Kőbányai János: Új korszak delelőjén

Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:20
Fotó: Kisbenedek Attila/AFP

Népvezéreknek, nagy formátumú politikusoknak, hatalom-technikusoknak, ha úgy tetszik diktátoroknak, egyetlen kihívása, vágya, megostromolni-hódítani akart csúcsa van: bekerülni a történelembe. Egy nemzet – ritka esetben a világ – kollektív emlékezetébe.

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

(József Attila: A Dunánál)

Mit járhatott a fejében? Egyáltalán: a szinte könnyes és megrendült mosoly összevibrálását, majd elégedett elrendeződését az arcán vajon nem egy színjáték tartozékának kell-e tekinteni, ami valami igen jelentős határkövet jelölt ki drámai erővel és lecövekeléssel? A mesterségesen késleltetett pillanatot - a türelmetlen órákat – tudatos (manipulált) rendezés művének kell tekinteni, s nem hanyag, a szavazóhelyiségek előre nem látható biztosítása hiányának. E várakoztatást a súlyának megfelelő, fontosabb dimenzió fölvezetésének kell felfogni, s nem választási stikliként. Itt és most ki kellett lépni a szokványos reality show dramaturgiájából, amikor darab ideig tartó százalék-pörgések után alakul ki a végeredmény, s míg megszületik, lehet drukkolni, feszültségben izgulni, mint egy Oscar-díj átadón, ahol ugyan már minden eldőlt, de mégis marad idő az illúziók és vágyak csúcsra járatott kiéléséhez. Ugyanis a jól felismert rendezői utasítás szerint ki kellett várni a bombabiztos végeredményt – mintha egy futballmeccs kezdetén már az eredményjelzőn villogna a gólarány –, hogy olyan erővel sulykolódjon a köztudatba, hogy évtizedekre, évszázadokra megjelölje a perc történelmi jelentőségét.

"Történelem" – ez volt az első reakcióm, amikor megláttam beszédes arcát. Egy időtáv hirtelen korszakká kattanása és kimerevedése. Hiszen ez az önmagát választási eredménynek maszkírozó bejelentés kijelölte, mégpedig visszaható érvénnyel a kezdetét: 2010-et. S a legrövidebben kiszabható végét: 2022-őt, amit én inkább 2026-ra tennék. Hiszen, akárcsak 2014-ben, ma sincs egy jelölt, egy erő (állam- és társadalmi berendezkedésünk játékszabályai szerint: egy párt és vezére), aki/amely potenciális kihívója lehetne a Bálna színpadán 2018. április 8-án este 21.30-kor az arcán a korfordulót megérzékítő férfinak.

Bekerülni a történelembe

Egy-egy történelmi kor századokkal vagy évtizedekkel is behatárolható időt jelenít meg, hiszen a világot, vagy annak csak egy szeletét sajátos társadalmi berendezkedés, progresszív vagy regresszív fejlődés, (kor)hangulat, (kor)szellem jellemzi. Mindez a történelmi korszakra is érvényes, azonban benne az idő kiterjedése zárt. Van kezdete és vége, amit általában akkor lehet megállapítani, ha lezáródott, azaz valamely ok hatására befejeződött, ezért hatásai – politikai és szellemi hullámverései – megszűnnek, s ezután, már mint egy kikristályosodott történelmi tárgyat lehet vizsgálni százféle oldalról, különböző érzelmi és fikciós hozzáállásokból. Fogalma jelzővé, (korszak)meghatározóvá válik. E korszakok – karakterisztikus magyar sajátosságként – személyekről neveztettek el: Horthy- Kádár- s mostantól Orbán-korszak.

Ez volt a mostani választás tétje, s ama kifejezés magyarázata is az arcon, amely nyugtázta a magyar történelembe való bevonulás tényét és mozzanatát. Népvezéreknek, nagy formátumú politikusoknak, hatalom-technikusoknak, ha úgy tetszik: diktátoroknak (ezzel a szóval/fogalommal óvatosan kell bánni) – ugyanis ők is emberek, ezért ebből az aspektusból is érdemes vizsgálni cselekedeteik rugóit – egyetlen kihívása, vágya, megostromolni-hódítani akart csúcsa van: bekerülni a történelembe. Egy nemzet – ritka esetben a világ – kollektív emlékezetébe.

