanok, ami önbeteljesítő jóslatként működik, és bizonyos mentális mintákban (főképp depresszív hedonizmusként) jelentkezik. Hasonlóan találó fogalom az üzlet-ontológia terminusa, mely azt a széles körben magától értetődőnek tekintett nézetet jelöli, hogy minden társadalmi struktúrát profitorientált üzletként kell működtetni.

Mindemellett fontos tisztázni, hogy Fisher nem filozófus, hanem kultúrakutató. Ebből adódóan nem annyira a munkásságával megalkotott fogalmi és elméleti építmény a lényeges, hanem az az értelmezői eszköztár, melyet létrehozott. Szövegeit kitűnő interpretációi teszik izgalmassá, és hogy írásait magas szintű kulturális problémaérzékenység jellemzi.

A kritika lehetőségei

A Capitalist Realism nemcsak diagnózist kínál, hanem stratégiai javaslatokkal is előáll, melyek a hagyományos értelemben vett "kritika" keretein belül maradnak. Fisher írásaiból olyan értelmező képe rajzolódik ki, aki szerint a kritikai gondolkodás fő problémái elsősorban nem minőségi, hanem mennyiségi jellegűek: a társadalmi változáshoz a kritikai diskurzus hozzáférhetővé tételére, széles körű terjesztésére lenne szükség, valamint új területek meghódítására, új témák bevonására.

A kötet két ilyen témát tárgyal részletesen: a mentális egészség és a kései kapitalizmus bürokratikus szerkezetének kérdését. Fisher szerint ezek vizsgálata újabb fogáspontokat jelenthet a fennálló rendszeren.

A kötet rámutat, hogy miközben a társadalmi valóságunkat az egészségességre törekvés abszolút követelménye hatja át, alig esik szó a "mentális egészség" kérdéséről. Ha utóbbi mégis szóba kerül, akkor az uralkodó ideológia csaknem teljesen megakadályozza, hogy a mentális betegségek társadalmi okai is láthatóvá váljanak. Fisher bemutatja, hogy a mentális problémák csupán biológiai okaik alapján nyernek magyarázatot, az azonban már nem merül fel, hogy mik lehetnek a biológiai folyamatok társadalmi okai – annak ellenére sem, hogy egyes tünetcsoportok (mint például a napjainkra "járványszerűvé váló" depresszió) előfordulása szorosan összefügg a társadalmi változásokkal.

Hasonló logikára épül a bürokratikus rendszerek kritikája is. Miközben a kései kapitalizmus önképének egyik fontos eleme a praktikum és a hatékonyság képzete, egyre gyakrabban ütközünk kafkai bürokratikus labirintusokba, melyeknek legszemléletesebb példáját Fisher a "call center"-ben látja. Sokunk hétköznapi tapasztalata a betelefonáláskor érzett frusztráció, amit nem tud elnyomni a vidámságtól túlcsorduló PR. Az ilyenkor kialakuló düh tehetetlenséggel párosul, mivel nincs adekvát tárgya: az átkapcsolások és sablonválaszok hálójában gyorsan felismerjük, hogy "nincs senki, aki tudna valamit, és nincs senki, aki tehetne valamit, még akkor sem, ha tudna".

Mindkét értelmezés "termékeny antagonizmusokat" mutat fel; a rendszer belső ellentmondásaira koncentrál, szakadásokra az ideológia szövetén. Fisher szerint az ilyen szakadásokat kell kitágítanunk: az emberek hétköznapi tapasztalataira kell alapoznunk, és ezeken keresztül kell felmutatnunk a rendszer önellentmondásait.

A kritika korlátai

Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Fisher ne ismerné fel azokat a tényezőket, melyek akadályozzák a rendszerszintű problémák kritikai megragadását. A szerző számos ponton hangsúlyozza, hogy a baloldali diskurzus nem elégedhet meg a fennálló bírálatával: az antikapitalizmusnak a tőke globalitásával saját, autentikus univerzalizmusát kell szembeszegeznie.

