Kardcsörtetés a vámhatáron

Kína már a 2016-os elnökválasztási kampányban Donald Trump célkeresztjébe került tisztességtelennek tartott kereskedelmi praktikái miatt – illegális exporttámogatás, dömping, zárt belső piac, technológialopás stb. –, amelyek miatt az USA-nak eget verő árudeficitje halmozódott fel a kétoldalú forgalomban. Trump az amerikai feldolgozóipari állások millióinak elvesztését varrta Kína, Amerika „megerőszakolója” nyakába. Kína négyszer annyi árut exportál Amerikába, mint amennyit onnan importál. Ez ma a világkereskedelem legnagyobb aránytalansága. Trump elnökként a keleti „gazdasági ragadozó” megszelídítését ígérte.

Az elnök komolyan veszi választási ígéreteit. Az idén már négy hullámban fenyegette meg Kínát magas büntető vámok kivetésével. A már életbe lépett pótvámok (napelemekre, acélra és alumíniumra) azonban csak három milliárd dollár értékű kínai importra vonatkoznak. Válaszként Peking ugyanekkora volumenű amerikai importra rótt ki ellenvámokat. Így az új vámokkal oda-vissza sújtott termékek a kétoldalú áruforgalom csupán egy százalékát teszik ki. Tehát még nem a valóság háborús, hanem a légkör. Washingonban hónapokig is eltarthat a már belengetett – 150 milliárd dollárra rúgó – vámfenyegetések jogilag hatályos bevezetése. Közben tárgyalni is lehet a totális, mindkét felet nagyban károsító vámháború megelőzése érdekében.

Annál is inkább, mivel Amerikában – a magasabb vámfalakból előnyt élvező egyes iparcégeken kívül – kevesen támogatják a modern kereskedelempolitikában elavultnak tekintett vámokat, amelyeket végső soron az amerikai lakosság fizet meg a magasabb fogyasztói árakban. Miközben Trump elnök az idei masszív adóvágással – a reáljövedelmek növelésével – fel akarja pörgetni a gazdaságot. Ráadásul Kína roppantul kemény dió. Amerikát a kölcsönös kereskedelmi és pénzügyi függőség szövevényes rendszere köti össze az ázsiai országgal. Trump megfélemlítésre alapozott mentalitása ebben a helyzetben nem nagyon működik, mivel Kína hatásosan tud reagálni a támadó lépésekre. Peking nem is rejti véka alá, hogy szemet szemért alapon fog válaszolni Washington minden egyes protekcionista húzására. Közben azért jelzi, hogy kész a tárgyalásos rendezésre, sőt bizonyos engedményekre is. Az utóbbiakra maga Hszi Csin-ping elnök utalt nemrég a Boao Fórumon – a kínai Davosban – elmondott feltűnően békülékeny, sőt engedékenynek tűnő beszédében. Washingtonnak azonban már elege van Peking kereskedelmi ígéreteiből, valódi cselekvést vár.

Akkor mégis mi magyarázza a kilátástalan vámháborúval való trumpi kardcsörtetést? A választ Trumpnak az ingatlanpiacon ráragadt erőszakos üzleti filozófiája adja: a fenyegetésre, megfélemlítésre, a maximális engedmények kicsikarására irányuló, kezdő alkupozíció kialakítása, amely a tárgyalások során módosulhat. De Washingtonból követve az eseményeket, véleményem szerint a vámháborús alkujáték valójában két másik célt szolgál.

A kínai importpiac régóta követelt liberalizálása mellett az egyik új cél az önkéntes exportkorlátozás (angol betűszóval: VER) Kínára való rákényszerítése. A nyolcvanas években Ronald Reagan igen eredményesen alkalmazta ezt a módszert Japán, a világ akkori szuperexportőre ellen, különösen az amerikai piacot elárasztó japán autók visszaszorítására. A hetekkel ezelőtt Dél-Koreával újratárgyalt kétoldalú szabadkereskedelmi egyezménybe is már új elemként került be a VER: a 25 százalékos amerikai vámtól való mentesség fejében Szöul vállalta az USA-ba irányuló acélkivitelének 30 százalékos csökkentését. A VER egyik nagy előnye, hogy – a büntető vámokkal és az importkvótákkal ellentétben – nem ütközik nemzetközi kereskedelmi jogba. Trump máris megszellőztette, hogy a kínai kormánytól olyan program kidolgozását várja, amely egy éven belül 100 milliárd dollárral (a tavalyi mérlegdeficit harmadával) mérsékelné a kereskedelmi hiányt. A nagyobb gazdasági veszteséggel fenyegető vámháború megelőzése érdekében Peking feltehetően hajlandó lesz tárgyalni a VER-ről. Kizárt azonban, hogy beadja a derekát, és létrejön a Trump által követelt gyors és irreálisan nagymértékű exportcsökkentés. A fokozatosság elve lehet a kompromisszum kulcsa. Ma nagyon úgy tűnik, hogy reálisan a VER-en keresztül vezet az út az átmeneti kereskedelmi békéhez.

