A választási kampány elfeledett pillanata lett, hogy Lázár János saját választókerületében kiosztotta az egyik helyi szakszervezeti vezetőt: „Addig megy ez a sztrájkolgatás, amíg a tulajdonos összeszedi a cókmókját, és inkább Észak-Afrikában létesít gyárat.”
A történethez hozzátartozik, hogy éppen akkor mondta ezt a miniszter, amikor ténylegesen sztrájk volt egy hódmezővásárhelyi cégnél. A dolgozók tényleg nem akartak semmi mást, mint többet keresni. Ezt persze akár úri huncutságnak is minősítheti egy kormánytag, csak éppen korábban ő volt az, akik felrótta, hogy nem csökkent az EU-s csatlakozás óta a bérolló Németország és a Magyarország között.
Tény, hogy a magyar bérek az elmúlt másfél évben szépen emelkedtek. Ugyanakkor ez igaz a környező országokra is, ráadásul ott a béremelkedés már több éve tart. Magyarországon 27 százalékkal nőttek a nettó bérek 2014 és 2017 között. Ez az arány Romániában 41 százalék volt. Természetesen a magyar átlagbér még mindig jobb, mint a román, de ilyen dinamika mellett ez már nem sokáig lesz igaz.
Azaz nem az történik, hogy a magyar bérek őrült iramban elkezdték megközelíteni a nyugatot, hanem csak tartani pórbáljuk a lépést a szomszédos országokkal.
A választási eredmények egyik tanulsága az volt, hogy ha az egyik oldalon sikerül kialakítani egy komplett politikai narratívát arról, milyen a világ és milyen félelmekkel kell szembenézni, akkor erre nem elég az a válasz, hogy akik ezt mondják, azok korruptak. A választó szeretné, ha a politikai közélet visszaigazolná a meglévő problémáit, félelmeit. Az egyik ilyen félelem a másoktól, valamilyen módon idegenektől való rettegés. Ezt nem a Fidesz találta ki, ő csak felerősítette, és politikai szempontból megoldási javaslatot adott a választók számára.
Ezzel szemben a baloldal nem tudta megragadni az ő félelem-narratíváját. Ez pedig a kiszolgáltatottságtól való félelem. Azaz amikor az egyén áll szemben a hatalommal, amely nem adja meg a jogait, nem engedi véleményt nyilvánítani, kritikát megfogalmazni. Ez a helyzet jelenik meg a főnök-beosztott viszonyban, amikor a törvényben leírt jogok felett gyakran inkább a kiszolgáltatottságtól való félelem győz. Ez szükségszerűen egy egyensúlytalan helyzet, amelyen javítani kellene. A kollektív erő tud csak fellépni a pénzzel és az ebből adódó hatalommal szemben.
Szakszervezeti vezetőtől hallott mondás, hogy egy embert még ki lehet rúgni, ha kinyitja a száját, két embert is ki lehet rúgni, de egy egész gyártósort már nem. Ha van kollektív szervezőerő, akkor képesek a dolgozók megvédeni magukat. Ez pedig ahhoz kell, hogy érezzék, van mögöttük támogatás ahhoz is, hogy ne csak törvénybe foglalt jogaikat érvényesítsék, hanem harcba induljanak a magasabb bérért.
A politika képes kirúgni a kollektív szervezőerő alól a sámlit. Elég, ha korlátozza a sztrájkhoz való jogukat, vagy verbálisan „helyre teszi” őket. Egy olyan mondat a kormányon lévők részéről, amely elhangzott Lázár miniszter szájából, megerősítés az alacsony bért fizető munkáltatónak, és kollektív erőben való kétkedés erősítése a dolgozók számára.
A kérdés az, hogy ez miképpen érinti a baloldali pártokat? Ahogy említettem, a választásokat a Fidesz egy félelemre épített vízióval nyerte meg. Adódott volna egy másik vízió, ez pedig a mindennapok félelmeire adott válasz. A mindennapok félelmei közé tartozik a kiszolgáltatottság a munka világában. Könnyű is lett volna felvázolni a törésvonalakat. Az egyik oldalon a kormánypártok, amelyek az elmúlt nyolc évben olyan kormányzást végeztek, amely gyengítette a dolgozók jogait. Adórendszerében inkább a multinacionális vállalatokat támogatja, és cserébe elnézi a magyar kis- és középvállalkozásoknál a foglalkoztatási szabályok megsértését. Ezzel szemben állhatott volna a baloldal, amely harcos módon odaáll minden munkavállalói követelés mögé. Amely egyértelművé teszi, hogy milyen módon segíti a kollektív erő létrejöttét, amely védelmet ad a dolgozónak a kiszolgáltatott érzéssel szemben.
Nem mondogatni kell, hogy több jogot a munkásoknak, hanem ennek mentén (minden mást ennek alárendelve) kell politikát csinálni. Ez ugyanis egy politikai narratíva lenne, egy társadalmi vízió, olyan erős, hogy semlegesítheti az idegenektől való félelmet. Már csak azért is, mivel a magyar kistelepüléseken nem találkoznak migránsokkal, de az ottani munkavállalók egyre többször tapasztalják, hogy nemcsak a jogaik csökkennek, hanem a negyedik ipari forradalom hatására jönnek a robotok, és elveszik a magyarok munkáját. Erre kéne politikát építeni.