Fisher szerint ugyanakkor ez nemcsak a baloldali társadalombölcselet feladata, hanem a populáris kultúráé is, mely a korábbi történelmi korszakokban képes volt arra, hogy ellenkultúrává szerveződjön, és megakadályozza a politikai képzelet kiüresedését. Ezzel szemben manapság a populáris kultúra területén – és ez az idézet már Fisher második könyvéből származik – "a múlt kiszorította a jövőt, és gyarmatosította a jelenünket". Erre a széleskörű múltba révedésre, a poétikai és politikai invenció hiányára számtalan példát hozhatunk: a remake-ek és a prequell-ek dömpingjét, a múlt stílusait újraélesztő zenei kultúrát, az experimentális/kísérletező attitűd csaknem teljes eltűnését, a populáris utópiák "kimerülését", és így tovább.

A Capitalist Realism ezt a problémát szoros összefüggésben tárgyalja azzal a jelenséggel, ahogyan a kapitalizmus kulturális logikája bekebelezi a rendszerkritikát. Az első vonatkozó példa a Nirvana együttes története: Fisher az énekes, Kurt Cobain személyes tragédiáját a spektákulummá válás logikájából vezeti le, és annak a felismerésből eredezteti, hogy az MTV színpadán az MTV elleni tüntetés vált a legeladhatóbbá. A rendszerkritika maga is termékké alakul. Fisher szerint épp ezért az emancipatorikus populáris kultúra feladata az, hogy olyasmit ábrázoljon, ami ma elérhetetlennek tűnik, vagyis ami túlmutat a foglyul ejtett képzeletünk határain.

A Capitalist Realism popkultúrára vonatkozó megállapításai korántsem elhanyagolhatók. A baloldali diskurzus gyakran elfordul ettől a mezőtől, mint ideológiailag teljesen fertőzött területtől. Fisher ugyanakkor felismerte, hogy a populáris kultúra a társadalmi változások éppen olyan fontos tényezője, mint a különböző mozgalmak vagy a kritikai elmélet. Nyilvánvaló, hogy ezek a popkulturális alkotások nem felelhetnek meg a legkifinomultabb emancipatorikus esztétikák magas igényeinek, ahhoz viszont hozzájárulhatnak, hogy a jelenünk kiszabaduljon a múltba fordulás fogságából, és előmozdíthatják, hogy újra képessé váljunk a fennálló keretein kívül gondolkodni.

Szerző
2018.03.17 08:35

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00

Újrajátszás nincs?

Publikálás dátuma
2018.07.22 09:35
KYLIAN MBAPPÉ Pelé után ő a második focista, aki tizenévesen lőtt gólt egy vb-döntőn
Fotó: AFP/ William Volcov
„Oly hamar búcsúzott az előző két vb győztese, a 2014-ben aranyérmes német és a 2010-ben diadalmas spanyol csapat, hogy az ember szinte beleszédült.”
A FIFA elnöke, Gianni Infantino „minden idők legjobb világbajnokságának” nevezte a több mint sportág múlt héten véget ért seregszemléjét. Arcizmunk sem rándul: e megállapítás nagyjából annyi igazságot ölel fel, amennyit a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség vezérkarának megnyilatkozásai tartalmazni szoktak.
Gyakorlatilag semennyi az annyi.

Nagy egyéniségek

Nagyon nehéz különböző korszakokat összehasonlítani, elvégre a mai futball kategóriákkal gyorsabb, dinamikusabb, megpróbáltatóbb a korábbi dekádok játékánál, ám az mégiscsak kirívó, hogy a nagy egyéniségek tekintetében mérföldekkel vezet a múlt. Nem azt kell nézni, hogy Pelé meg tudná-e csinálni "királyi" cseleinek bármelyikét a mostani körülmények között, hanem azt: mekkora hatással volt és van a világra egy-egy játékos. Márpedig e tekintetben feltűnően alulmarad a jelenlegi garnitúra, noha képviselői hatalmas nézettségi és marketingelőnybe kerültek.
A magam All Star tizenegye az idei vb-n így festett: Courtois (belga) – Trippier (angol), Varane (francia), Miranda (brazil), Hernandez (francia) – Modric (horvát), Pogba (francia), Philippe Coutinho (brazil) – Mbappé (francia), Mandzukic (horvát), Hazard (belga).