A vámháborúval való zsarolás másik célja a masszív, Washington által tisztességtelennek, sőt illegálisnak tartott kínai technológiatranszfer megregulázása. Amerika azzal vádolja Pekinget, hogy a kínai piacra való bejutás feltételeként az ott működő amerikai cégeket technológiaátadásra kényszerítik közös vállalatok formájában. Közben kínai technológiai vállalatok és állami befektető társaságok sorozatban vásárolják fel a Szilícium-völgy csúcstechnológiai cégeit, gyakran úgy, hogy – a biztos akvizíció érdekében – hajlandók a tényleges piaci értéknél jóval magasabb árat fizetni a kinézett amerikai vállalkozásokért. Emellett kiterjedt az amerikai szellemi termékek, ipari titkok jogtalan eltulajdonítása a kibertérben. A fentiek miatt – valamint a csúcstechnológiák katonai vonatkozásai következtében – a Trump-kormány tavaly decemberben a nemzetbiztonsági kockázat szintjére emelte a két ország közötti kereskedelmi és beruházási együttműködést. Azóta Washington fogásokat próbál találni Kínán. Ezek közé tartozik a magas büntető vámok kilátásba helyezése a Kínából érkező csúcstechnika-import széles körére (számítógépek, repülőgépalkatrészek stb.). A Fehér Ház határozott gyakorlati lépéseket vár Pekingtől a szabálytalan technológiaszerzések megfékezésére és a szellemi tulajdon védelmére. Nem kis elvárás ez attól az országtól, amely a „Made in China 2025” elnevezésű, központilag koordinált és támogatott programja keretében rövid időn belül világvezető akar lenni a jövő gazdaságát meghatározó csúcstechnológiák széles skáláján.

Ahogy Wilbur Ross amerikai kereskedelmi miniszter mondta a napokban: „Még a fegyveres háborúk is tárgyalással érnek véget“. Remélhetőleg ez a vámháború is, amelyik igazából még el sem kezdődött. Bár az első lövések már eldördültek.

