Szalai Erzsébet: A rendszerváltás útelágazása (a Szabad Kezdeményezések Hálózata, 1988)

"(...) a Hálózatból kinövő párt ne liberális, hanem szociáldemokrata önazonosságot válasszon. Ez az identitás lett volna az ellenzék legautentikusabb csoportja, a demokratikus ellenzék baloldali hagyományainak legszervesebb folytatása, kiteljesítése."

Harminc éve, 1988. március 17-én bocsátotta ki 48, zömmel fiatal értelmiségi a Szabad Kezdeményezések Hálózatának felhívását. E dokumentumban a létezett szocializmus ellenzékének, ellen-elitjének domináns csoportja története során először hívott fel az egypártrendszer meghaladására, és követelt többpártrendszert.

E sorok írója is az aláírók között volt, és a továbbiakat tekintve is személyes tanúja volt a Hálózat történetének, amely végül a Szabad Demokraták Szövetségének létrehozásába torkollott – még 1988 őszén. Már akkor érzékeltem, és ma is úgy vélem, hogy a Hálózatban lefolytatott viták és a szervezet felszámolása, metamorfózisa, pontosabban ezek mikéntje sorsdöntőek voltak a rendszerváltás alakulása szempontjából.

Az előzmények

Az 1980-as évek elejétől-közepétől világhatalmi átrendeződés vette kezdetét – a két pólus nyitottabbá vált egymás irányába. Ennek legfontosabb tényezője, hogy a szovjet vezetés számára nyilvánvalóvá vált, képtelen egyszerre, egy időben három kihívásnak eleget tenni. Mindhárom kihívást döntően a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra (a nyugati világ globális hatalmi centrumainak szövedéke) nyomása katalizálta. A szovjet vezetésnek eszerint egyrészt mentőövet kellett volna nyújtania a részben az adósságválság miatt egyre mélyebb válságba került kelet-európai csatlósállamainak – elkerülve azok politikai erózióját –, másrészt helyt kellett volna állnia az erősödő fegyverkezési versenyben, harmadrészt pedig fenn kellett volna tartania a belső életszínvonalat, a politikai stabilitást és az ország invesztíciós képességét.

Ezzel párhuzamosan a Birodalom legvidámabb barakkjában, Magyarországon is erjedési folyamatok indultak el. Ennek materiális alapja az adósságspirálba került (kergetett?) gazdaság megtorpanása, és így az életszínvonal növekedésének stagnálása-leállása, valamint az egyenlőtlenségek szemmel látható növekedése – a társadalmi feszültségek éleződése – volt. Mindennek bázisán a társadalmon belülről három fiatal ellen-elit-csoport emelkedett ki és került egyre befolyásosabb pozícióba.

Egyrészt a hatalom sáncain (és annak bürokráciáin) belül felnövekvő nyugatias, piacpárti, késő-kádári technokrácia. Másrészt az elsősorban a demokrácia és az állampolgári jogok iránt elkötelezett, a hatalom sáncain kívül elhelyezkedő (állasaiktól megfosztott) demokratikus ellenzék. Harmadrészt a még állami státusban lévő, de a reformeszmék iránt elkötelezett (tehát helyzetét tekintve a két előző csoport között lebegő) új reformer értelmiség. Ez utóbbiak között találjuk többek között a kutatóintézeti alkalmazásban álló reformközgazdászokat és a népi írók táborát.

A három csoport között az 1980-as évek közepére szoros informális kapcsolati háló szövődött, mely adott esetekben közös deklarációkban öltött testet. A késő-kádári technokrácia azonban – tartva a retorzióktól – a nyilvános kiállásokban nem vett részt, nem vállalta nyíltan a szövetséget. Így adódott, hogy az ellen-elit-csoportok első nyilvános találkozóján, az 1985-ös Monori tanácskozáson a résztvevők köre a demokratikus ellenzék, a késő-kádári technokráciával szoros kapcsolatot ápoló, kutatóintézeti reformközgazdászok és a népi írók köréből rekrutálódott.

A „második Monor” előkészítése során azonban a demokratikus ellenzék és a népi írók részben értékeik és kötődéseik eltérése, részben erős rivalizálásuk nyomán összekülönböztek, és innentől kezdve utóbbiak alapvetően külön útra léptek ellenzéki tevékenységükkel.

