Azt mondják, ha az ember külföldre megy, mintha valami tudtán kívül is megváltozna benne. Ahol tiszta az utca, ott nem dobja el a használt papírzsebkendőt, a buszmegállóban a csikket, és óhatatlanul is igyekszik alkalmazkodni az ottani szokásokhoz. Például olyan dolgokhoz is, mint a nálunk szokatlan környezettudatos vásárlás.
Innen nézve először badarságnak tűnt, amikor holland ismerőseimmel erről beszélgettünk, de aztán kénytelen voltam elgondolkodni. Lehet valami követendő abban, ahogyan eldöntik, mit tegyenek a kosarukba és mit ne. A zöldségesnél ilyenkor almát, narancsot, banánt és téli körtéket vesznek, a legtöbb vevő rá sem néz az eperre vagy a málnára. Ali, a lányomék közelében áruló török zöldséges ugyan tart ilyen „primőröket” is, de pusztán a választék miatt. Mutatóba.
A szupermarketben megannyi kávét kínálnak, ám a „zöld” vevők csak azokat a zacskókat teszik a kosarukba, amelyen ott a jelzés, hogy „fair cégtől” származik. Ezt a címkét azok a kereskedők tehetik rá a portékájukra, amelyek garantálják, tisztes áron vásárolnak a termelőtől. Ott élő ismerőseim egy része nem veszi meg a török mogyorókrémet vagy a nutellát sem, mert Törökországban gyerekmunkával szedetik, dolgozzák fel a mogyorót.
A legtöbb holland egy héten kétszer eszik húst, akkor is fejenként legfeljebb 10 dekát. Nem azért, mintha nem volna pénzük akár a többszörösére is. A lányom mosolyogva mesélte: egy barátja kiszámolta, a tehenek annyi káros anyagot szellentenek a légkörbe fél év alatt, mint amennyit a repülő „termel” Amsterdam-Budapest között. Legszívesebben egy ilyen repülőút után öt hónapig nem is enne marhahúst. Két nap hal, három nap zöldség. Krumpli, káposzta, kelbimbó, ritkábban zöldbab és uborka. Télen megveszik a melegházi paradicsomot, de a rá pazarolt energia miatt sokan már ebből is lelkiismereti kérdést csinálnak. Amit lehet, a helyi termelőktől vásárolnak, mert azt nem kell a világ túlsó feléről szállítani. Vannak, akik bojkottálják a szupermarket zöldséges részlegét, mert ott nagyon sok importált árura is ráírják, hogy helyben termelték. Annyi élelmiszert vesznek, amennyit megesznek, lehetőleg nem dobnak ki semmit.
A hollandok finnyásak a ruhák kiválasztásában is. Vannak cégek, amelyekről köztudott, hogy a munkásokat bagóért dolgoztatják, az extra nyereség a gyártóhoz megy, ezért előnyben részesítik az „átlátható” márkákat. Ezek az internetre is felteszik a költségelszámolásaikat, követni lehet, hogy mennyiért vették az alapanyagot, mennyi órabért fizettek a munkásoknak, mennyit költöttek szállításra, adóra, és végül mennyit kérnek érte a boltban. Ebből aztán kiderül, hogy a versenytárs, aki ugyanezt gyártatja, a kétszereséért árulja.
Nem fűtenek, csak amennyit kell. Ha fáznak, felöltöznek a lakásban is. Akkor ülnek autóba, ha feltétlen szükséges, különben bicikliznek vagy buszra szállnak. Tudatosan törekednek arra, hogy a lehető legkisebb legyen a természetet romboló „lábnyomuk”.
Élhetőbb világot szeretnének hagyni a gyerekeikre. Már ha a politikusok is úgy akarják…