2018.04.20 08:05

Akik megrekedtek a taposóaknák földjén

Publikálás dátuma
2018.08.14 11:00

Fotó: NurPhoto/ Maciej Luczniewski
Már több ezerre tehető a menekültek száma Bosznia-Hercegovina nyugati részén, a horvát határnál található Bihacban. Senki sem tudja, mit hoz a jövő.
Nem tudnak továbbhaladni a menekültek Boszniából tovább, Nyugat felé, mivel Horvátország jelentősen megerősítette a határszakasz védelmét. Több százan olyan „épületekben” leltek menedékre, amelyeket még a délszláv háborúk során lőttek rommá. A balkáni útvonal lezárása után sok menekült fedezte fel, hogy Bosznián keresztül juthatnak el az ígéret földjére, az Európai Unióba. Látszólag idilli környezetben haladhatnak előre, egykor megannyi filmet forgattak a boszniai hegyekben, csodálatos fák sorjáznak itt, valójában azonban minden egyes lépés halálos lehet. Számos a háborúban elhelyezett taposóakna jelent végzetes veszélyt az ide tévedtek számára. Április óta azonban egyre több menekült próbál átkelni az erdős vidéken. Ők is tudják, végzetes játszma ez, ezért is nevezik angol szóval „game”-nek. Nem biztos azonban, hogy győz az, aki eljut a határig. A zordon horvát határőrök ugyanis visszaküldik Boszniába őket. Ezzel „game over”, véget ér a játszma. Becslések szerint mintegy négyezer menekült – szíriaiak, irániak, afgánok, pakisztániak – lelhettek menedékre a boszniai romokban, a senki földjén. Hajléktalanokként élnek, nem éppen emberhez méltó körülmények között. Bosznia képtelen ellátni őket, négy éve éhséglázadások is voltak az országban, ahol az 1995-ös daytoni egyezmény után - hogy egyenlő jogokat biztosítsanak a nemzetiségeknek - roppant bonyolult állami struktúrát hoztak létre három államfővel és 13 regionális kormányzattal. A 3,6 milliós országban 155 miniszter szolgál, a bevételek majdnem kétharmada csak az államapparátus fenntartását emészti fel. A több ezer menekült már csak emiatt is megoldhatatlan feladat elé állítja a helyi városvezetőket. „Ha a Földközi-tengeren egy hajó halad 200 menekülttel a fedélzetén, annak egész Európában visszhangja van. Ha a kisvárosomba hetente érkezik 150 menekült, az persze senkit sem érdekel” – panaszkodott a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain Bihac polgármestere, Suhret Fazlic. A település sokat szenvedett a történelem folyamán. Az óvárost a második világháborúban a földdel tették egyenlővé, de évtizedekkel később a délszláv háborút is megszenvedte. Szerb, horvát és bosnyák paramilitáris erők vették körbe, és csak a háború lezárásának volt köszönhető, hogy nem történt olyan tragédia, mint Srebrenicában. A várost lehető legrosszabb pillanatban érte utol a menekültek áradata. Kezdett magára találni, nyaranta egyre több turistát vonzott, hiszen az Una-folyó valóban különleges élményt nyújt, s horvátok is szívesen átruccantak, hogy beleszippanthassanak a boszniai levegőbe. Megannyi házon díszeleg a „Szabad szoba” felirat. 
Tavasz óta azonban minden megváltozott. Eleinte néhány száz, ma már több ezer külföldi lepte el a várost. A polgármester úgy döntött, az egykori diákszálláson és más nem használt épületekben kell elszállásolni őket. Mivel azonban a menekültek száma csak gyarapszik, már nem férnek el a kijelölt helyeken. Sokan ezért a szabad ég alatt vertek tanyát. A diákotthonban mintegy ezer menekült tengődik. Az építmény olyan állapotban van, hogy a tetőszerkezet nem véd meg a beázástól, az égi áldás miatt időnként minden vízben áll. A bűz az elviselhetetlenség határát súrolja. Bosznia nyugati része a legjobb példája annak, mi történik akkor, ha az Európai Unió egyes országai nem hajlandóak a szolidaritásra, és egykedvűen szemlélik azt, hogy egy amúgy is siralmas gazdasági mutatókkal rendelkező ország még kilátástalanabb helyzetbe kerül. Herbert Kickl osztrák szabadságpárti belügyminiszter már néhány hónapja „új menekültáradatra” figyelmeztetett, és arra, hogy Albánia, illetve Bosznia felől érkezhetnek a menekültek. Anne-Christine Eriksson, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) boszniai különmegbízottja azonban inkább hangulatkeltést lát ebben. „Ez az útvonal semmiképpen sem nevezhető újnak” – mondja hozzátéve, a bevándorlók mostani számát össze sem lehet hasonlítani azzal, mennyien áradtak az EU felé 2015-ben. Ugyanakkor – mutat rá – a mostani állapotok komoly kihívást jelentenek a szarajevói kormányzat számára függetlenül attól, hogy az országban nyilvánvalóan senki sem kíván letelepedni. A helyi hatóságok július 22-ig összesen 9076 migránst regisztráltak, miközben a teljes 2017-es év folyamán csak 755 menekült tévedt Bosznia területére. A fővárosban a helyi hatóságok már kezdenek urai lenni a helyzetnek. Szarajevó csomóponttá vált a menekültek számára, sokuk itt száll buszra, és haladt tovább a nyugati országrész felé. Ám akadtak olyanok is, akik megpihentek, sátrakat állítottak fel. Őket menekülttáborokba szállították tovább. Bosznia tehát új kihívásokkal küzd, az ország azonban egyelőre vajmi kevés együttérzést tapasztalhat az uniós tagországok részéről.

Segítő kezek

Akadnak segíteni próbáló nemzetközi szervezetek is. A Vöröskereszt a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) segítségével próbál enyhíteni a helyi hatóságok gondjain. Bihacban wc-ket helyeztek el, illetve olyan központokat létesítettek, ahol a menekültek kimoshatják ruháikat. Többségük eddig az Una folyóban volt kénytelen e tevékenységet elvégezni. Rizst, marhahúst és kenyeret is osztogatnak az elsősorban Pakisztánból érkezett külföldieknek. Sok fiatal menekült is segíteni próbál az étel elosztásában. A menekültek szerint a helyzet jobb, mint Szerbiában volt, mert a bosnyákok segítőkészek. A horvát határőrökről azonban a többség rémtörténeteket mesél – írja a FAZ.

