Friss Róbert: 1968 - képeslap Berlinből

Milos Forman, Hair - AFP

Meglehet, unjátok már a francia forradalmat. De akit nem hoz lázba a felvilágosodás, a Hegypárt és a Mocsár harca, annak hiába mondod, hogy legalább gondolkodjon el Peter Weiss Marat/Sade drámáján (erősen javasolt Peter Brook filmje), annak hiába magyarázod, miért sokkal több Európa, mint egy hiányolt keresztyén-gyökerű passzus az európai alkotmányban. Annak, aki nem borzong meg Miloš Forman Hairjének nyitó képsorait látva és hallva, ahogyan az a fekete nő talpig hófehérben elénekli az Aquariust, annak, akit nem ráz meg Berger tánca az asztalon (I got life), annak hiába is magyarázod a hatvanas éveket. Nem ért meg belőlük semmit, mert nem érez belőlük semmit. Tudhat mindent a történelemről, kisujjában lehet a politikai taktika, ha nem szökik égbe a vérnyomása a Stones Satisfactionjének gitárriffjén, amit Keith Richards állítólag megálmodott. Ha így történt, akkor Isten alighanem megsimogatta álmában, bár nem biztos, hogy könnyű dolga volt. És: Isten ujja lehetett azon a hatvanas évtizeden és 1968-on is. Felfordult a világ, akkor is, ha az álmok a világban, Európa nyugati és keleti felén is szertefoszlottak.

A hatvanas évtized az újbaloldal évtizede, 1968 az újbaloldal éve volt. Mámoros, de önmagába fagyott idő. A világ nem lett jobb, teljesen más lett. A szakadozó Beatles dupla Fehér albumával csúcspontjára jutott a rock and roll-forradalom, kiteljesedett a szexuális szabadság, átalakult a divat, az életmód. A francia diáklázadások felforgatták az oktatást, megremegett de Gaulle hatalma, a vietnami háború elleni tiltakozások megtanították az amerikai politikát, hogy katonái sohase menjenek be valahová, ne masírozzanak idegen kultúrán, ha nem tudják előre, hogyan fognak kijönni onnan (Irak megmutatta, nem tanultak eleget). És az angliai Brighton amúgy békés tengerpartján minden hétvégén összecsaptak a mode-ok a rockerekkel. Véres csetepaté volt a brit jóléti kapitalizmus e két lázadó ifjúsági terméke között.

Agy-, ízlés-, életmód és igen, politikai robbanás a vasfüggönyön túl és innen. Mert, ahogyan a Nyugatot nem lehetett úgy kormányozni, mint 1968 előtt, akként a létező szocializmus és a szovjet kommunizmus sem az volt már, mint a prágai tavasz 1968 augusztusi eltiprása előtt volt. Utcai-egyetemi harcok mindenütt, a Nyugat politikai forradalma elmaradt, reformmá szelídült. De mit is kezdett volna egy virágforradalmat hirdető nemzedék egy valódi forradalomban, ha egyszer Petőfivel sikítja ugyan, hogy Akasszátok fel a királyokat, de közben konkrétan kedveli II. Erzsébetet. A virágforradalom öngyilkos tévedése volt önazonosságának hitele, hogy nem akart politikai hatalmat, "csak" humanizálni szerette volna azt. Humánus kapitalizmus hatalom nélkül nem létezhet - ébredt később. Mint ahogyan humánus – emberarcú – szocializmus sem lehetséges bolsevik hatalmi struktúrában. Talán ez a felismerés volt 1968 prágai tavaszának legmarkánsabb tanulsága.

1968 nekem egy képeslap Berlinből. D. L. firkálta rá meggondolatlan elővigyázatlansággal a kérdést: "Mit szólsz a csehszlovákiai sajnálatos eseményekhez?" Mit szólhattam volna? Másodikos gimnazista voltam, 16 éves. Nem szóltam semmit. Beszarva a nyílt levlapon, ösztönösen undorodtam a tankok vonulásán. Az utalást az 1956-os "októberi sajnálatos eseményekre", persze értettem. De 56-ot valami lőporos homály gomolyogta be akkor, Nagy Imre nevét – ha szóba került is néha – furcsa borzongással ejtették ki. Az események sajnálatosságának inkább megérzéséhez, mint megértéséhez pedig megvoltak az alapjaim nekem is. Olvastunk mindent, mert egyszerűen ciki lett volna nem olvasni, kilógni a közösségből: Steinbecket, Sartre-t, Beauvoir-t, Andzrejewskit, Hrabalt, Salingert. Jártuk a Filmmúzeumot a francia, a cseh újhullámért (Godard Bolond Pierrot-ját hárman ültük végig az üres nézőtéren), bár akkor még nem fogtuk fel, hogy nem csak az elvont szovjet ember létezik, hanem a valóságos, konkrét orosz is, mert Bulgakov Mester és Margaritája csak 1969-ben jelent meg először magyarul az Európánál, Ginsberg, Kerouac és Ken Kesey kiadójánál. Volt mire rápakolni a CSKP XIV. rendkívüli – utólag megtagadott - kongresszusának a disszidens Jiri Pelikan által Bécsbe csempészett jegyzőkönyvét, amelynek számozott Kossuth-példányát magánlegendám szerint valamikor a 70-es évek elején el is csórtam a Népszabadság könyvtárából, bár máig nem találom. A szabadság gyönyörű olvasmánya.