Magyarország (a Magyar Királyság) 1526-ban elvesztette függetlenségét, s csak 1918/19-ben nyerte vissza egy király nélküli királyságban, amelyet 1944 októberéig Horthy Miklós kormányzott, s ezért róla nevezték el a korszakot. Elődje, I. Ferenc József nem válhatott effajta névadóvá, noha 1848 és 1916 között fungált rekord hosszan az első számú magyar közméltóság szerepében. Azonban egy birodalom vezetője lévén inkább a magyar történelemben betöltött szerepe szerint osztható fel az ő ideje, az abszolutizmus, majd az azt követő kiegyezés, s végül a közös Monarchia korára. Ferenc József nem volt magyar, s uralkodása nem igen függött a magyar viszonyoktól, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egy rövid, de annál jelentősebb hatású intervallumát (benne a debreceni trónfosztást és a Függetlenségi Nyilatkozatot) leszámítva a magyar nép nem befolyásolta. Ezért csak a függetlenné vált Magyarországra jellemző, hogy választott, vagy a választás látszatával felruházott – de mindenképpen eltűrt, tehát legitimált - fiairól elnevezett személyek vezetékneveivel szakaszolja – kicsoda? a magyar nép kollektívuma – saját újkori történelmét. Ez bizony – és sajnos ez is a magyar történelem sajátossága – rövid, alig százéves, de két évszázadot összeabroncsozó időfolyam, amire három név jut.

Most, oly frissen Orbáné.

Ha e nevek mögötti hősök társadalmi hátterét megvizsgáljuk, azok le is fedik a magyar nép társadalmi összetevőit – ezeréves dimenzióban. Horthy Miklós a feudális "politikai nemzet", a köznemesség képviselője. (Ha pontos lenne a kollektív emlékezet, akkor Horthy-Bethlen korszaknak illene a teljesítmény alapján nevezni ezt az ellenforradalommal, s apokaliptikus katasztrófával keretezett időt, s akkor – mint azt Romsics Ignác kitűnő elemzése is bizonyítja – a történelmi, sőt az erdélyi arisztokrácia szerepe is kidomborodna a korszak szellemében, nívójában és teljesítményében.)

Forrás: Fortepan/NAGY GYULA

Forrás: Fortepan/NAGY GYULA

Kádár János a proletárság képviselője volt, mégpedig abból a korból, amikor a proletárral adekvát kommunistának lenni, enyhén szólva nem privilegizált helyzetnek számított. Az ő autentikus elbeszélése – ezt majd még felfedezik – sok pozitívumot nyújtott, a demokrácia látszatát is nyíltan bevalló rendszerében. (Megváltó, s népjobbító szándékú zsidó értelmiségieket – Kun Bélát, Rákosi Mátyást – semmi szín, fenyegetettség, nemzetközi helyzet terhe alatt sem tűrt meg maga fölött a magyar nép.)

A népi írók diskurzusa

Orbán Viktor most e kivételes, mert a saját nevével megjelölt pozícióba és a végét illetően még nyitott időbe a magyar népnek a nép-képviseletből és a hatalomból legtovább kizárt, a Szent István-i nagy nemzetszakadás óta szolgasorba vert, majd elviselhetetlenül hosszan – jogilag 1848-ig, gyakorlatilag 1945-ig – a "második jobbágyság" kalodájába kényszerített, a társadalmi piramis legalját alkotó parasztságból érkezett. (Érdemes elolvasni Debreczeni József róla szóló első könyvének bevezető fejezetét.) Vele teljesült be Petőfi, vagy a népi írók nagy álma. (Pl. Németh Lászlóé, aki egy rövid ideig – az Új Szellemi Front kérészéletű időszakában – azt képzelte, hogy Illyés Gyulával és néhány társával beül Gömbös Gyula parlamentjébe.)

