Migráns a főbérlőm?

Ágh Péter fideszes országgyűlési képviselő egy F. Ahmed nevű férfitól bérel lakást, közpénzből – írta meg a Magyar Nemzet. Mindez legfeljebb azért lehet érdekes, mert a Fidesz az elmúlt évek politikáját arra építette, hogy a bevándorlás valós kérdését leegyszerűsítve és az érintetteket démonizálva tálalja.

Ágh Péter új dimenzióba emelte a fideszes kommunikációt, amennyiben erről SMS-ben „nyilatkozott”. Akitől bérli a lakást, nem migráns, hanem Magyarországon született, magyar állampolgár. (Minden más esetben: második generációs terrorista.) Ez – aggasztóan - egyben azt is jelenti, hogy valaki előzőleg lekáderezte a bérbeadót. Igaz, az vesse rá az első követ, aki még nem kért születési anyakönyvi kivonatot a főbérlőjétől.

Igen ám, de a Fidesz nemrég még nemzetbiztonsági kockázatnak híresztelte az LMP „afgán” szakértőjét, aki amúgy 4 éves kora óta él nálunk és magyar állampolgár. (Az illető korábban a Fidesznek és a kormánynak is dolgozott, csak akkor még nem volt veszélyes.)

Az átlagszavazó ilyenkor hajlamos elbizonytalanodni - vagy mégsem? Mindenki érti vajon az egyszerű képletet, hogy az „én arabom” menekült, a „te arabod” migráns? Az „én arabom” derék ember, a „te arabod” terrorista? Akit én fogadok be – pláne pénzért -, azt Isten (Allah?) hozta, akit netán „Brüsszel” küldene, annak neve „takarodj!” (Így van ez másutt is. Akitől remélnek valamit, azoknak levélben szavazás, akiktől semmi jót, nekik nehezített pálya.)

Ha szegény Ahmedtől mondjuk Szél Bernadett bérelné azt a lakást, meglehet, épp Ágh Péter fejtegetné bőszen a Soros-szálat, meg hogy mibű’ telik az arabnak a drága házra.

A Fidesz ebben a maga kavarta gyűlölet-forgószélben már úgy pörög kínjában, mint a lüke természetvédő, aki nem tudja, mit csináljon, ha azt látja, hogy egy védett állat eszik egy védett növényt.

