Kína már a 2016-os elnökválasztási kampányban Donald Trump célkeresztjébe került tisztességtelennek tartott kereskedelmi praktikái miatt – illegális exporttámogatás, dömping, zárt belső piac, technológialopás stb. –, amelyek miatt az USA-nak eget verő árudeficitje halmozódott fel a kétoldalú forgalomban. Trump az amerikai feldolgozóipari állások millióinak elvesztését varrta Kína, Amerika „megerőszakolója” nyakába. Kína négyszer annyi árut exportál Amerikába, mint amennyit onnan importál. Ez ma a világkereskedelem legnagyobb aránytalansága. Trump elnökként a keleti „gazdasági ragadozó” megszelídítését ígérte.
Az elnök komolyan veszi választási ígéreteit. Az idén már négy hullámban fenyegette meg Kínát magas büntető vámok kivetésével. A már életbe lépett pótvámok (napelemekre, acélra és alumíniumra) azonban csak három milliárd dollár értékű kínai importra vonatkoznak. Válaszként Peking ugyanekkora volumenű amerikai importra rótt ki ellenvámokat. Így az új vámokkal oda-vissza sújtott termékek a kétoldalú áruforgalom csupán egy százalékát teszik ki. Tehát még nem a valóság háborús, hanem a légkör. Washingonban hónapokig is eltarthat a már belengetett – 150 milliárd dollárra rúgó – vámfenyegetések jogilag hatályos bevezetése. Közben tárgyalni is lehet a totális, mindkét felet nagyban károsító vámháború megelőzése érdekében.
Annál is inkább, mivel Amerikában – a magasabb vámfalakból előnyt élvező egyes iparcégeken kívül – kevesen támogatják a modern kereskedelempolitikában elavultnak tekintett vámokat, amelyeket végső soron az amerikai lakosság fizet meg a magasabb fogyasztói árakban. Miközben Trump elnök az idei masszív adóvágással – a reáljövedelmek növelésével – fel akarja pörgetni a gazdaságot. Ráadásul Kína roppantul kemény dió. Amerikát a kölcsönös kereskedelmi és pénzügyi függőség szövevényes rendszere köti össze az ázsiai országgal. Trump megfélemlítésre alapozott mentalitása ebben a helyzetben nem nagyon működik, mivel Kína hatásosan tud reagálni a támadó lépésekre. Peking nem is rejti véka alá, hogy szemet szemért alapon fog válaszolni Washington minden egyes protekcionista húzására. Közben azért jelzi, hogy kész a tárgyalásos rendezésre, sőt bizonyos engedményekre is. Az utóbbiakra maga Hszi Csin-ping elnök utalt nemrég a Boao Fórumon – a kínai Davosban – elmondott feltűnően békülékeny, sőt engedékenynek tűnő beszédében. Washingtonnak azonban már elege van Peking kereskedelmi ígéreteiből, valódi cselekvést vár.
Akkor mégis mi magyarázza a kilátástalan vámháborúval való trumpi kardcsörtetést? A választ Trumpnak az ingatlanpiacon ráragadt erőszakos üzleti filozófiája adja: a fenyegetésre, megfélemlítésre, a maximális engedmények kicsikarására irányuló, kezdő alkupozíció kialakítása, amely a tárgyalások során módosulhat. De Washingtonból követve az eseményeket, véleményem szerint a vámháborús alkujáték valójában két másik célt szolgál.
A kínai importpiac régóta követelt liberalizálása mellett az egyik új cél az önkéntes exportkorlátozás (angol betűszóval: VER) Kínára való rákényszerítése. A nyolcvanas években Ronald Reagan igen eredményesen alkalmazta ezt a módszert Japán, a világ akkori szuperexportőre ellen, különösen az amerikai piacot elárasztó japán autók visszaszorítására. A hetekkel ezelőtt Dél-Koreával újratárgyalt kétoldalú szabadkereskedelmi egyezménybe is már új elemként került be a VER: a 25 százalékos amerikai vámtól való mentesség fejében Szöul vállalta az USA-ba irányuló acélkivitelének 30 százalékos csökkentését. A VER egyik nagy előnye, hogy – a büntető vámokkal és az importkvótákkal ellentétben – nem ütközik nemzetközi kereskedelmi jogba. Trump máris megszellőztette, hogy a kínai kormánytól olyan program kidolgozását várja, amely egy éven belül 100 milliárd dollárral (a tavalyi mérlegdeficit harmadával) mérsékelné a kereskedelmi hiányt. A nagyobb gazdasági veszteséggel fenyegető vámháború megelőzése érdekében Peking feltehetően hajlandó lesz tárgyalni a VER-ről. Kizárt azonban, hogy beadja a derekát, és létrejön a Trump által követelt gyors és irreálisan nagymértékű exportcsökkentés. A fokozatosság elve lehet a kompromisszum kulcsa. Ma nagyon úgy tűnik, hogy reálisan a VER-en keresztül vezet az út az átmeneti kereskedelmi békéhez.
A vámháborúval való zsarolás másik célja a masszív, Washington által tisztességtelennek, sőt illegálisnak tartott kínai technológiatranszfer megregulázása. Amerika azzal vádolja Pekinget, hogy a kínai piacra való bejutás feltételeként az ott működő amerikai cégeket technológiaátadásra kényszerítik közös vállalatok formájában. Közben kínai technológiai vállalatok és állami befektető társaságok sorozatban vásárolják fel a Szilícium-völgy csúcstechnológiai cégeit, gyakran úgy, hogy – a biztos akvizíció érdekében – hajlandók a tényleges piaci értéknél jóval magasabb árat fizetni a kinézett amerikai vállalkozásokért. Emellett kiterjedt az amerikai szellemi termékek, ipari titkok jogtalan eltulajdonítása a kibertérben. A fentiek miatt – valamint a csúcstechnológiák katonai vonatkozásai következtében – a Trump-kormány tavaly decemberben a nemzetbiztonsági kockázat szintjére emelte a két ország közötti kereskedelmi és beruházási együttműködést. Azóta Washington fogásokat próbál találni Kínán. Ezek közé tartozik a magas büntető vámok kilátásba helyezése a Kínából érkező csúcstechnika-import széles körére (számítógépek, repülőgépalkatrészek stb.). A Fehér Ház határozott gyakorlati lépéseket vár Pekingtől a szabálytalan technológiaszerzések megfékezésére és a szellemi tulajdon védelmére. Nem kis elvárás ez attól az országtól, amely a „Made in China 2025” elnevezésű, központilag koordinált és támogatott programja keretében rövid időn belül világvezető akar lenni a jövő gazdaságát meghatározó csúcstechnológiák széles skáláján.
Ahogy Wilbur Ross amerikai kereskedelmi miniszter mondta a napokban: „Még a fegyveres háborúk is tárgyalással érnek véget“. Remélhetőleg ez a vámháború is, amelyik igazából még el sem kezdődött. Bár az első lövések már eldördültek.