Hetvenesek

Ha ezt a csapatot összehasonlítom, mondjuk, 1970 legjobbjaival... De nézzük előbb, hogyan áll össze „nálam” a hajdani All Star-gárda: Maier (nyugatnémet) – Carlos Alberto (brazil), Sesztyernyov (szovjet), Moore (angol), Facchetti (olasz) – Beckenbauer (nyugatnémet), Rivellino (brazil), Cubillas (perui) – Jairzinho (brazil), Gerd Müller (nyugatnémet), Pelé (brazil). A két alakulatot posztonként egybevetve, a hetvenesek 11:0-ra nyernek...
De még a hetvenesek második csapata is hasonlóképpen elsöprő fölényben lenne, az ugyanis így „vonul fel”: Banks (angol) – Burgnich (olasz), Matosas (uruguayi), Piazza (brazil), Schnellinger (nyugatnémet) – Clodoaldo, Gerson (mindkettő brazil), Bobby Charlton (angol) – Mazzola (olasz), Tostao (brazil), Riva (olasz). Talán csak a két középső védő tekintetében volna „döntetlen” közeli a párharc, azaz a régieknek esetleg be kellene érniük szerény 9:0-lal.

Nyolcvanasok

Nagy változást a nyolcvanas évek felidézése sem hozna. Az 1982-es vb álomgarnitúrája – szerintem – szintén nem adna esélyt napjaink legjobbjainak. A csapatom: Zoff (olasz) – Amoros (francia), Scirea (olasz), Tresor (francia), Junior (brazil) – Falcao (brazil), Boniek (lengyel), Platini (francia), Zico (brazil) – Rossi (olasz), Eder (brazil). S akkor Kaltz, Bergomi, Cabrini, Breitner, Bruno Conti, Socrates, Tigana, Giresse, Littbarski vagy Karl-Heinz Rummenigge nem játszik... Az eredmény megint erősen 11:0 közeli, és ismét nem a mostaniak javára. Hogy érzékelhető legyen a különbség: amennyiben például a Zico-Philippe Coutinho differenciát zongorázni tudnám, úgy a hangversenyteremben lepipálhatnám Kocsis Zoltánt is...

Kilencvenesek

Menjünk tovább a kilencvenes dekádra! Az 1994-es vb csúcstizenegye – szerény megítélésem szerint – ekképpen állítható össze: Ravelli (svéd) – Jorginho (brazil), Baresi (olasz), Aldair (brazil), Maldini (olasz) – Dunga (brazil), Lecskov (bolgár), Hagi (román) – Sztojcskov (bolgár), Romario (brazil), Roberto Baggio (olasz). S még mindig mi jön ki? Minimum 7:2 „oda” (vagyis a korábbiaknak). Courtois legyőzheti Ravellit, Pogba Lecskovot, míg Modric „ikszre” menthet Dungával szemben. Aztán slussz...

Kétezresek

Vegyünk végül egy kétezres példát! A 2006-os Dream Team így alakul: Buffon (olasz) – Thuram (francia), Cannavaro (olasz), Ricardo Carvalho (portugál), Grosso (olasz) – Pirlo (olasz), Ze Roberto (brazil), Totti (olasz), Zidane (francia) – Klose (német), Henry (francia). De lehet, hogy a már kissé duci brazil Ronaldót sem lehetne kihagyni... Miranda talán „megverheti” Ricardo Carvalhót, és látszólag Mbappé sem esélytelen Klosével szemben, ám nyomban hozzá kell tenni, hogy a német csatár minden idők vb-gólkirálya, éppen a dél-amerikai fenomén előtt... A maiak számára legjobb esetben is 10:1-re nyernek a tizenkét évvel ezelőtti hősök, azaz attenzione, signor Infantino, óvatosan a nagy szavakkal!