Szerző
2018.03.22 07:10

Élet baloldali hősök nélkül

Az elmúlt héten a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójának nyilatkozatai kavartak vihart a bal- és liberális oldalon. A történész-politológus (és az általa is említett gramsciánus gondolkodás értelemben: ideológus) Békés Márton a többi közt arról beszélt, hogy a jobboldal adós saját kulturális definíciójával, és identitásának meghatározásakor még mindig a baloldali(nak gondolt) írókhoz és irodalomhoz viszonyítja magát – természetesen ezek ellentéteként határozva meg a konzervatív ethoszt. Ha Békést a „feje tetejére állítjuk”, akkor azt is mondhatnánk, hogy a hazai baloldalt legalább ugyanilyen súlyos adósság nyomasztja: saját, XXI. századi értelemben is referenciával bíró hőseinek hiánypótlása.
Ismert, hogy a rendszerváltást követően az utcák, iskolák és közterek nevéből nemcsak a szovjetizált kommunista ikonok tűntek el, hanem velük együtt a baloldali kultúra és ellenállás elismert alakjai is, létrehozva az „államszocializmus szobrászata Disneyland-gettóját” (György Péter). Idővel a papírpénzeken is cserélődtek a történelmi arcok, hiszen bár formálisan nem, de a mindennapi diskurzus szintjén vitatott megítélésűvé vált Petőfi, a saját magyarságát nem veleszületett büszkeségként, de élethosszig tartó felelősségként és útkeresésként megélő Ady, a kozmopolita, a „Duna-menti népi kultúra hasonlóságait és különbségeit a zenén keresztül megszállottan kutató” Bartók vagy az új Himnusz megírását Rákosinak személyesen visszautasító Kodály alakja. A szimbolikus politika káoszát növelték a posztmodern politikai butikrendszert erősítő romantikus forradalmár, Che Guevara portréjával díszített pólók is, amik ellepték az 1990-es évek plázakapitalizmusának polcait, hogy aztán legalább ugyanilyen megmagyarázhatatlanul és egyik pillanatról a másikra tűnjenek el onnan. Helyüket az internetes vírusvideók instant jellegű pezsgőtabletta-sztárjai vették át, akikhez az élete egy jelentős részét a XX. században töltő embernek végképp nincs kódja – így aztán köze se.
Az átnevezési/átszervezési láz az oktatási intézményeket sem kímélte. 2003-ban a közgazdaságtudományi egyetem Marx, vagyis a közgazdaságtan atyja helyett a Corvinus nevet vette fel, majd a NER-érában, 2014-ben a filozófus szobrát hosszas – de nem túl hangos – viták után száműzték az egyetem aulájából. A baloldalon ekkor is visszafogott és óvatos hangokat lehetett csak hallani, a politikai baloldalon pedig néma csöndet – csakúgy, mint a zajló Marx 200 apropóján. A magyar politikai baloldali közösség nem szívesen vállalja annak ódiumát, hogy a hivatalos jobboldal kommunista szimpátiájával vádolja meg. Ugyanakkor az is sok mindent elmond valakinek az intellektuális bátorságáról, ha Schmidt Máriával vagy Fricz Tamással szemben nem tudja megvédeni a marxi életművet. 
Ugyanígy tűntek el idővel az államszocializmus kötelezően hivatkozott alakjainak művei a könyvtárak, közgyűjtemények polcairól. Nemcsak a közgazdász Marx vagy éppen Engels munkái, de a Művelődési Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztályának kiadványai - mondjuk az elsők közötti Habermas és Luhmann fordítások (utóbbi szerkesztője a témában elismert Pokol Béla) - is kikerültek a raktárakból a száz forintért vihető könyvek utcaszéli kartondobozaiba. Ott végzik a Lukács György által „alapított” Budapesti Iskola művei is és a Magyarország felfedezése sorozat, Ladányi Mihály és Zelk Zoltán kötetei, s velük a ma már kádári nosztalgiában mértéket nem ismerő Moldova György sajátos hangulatú regényei és szociográfiái is. 
Hasonlóan azon szerzők műveihez, akiknek megítéléséhez ma már nem kötelező elsődleges szövegismerettel rendelkezni a hazai politikában és publicisztikában, „elegendő” sajnos a jobboldali és liberális tollforgatók értékítéletére hagyatkozni. Más kérdés, hogy időközben olyan fiatal szocioköltők és írók, illetve a munkáikból valamiféle címkék nélküli baloldaliságot árasztó szerzők jelentek meg, mint például Mohácsi Balázs, Juhász Tibor, Potoczky László, Stermeczky Zsolt Gábor, Fehér Renátó, Kiss Tibor Noé. És jó ideje újra kapható a Fordulat társadalomelméleti folyóirat, hozzáférhető az Eszmélet könyvtár vagy a Társadalomelméleti Műhely gondozásában megjelent művek. Mégis, a legjobb baloldali könyvesbolt Budapesten az Anker köznél lévő, leginkább idegen nyelvű műveket forgalmazó üzlet.