Sajnos az irodalmi művek és az irodalmi mozgalmak anyaga még nem képezi a történelemtudomány forrását. Pedig amit majd (most) a történelem emlékezete Orbán-korszakként kartotékol, az a múlt század húszas-harmincas éveiben indult társadalmi erjedés késleltetett folytatása – via NÉKOSZ -, amikor egy új raj, új szellem hódított teret a magyar irodalomban, s a szélesebb diskurzusban: a népi íróké és közönségüké. S most a nagy ismétlésben a fordulat is visszaköszön, amivel az irodalmi és társadalmi mozgalom progresszív kibomlását követően a népi mozgalom fejlődése olyan – szerintem a magyar kultúrára nézve tragikus - irányt vetett, hogy a sui generis első generációs népi értelmiség az akkori elsősorban kulturális, majd politikai erőtérben a polgári (primitivizálva, de szociológiailag hitelesen: zsidó) réteggel és értelmiséggel szemben határozta meg azonosságát. (Az ún. népi-urbánus ellentét még a Kádár-kor uniformizált avarja alatt is izzott és működtek megosztó, szétforgácsoló energiái.) Annak ellenére, hogy éppen a Nyugat és köre fedezték fel, indították el, és támogatták ezt a szerintem nemzetközi összehasonlításban is egyedi írói (azaz politikai) attitűdöt – Szabó Dezsőtől Németh Lászlóig, Erdélyi Józseftől Sértő Kálmánig. (Németh Lászlónak volt annyi józansága, hogy amikor a Nyugat mintájára, de monopóliuma megtörésére a népiek folyóiratot indítottak - az 1934-38 közötti Választ -, a szerkesztő Gulyás Pállal folytatott vitájában ragaszkodott ahhoz, hogy zsidók is szerepeljenek a szerzők között, mert nélkülük folyóiratot csinálni nonszensz és bukásra ítélt. Sőt: egy-két viharosan összerakott szám után, ugyan a legkevésbé zsidós, de azért Balfon elpusztított szerkesztővel, Sárközi Györggyel tudták csak fönntartani szellemi fórumukat.)

Érdemes megvizsgálni nemcsak a Fideszt 30 éven keresztül vezető politikus életét és karrierje indulását, hanem a társaiét is. Sőt az évről évre fölnevelt és csatasorba állított fiatalabbakét is, mely egészséges rotációs jelenség csak az ő oldalukon figyelhető meg. Az alapítók egyetemi kollégiumból indultak – a vidéki fiúk hagyományos csoportosulási helyéről. (Ha kiszólhatok egy zárójel erejéig, apámnak köszönhetem életem és szellemi irányultságom legfontosabb fordulatát. A "zsidó gyereket be kell ojtani, mint a szőlőt a magyar nép törzsébe" felkiáltással némi protekció igénybevételével kicsapott a kalocsai Hunyadi János Fiúkollégiumba, falusi és tanyasi parasztgyerekek közé, akikből olyan értelmiségiek váltak, mint szobatársam, a homokmégyi Romsics Ignác, s noha onnan két év múlva megszöktem – mert Pesten beatzenekarok kezdtek játszani –, ott szerzett szemléletemmel jobban megértem a nyelvet, amely sikerrel tudja megszólítani – választási kifejezéssel: mozgósítani – a magyar nép e közel ezer éven keresztül alávetett osztályát.)

A népi mozgalom nagy és egyedi, ezért lefordíthatatlan műfaji eredménye a Kádár-korszak másodvirágzása után sajnos nem folytatódó szociográfiákból, leginkább a Puszták népéből, és Kovács Imre A néma forradalomjából kiderült, hogy ez a kereszténység felvételének véres harcaiban – külföldi segítséggel – hosszú évszázadokra szolgaságba vert osztály, mely tömeges felszabadulását a Rákosi-korszaknak köszönheti (erről Csoóri Sándor, mamám egykori évfolyamtársa a Lenin Intézetben, sokat tudott volna mesélni), nem a "Röpülj páva" romantika, hanem számtalan szenvedés, létalatti szintre szorítottság, s nem különben az idegenektől szűkölő félelem traumatikus hordozója.

Ezekből ered a görcsös bezárkózottság, s bizalomhiány, ami leginkább az őket felemelő kézzel szembeni engesztelhetetlen gyűlölettel párosul. Némi joggal hiszen, hogyan, milyen alapon lehet valaki abban a helyzetben, hogy az "alávetett" fölött álljon, s ezzel módjában legyen támogatni, segíteni őt? Ugyanis ennek az alapja csak a társadalmi igazságtalanság lehet: a "társadalmi munkamegosztásban" elfoglalt ellentétes/ellenséges pozíció. Orbánt nem csak Soros György támogatta, a március 15-i beszédében kiemelt, a bensőséges kapcsolatot lemeztelenítő "Gyuri bácsi" - e tudatalatti, freudi elszólást beszédíró nem adhatta szájába –, de például egy ideig Kis János, az SZDSZ alapító-elnöke is. Az évszázados kisemmizettség fordult gyors és mohó kapzsiságba-korrupcióba, amely kiütközik a már rendszernek elkönyvelhető társadalmi felépítményben.

