Mint azt néhány napja lapunkban is olvashatták, Natalie Dessay álmai közé tartozott egy olyan előadás, ahol semmi sincs a színpadon, csak az énekesek, és a nagy feketeség. Vajon tudta-e, hogy létezik egy olyan nagy hírű hangversenyterem Európa közepén, amelynek falai jórészt feketék. Közéjük már csak egy zongora kellett, meg egy zongorista fekete öltönyben, az énekesnő pedig az első részben egy fodros - a szünet után pedig, amikor a francia műsor jött, színes egzotikus madarakkal díszített - fekete estélyi ruhát vett fel. Volt még kevés megvilágítás, és valójában egy olyan kétszemélyes „operaelőadás” nézői lehettünk, amelynek cselekménye nem, komoly tartalma annál inkább volt.
Bár az írásom címéül választott Schumann ciklusból nem szerepeltek művek, a dalokat e gondolat szellemében sorakoztatta fel a művésznő, aki valódi operaszínpadokról jó néhány éve visszavonult. Gondoljunk csak Pfitzner sorozatának egyik darabjára, a Röschen biss den Apfel an-ra, amely egy kislányról szól, aki almába harapva sírva fakad, mert elvesztette egyik tejfogát, vagy Debussy Coquetterie posthume-jére, amelynek szereplője arról énekel, hogyan szeretne szépen kinézni a koporsóban. És jött a többi dal is; a szereplőik lányok, asszonyok, akik szerelemre éheznek, incselkednek férfiakkal, szeretnék sorsukat vágyaiknak megfelelően megélni. De valami több is adja a hitelüket e műveknek, amelyeket kivétel nélkül férfiak írtak: nem csak a női lélekről, hanem ezen keresztül általánosabban, az emberről tudnak szólni. Dessay azért gondolt a feketeségre, mint megfelelő színpadképre, mert így az énekes csak saját magára hagyatkozhat, saját színészi képességeire. És ebben valóban nem volt hiba, Dessay színészi játéka néha láthatóan szándékosan operás, néha talán – mozdulatait tekintve - kicsit túlzó volt, hiszen nagy teremben lépett fel. Gyakran viccelődött, de mindig alkalmazkodott a dalok tartalmához, mimikája pedig a színészkedéssel is kacérkodó művésznő valódi professzionalizmusáról tanúskodott.
Mindez persze mit sem ért volna énekesi tudása nélkül. Hangja mindenre képes, technikája lenyűgöző, elképesztő pianókra, ha kell elsöprő erőre képes, és néhol az operaszínpadok ünnepelt koloratúrszopránja is felvillant. Ezek természetesen a tartalom kifejezésének szolgálatában állottak, legyen szó olyan zeneileg nehéz, de könnyedebb művekről, mint a fent említettek, vagy akár Schubertnek a Goethe versekre írt remekműveiről, köztük olyan, mint a Margit a rokkánál, amely a dalirodalom egyik legnemesebb alkotása. A francia anyanyelvű énekesnő német szövegmondása is érthető volt, ez, a zene, és a színészet elválaszthatatlan egységben adták ki lelkesítő művészetét. A zongorista méltó társ volt, ez olyan művekben, ahol a hangszer szerepe sokszor egyenrangú az énekszólaméval, elengedhetetlen. Végül is nem csak Natalie Dessay álma vált - remélhetőleg – valóra, hanem a miénk is: egy mélységeiben is sokszor szórakoztató műsorban hallhattuk napjaink tüneményes énekesnőjét.
Infó: Mozart és Gounod operaáriák, Schubert, Pfitzner, Chausson, Bizet, Debussy dalok, Debussy zongoradarabok
Natalie Dessay ének, Philippe Cassard zongora
Zeneakadémia Nagyterem
