Szénatomerőmű

Nem is tudom, övezhetné-e nagyobb dicsfény Mészáros Lőrincet: a nemzet gázszerelője pár perc alatt megmentette a Mátrai Erőművet úgy a környéket sanyargató némettől, mint a sunyi cseh veszedelemtől. De aztán ment is tovább, fáradhatatlanul, hisz oly sok megmenteni való akad széles e hazában.

A Nagy NER-Krónika valahogy ekképp tudósít: a Mátrai Erőművet a lelketlen németek hagyták ebek harmincadjára. Ahogy azt Orbán Viktor már 1998-ban megjósolta. Így hát Mészáros Lőrinc, pénzt-paripát nem kímélve, a cseh EPH oldalán megvette és megmentette az ország második legfontosabb áramtermelőjét. Ám kiderült, hogy a csehek is csak rombolnának: kirúgni, leépíteni, gyors nyereséget. A NER jótündére ismét elővette varázstárcáját, így némi baksissal a cseh lator is távozott a kapuk alól. Mindenki megnyugodhat, egykori Gagarinunk ismét „nemzeti” kézben, nem küldenek el senkit, jöhetnek a fejlesztések, vállvetve, arcukat a szebb, nemesebb, fényes jövőnek tartva.

Igazán nem akadékoskodnék, de az egység tényleg nincs túl jó passzban. Fűtőanyaga a lignit, a legrosszabb minőségű barnaszén, ami – a sok-sok szűrő ellenére – továbbra is szennyez. Pech, hogy az országnak csak eme tüzelőből van évszázadokra elegendő tartaléka. Visontán vagy húsz éve rendületlenül reménykednek új lignitblokkban, németek, magyarok egyaránt. A terveket eddig leginkább a mindenkori Orbán-kormányok söpörték le. Most pedig csatlakoztunk a párizsi klímaegyezményhez, ami szerintük a széntüzelés-mentes jövő melletti elköteleződést jelenti. Nem zárnám ki, hogy Mészáros Lőrinc így is kibrusztol magának egy új lignitblokkot, de ki tudja, hisz az erőmű immáron a NER kiszámíthatatlan, belterjes, organikus olvasztótégelyébe süllyedt. A „csehek” inkább talán egy józan, de legalábbis külső, hagyományos hangot, megegyezés-kényszert jelentettek volna. De a NER ilyen típusú együttműködést nem ismer: az minden pénzt megér, hogy a lapjaikba senki se lásson bele.

Világos, szép tervek. Kérdés, mi lesz, ha április 8-án borul minden.

Legfeljebb gyorsan átállnak papírtüzelésre.

Szerző
Marnitz István

Az illiberális barát

Jean-Claude Juncker mindig képes a meglepetésekre. A Recep Tayyip Erdogannal Várnában folytatott találkozója után azt mondta, mindig ellenezte azt a „demagóg és populista felvetést”, amely szerint meg kell szakítani a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal. Nehéz értelmezni, miért tartja holmi populizmusnak az ötletet, hiszen Ankara már nyomaiban sem emlékeztet demokráciára. Az Unió imázsának aligha tesz jót, ha egy olyan ország előtt hagyja nyitva az integráció lehetőségét, amely esetében már-már totális diktatúráról beszélhetünk.

Angela Merkelt már két évvel ezelőtt is bírálatok sora érte, amikor megkötötte Ankarával a menekültügyi megállapodást. Ennek értelmében a törökök feltartóztatják a szíriai menekültek áradatát, cserében 3 milliárd eurót kapnak az Európai Uniótól. Nem a pénz nagyságával van a gond, hanem az elvekkel. Ám azóta tovább romlott az amúgy is törékeny török demokrácia helyzete, melynek koporsójába az utolsó szöget a 2016. július 15-én végrehajtott állítólagos puccskísérletet követő megtorlás során verték be. Több mint 40 ezer embert tartóztattak le, bélyegeztek meg azzal, hogy a katonai hatalomátvétel agytrösztjének tartott Egyesült Államokban élő prédikátor, Fethullah Gülen hívei. 100 ezret is meghaladta azok száma, akiket elbocsátottak a munkahelyükről.

