Május 9. minden évben az európai béke és egység ünnepe. 1945-ben ekkor ért véget a II. világháború, s öt évvel később a történelmi Schumann-nyilatkozat is ezen a napon látott napvilágot. A francia külügyminiszter egy szellemes ötlettel állt az európaiak elé. Ha a háborúban egymás ellen küzdő felek közös irányítás alá vonnák a hadiipar két kulcságazatát (a szén- és az acéltermelést), akkor a jövőben egy újabb világégés elkerülhető lenne.
A Párizsi Szerződést 1951-ben aláíró alapító atyák így joggal érezhették magukat az Örömóda szellemi örököseinek. Igaz, a "testvér lészen minden ember" eszményi társadalmától még messze vagyunk, de Európa békésebbé, s országainak többsége demokratikussá vált. A gazdasági mutatók miatt sem kell szégyenkeznünk. Az EU területén a Föld népességének mindössze 7 százaléka él, de képesek vagyunk a globális GDP mintegy 25 százalékát előállítani. Ugyanakkor nem keveset költünk a polgárok jólétére sem. Növekszik a nyugdíjasok száma, akik sokat tettek az Európa-ház építéséért. A versenyképesség és a pénzügyi stabilitás növelése nélkül azonban a világ szociális kiadásainak 50 százaléka a jövőben aligha lesz kigazdálkodható.
Az egységgel is bajok vannak. Nagy-Britannia felelőtlen politikusai elérték, hogy a 2016-os népszavazáson a többség az Unióból való kilépést választotta. Az idős, főleg vidéken élő "brexitisták" semmit nem tudtak arról, hogy döntésükkel hazájuknak okoznak komoly veszteségeket. A 2008-as pénzügyi, majd a 2015-ös menekültválság amúgy is végletesen megosztotta Európát. Az Észak és Dél közötti feszültségek az euróövezetben is nőttek, s a közös válságkezelés lekerülni látszik a napirendről. Az egyre népszerűbb populista retorika viszont már a náci időket idézi, s az EU tehetetlensége a weimari köztársaságra emlékeztet. Sokat elárul napjainkról az a nyílt levél, amelyben nemzetközi hírű tudósok bírálják a német kancellárt. Szerintük ugyanis szégyenletes Angela Merkel és az Európai Néppárt hallgatása, amiért eltűrik a jogállam felszámolását Magyarországon. A Fidesz – immár negyedik – választási győzelméért természetesen nem az Európai Unió a felelős. Annak veszélyeit azonban látnia kellene, hogy egyik tagállamában közpénzből finanszíroznak gyűlöletkampányt egy "zsidó bankár", Soros György ellen.
Az Örömóda nemzedéke
A koncentrációs táborok felszabadítását, a hitleri Németország vereségét valódi örömünnepként élte meg a világ. 1945 eufóriájában nemcsak a politikusok hitték el, hogy a pusztító nacionalizmusok kora lejárt. Százmilliók reménykedtek abban, hogy a náci barbárság után egy jobb, békésebb világrend következik. Az ekkor létrejött Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ) számos jogos kritika éri, de mégiscsak hetven éve fóruma a nemzetközi konfliktusok kezelésének. Már 1947-ben, az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) aláírásakor is tudni lehetett, hogy a vámok és kvóták akadályozni fogják a gyorsan globalizálódó kereskedelmet. Az is igaz, hogy az utódszervezet, a WTO vitarendezési eljárása lassú és nem hatékony. Egy kereskedelmi világháború azonban sokkal rosszabb: ezt egy tudatlan amerikai elnök éppen most készül kirobbantani.
Jean Monnet, francia üzletember és a többi alapító még csak a "hivatalok Európájában" gondolkodtak. A politikusok fecsegésénél sokkal fontosabbnak tartották a polgárok érdekében megszülető gyakorlatias jogszabályokat: ezeket azóta is a jövőfelelős Főhatóság (ma Európai Bizottság) kezdeményezi. A tagállamok minisztereiből álló Európai Tanács dönt a tartalomról, és a jogszerűséget a Luxemburgi Nagyhercegség "meseországában" működő Európai Bíróság ellenőrzi.
A "polgárok Európája" tulajdonképpen 1992-ig, a Maastrichti Szerződés elfogadásáig nem is létezett, bár az Európai Parlament régóta ezt képviseli. Ahogy Luuk van Middelaar a Valahogy Európába című nagyszerű könyvében írja, azok az értelmiségiek, akik Európa nevében kérnek szót, egy szebb jövő eljövetelében bíznak. Hisznek a föderális Unióban, a békében és a liberális demokrácia értékeiben. Azt remélik, hogy az európai polgárok idővel magukénak érzik majd az integráció magasztos eszméit. Be kell látnunk azonban, hogy az alapítók álmai az elmúlt hatvan évben nem váltak valóra. Sőt: a globalizáció és a 2008-as pénzügyi válság miatt újraéledő nacionalizmus új, veszélyes kihívásokat jelent egész Európa számára.
