Az elmúlt nyolc év és a teendőnk

Publikálás dátuma
2018.04.07 09:25

Fotó: /

Április 8-án az ország dönt. Unalomig ismert mondat, hogy felelős állampolgárként kötelességünk beleszólni abba, mi történjen az országban. Ez a döntés két tényezőn alapul, a múlt cselekedetein és a jövő vélt ígéretein. Gyakran nehéz elválasztani egymástól a kettőt. Van, akinek a múlt vizsgálata során az egész rendszerváltás utáni időszak jön elő, más választó "elmúltnyolcévezget" (ennek idősíkja sokszor pártállástól függ). És az ígéretek hihetőségét is gyakran a múlt tetteinek szemüvegén keresztül nézzük. Egyre inkább feloldhatatlan, vagy annak látszó döntési alternatívák elé kerül az ember, és akár úgy is érezheti, az egyetlen helyes döntése, ha nem tesz semmit. A szavazáson való nem-részvétel is egy döntés, még ha ezt sokan nem is tekintik annak.

Ugyanakkor a választás leegyszerűsíthető döntés. Akarom-e, hogy úgy folytatódjon az ország irányítása, mint jelenleg történik? Ha önmagában ezt a kérdést meg tudja válaszolni az ember, akkor nagyon sokat tett azért, hogy eljusson a végső döntéshez: el kell-e menni szavazni?

Jó Állam után nem-kormányzás

Az Új Egyenlőség társadalomelméleti magazin saját felületein és hetente két alkalommal a Népszava hasábjain a társadalom különböző metszetei alapján tükröt tart az olvasók elé. Elismerjük és büszkén vállaljuk, ez a tükör torzít. Szebben mondva nem értéksemleges, mivel van egy nagyon fontos fókusza. Ez pedig a társadalmi egyenlőség kérdése. Javasoljuk, ebből a szempontból gondoljuk végig az elmúlt négy, de talán inkább nyolc év mérlegét.

A választáson a győztes arra kap felhatalmazást, hogy kormányozzon. Ez a munkája, ez a szolgálata a választók felé. Az elmúlt nyolc év két szakaszra bontható: a 2010-2015 elejéig tartó időszak a rossz kormányzás évei voltak a Jó Állam nevében, míg 2015 februárjától a nem-kormányzás időszaka jött el. Sokan már nem is emlékeznek, hogy misztikus áhítattal beszélt a Jó Állam koncepciójáról 2010 után az Orbán-kormány. Saját kormánybiztosa volt, módszertani keretrendszert dolgoztak ki rá, és évente mérték is saját sikerességüket. A második Orbán-kormány konzervatív társadalompolitikával és neoliberális gazdaságpolitikai elképzelésekkel felvértezve látott munkához, és ezen koordináta-rendszerben kezdett neki a társadalom és gazdaság átformálásának. Ezzel szemben a harmadik Orbán-kormánynak már ilyen koherens közpolitikai terve sem volt, a kormányzati munkát a menekültüggyel és ahhoz kapcsolódó politikai akciók, kommunikációs kampányok sorával pótolta. Egész egyszerűen több szakterületen is azt a politikai döntést hozta, hogy nem tesz semmit.

A második Orbán-kormány még hitt abban, hogy kormányozni is kell. Hiszen a felhatalmazás mégis csak erről szólt. Az más kérdés, hogy például az egyenlőség és az igazságosság szempontjából mit tettek. A kormány neoliberális gazdaságpolitikájának köszönhetően leépítette a munkavállalók egyéni és kollektív jogait, ezzel csökkentette alkuerejüket. Ezzel megteremtette, hogy az alacsony bérek ellen ne legyen érdemi ellenállás, amelynek eredményeképpen a környező országok béremelkedési üteme magasabb lett, mint a "magyar modellé". A multinacionális vállalatok lettek a rendszer kedvezményezettjei, miközben a magyar kis- és középvállalatok nem kapták meg az esélyt a megerősödésre. Álságosan – főként EU-s támogatások hiú esélyével és torz adókedvezményekkel – arra ösztönözték a dolgozókat, hogy kényszervállalkozókká válva lemondjanak munkavállalói jogaikról. Ez a gazdasági modell a félperifériális kapitalista ország megerősítését, és nem egy új modell megteremtését szolgálta.

Erősödő egyenlőtlenségek

A munkavállalók számának statisztikai értelemben vett növekedése nem hozta el a magyar gazdaság erősödését. A foglalkoztatotti ráta ekkora javulásból illett volna valódi gazdasági csodát csinálni. Magyarországon nem ez történt. Miközben Szlovákiában 2010-2016 között a foglalkoztatottak száma 7 százalékkal nőtt, a GDP 17 százalékos emelkedést produkált. Magyarországon a 16 százalékos foglalkoztatotti létszám-növekedéshez 12 százalékos gazdasági növekedés társult. A neoliberális gazdaságpolitika eredményeképpen többen dolgozunk, de kisebb hatékonysággal? Az adatok ezt mutatják, legalábbis a versenytársakhoz képest.

Közben drámaian megnőttek a bérkülönbségek az ország egyes megyéi között. Nem is Budapesthez képest romlott a helyzet, hiszen a főváros gazdasági szempontból nem összehasonlítható az ország többi részével. A legmagasabb és legalacsonyabb átlagfizetést "adó" megyék között nettóban számolva 50 százalék a bérkülönbség, ami a gazdasági válság legsúlyosabb évében 17 százalék volt. Egy ekkora országon belül ilyen mértékű bérkülönbség elfogadhatatlan, és nyilvánvalóan csak tovább erősíti az egyenlőtlenségeket.