A sajtó helyzete katasztrofális. A Cumhuriyet című lapon kívül minden jelentősebb orgánum kormányhoz közeli személyiségek kezébe került. Múlt héten pedig az is eldőlt, hogy az utolsó függetlennek tekinthető médiaház, a Dogan, amely egyebek mellett a CNN Türk tulajdonosa, egy tulajdonosváltással hamarosan szintén a kabinet szócsöve lesz. S akkor még nem is szóltunk a terrorizmus vádjával letartóztatott több mint kétszáz újságíróról. Az eltelt két évben csúcsra járatták az állami propagandagépezetet, a kormányzati médiából Erdogan dicsőítése és a hazugság árad.

A félelem légköre az egész országot áthatja. Ez erőteljes nacionalizmussal párosul. A híradások arról szóltak, hogy a török hadsereget felszabadítókként ünnepelték az észak-szíriai bevonuláskor, Afrin elfoglalásakor. Ebből azonban természetesen egy szó sem igaz, hiszen ne feledjük: kurd többségű régióról van szó. A török haderő állítólag Irakba is bevonult. Erdogan már mindent megenged magának, rég elmúltak azok az idők, amikor az EU hatni tudott rá.

Az EU-nak azonban szüksége van Ankarára. Inkább szemet huny a sorozatos jogsértések felett, csak Ankara állja el továbbra is a menekültek útját. Erdogan számos alkalommal fenyegetőzött a megállapodás felmondásával, azt állítván, hogy csak 1,8 milliárd eurót kaptak meg az ígért összegből. A hétfői várnai csúcson azonban Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke azt közölte, kiegyenlítik a számlát.

Erdogan ezzel el is érte, amit akart, tovább tombolhat bel- és külföldön. Pedig valójában esze ágában sincs szakítani az EU-val, hiszen hiába alakított ki illiberális tengelyt Vlagyimir Putyinnal, vásárolt NATO tagként orosz légvédelmi rakétaelhárító rendszert, a török gazdaság összeomlana az Európai Unió nélkül.

Futballünnep

Ismét futballünnep résztvevője volt a magyar labdarúgó-válogatott. Igaz, ezúttal is a díszlet szerepe jutott neki, ahogy a 2016-os franciaországi Európa-bajnokság óta szinte mindig. Olyan, az európai futballporondon udvarias mosollyal emlegetett országok múlták felül a még mindig Puskásék örökségéből megélni akaró – és egyébként felháborítóan jól meg is élő – magyar labdarúgás képviselőit az Eb óta, mint Andorra, Luxemburg, Kazahsztán.

Kedden a skótok érkeztek dalolva, mámoros hangulatban a Groupama Arénába, és távoztak hasonlóan jókedvűen. Náluk nincs tao, nem épülnek 5-10 százalékos kihasználtsággal állami százmilliárdokból fenntarthatatlan, a kitermelhetetlen üzemeltetési költségek miatt évente további milliárdos veszteségeket generáló stadionok. Nincs az élvonalban futballakadémia néven szereplő csapatuk, amely a legtöbb állami támogatást kapja, de fiatal futballistát egyáltalán nem, hazai játékost is csak elvétve küld pályára. Van viszont elkötelezettség, alázat, szakértelem és tisztességes munka. Ha nálunk tisztesség vagy munka lenne, már előrébb tartanánk.

A magyar futballban azonban a realitásérzék helyett álmodozás, mellébeszélés és anyagi jólét van, a lelkesedés a bankautomatáig tart. Az állam eltart egy nem működő, a nézőket nem érdeklő rendszert, állami forrásból, a mi adóforintjainkból keresnek kimagaslóan jól a sportág itthoni szereplői. Például a kedélyes belga nyugdíjas benyomását keltő szövetségi kapitány is, aki havi több milliós fizetésért bizakodik, pozitív jeleket lát. A szövetség tavaly év végi közleménye óta tudjuk, hogy a válogatottat irányító kapitányok a járulékfizetési kötelezettségeiknek is maximálisan eleget tesznek, ami mindenképpen megnyugtató. Ráadásul bő két hónapig a veretlenségét is őrzi a válogatott, amely legközelebb június 6-án Fehéroroszországgal játszik.

Szerző