Pá, Calvados!

Aki van olyan vén, mint én, jól emlékezik rá, milyen szépségflastromokkal rúgták ki annak idején a kádereket. Más fontos megbízatása miatt, saját kérésére… Esetleg még: egészségi állapotára tekintettel, nyugállományát kérve. Szóval így mentek annak idején a szocializmus HR-dolgai.

Ma már demokráciának mondjuk, amikor a diktátor szétzavarja az általa cinikusan lejáratott, megalázott kormányát. Még akkor is, ha a kormánya ezt nem éppen akarja. De akarja, mert az akarás is fölsőbb utasítás. Persze újabban szokás azt mondani, hogy eleve csak x+1 évre vállaltam a tárcát. (Értsd: éppen kirúgnak, és azt hiszem, ezzel arcvesztés nélkül kulloghatok el.)

Van, aki „visszavonul választókörzetébe”, más főállásban fogja betölteni a nemzeti sóhivatal elnökségét. Mekkora veszteség lesz hazánknak, hogy nem lesz többé lelkészünk, aki hiltonos Calvadossal, meg ernyő alól esőben áztatva alázza a gyermekeket. A lényeg, hogy az új intellektuális szárny – Tállai András, Németh Szilárd, no meg Kósa Lajos - továbbra is tündökölhet, a táguló Rogán Antallal és népszerű nejével megspékelve.

Balog Zoltán persze kivétel, hiszen őt úgy rúgta farba a nemzet (e cikk írásakor éppen) csakúgy református miniszterelnöke, hogy alig győzte sikerként elmagyarázni a saját ülepen rúgását. Helyette a győzelmi mámorban Fidesz-fülbevalóval ringatózó asszonyka jöhet, akivel – is - Orbán átfogó megállapodást kötött.

No de még egy gondolat Balogról: a palást – lelkipásztor nagybátyámtól tudom – lópikulát sem palástol. Az Istenben hinni kell, méghozzá a valódi fönnvalóban. Nem a várlakóban, hanem abban, aki eljövendő ítélni elsősorban az elevenek fölött.

Van egy érzésem: ez a páter a farizeuskodásával kevéssé kandidálhat a mennyek országára. Miniszternek amúgy sem sok helye lehet arrafelé. Még ha pálinkás libamájjal eteti is a koldusgyerekeket.

Szerző

Kerekasztal

Az ellenzéki pártok vészesen közel járnak ahhoz, hogy dühödt választóik elcsapják őket. Illetve, ha ez ilyen egyszerű lenne, már el is csapták volna, de a választások eredménye alapján mégsem tehetik. Egyrészt ez eleve csak politikai lehetőség, nem közjogi, márpedig most egy évig nincs újabb választás. Majd jövő májusban lesz az európai parlamenti, aztán ősszel, ha Orbán el nem törli, az önkormányzati. Másrészt az elcsapottak híján jó ideig nem lenne semmi a Fidesszel szemben. Lehet, hogy majd, egyszer, évek múlva a romokon kialakulna egy párbaj- és kormányképes erő, de erre sincs semmi garancia. Úgyhogy barátkozzunk a gondolattal, hogy az ellenzék azzal főz, amije van.

A recepten lehet vitatkozni, de azon se túl sokat. A hozzávaló és az idő is kevés. Nincs sok opció, közben már berreg a kormányzati úthenger. Ha nem csinálnak valamit, mindjárt szép laposak lesznek. Úgyhogy kitalálták a kerekasztalt. Egyszer már bevált: 1989 márciusában ült össze először, és egy évvel később megbukott a rendszer. Most ez aligha lesz így, de a jövőről úgyis csak annyit tudunk, hogy egyszer majd eljön.

A kerekasztal alkalmas fórum lehet a parlamenten kívüli és belüli ellenzék párbeszédére. Erre már régóta szükség lett volna, de a politikusok és a civilek eddig kölcsönösen a saját sérelmeikre koncentráltak. Most ezt abba lehet hagyni, mert senki sem kíváncsi a pityergésükre. Különben is, az egyik legígéretesebb fiatal politikus pártját Párbeszédnek hívják. Egy másikat Lehet Más a Politikának, a harmadikat Demokratikus Koalíciónak. Hát tessék ezekhez a nevekhez hűnek maradni, hátha a folyamat végén kijön egy jobbik Magyarország.

