Zsákutcából zsákutcába (Hirsch Jenő kalandozásai Kelet-Európában)

Könyveket folytatni nem könnyű dolog, recenziót írni a második kötetről pedig még nehezebb akkor, ha a recenzens az előző kötettel kapcsolatban is megnyilatkozott. A Tréflidolog 2 nem pusztán az előző kötetből kimaradt írások gyűjteménye; sokkal inkább önálló folytatása a képzeletbeli Hirsch Jenő alakja mögött rejtőző történész, Szvák Gyula kalandjainak az ifjúságát és pályakezdését fémjelző „gulyáskommunizmus” időszakában, illetve reflexiók/töprengések arról, hogy milyen rezsim vagy rezsimek léptek a ma már egyhangúan diktatúrának tekintett Kádár-rendszer helyébe az 1989 utáni Magyarországon. Mi adja ezeknek a töprengéseknek az aktualitását? Röviden megfogalmazva: az, hogy a főhős úgy mutat görbe tükröt a korabeli Magyarországról a kortárs Magyarországnak, hogy miközben látja és láttatja az államszocializmus visszásságait, éppolyan kritikával szemléli nemcsak a 2010 után kiépülő tekintélyuralmi rezsimet, hanem általában azokat a kelet-európai „adottságokat”, feltételeket, amelyek máshol is megakadályozzák a nyugati mintájú demokráciák megszilárdulását a régióban.

Szvák Gyula kis kötetében Švejkhez, a Monarchia derék katonájához hasonlóan kalandozik egy pusztulásra ítélt rendszerben, miközben csöndes iróniával mutatja be a korszak jellegzetes figuráit: Spigyiszt, a részeges orosztanárt, aki leginkább pofonokkal neveli az ifjúságot, Franciusz Pált, az elemi műveltséget is nélkülöző, ám annál lelkesebben viccelődő századost, a hosszú hajú beatnemzedéket fegyelmező rendőröket, vagy akár Sváb Imrét, az őrült történelemtanárt. Hirsch ebből a korszakból hozza magával azokat a sorsdöntő kérdéseket, amelyek messze túlmutatnak a "visszaemlékező", önéletrajzi műfajon: lehet-e, és ha igen, akkor hogyan hitelesen baloldalinak lenni Magyarországon, és hogyan lehetünk egy „barbár” korban humánusak? Ennek illusztrálására érdemes felidézni azt a történetet, amikor a "nagyemberré" vált, egykori kedvenc író megaláz egy idős embert, Hirsch egy öreg tanárát, aki valóban "tanár" volt a szó legjobb értelmében – és Hirsch elvesztette egyik kedvenc íróját.

Éppúgy, mint Švejket, Hirschet is a humor, az (ön)irónia segíti át kelet-közép-európai kalandjain, abban a régióban, amely ma is hiába szeretne felcsatlakozni a "várva várt" Nyugathoz, ahhoz a kultúrához, életszínvonalhoz és általános klímához, azokhoz az értékekhez, amelyektől napjainkban Magyarországon egyre inkább távolodunk. Az új barbárság része az erősödő kirekesztő, etnonacionalista, vagy mondjuk ki, rasszista gondolkodás, amelyből Hirsch elsősorban az antiszemitizmust érzékeli, de nem marad érzéketlen semmiféle kirekesztés, faji-kulturális alapú megkülönböztetés iránt. Hirschet a Kádár-korszakban még kevéssé foglalkoztatja zsidó volta ("ateista család voltunk"), de később tapasztalni kényszerül, hogy mások viszont annál inkább zsidónak tekintik – egyébként a latens antiszemitizmusról az államszocializmus idején is megemlékezik. A kirekesztő gondolkodás azonban napjainkban egyre inkább „hivatalossá” válik – míg korábban szégyellni "illett" az előítéleteket, ma sokak szemében az számít mainstreamnek, ha nyíltan felvállalják a "zsidózást" vagy a "cigányozást". Ahogyan a kis kötetből kiderül, Hirsch sem volt mindig elég bátor ahhoz, hogy "éles" helyzetekben felvállalja zsidóságát; ebből is leckét adtak neki a kőbányai melósok.

Mit is jelenthet tehát ma a humanizmus és a hiteles baloldaliság? Hirsch szemében – ahogyan a visszaemlékezésre "ítélt" történetek is mutatják – a kettő összekapcsolódik, és talán elsősorban ez motiválja magát a visszaemlékezést. Hiszen a világ igazán nem úgy fordult, ahogyan az egykori "hosszú hajú" beatnemzedék elképzelte; ennek szomorú példája nemcsak a kirekesztő gondolkodás hazai meghonosodása, hanem egy olyan rendszer kiépülése, amely sok tekintetben magát kifejezetten "1989" egykor progresszív ideáival szemben határozza meg. A politika a történelmet sem kíméli: Hirsch példaként említi Hóman Bálint tervezett rehabilitálását, de a Horthy-korszak történetének hasonló indíttatású átírása is idetartozik. Hirsch egy helyütt megállapítja: "egy történelemtanár inkább legyen jó szándékú őrült, mint tehetséges hordószónok" – és ez nemcsak a történelemtanárokra vonatkozik…

A történész megint szükségét érezte, hogy Hirsch Jenő bőrébe bújjon – a történelem védelmében, ahogyan ő mondja. Kétségtelen, hogy a történelmet a politika éppúgy felhasználja propagandacélokra, mint a majdnem teljesen felvásárolt médiát. Ebben az értelemben a történelem is árucikké vált. Annak a történelemnek a védelmében mondjuk, amelyet Hirsch Jenő – alias Szvák Gyula – egész életében művelt: a humanizmus és a hiteles baloldaliság azért (még) nem árucikk. És talán lesznek olyan fiatalok, akik ezt a gondolatot viszik tovább – mint ahogyan még az őrült történelemtanár is ellátta egy ilyen útravalóval a "hosszú hajú" fiatalokat.

(Kvász Iván: Tréflidolog 2, Budapest, Pannonica, 2018)