A jobboldal által élesített hegemóniaküzdelem aztán gyorsan megteremtette az újabb törésvonalakat. Olyan – magukat baloldalinak távolról sem valló – alkotók kerültek át a lövészárkok „innenső” oldalára, mint Esterházy Péter, Petri György vagy Kertész Imre (utóbbi „gyarmatosítása” jól mutatja, hogyan kívánja a jobboldal saját hegemóniáját - értelmezését - elfogadtatni). Mindezek ellenére történetiségében a magyar politikai baloldal továbbra is gyökértelen maradt. Nem tudja felmutatni azt a természetes szellemi kontinuitást, ami a gazdag múlttal rendelkező hazai szocialista-szociáldemokrata gondolat hagyományaival igazolni tudná a mai baloldali politikát. A kortárs kultúrához csak vérszegényen kapcsolódik, az általuk történő reprezentáció kimerül valamelyik sikerlistákat böngésző politikus aktuális könyvélményéről posztolt Facebook-bejegyzésében. De ez nagyon ritka.
A hazai politikai baloldal jobb híján (és a magára vonatkozó legitimitációs vitát inkább kerülve) radikálisan antikommunista – radikálisan antifasiszta is, ha nem a roma-nem roma konfliktus vagy a közös emlékezet a dolgok tárgya –, és számos esetben liberális politikusok, államférfiak és gondolkodók portréiból rajzolja fel saját ideológiai pantheonját. Egy kivétellel: a Magyar Szocialista Párt kissé bátortalanul, kissé bizonytalankodva belefogott egyfajta Horn-kultusz építésébe. A felvetés önmagában is bajos, hiszen az egykori miniszterelnök személye éppen azt a kontinuitás problémát hordozza, amelytől évtizedeken át igyekezett megszabadulni a baloldal. 
Az 1990 utáni politikai baloldal gyakran hivatkozik Garami Ernőre, a történelmi Népszavára, Kéthly Annára, Fejtő Ferencre. Onnantól, hogy a politikai baloldal az MSZMP utódpártja, e személyek, intézmények éppen annyira az „ő” tradíciójuk, mint Szűrös Mátyásé vagy éppen a Fidesz elhalt munkástagozatáé (túlozva, de bízva az értő olvasóban). Az MSZP hagyománya ugyanis 1990-nél kezdődik, a történelmi hivatkozási pont nem a két világháború közötti szociáldemokrata identitás(politika), hanem a Magyar Szocialista Munkáspárt 1989. október 7-én megrendezett XIV. kongresszusa. Az 1945 előtti szociáldemokrata hagyomány akkor lehetne az „övé”, ha az MSZMP feloszlatta volna magát 1990-ben, és egy új párt alakult volna MSZP néven. Csakhogy ehelyett az MSZP a többek között Kéthly Annát is emigrációba kényszerítő egykori állampárt jogutódjaként folytatta (identitás)politikáját. Éppen ezért nem feltétlenül szerencsés referenciát találni a miniszterelnökként kétségkívül más megítélés alá eső Horn személyében, mert önéletrajza éppen az utódpárti-jelleget (is) hangsúlyozza. 
Az MSZP-n kívüli baloldali hagyomány pedig egy diszkontinuitások, töredezettségek és szilánkok révén továbbélő emlék, amelyet a jobboldaltól független kortárs és cseppfolyós jelen napról napra tesz történetivé és távolivá.
Egyelőre nagyon bizonytalan a baloldali emlékezetöntözés- és konstruálás (a Mérce például minden év október 23-án ‘56-os baloldali/munkáshősöket próbál beemelni a baloldali digitális térbe, kevés látható sikerrel). Kéthly Anna szobrát pedig Kövér László avatta fel 2015 novemberében. Nem meglepő ennek tükrében, hogy a Lukács-archívum felszámolása csak a nem hivatalos baloldali körökben váltott ki tartós tiltakozást – a politikai baloldal néma maradt, és most már késő is megszólalnia.
Kétségkívül nem azért veszít a baloldal négyévente, mert emlékezetpolitikai értelemben nem rendezte sorait, politikusai(nak stábja) kevéssé ismeri a közelmúlt és a kortárs – emancipatorikus – kultúrát, vagy mert azt gondolja, hogy az aktuális, baloldali kultúrikon az, aki két hétnél hosszabb ideig vezeti az eladási listákat. Voltak ugyanis kísérletek, emlékezetre reflektáló munkák a képzőművészettől kezdve valamennyi kulturális formáig, de azok valahogy mégsem épültek be a közvetlen baloldali politikusi beszédmódba.
A kudarcnak annyi oka lehet, hogy mi magunk sem tudjuk, melyik közülük az érvényes. Így ezen a ponton be is fejezzük ezt a hősök nélküli szövegünket.
2018.07.18 11:03
Frissítve: 2018.07.18 11:03