És a németek

Ha az elnök azt mondta volna az oroszországi tornáról, hogy a legnagyobb meglepetések világbajnoksága volt, nem lenne érdemes vitatkozni vele. Oly hamar búcsúzott az előző két vb győztese, a 2014-ben aranyérmes német és a 2010-ben diadalmas spanyol csapat, hogy az ember szinte beleszédült. A német válogatott legutóbb éppen nyolcvan esztendeje, 1938-ban köszönt el az első körben, de akkor egyenes kieséses volt az egész vetélkedő, vagyis az a csapat, amely a nyitányon alulmaradt, már egy-két mérkőzés után hazautazott. Azért kell egy-két találkozót említeni, mert döntetlen esetén megismételték a meccset, ahogyan az a svájci–német párharcban is történt. Előbb 1:1-gyel zárult a parti, aztán másodszorra az alpesiek 0:2-ről 4:2-re fordítottak, és a dühtől majd' szétrobbanva diktáltak a Parc des Princes telefonjain keresztül a Párizsba kiküldött nemzeti szocialista tudósítók... Nagyot változott a világ: ma békésen küldték haza cikkeiket Oroszországból a német hírlapírók, ám Kazanyból csak azt jelenthették: mindennek vége... A záró csoportfordulóban a már kiesett dél-koreaiak szanaszét futtatták a címvédőket, a hajrában Neuer kapus is kábultan kószált az ellenfél térfelén... A csőd megmagyarázhatatlan volt, nem úgy, mint a spanyolok kontraformája. Az ibériai együttest szépen elintézte a Real Madrid, valamint a királyi klub ajánlatára igent mondó, ugyanakkor a szövetséggel szerződést hosszabbító Lopetegui tréner. A kettős játszmát űző kapitányt nyilvánvalóan meneszteni kellett, akár közvetlenül a vb előtt is, ám a hirtelen váltás – s főként annak amorális előzménye – enyhén szólva nem tett jót a kvalitásaiban kiváló csapat szellemének.

Osztálykülönbség

Így pedig a döntőig vezető út nem két ágra, hanem szinte két osztályra szakadt. Az egyik szárnyon a vb-t megelőző világranglista tizenkettedik (Anglia), huszadik (Horvátország), huszonnegyedik (Svédország) és hetvenedik helyezettje (Oroszország) sorakozott a legjobb nyolc között, míg a másikon a második (Brazília), a harmadik (Belgium), a hetedik (Franciaország), valamint a tizennegyedik (Uruguay) gyűlt egybe. A helyezési számok különbsége éppen száz (126:26) volt... Mindenekelőtt ez vezetett ahhoz, hogy a labdarúgó-világbajnokságok történetének tizenharmadik finalistáját köszönthette a földkerekség, a lelkierőben gazdag és a tizenegyes-párbajokban szerencsés horvátok döntőbe jutásának lehetőségét ugyanis elsősorban az teremtette meg, hogy déli szomszédainkat az ág egyáltalán nem húzta.
Várható volt viszont, hogy a világbajnok a másik oldalról kerül ki. A két legnagyobb favoritnak a francia és a brazil válogatott tetszett; e kettő közül az a csapat nyert, amely olyannyira taktikus és magabiztos volt, hogy egyetlen egyszer sem adta ki magából a maximumot. Akadtak kitűnő periódusai – az argentinokkal vívott nyolcaddöntő és a horvátok elleni döntő második félideje –, ám általában a stratégiára ügyelt, és azzal sorra ellehetetlenítette ellenfeleit. A franciák a találkozók túlnyomó többségében ellenőrzésük alatt tartották a pályát, nem utolsó sorban azért, mert valamennyi játékosuk alávetette magát a csapat érdekeinek, és labdarúgóik nagy része – Hugo Lloristól Kylian Mbappéig, Raphael Varane-tól Antoine Griezmannig – egyenletesen magas szinten futballozott. (Most tekintsünk el attól, hogy Lloris kapus a döntőben 4-1-nél önfeledt szórakozásba kezdett.)
Franciaország megérdemelten nyert, a videoteam meg vesztett, mert az újítással egyelőre csak annyit sikerült elérni, hogy az eddiginél többet áll a játék, és fokozódik a dilemma, kiváltképp akkor, amikor kiáltó szabálytalanság után a zsűri úgy dönt: a játékvezető ne is nézze meg, mi zajlott a tizenhatoson belül. (Nem történt semmi, csak gáncsoltunk csendben...) Na persze, Infantino az elektronika használatát is olvadozva méltatta, Ferenc József óta nem volt ily elégedett ember a föld kerekén.
Vele ellentétben mi láttunk már jobb vb-t is.
Ám az sem kétséges: felőlünk már holnap kezdhetnék újra.
2018.07.22 09:35