A kerekasztal azzal a kockázattal jár, hogy a mai politikusok mellett, netán helyettük, új arcok bukkannak föl. 1989 tavasza előtt a kutya nem tudta, kicsoda a Semmelweis múzeum igazgatója, aztán Antall József lett az első szabadon választott kormány feje. Igaz, addigra az ellenzéki kerekasztal már fel is bomlott, fő erői egymással kerültek szembe. De a rendszert leváltották.

A Havanna-Phenjan-ív

Gondolom, vannak néhányan, akik felteszik maguknak a kérdést, hogy ha a hongkongi, tajvani és szingapúri kínai szupergazdagok voltak annyira hazafiasak, hogy tíz-, ha nem százmilliárdokkal olajozták meg az egyébként gyűlölt kommunista anyaország Teng Hsziao-ping által beindított reformgépezetét, akkor az Amerikában tanyázó kubai pénzemberek miért nem tudnak az anyaországban beruházni. Erre kétféle válasz van. Egyrészt az amerikai szankciópolitika, amely még a harmadik országbeliekre is képes lesújtani; másrészt a kubai rezsim nehézkes és bürokratikus akadályokkal, féltékenységgel terhelt ellenállása az idegen tőkével szemben.

Nyilvánvaló, hogy a Castro-testvérek utáni Kuba számára a tőkeínség változatlan adottság, és ebből az állapotból csak mások pénzbősége mutat kiutat. Amikor Obama normalizálta a viszonyt Raúl Castróval, úgy tetszett, gazdasági vonalon is beindul valami. De ez nem történt meg, és Donald Trump még azt a keveset is visszacsinálja, amit elődje véghez vitt; a szankciók szigorításában gondolkodik. Pedig Kubának se atom-, se rakétaprogramja nincsen, az USA-t nem fenyegeti, s noha Raúl Castro félbehagyta a reformokat, üres washingtoni locsogás arra hivatkozni, hogy a kubai néppel való együttérzés indítja Amerikát fokozott szigorra.

Mindeközben Trump csúcstalálkozóra készül annak az országnak a vezetőjével, amelyet pár hete még letörölt volna a térképről. A kommunista remetebirodalom, Észak-Korea feje, Kim Dzsong Un megtette azt, amihez Trump a normalizálást kötötte: felfüggesztette atom- és rakétakísérleti programját. De reformok nincsenek - ami történetesen Trumpot nem érdekli. A „kommunista vírus” se, mely Kubában túl közel, Észak-Koreában túl messze van.

A múltban váltig ismételgettem, hogy Kim Dzsong Un rezsimjének nukleáris programja alapjában egy célt szolgál: hogy Amerika végre elismerje a KNDK-t, álljon szóba vele, és enyhítsen a szankciókon. Trump készségesnek látszik, bár nála ezt soha nem lehet tudni. Vélem azonban, hogy mindazok a szomszédok, akik nagyon ráuntak a legifjabb Kim kardcsörtetésére, a kiegyezés felé szorították az amerikai elnököt. A térség igazi hatalmairól, Kínáról, Oroszországról, Japánról és Dél-Koreáról van szó, amelyek persze alapjában Észak-Koreát győzködték, hogy tegyen az amerikaiak kedvére.

Eszembe jut a hajdani líbiai diktátor, Kadhafi esete. Önként feladta a tömegpusztító fegyverek kifejlesztését célzó – előrehaladott állapotban levő – terveit, mire az egész Nyugat pár évig körüludvarolta, csak azért, hogy idővel őt és rendszerét a pusztulásba bombázza. Nem hinném, hogy a tervező típusú észak-koreaiak emlékezete rövid volna. Nem is fognak végleg lemondani a nukleáris fegyvereikről. Ha ezt követelnék tőlük, megtagadják – a know-how-nak amúgy is birtokában vannak már, bármikor újra kezdhetnek mindent, ahogy ezt korábban is tették.

A szegény Kuba meg várhat Trumpra. Érte nem emel szót se Oroszország, se Kína, se Japán; nem nukleáris hatalom, nem világpolitikai tényező. A Mexikói-öböl nem a Dél-kínai tenger.

Szerző
Aczél Endre