Erőt, egészséget, elvtársak! – harsant a köszöntés a Városligeti-tó betonteknőjében. Az elvtársak, vagyis a Magyar Néphadsereg díszszázada ugyancsak harsogva kívánt hasonlókat a vezénylő tisztnek. Később, a pihenő alatt a fülünket egészen más kívánságok ütötték meg. A Magyar Népköztársaság számunkra ismeretlen személyiségeinek közeli hozzátartozóit, édes szülőanyjukat emlegették az órákig le-föl menetelő katonabácsik, olyan szavak kíséretében, melyeket ha otthon, vagy a suliban mondunk, a legkevesebb, hogy keményen leszidnak a felnőttek.
Persze a ’60-as évek elején azt már 8-9 évesen is tudtuk, hogy hamarosan április 4. lesz, hazánk fölszabadulásának ünnepe. A katonák a szokásos felvonulásra készültek. Előtte hetekig gyakorolták a díszlépést a városligeti betonon. Azután a tévében láttuk, ahogy a Rákóczi-induló hangjára begördült két hatalmas nyitott fekete gépkocsi a Felvonulási térre, és egy tiszt a kocsiban ácsorgó köpcös egyenruhást vezérezredesnek titulálva jelentette, hogy hazánk felszabadulásának éppen aktuális évfordulóján a Magyar Népköztársaság fegyveres erőinek díszegységei díszszemlére felsorakoztak. Azután a köpcös elvtárs jó napot kívánt a katona elvtársaknak, akik erőt és egészséget kívántak a köpcösnek. Ezután a vezérezredes elvtárs tájékoztatta a katonákat arról, amit mi már tudtunk, hogy itten a haza felszabadulása miatt van a felhajtás. Erre - nyilván örömükben - a katonák artikulátlan "aaaaaa!" üvöltésre fakadtak, amíg a nagy fekete autó a tribün elé nem ért. Akkor végre abbahagyhatták.
Nagyon imponáltak a katonák az előretartott szuronyos puskájukkal, a dübörgő és kékes füstöt pufogó tankok, az önjáró rakétakilövők. Akkor még nem tudtam, hogy a Felvonulási téren végiggördülő GAZ terepjárók, PSZH-k és harckocsik nagyjából reprezentálták a magyar haderő összes működőképes harceszközét. Amit a bácsik a mikrofonba mondtak, őszintén szólva már nem érdekelt, de a felnőttek sem tapasztották fülüket a hangszórókhoz, nehogy elmulasszanak valamit. Utoljára 1985-ben rendezték meg az eseményt: a nehéz gazdasági helyzetre hivatkozva ezt a műsorszámot a későbbiekben törölték.
Március 15-ével ellentétben április 4-e munka és tanítási szünet volt. A hivatalos állami, vállalati ünnepségeken az ideiglenesen itt tartózkodó szovjet Déli Hadseregcsoport tisztjei becsörömpöltek súlyra is tekintélyes mennyiségű plecsnijükkel a vörös drapériás pulpitusra. Sok magyar elvtárs is átvette ezt a szokást és egy-egy ilyen bevonulás úgy hangzott, mintha egy fémkereskedés napi tevékenységéről készült volna hangfelvétel.
Az egykori New York-palotában székelt évtizedeken át a Lapkiadó Vállalat (jelenleg luxushotel). Az előtérben emléktábla emlékeztetett arra, hogy Budapest felszabadulása/megszállása után a szovjet Vörös Hadsereg szárnyai alatt az épületben szerkesztették az első napilapot. Az 1975-ös április 4-i ünnepségre is megérkezett a szovjet katonai küldöttség, keblükön a szokásos érdemrend-kollekciókkal. A fotószolgálat ifjú gyakornokaként nekem jutott a feladat, hogy megörökítsem a szovjet és magyar elvtársak baráti találkozóját. Az ünnepség a kiadó éttermében folytatódott, ahol "terülj, terülj, asztalkámnál" tömték a jó falatokat, nyelték az itókákat. Én lelkiismeretesen fotóztam, majd lenagyítottam a képeket és leadtam az eseményről tudósító S. Zsuzsa újságírónak, aki sietett feljelenteni a kiadó vezetőinél, mondván: evés közben fotóztam a szovjet elvtársakat, hogy lejárassam őket. Az előnytelen képekben speciel igaza volt - bár addig eszembe sem jutott a lejáratás. S. Zsuzsa ki akart rúgatni, de ez a túlbuzgóság és nyilvánvaló rosszindulat még a fő-elvtársaknak is sok volt. Végül Gy. elvtárs, aki a fél karját a spanyol polgárháborúban veszítette el, mint a nemzetközi brigádok harcosa, nagyon korrekt volt és ad acta tette az ügyet.
A Tanácsköztársasággal a hatalom nem tudott igazán mit kezdeni. Nem emlékszem, hogy különösebbe felhajtás lett volna körülötte. Megkoszorúzták a Felvonulási téren a "törülközős embert", vagyis a Berény Róbert „Fegyverbe! Fegyverbe!” plakátja alapján készült szobrot. Ugyanezt lenyomták a Vérmezőn Varga Imre egyébként kitűnő Kun Béla szobránál is. Talán egy-két tévéfilmet is vetítettek, de ennyi volt.
A május 1-je az egészen más volt. Gyerek- és kamaszkoromból a munka nemzetközi ünnepe kimaradt. Néha megnéztem a tévéközvetítést, ahol "felvonulók kérték" címszó alatt a lelkes ünneplők "spontán" előre megbeszélt zenei, vagy egyéb produkciókat rendeltek. Apósom mesélte, hogy egyszer neki is szerencséje volt kérni: elétettek egy listát, amelyből teljesen szabadon választhatott.
A ’70-es évek második felétől a Hungarocamion vállalati fotósaként már munkaköri kötelességem volt kimenni a majálisokra a Ligetbe. Akkor már nem volt kötelező, csak ajánlott a részvétel, de sokan tényleg önként mentek a családdal. A Felvonulási téren különböző attrakciók után lelkes úttörők rohamozták meg a dísztribünt, a Sztálin elvtárs csizmáinak hűlt helyén ácsorgó fontos elvtársak nyakába vörös úttörő nyakkendőt kötöttek, Kádár elvtárs pedig még virágcsokrot is kapott. A dolgozó nép meg ingyen sört és virslit - a munkáshatalomtól. A nap végére a dolgozó nép egy nem jelentéktelen hányada, ha politikailag nem is, de fizikailag súlyos elhajlásokat produkált. (Az egyéb biológiai következményeket hagyjuk.)
Mára pedig maradt a nemzeti acsarkodás.