Eleget loptak?

Azt a kérdést kellene most megválaszolni, vajon az volt-e az ország legnagyobb gondja az elmúlt nyolc esztendőben, hogy a politikusok és a hozzájuk közel állók nehezen tudtak lopni. Mielőtt valaki esetleg elkapkodná a választ, szeretném megjegyezni, hogy Mészáros Lőrinc ezen idő alatt lekörözte az angol királynőt (akinek a családja – akárhonnan számoljuk is – legalább kétszáz éve gyűjtögette a nemesi vagyont Európa legtehetősebb államaiban), és mellesleg, hogy a nagyhalaktól a kisebbek felé haladjunk, Garancsitól Bajkaiig sokaknak leesett még néhány (száz)milliárd. 
Nehéz lenne amellett érvelni, hogy a korlátozott lenyúlási lehetőség volt a szűk keresztmetszet az ország fejlődésében. És mégis: a negyedik Orbán-kormány egy olyan lopáskönnyítő törvénysorozat elfogadásával kezdte a működését, amelynek a sürgős megszülése érdekében még egy rendkívüli parlamenti ülésszakot is beiktattak.
Mostantól kockázatosabb lesz az adóforintjainkat költő közembereket „munkaidőn kívül” kérdőre vonni – kíváncsian várom, hogy amikor mondjuk Rogán Antal a következő kampányban kék villogós állami autóval, állami sofőrrel járja a vidéket hétvégén, az minek számít majd –, még nehezebben fognak az újságírók a más törvényekben elvileg beszámolásra és együttműködésre kötelezett politikacsinálók közelébe férkőzni. Közben a kormány kiemelt állami beruházásként, mindenfajta hatósági és lakossági kontroll nélkül építheti föl az elparentált olimpia vagy a várbeli tiltott város összes létesítményét, rendeleti úton szabva meg a beépítési szabályoktól a kivitelező személyéig (és persze az árig) mindent, amire az olajozott pénzeltüntetéshez szüksége lesz.
A bevezetőben föltett kérdés különösen annak fényében tűnik relevánsnak, hogy bizonyos emberek – az én ismeretségi körömből is – abból a megfontolásból szavaztak idén a Fideszre: „ezek legalább már eleget loptak”. Úgy fest ugyanis, hogy nem loptak még eleget: most kezdenek ráérezni az ízére. A képviselők (és hamarosan majd a polgármesterek) fizetésemelésének is van egy olyan értelmezése – politikustól hallottam, fogadjuk el tőle –, hogy a nemzeti együttműködés építésének jelenlegi szakaszában a gazdaság olymértékben a fideszes elit magántulajdonává vált már, hogy a végeken dolgozó végrehajtók szokásos jövedelemkiegészítő stiklijeit is csak a hatalommal közös kasszán lévő nagyok rovására lehetne csak végrehajtani, kell hát nekik valamit adni a saját zsebre dolgozás elúszó esélye helyett. 
Amúgy pedig, ha valaki látott már olyan tolvajt, aki önként behúzta a féket, az nevezze meg az illetőt – garantálom neki a címlapot, és azt is, hogy kézről kézre fogja őt adni a sajtó. (Már úgy értem, hogy a szentté avatása előtt.) Az emberi hitványság nem így működik, és ezek a dolgok – mivel a szóban forgó embertípus legmélyebb belső tulajdonságai közé tartoznak – a történelem során nem nagyon szoktak változni. Ha lopásról van szó, nincs olyan, hogy „elég”. A kormányunk a saját cselekedeteivel bizonyítja, hogy a java még csak ezután jön majd.
2018.07.18 09:41
Frissítve: 2018.07.18 09:41