MARABU RAJZA

Aki kicsit is figyelt, meghallhatta a prágai bevonulás elleni korčulai filozófus-tiltakozást és kéretlen követője lehetett Lukács György iskolájának. Híve tanítványainak, főleg Ancsel Évának és Heller Ágnesnek, Fehér Ferencnek, Márkus Györgynek, Vajda Mihálynak. Én Bizám Lenkének. Azzal a benyomással, hogy a szocialista rendszer megreformálhatatlan, és talán még sincs igaza Lukácsnak, a legrosszabb szocializmus mégsem jobb, mint a legjobb kapitalizmus. A mindent felzabáló pénz talán mégsem rosszabb, mint a zűrzavaros nómenklatúra érdekviszonyai közötti vergődés.

Micsoda borzalmas év volt 1968! Martin Luther King és Robert Kennedy meggyilkolása, John Steinbeck halála. És micsoda termékeny, reményteljes év! Akkor már kívülről fújtuk dr. Agy új gazdasági mechanizmust magyarázó tévés rajzfilm-darabjait. A reform vérbefojtását később már nem magyarázta senki. Csak megtörtént, mint a filozófusok marginalizálása, a Budapesti Iskola szétzavarása. Lukács halála. Barátom figyelmeztet: Forman a Hair utolsó képsorában Berger sírkövére 1968-at vésetett, a prágai tavasz valóságos halálának évét, Berger fiktív vietnami halálának évét.

Sok volt a veszteség, de 1968-ban jelent meg a Rolling Stones Beggars Banquet-e, a The Jimi Hendrix Experience Electric Ladylandje (Hendrixet talán még ma is inkább csak érzem, mint értem, bár Bob Dylan All along the Watchtowerjének feldolgozása kimagaslik a műfaj legnagyobbjai közül is. Dylanra jellemző, hogy autentikusabbnak mondja a feldolgozást, mint saját dalát). Akkor olvashattuk először Örkény egyperces novelláinak füzérbe font lámpasorát, akkor láthattuk Lindsay Anderson Ha… című filmjét és Pasolini Teorémáját. Utóbbi heves utcasarki vitáiból – mint "képzett" marxista, aki hónapok munkájával átrágta magát A gothai program kritikáján – alaposan kivettem a részem, hirdetve: a tőkés vagyon elajándékozása nem járható út a kapitalizmus meghaladásához… Igaz a Ha… utolsó képsora sem győzött meg a kapitalizmus konkrét legyilkolásának elkerülhetetlenségéről.

Bereményi Gézának és Cseh Tamásnak igaza is van, meg nincs is. A hatvanas években nyár felé nem az ifjúsági probléma tetőzött, hanem a kétpólusú világ társadalmainak generális szerkezeti problémája. Viszont a hatvanas években tényleg fellazult tételben fogalmazódott meg a világ, Kafkában, Sartre-ban és távoli bölcsekben csodálta meg önnönmagát. De még két évet kellett várnom, míg a hetvenes évek elején körbecsövezhettem a Balatont és autóstoppal a lengyel dzsesszklubokat is - Krakkótól Gdańskig. Pedig Bibót akkor még nem olvastam, nem tudtam a "szabadság kis köreiről".

A nosztalgiának itt végképp semmi értelme: 1968 is csak egy év volt a XX. században, s még csak nem is a legsúlyosabb. A Hairt idézve: csak be akartuk engedni a napfényt oda, ahol éltünk. Ha sikerült is, épp csak annyira, hogy a privát gyepünk kis időre kizöldült, amit máig őrizhetünk a szabadsághitünk mellett. Nem vigasz, inkább csalódás, hogy az utánunk jövő generáció, a hatvanas évek szülöttei, akik ma hatalmon vannak és kulturális ellenforradalomként megvetik 1968-at, még ennyit sem őriznek magukban. Szerintük a család, a rend, a tisztesség, a férfiasság, a konzervatív hagyományok felbomlásának évei voltak a hatvanasak. Igazuk van, hányingerünk volt ezektől az értékektől. Ám az utálat nem váltotta meg a világot, csak alaposan átformálta, hogy soha többé ne kelljen kivetkőznünk a jeansből és a T-shirtből, hogy süketülő fülekkel is ordíthassuk a Stonest meg a Beatlest. Hogy a szabadság meggyötört vágyát ötven év után is őrizzük magunkban. Láthatjuk: ma másként élünk, mint a hatvanas évek – ha tetszik 1968 – előtt. Másként beszélhetünk a fogamzásgátlóktól a fesztiválkultúrán át az önigazgatásig mindenről. Az emberi lét alapjának a szabad, tisztességes életet és a szabad közösséget tekintjük azóta is, nem pedig a félelmet, legyen annak oka egy elvont gombafelhő vagy egy konkrét kormányzat elvont ideológiája. Azt gondoljuk: élni akarunk, nemcsak elkerülni a halált.

Meglehet, minderre azt mondjátok, unalmas már az egész, mint a francia forradalom. De szürke unalmatokban többet éreztek-e Európáról és az itt lakók lelkéről, mint a 68-sok?