Meghaladni az Orbán-rendszert

A Horthy-korszak vége, s a Rákosi-korszak, mint halálos gyűrű roppantotta össze a magyar társadalom gyenge, többfázisú késésekkel küzdő szerves egészét. A zsidó polgárság, majd a németek (a sváb parasztpolgárság) elpusztítása és kiűzése, valamint a régi rendszer vagyonosainak "kitelepítése" megszüntette a közeget, amely innovatív ellensúlyt, hatásrendszert tudott volna nyújtani az alapvetően agrárnépességű, a feudális kereteket 1945-ig őrző többségi társadalom számára a Kádár-rendszerben megvalósuló "csökkentett habzású" és lehetőségű felemelkedése során. (Meggyőződésem, nincs az a külföldi hatalom, amely végre tudta volna hajtani az ország szovjetizálását, ha ezek a rétegek a helyükön maradhattak volna, ahogyan Ausztriában.)

Mindezek a mély-áramlatok és összefüggések, még nehezen láthatóak a frusztrált egymásra mutogatások, vagy a lelkes tüntetések petárda-felhői mögül. Az elmúlt négy és nyolc év társadalmi diskurzusaiból is hiányozott a szaktudományi pandantoknak és tanulságoknak a köz(diskurzus) számára való lefordítása és becsatornázása. Minden bizonnyal ezért sem teremhetett az ellenzéki pártoknak annyicska programja, amely nemhogy a győzelemhez, hanem akár a választásokon való elinduláshoz is elégséges lett volna. Olyan program kidolgozása – lehet: a fából vaskarika kívánalma ez -, amely valahogy virtuálisan próbált volna kapcsolódni, ráépíteni az elpusztított-elűzött (emigrációba kényszerített) rétegek nem fizikai, de szellemi hagyományaira.

Régi mantra, hogy ehhez fel kellene tárni, ezek a rétegek miért - mert nem külső hatalmak nyomására - "szántattak ki” innen, oly sajátos (Pap Károly kifejezésével "öngyilkos") önkezűséggel. A költő egykor közhellyé koptatott, de a felejtéssel újra releváns szavaival: "Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. / (...) A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés."

József Attila 1936-ban megfogalmazott, és földerengeni prófétált béke-víziójának bekövetkezte, most, 2018 tavaszán sem került közelebb, mert a munkához még nem fogott hozzá senki. Itt az idő hozzáfogni! Szerintem erre nem csak jó alkalom, de - mivel nincs más lehetőség - az egyedüli értelmesen eltöltött idő záloga is az elkövetkezendő négy-nyolc év az Orbán-rendszer valamilyen módon való meghaladásáig. (A bukás mindig katasztrófákkal, tektonikus ütközésekkel jár, ezért nem okos ezt kívánni.) Olyan szellemi emigrációban (hogy belső vagy külső, egyre megy - kávéház, könyvtár, s a mindezeket helyettesítő, vagy ezekre rásegítő internet mindenütt van), amely a kultúra és története magaslataira vonul erőt, példát, tanulságot gyűjteni és ebből programot akkumulálni a társadalmi béke megteremtéséhez – lehetőleg minden nemzetközi hatástól függetlenül. Ha a balliberálisok és jobbikosok közeledése nem elvtelen, s leginkább anarchiába torkoló politikai alkukra, tüntetésekre korlátozódik, hanem a kultúra médiumán feltárulkozó, kibeszélő, traumaoldó párbeszédre, az biztató indulás lehet.

Hiszen csak a társadalmi, s benne a történelmi békéből sugározhat fel a következő – s remélhetőleg nem egy névhez kötött – korszak hajnala.

Márton László: Brüsszel visszaüzen

Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:17
Fotó: Szalmás Péter

Hol van már a tavalyi hó ? Sokan azt hiszik, nyom nélkül olvad el, de tévednek. Orbán Viktor tíz-egynéhány évvel ezelőtt magára osztotta a rossz fiú szerepét és a jelek szerint úgy véli, legújabb csínyei elfedik majd a régebbieket.