1986–1987-ben két markáns reformprogram is született a népiekkel való oppozícióban egyre inkább megszerveződő, a továbbiakban urbánusnak nevezett ellenzéki oldalon: a Fordulat és reform, valamint a Társadalmi szerződés. Az első a (döntően a Pénzügykutatási Intézetben dolgozó) reformközgazdászok és néhány (a Pénzügyminisztériumban tevékenykedő) késő-kádári technokrata produktuma, a másik a demokratikus ellenzék három prominensének (Kis Jánosnak, Kőszeg Ferencnek és Solt Ottíliának) az alkotása volt. Ez utóbbi volt a radikálisabb: elsőként fogalmazódott meg benne az a mondat, hogy „Kádárnak mennie kell!”, emellett az 1956-os hagyományokhoz való hűség is nagy hangsúllyal szerepelt benne. Bár a hatalomhoz is szólt, első számú címzettje a társadalom volt – szemben a közgazdászok programjával, mely „felfelé” tekintve, döntően az állampárt számára fogalmazott meg üzenetet. Egyébiránt azonban a két dokumentumban megfogalmazott célok, követelések közös vonásai domináltak: alkotmányos keretek közé kell szorítani és társadalmilag kontrollálni szükséges az állampárt szerepét, radikális, piaci irányultságú gazdasági reformlépéseket kell tenni, hosszabb távon pedig a különböző tulajdonformák – állami, önigazgatói és magántulajdon – egymás mellett élésére és versenyére kell berendezkedni. Vagyis: ki kell teljesíteni, és intézményes garanciákkal körül kell bástyázni az 1960-as évektől követett harmadik utas fejlődést, mely – „mozgatóinak” akár tudattalan szándékai szerint – a szocializmus és a kapitalizmus pozitív vonásainak ötvözetén alapult volna. Ezt persze a szerzők nem deklarálták, és főként csak történelmi távlatban rekonstruálódik így…

A dokumentumokat – elsősorban a „szalonképesebb” Fordulat és reformot – széles társadalmi körökben vitatták, kisebbfajta reformmozgalom bontakozott ki, mely valamennyire a munkásságot is elérte. Közben a népiek is szervezkedtek, és 1987 szeptemberében nagyot léptek: létrehozták a Magyar Demokrata Fórumot, mely deklaráltan mozgalmi jellege mellett az első alternatív pártcsírának tekinthető. Zászlajuk azonban Pozsgay Imre, az állampárt reformszárnyának egyik vezetője volt. A hatalommal kötött korábbi alkujukat még ekkor sem mondták fel.

Ez lépéskényszerbe hozta az urbánusokat: ha fenn akarják tartani, sőt mi több, ki is akarják terjeszteni társadalmi és hatalmi befolyásukat, nekik is intézményesíteniük kell szerveződéseiket. Így született meg a Szabad Kezdeményezések Hálózata.

A Hálózat

Az előkészületi munkálatok Kenedi János lakásán folytak, 1988 januárjától több alkalommal is összejött a meghívott társaság. Abban egyetértés volt a résztvevők között, hogy a népiek intézményesülése teremtette kihívásra intézményes választ kell adniuk, vagyis nekik is létre kell hozniuk a saját szervezetüket. Az ennek módjáról és formájáról folytatott belső vita azonban végigkísérte a kezdeti diskurzusok, majd a Hálózat történetét. Két markáns álláspont fogalmazódott meg: a többség szerint olyan "ernyőszervezetet" kell létrehozni, mely képes, legalábbis lazán integrálni a már meglévő és születőben lévő civil mozgalmakat, mozgalomcsírákat, hogy azok így együttesen legyenek képesek erőt demonstrálni. A másik, kisebbségi álláspont képviselői szerint ezzel szemben az urbánusoknak a saját, külön szervezetüket kell létrehozniuk, és azt intézményesíteniük.

A hálózatosodást támogató többség javaslatára született meg a szervezkedés neve: Szabad Kezdeményezések Hálózata, mely 1988. március 17-i keltezéssel közzétett egy "Felhívást". A Felhívás bevezetője szerint a Szovjetunió gyengülésével "Beléptünk abba a korszakba, amikor fokozatosan túljuthatunk Jalta (vagyis a kétpólusú világrendszert szentesítő egyezmény – Sz. E.) következményein". Majd: a hatalom birtokosainak ki kell nyilvánítaniuk tárgyalási készségüket az ellenzékkel, és azt, "hogy (a hatalom – Sz. E.) a válságot politikai úton kívánja megoldani, azaz a társadalom békés kezdeményezéseire nem válaszol erőszakkal és kényszerrel". De a legnagyobb szerep a társadalomra hárul: a szaporodó civil kezdeményezéseknek, mozgalmaknak magasabb szintre kell jutniuk, "hogy megtörjön a közvéleményt fogva tartó fatalizmus, s a társadalom maga is politikai erővé váljék". A többpártrendszer követelése mellett a Felhívás hitet tett a különböző tulajdonformák egymás mellett élése és versenye mellett is.

A Hálózat hivatalosan 1988. május 1-én alakult meg a Hági sörözőben, nagyszámú résztvevő közreműködésével – ekkorra támogatóinak száma már meghaladta az 1500 főt. A Hálózaton belüli vitákban – melyek szűkebb körökben is folytak – a kezdetekhez hasonlóan két markáns álláspont fogalmazódott meg, vagyis a korábbi vita extrapolálódott: az egyik szerint a Hálózatnak egy alapvetően felülről irányított, pártszerű szervezetté kell válnia, a többség azonban alapvetően a bázisdemokrácia híve volt, sőt prominens képviselői a Hálózat társadalmi bázisának további kiszélesítését szorgalmazták.