2018.08.14 11:00
Frissítve: 2018.08.14 11:00

Eddig ezek voltak Trump legnagyobb diplomáciai bakijai

Publikálás dátuma
2018.08.14 10:09
Donald Trump amerikai elnök
Fotó: AFP/ Brendan Smialowski
Időzónák, országnevek, politikusok pályafutása – összegyűjtötték, mivel gyűlt meg legtöbbször az amerikai elnök baja.
Összeállítást készített Donald Trump amerikai elnök diplomáciai baklövéseiről a Politico című lap, információit nevük elhallgatását kérő kormányzati forrásoktól szerezte. Az értesülések legtöbbje a nemzetbiztonsági tanács valamelyik munkatársától ered – írja az MTI. Leggyakoribb diplomáciai baklövéseként idézik Donald Trump azon szokását, hogy nemigen veszi figyelembe, tárgyalópartnerei más időzónában élnek, mint ő, valamint hogy rosszul ejt ki országneveket.

„Amikor hívni akar valakit, akkor mindenképpen hívni akarja”

Kormányzása első esztendejében Donald Trump például Abe Sindzó japán kormányfőt rendszeresen délután akarta telefonon hívni, amikor Japánban éppen éjszaka van. „Amikor hívni akar valakit, akkor mindenképpen hívni akarja” – idézi a Politico a nemzetbiztonsági tanács egyik volt munkatársát. Az illető azt is elmondta, hogy Herbert McMaster volt nemzetbiztonsági tanácsadó mindig igyekezett csillapítani az elnököt, mondván, hogy majd ésszerű időpontban fogják kapcsolni neki a keresett politikust. Trump rendkívül udvarias olyan szempontból, hogy ha neki telefonál egy másik ország politikusa, soha nem várakoztatja meg. Az elnök, aki az üzleti világból, külpolitikai tapasztalatok nélkül érkezett a Fehér Házba, 2017 júniusában találkozóra készült Narendra Modi indiai kormányfővel, ezért alaposan áttanulmányozta a térség térképét. Nepált „Nipple”, Bhutánt „Button” néven emlegette, és a Politico forrásai szerint egy pillanatra össze is keverte Nepált és Bhutánt, ráadásul azt hitte, hogy mindkettő India integráns része. Majd a munkatársaitól azt kérdezte, vajon az indiai politikus társaságában lesz-e a felesége is, mire közölték vele, Narendra Modi régóta külön él a feleségétől. „Hű, akkor azt hiszem, összehozhatnám őt valakivel” – válaszolta tréfásan. 

Nem fog változtatni a stílusán

Felemlíti a lap, hogy Trumpnak máskor sem mindig sikerül helyesen kiejtenie egy-egy ország nevét, vagy nincs teljesen tisztában egy-egy politikus pályafutásával. AZ ENSZ-közgyűlés tavaly szeptemberi ülésszakán például Namíbiát Nambiának mondta. Amikor pedig idén júliusban Giuseppe Conte olasz kormányfő a Fehér Ház vendége volt, Trump hosszasan gratulált neki az „óriási győzelméhez” a választási kampányban. Conte azonban soha nem kampányolt és soha nem indult választáson jelöltként, kormányfővé választását két párt kompromisszumos megállapodásának köszönheti. James Carafano, a konzervatív Heritage Alapítvány kutatója, aki a 2016-os választási győzelem és a 2017-es beiktatás közötti átmeneti időszakban a külügyminisztériumot érintő ügyekben adott tanácsokat Donald Trumpnak, a Politicónak azt mondta: Trump elnökként nagyon sokat tanult, de a stílusán nem fog változtatni a washingtoni elit kedvéért.

Más amerikai elnökök is hibáztak

A lap megjegyezte: más amerikai elnököknek is voltak furcsaságaik, vagy követtek el hibákat. Barack Obama több politikus – köztük a szingapúri Lee Kuan Ju – nevét nem tudta helyesen kiejteni, George W. Bush egy televíziós interjúban kínosan összezavarodott, amikor nem ismerte egyes külföldi vezető politikusok nevét, és Bill Clinton – Trumphoz hasonlóan – ugyancsak fütyült az időzónák eltérésére ha telefonálni akart.

2018.08.14 10:09
Frissítve: 2018.08.14 10:09