Ki emlékszik már a Nemzetközi Valutaalap (IMF) "elzavarására"? Ha más nem, az Államadósság Kezelő Központ biztosan. Azóta két-három-négy százalékkal magasabb kamatot fizetünk a szabadpiacon felvett kölcsönökért. Ki emlékszik a "Brüsszelnek üzenjük" kezdetű kampánysorozatra? Brüsszel ugyan a szemöldökét se húzta fel, de a kétfarkúak pártja válaszolt helyette: a Manneken Pis fényképével. Az Európai Bizottságot "egy vidéki kóceráj vezetésére" is alkalmatlannak minősítő Orbán-mondatot sem méltatta válaszra se Barroso, se utódja, Juncker.

Magyarország az Európai Unió lakosságának két százalékát képviseli, az összterméknek (GDP) pedig kevesebb, mint egy százalékát. Lehetne hasonlatokat idézni az ordító egérről, a légy és az elefánt szerelmi együttlétéről, stb. De minek ? Volt persze idő, történelmi mércével néhány másodperc, amikor számítottunk és akkor a hülyék úgy képzelték, mi vagyunk a világ közepe, de azután a dolgok visszarendeződtek természetes helyzetükbe. Azután 1989-től volt majdnem egy teljes évtized, amikor ugyan senki sem hitte, hogy nélkülünk megáll az időkerék, de az új Európa tervezői velünk is számoltak.

Tartok tőle, ez az idő is elmúlt. Nyugat-Európában, bármilyen oldalon állnak a politikai döntéshozók, közömbös számukra, hogy a legutóbbi választások mennyire voltak szabadok és tisztességesek. Magam is meglepődtem, amikor az elnöki interjúban elhangzott Orbán Viktor neve. Macron ebben a háromórás kérdés-ostromban is nyugodt és friss maradt, csak annyit mondott: aki nem tart velünk, a periférián marad. A baljós félmondat pontosan jelzi Orbán és az általa kormányzott ország súlyát, a jelent és a jövőt.

Fotó: Szalmás Péter

Fotó: Szalmás Péter

Brüsszel most kétszer is visszaüzent, egy félmondat erejéig: a következő hétéves költségvetésben a Kelet-Közép-Európának szánt támogatások csökkenek. Hozzátették, hogy az emberi jogokat, a parlamenti demokrácia szabályait megvető, a közös gondokból, így a menekültek elosztásából részt nem vállaló országok a csökkentett összeg további csökkentésére számíthatnak. Néhány nappal később Magyarország megvétózta az Európa-Afrika konferencián elfogadásra javasolt nyilatkozat szövegét. A tárgyalás nagyköveti szinten folyt, a résztvevők tiltakozása olyan határozott volt, amit a diplomácia szabályai megengednek.

Orbán nem csak a belülről elhangzó legenyhébb kritikát képtelen elviselni, de az ország külpolitikáját képviselni hivatott diplomatákat agresszív, gyakran a kocsmai garázdák nyelvezetének használatára kényszeríti. Így tettek az első, magyar helyzettel foglalkozó Tavares-jelentés esetében, most az újabb elemzés holland szerzőjével (Judith Sargentini - a szerk.) feleselnek hasonló stílusban. A miniszterelnök valószínűleg arra számít, hogy Brüsszelben majd megszokják, és ez is következmény nélkül marad.

Nagyot téved, de a következményeket természetesen nem ő és modorát híven utánzó külügyminisztere fogja elviselni. Jóstehetség híján is megkockáztatnám, hogy Brüsszel malmai lassan őrölnek. Az Európai Unió nem angyalok kongregációja, ha az orbáni politika eddig sok mindent megúszott, annak legfőbb oka, hogy a tagországok többsége ellen folyik apróbb, vagy fontosabb ügyben eljárás. A számtalan ellenünk indított eljárás végéhez közeledik és "Brüsszel" benyújtja a számlát; a mennyiség minőségi változást hoz, nem a mi javunkra.

Akik akár eredetiben, akár sajtó-összefoglalókban látják, mi jelenik meg rólunk Európában (vagy az Egyesült Államokban) érzékelhetik a csodálkozásból a helytelenítésig, onnan az egyre keményebb elítélésig terjedő hangulat változását. Néhány hónappal ezelőtt a lapok az Európai Uniót keletről fenyegető veszélyről cikkeztek, ma már befejezett tényként kezelik, hogy Magyarország és valamivel kisebb mértékben Lengyelország is kívül került a közös értékrenden. Eddig átvették az Orbán által alkotott illiberális demokrácia kifejezést, valamint az autokrata, maffiaállam jelzőket. Mérsékelt jobbközépnek tartott lapok ma már a fasizmus felidézésétől sem riadnak vissza.