Kora ősszel Magyar Bálint a lakására invitálta az ellenzéki értelmiségiek egy szűk körét. A radikális demokratákat egyedül jómagam reprezentáltam. Magyar kifejtette, hogy a Hálózat "parttalan vitái" nem vezetnek sehová, a Hálózatban "túl sok a demokrácia, a többség nem hagyja az okos embereket politizálni". Szerinte e politikai erőre támaszkodva "egy jó kis ellenzéki pártot kell összehozni" az ott jelenlévők vezetésével. Tiltakoztam, fő érvem egyrészt az volt, hogy ezzel elárulnánk az alulról szerveződő társadalom gondolatát, másrészt politikailag és morálisan is elfogadhatatlannak tartottam, hogy "átlépjük" a Hálózat demokratikusan megválasztott vezető testületeit, erősebben fogalmazva, félresöpörjük e testületeket. E vitában egyedül maradtam.

1988. november 13-án, a Jurta Színházban megalakult a Szabad Demokraták Szövetsége – az 1100 jelenlévő közül 998-an szavaztak a párttá alakulásra. A résztvevők elfogadtak egy Elvi Nyilatkozatot és megválasztottak egy kilenctagú ügyvivői testületet. A harmadikutasságból semmi sem maradt. Innentől kezdve a történet, ezen belül az SZDSZ sorsa, már ismert.

Útelágazás

Több korábbi írásomban is kifejtettem, hogy – számos belső baja ellenére – a kelet-európai létezett szocializmus nem magától omlott össze, így "legvidámabb barakkjáé", Magyarországé sem. A túltermelési válsággal küzdő nyugati – elsősorban a centrumban elhelyezkedő – nagyburzsoáziának, és az őt képviselő nemzetközi szervezeteknek, a katonai eliteknek és e burzsoázia kijárójaként működő nemzeti politikai eliteknek (a "szuper-struktúrának") fűződött elemi érdeke hozzá. E nagyburzsoáziának szüksége volt a kelet-európai felvevőpiacra, az ott található olcsó és jól képzett munkaerőre, valamint arra, hogy elavultabb technológiáját e térségben működtethesse tovább. De volt távlatosabb célja is: az 1970-es évektől már terhessé vált számára a jóléti kapitalizmus fenntartása – annak lebontásához azonban a riválist jelentő szovjet birodalom egzisztálása mellett nem tudott volna hozzákezdeni.

Meggyőződésem, hogy szovjet részről a térségnek a kétpólusú világrendszer végét jelentő átadása már jóval az 1989. decemberi Máltai konferencia előtt megtörtént. A rendszerváltás belső ellenzéki erői így – a legenyhébb kifejezéssel élve is – erős hátszelet kaptak. Magyarországnál maradva, a nyugati nagyburzsoáziának nem a Kádár korszakban kezdődő harmadik út kiteljesítéséhez, hanem az ország kiszolgáltatott helyzetbe hozásához fűződött érdeke.

A külső determináció azonban nem volt teljes, a rendszer nem volt tökéletesen zárt. A Hálózat útelágazás volt, ahonnan kellő körültekintéssel tovább indulva talán lehetett volna a megvalósultnál valamivel "emberarcúbb" kapitalizmust is csinálni. Bár valószínűleg nem lehetett volna a Hálózatban megszülető program valamennyi pontját megvalósítani, de sokat át lehetett volna belőle menteni. Ennek egyik feltétele az ott gyülekező ellenzéki erők lassabb, szervesebb pártosodása, jobb esetben civil társadalmi állapotban maradása lett volna. Pártosodás esetén pedig az, hogy a Hálózatból kinövő párt ne liberális, hanem szociáldemokrata önazonosságot válasszon. Ez az identitás lett volna az ellenzék legautentikusabb csoportja, a demokratikus ellenzék baloldali hagyományainak legszervesebb folytatása, kiteljesítése. Végül, de nem utolsósorban: a kelet-európai demokratikus erőkkel való összefogás programpontjának feltétlen megőrzése és kiterjesztése a térség alkuerejének biztosítása (és éles versenyeztethetőségük elkerülése) céljából.

Liberális pártnak ott maradt volna a Fidesz, és előbb-utóbb az MSZP. Miként utóbbi az is lett, elsősorban azért, mert a késő-kádári technokrácia ezt a pártot választotta: az állampárthoz-pártállamhoz kötődő múltja miatt kínos lett volna számára rögtön egy magát liberálisnak valló párt mögé felsorakoznia. Választásában azonban a rendszerváltás hajnalán legalább ilyen fontos tényező volt a politikai kockázat minimalizálása – és akkor már ott, az MSZP-nél is maradt.

Mindez nem így történt – és az SZDSZ ebbe bele is bukott. De belebukott az egész ország is. Persze nem csak ebbe…

A magyarországi újkapitalizmus 2010-ig tartó laissez faire szakaszát egy diktatúrába hajló autokrata korszak követte – bárcsak nemsokára láthatnánk a végét! Újabb útelágazás előtt vagyunk…

(A cikk teljes terjedelmében az Új Egyenlőség portálon érhető el.)