"Kizökkent az idő"
Az 1945 utáni történelem bővelkedett a Shakespeare-i drámákhoz méltó fordulatokban. A hidegháború éveit az enyhülés követte, ám a hetvenes évek gazdasági válsága végleg eldöntötte a két világrendszer vitáját. A Szovjetunió belerokkant a fegyverkezési versenybe, s a volt szocialista országok többsége az adósságcsapda foglyává vált. A Közös Piac tagállamai viszont – Jacques Delorsnak és más nagy formátumú Európa-politikusoknak köszönhetően – az integráció további mélyítésében keresték a megoldást, és erőfeszítéseiket siker koronázta. A berlini fal lebontása 1989-ben nemcsak a régóta várt német egység, hanem az Unió jelképévé is vált. Francois Mitterrand elnök és Helmut Kohl kancellár történelmet írtak: a Maastrichti Szerződésben már az Európa-projekt mindmáig legnagyobb vívmányáról, a közös valuta bevezetéséről is dönthettek.
Az Európai Unió létrejöttének fontos eseményei ismertek, de azt talán kevesebben tudják, hogy 1989 más okból is átformálta a történelmet. A brit Tim Berners-Lee, az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) egykori szakértője ekkor írta le elsőként az internet elméleti koncepcióját: a világháló globális társadalma jó harminc éve született. A társadalmi következményekkel könyvtárnyi (pontosabban sok petabájtnyi) szakirodalom foglalkozik, de a net tényleges hatalmával csak mostanában szembesült a világ. Ma már Putyin elnökön kívül szinte senki nem vitatja, hogy Oroszország – a közösségi média segítségével – beavatkozott az amerikai elnökválasztásba. Egyedül a Cambridge Analytica által megszerzett felhasználói adatokkal mintegy 87 millió szavazó véleményét befolyásolták.
A Facebook, a Twitter és más világcégek a valótlan hírek (fake news) sulykolásával nemcsak a brexitisták véleményét formálták. Egész Európában élen jártak a menekültválság miatti félelemkeltésben is. A brit kilépési döntés mellett az euroszkeptikus jobboldal látványos előretörése Ausztriában vagy Olaszországban is mutatja a veszélyt. A populisták győzelmét természetesen nem Mark Zuckerberg akarja. De a közösségi média ellenőrizetlen hírei mindenütt felerősítik azokat a félelmeket, melyeket a gazdaság globalizációja és a 2008-as válság a veszteseknek okozott. A brit kisvárosi nyugdíjasok vagy a rozsdaövezetek egykori kékgalléros munkavállalói könnyebben elhitték a hazugságot, hogy helyzetük romlásáért az uniós munkavállalók felelősek. Ezért is lehetett hatékony a kilépési kampány, amely a letűnt Brit Birodalom iránt érzett tömeges nosztalgiára épített. Az olasz déli tartományok lakói is a nemzeti nagyságra és az egykori jólétre szavaztak, amikor a migránsozó Liga vagy az Öt Csillag Mozgalom képviselőit támogatták.
Reménykedjünk!
Az Európa-nap ünnep, még akkor is, ha május 9-én sem leszünk jobb helyzetben. Az Emmanuel Macront és Angela Merkelt támogató "polgárok" nem adhatják fel a reményt, hogy az Unió – mostani válságait is legyőzve – épülni fog tovább. Igaz, hogy Németország egyelőre elzárkózik a Macron által javasolt reformoktól, de a tények változatlanul makacs dolgok. Az olasz államadósság mára kritikus szintet ért el, és jelenleg nincs olyan eszköz, amellyel egy kontinensméretű pénzügyi válság kezelhető lenne. Márpedig Olaszország túl nagy ahhoz, hogy csődbe menjen, és Németországnak különösen nem érdeke, hogy a valutaövezet szétessen. Talán nem véletlen, hogy a 2021-2027-re vonatkozó költségvetési javaslatot éppen a napokban szivárogtatták ki a The Financial Timesnak. Európa felelős vezetői már felismerték, hogy a menekültügy világprobléma, amit – kerítések építése helyett – uniós forrásokkal és nemzetközi összefogással kellene kezelni. A dokumentum szerint ezért a kohéziós alapok számottevő részét a pénzügyi válság által leginkább sújtott, illetve a menekülteket befogadó régiókba kell átcsoportosítani. A "jövőfelelős" Európai Bizottság azt is indokoltnak tartaná, hogy e támogatásban csak azok a tagállamok részesüljenek, amelyek megfelelnek a jogállami követelményeknek, és ahol a politikusok az uniós adófizetők pénzét nem lopják el.
Tim Berners-Lee egyébként nemrég, az internet 29. születésnapján nyílt levélben fordult a közvéleményhez, és a világháló szabályozását javasolta. Szerinte a közösségi média jelenlegi üzleti modelljében az óriáscégek csak azért szolgáltatnak "ingyenesen", mert több milliárdnyi személyes adatot (profilt) minden korlátozás nélkül eladhatnak a hirdetőknek. Úgy tűnik, hogy a világméretű küzdelem az öreg kontinensen fog elkezdődni: 2018. május 25-én lép hatályba az EU általános adatvédelmi rendelete (GDPR), ami elvben szankcionálhatóvá teszi az adatgyűjtést, ha arról a felhasználók nem tudnak.
Európa talán mégis ébredezik.