Értelmetlen azon elmélkedni, melyik jelző írja le pontosabban a helyzetet, ki túloz, ki túl visszafogott. Brüsszelben, mint másutt, természetesen nem az újságcikkek alakítják a politikát, a döntéshozók mindig több forrásra támaszkodhatnak. De a közvélemény jelzéseire figyelnek. Szándékosan Magyar-és Lengyelországot írtam, nem magyarokat és lengyeleket. A nyugat-európai közvélemény azonban érzéketlen az ilyen finomságokra, számára a magyarok ismét hatalomba szavazták saját elnyomóikat, pedig ezúttal se nyugatról, se keletről nem fenyegetett külső kényszer.

Az ellenzék csúfos veresége után terjedőben a fatalizmus – amelyet nyilván Orbán maga táplál – miszerint minden, ami történik sorsszerű, a Fidesz hatalmát se választás, se külső nyomás nem inghatja meg.

A történet azonban másról szól. Volt egy pont – legalább egy! –, ahol Orbán meghátrálásra kényszerült. Amikor a halálbüntetés visszaállításával játszadozva próbált magának új szavazókat szerezni, Brüsszel egy tőmondatban közölte: a halálbüntetés bevezetésének napján Magyarország uniós tagsága megszűnik.

Ma még senki sem határozta meg egyértelműen, hol húzódik a drótkerítés, amelyet tilos átlépni, de nyilvánvaló, hogy létezik és ha bármelyik tagország átlépi, az Európai Unió – már csak önvédelemből is – brutálisan válaszol. Óva intenék attól, hogy a Brexit lassú és mindent összevetve békés folyamatából bárki téves következtetéseket vonjon le.

Orbánék elköltöztették a parlament szomszédságából Károlyi Mihály szobrát és visszaállították Tisza István emlékművét. Emlékeztessen ez a monstrum arra, hogy a magyar uralkodó osztályok kétszer keveredtek hadba a fél világgal – a világ fejlettebb, erősebb felével. Ha a sok lehetséges forgatókönyv közül ezúttal a legrosszabb valósul meg, végső soron mindegy, hogy Orbán vezeti ki balga népét az Unióból, vagy Brüsszel mutatja, a tőle megszokott udvarisággal, merre a kijárat – az eredmény egy harmadik Trianonnal ér fel.

Oszt jóestét.

Kácsor Zsolt: Boldog szomorú tárca

Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:15
Közös fotón (szelfin) is szerepelhetne a már felnőtt Kosztolányi az öreg Jókai Mórral és az örök fiatal Mikszáth Kálmánnal - Nép

Akadt a minap két nyugodt, magányos, meditatív órám az évek óta tartó hajszában, mert ültem a kiürített albérletemben, és a költöztetőket vártam, de éppen két órát késtek, nem délután kettőre jöttek, ahogy ígérték, hanem négyre – türelmesen üldögéltem hát a könyvekkel teli dobozok, ruhákkal megpakolt zsákok, becsomagolt festmények, rézkarcok és személyre szabott Tettamanti-képek között, azaz körülöttem hevert az összes fontos evilági vagyontárgyam, volt időm gondolkodni, hogy vajon hová is jutottunk, magyarok. Könyvek, festmények, grafikák, egy Tánách, egy laptop, egy parányi szoba, csak ennyi, nekem ennyi elég a túléléshez – de nem tudom, hogy velünk mi lesz, magyarok. Igaza volt Spiró Györgynek, amikor a Népszavának azt mondta: ez most megint a török kor. Jókor mondta. Április 8-án harmadjára is az az országos döntés született, hogy saját magunk törökjei leszünk. Akár tizenöt évig fog tartani, akár százötvenig, nem lesz rá mentség. Hiszen mi magunk hívtuk meg a padisahot, hogy foglalja el Budát. Ezt is túl fogjuk élni, hadd tegyem hozzá. De nekem könnyű, a zseniális Kosztolányit olvasom, és van kenyerem, borom is van, van gyermekem és nincs feleségem, szívem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem, és ha járok a bús Budapesten, nem tudnak egész idegennek.