Ha belegondolunk, hogy az Európai Unió egyik háttérintézményének elemzése szerint (Eurofound) a 2010-es helyzetkép szerint is Magyarország volt a legrosszabb helyzetben a társadalmon belüli mobilitás szempontjából, akkor milyen lehet ma a kép? Elég, ha elképzeljük, hogy 2010-2017 között éves átlagban kb. 300-500 ezer ember élt közmunkából (ki hosszabb, ki rövidebb ideig) - ők zárt társadalmi csoporttá váltak. Az állam nem szolgáltatást, esélyt adott számukra, hanem politikai logika mentén "kezelte a sorsukat".

Érdemes négy kiemelt területet egyenlőségi szempontból mérlegre tenni: az oktatás, a szakképzés, az egészségügy és a szociális rendszer változásait. Az elmúlt nyolc év rossz kormányzása, pontosabban az utolsó három év nem-kormányzása erősítette azt a trendet, hogy a társadalmi helyzet határozza meg az oktatásban a gyerekek lehetőségeit. Nem nézett szembe azzal a kormány, hogy a központosítás adminisztratív módon hat csak az esélyek kiegyenlítődésére. Valójában rontott az általános színvonalon, és ezzel a magántanárt, különórát megfizetni képes társadalmi osztályok lehetőségeit javította. Ezzel párhuzamosan szűkítette a felsőoktatásba való bejutási lehetőségeket, és még a középiskolai intézményrendszert is végképp kiszolgáltatta a piac igényeinek.

Mi történt a szakképzésben? Nem csak növekvő egyenlőtlenséget hoz az új rendszer, hanem éppen a szuverenitását veszíti el. Igazságosnak és egyenlőnek tekinthető egy struktúra, amely nem szuverén módon határozza meg képzési igényeit, hanem a cégek saját napi érdekeinek megfelelően? Azt is mondhatnánk, hogy a duális szakképzésnek és a neoliberális gazdaságpolitikának köszönhetően a magyar képzési követelményeket a szakoktatásban nem a magyar szereplők, hanem az idetelepült multinacionális vállaltok határozzák meg.

Az egészségügy esetében azzal kell szembesülni, hogy növekedett a betöltetlen háziorvosi álláshelyek száma. Ez azt eredményezi, hogy nehezebben lehet hozzáférni a diagnózishoz, lassabban jut el a beteg a gyógyítás fázisába, és csökkennek az életesélyei. Ez rövidebb várható élettartamot jelent. De ez nem csak az ország egyes részeire igaz, hanem az ország egészére. Természetesen, akinek van pénze, az még adókedvezményt is kaphat a magánegészségügy igénybevételére. Aki gazdag, ugyanolyan színvonalú egészségügyi ellátást kaphat, mint a Nyugat-Európában élő gazdagok. A magyar középosztály, és a még nehezebb helyzetben lévők pedig korábban távoznak közülünk. Rejtélyes kór terjed a Lajtától keletre? Nem, csak adóforintjainkból olyan szolgáltatást kapunk, amely növeli a társadalmon belüli egyenlőtlenséget.

Próbálták elhitetni velünk, hogy kisebb államot kell fenntartani, nem kell oktatásra, egészségügyre, valamint szociális rendszerre annyit költeni, és akkor csökkenthetőek az adók. Kisebb állam persze elvileg kisebb adókat is jelent, csak éppen romló közszolgáltatási színvonalat, amit csak pénzzel lehet pótolni, kiegészíteni. Ha egy munkaerőpiaci szempontból nehéz helyzetű településen nincs jó közösségi közlekedés, akkor saját autóval kell munkába menni a szomszéd városba. Ha ez nem megoldható, akkor marad a közmunka, a napszám vagy a tengődés. Elvileg munka még lenne is, csak a hozzáférést nem biztosítja az állam.

A szociális rendszert az állam leépítette és eltolta a felelősséget magától. A kisebb állam jegyében a segélyezést áttolták az önkormányzatokhoz. Ha egy településen jó helyi gazdaság van, és nagyobb helyi adóbevételek, akkor van mód a rászorulókon segíteni, ha nem ez a helyzet, akkor marad az állami normatíva, és megint csak a közmunka. És ismét torzul a rendszer, romlanak az egyéni és a közösségi fejlődés esélyei. Nem véletlen, hogy a kutatások szerint a társadalom többsége nem hisz abban, hogy az államtól szociális probléma esetén segítségre számíthat.

Legyen esély a változásra

Egy nappal a választás előtt mi végiggondoltuk azt a kérdést, hogy mehet-e így tovább. A társadalmi egyenlőtlenségek növekedése vitathatatlan következménye az elmúlt nyolc évnek. Ebből pedig az következik, hogy tenni kell valamit ez ellen. Mivel a kínálati piac alakításának ideje már lejárt, mi egy dolgot tehetünk április 8-án: élünk szavazati jogunkkal, hogy legyen esély a változásra. Két szavazatunkat úgy használjuk – hiszen ebben még legalább egyenlőség van nő és férfi, nyugat-dunántúli és kelet-magyarországi között -, hogy ezt a célt a legjobban szolgálja. Április 9-től pedig újra mindent megteszünk azért, hogy a hatalmon és ellenzékben lévőkön számon kérjük az egyenlőség és igazságosság elveit, ezáltal próbálva formálni politikai döntéseiket.

Szerző
2018.04.07 09:25

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00