A költöztetőkre várva Kosztolányit olvasni nem csak azért jó, mert a nyelve olyan modern, hogy föl sem tűnik az a száz év, ami közben eltelt. Pedig gondoljunk csak bele: holott nem is egy nyelven írtak, akár közös fotón is szerepelhetne a már felnőtt Kosztolányi az öreg Jókai Mórral és az örök fiatal Mikszáth Kálmánnal. Egymás mellé állhatnának egy közös szelfire, pedig Jókai és Mikszáth már-már középkor (na jó, túlzok), Kosztolányi meg már-már XXI. század (na jó, megint túlzok). Szóval miért is jó ismerni Kosztolányit, mármint az írásain túl? Hát azért, kedves magyarok, pardon, kedves törökök, mert ha Kosztolányi ma élne, megint olyan szélsőjobbos volna, mint valaha, sőt, a Magyar Időkben vagy a Magyar Hírlapban akár saját rovatot is kapna – miképpen kapott is a Tanácsköztársaság után, amikor a hírhedten antiszemita Pardon rovatot vezette. A fasizmus és Mussolini iránti lelkesedése is közismert. Szóval a költöztetőkre várva Kosztolányit olvastam, és arra figyelmeztettem magamat, hogy nem kell mindig heveskedni. Mit érdekel engem, hogy ki kicsoda, s miféle rovatot vezetett? Tudok róla, ez a fontos. Mit érdekel, hogy azt a szépséges nevét olyan könyvhöz adta, amelynek bevezetőjét őfőméltósága vitéz nagybányai Horthy Miklós írta? Forrófejűn ítélkezni, ledorongolni, a saját magunk morális elveit másokon számon kérni nem kell. Tessék Kosztolányi Dezsőt olvasni, és arra az örömre gondolni, amit ma áraszt.

Így vártam a költöztetőkre, akik elvittek messzire: Budáról át Pestre, a XI. kerületből éppen az ellenkezőjébe: a IX.-be. Négy órakor egy ötvenes ember jött egy huszonéves fiúval. Később kiderült, hogy az ötvenes ember igazából majdnem 70, a huszonéves meg elmúlt 30. Csak hát elég jó kondiban vannak. 1500 forintot kap egy rakodó egy órára, de ha emeleti a fuvar, és nincsen lift, akkor elképzelhető a felár. A csaknem 70 éves ember volt a főnök. A 30-as fiú már 12 éve költöztet, de ez csak a másodállása, egyébként autószerelő. Csak abból nem tud megélni. Napközben a műhelyben hajt, amikor pihennie kellene, akkor meg költöztet. Nem volt jókedvű. De az ötvenes ember, aki igazából majdnem 70 volt, vidámnak tűnt, s amikor szétnézett a kiürített lakásban, megcsillant a szeme: csak ennyi? Ennyi mondtam, ennyim van, szerintem nekem ennyi elég. Más nem kell, több nem kell. Aztán azt kérdezte: ha jól emlékszem, a Lottóházba megyünk, ugye? Igen, bólintottam, hátha szerencsém lesz. Segítettem nekik rakodni, nagyon profik voltak, de nem bírtam nézni, hogy ők cipekednek, én meg csak bámészkodom. Különben is, mit nézzek e földön, az ürességet? A kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón? A kincset, ami nincs meg?

Pakoltam én is a semmit, s eszembe jutott, hogy tán én is megkapom a magam 1500 forintját. Azt mondták, hogy a teherautó egy órára 4500 forint. Megvoltunk 1,5-2 óra alatt, magamban kiszámoltam hát, hogy ez tehát 9000 forint lesz, plusz a két rakodó bére két órára 6000, az összesen 15 ezer. Meg voltam elégedve. Gyors, pontos, szakszerű munka. S milyen jól elbeszélgettünk közben. Kérdezték, amikor mentünk át a Duna fölött, hogy mivel foglalkozom, mire mondtam, hogy boldog, szomorú tárcákat írok lapoknak. Rá is kérdeztek, hogy mennyit kapok egy ilyen tárcáért, mire mondtam, hogy 8 ezer forintot. S hogy mennyi idő alatt írom meg? Félóra, egy óra, válaszoltam, de előtte ki kell találni. A 30 éves fiú, aki óránként csak 1500 forintot kap, az én 8 ezer forintom hallatán keserűen összepréselte a száját. Nem szólt. Gondoljátok meg, ti nagyurak.

A számla végül persze 23 ezer lett. De nem szóltam. Még ki tudtam fizetni. Búcsúzóul a majdnem 70 éves ember kérdezte meg, hogy miről írok legközelebb, az életről?

Mit is mondtam volna?

Nem. Nem arról.

Éppen az ellenkezőjéről.

Szerző