Kőbányai János: Új korszak delelőjén

Publikálás dátuma
2018.05.05 09:20
Fotó: Kisbenedek Attila/AFP
Fotó: /

Népvezéreknek, nagy formátumú politikusoknak, hatalom-technikusoknak, ha úgy tetszik diktátoroknak, egyetlen kihívása, vágya, megostromolni-hódítani akart csúcsa van: bekerülni a történelembe. Egy nemzet – ritka esetben a világ – kollektív emlékezetébe.

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

(József Attila: A Dunánál)

Mit járhatott a fejében? Egyáltalán: a szinte könnyes és megrendült mosoly összevibrálását, majd elégedett elrendeződését az arcán vajon nem egy színjáték tartozékának kell-e tekinteni, ami valami igen jelentős határkövet jelölt ki drámai erővel és lecövekeléssel? A mesterségesen késleltetett pillanatot - a türelmetlen órákat – tudatos (manipulált) rendezés művének kell tekinteni, s nem hanyag, a szavazóhelyiségek előre nem látható biztosítása hiányának. E várakoztatást a súlyának megfelelő, fontosabb dimenzió fölvezetésének kell felfogni, s nem választási stikliként. Itt és most ki kellett lépni a szokványos reality show dramaturgiájából, amikor darab ideig tartó százalék-pörgések után alakul ki a végeredmény, s míg megszületik, lehet drukkolni, feszültségben izgulni, mint egy Oscar-díj átadón, ahol ugyan már minden eldőlt, de mégis marad idő az illúziók és vágyak csúcsra járatott kiéléséhez. Ugyanis a jól felismert rendezői utasítás szerint ki kellett várni a bombabiztos végeredményt – mintha egy futballmeccs kezdetén már az eredményjelzőn villogna a gólarány –, hogy olyan erővel sulykolódjon a köztudatba, hogy évtizedekre, évszázadokra megjelölje a perc történelmi jelentőségét.

"Történelem" – ez volt az első reakcióm, amikor megláttam beszédes arcát. Egy időtáv hirtelen korszakká kattanása és kimerevedése. Hiszen ez az önmagát választási eredménynek maszkírozó bejelentés kijelölte, mégpedig visszaható érvénnyel a kezdetét: 2010-et. S a legrövidebben kiszabható végét: 2022-őt, amit én inkább 2026-ra tennék. Hiszen, akárcsak 2014-ben, ma sincs egy jelölt, egy erő (állam- és társadalmi berendezkedésünk játékszabályai szerint: egy párt és vezére), aki/amely potenciális kihívója lehetne a Bálna színpadán 2018. április 8-án este 21.30-kor az arcán a korfordulót megérzékítő férfinak.

Bekerülni a történelembe

Egy-egy történelmi kor századokkal vagy évtizedekkel is behatárolható időt jelenít meg, hiszen a világot, vagy annak csak egy szeletét sajátos társadalmi berendezkedés, progresszív vagy regresszív fejlődés, (kor)hangulat, (kor)szellem jellemzi. Mindez a történelmi korszakra is érvényes, azonban benne az idő kiterjedése zárt. Van kezdete és vége, amit általában akkor lehet megállapítani, ha lezáródott, azaz valamely ok hatására befejeződött, ezért hatásai – politikai és szellemi hullámverései – megszűnnek, s ezután, már mint egy kikristályosodott történelmi tárgyat lehet vizsgálni százféle oldalról, különböző érzelmi és fikciós hozzáállásokból. Fogalma jelzővé, (korszak)meghatározóvá válik. E korszakok – karakterisztikus magyar sajátosságként – személyekről neveztettek el: Horthy- Kádár- s mostantól Orbán-korszak.

Ez volt a mostani választás tétje, s ama kifejezés magyarázata is az arcon, amely nyugtázta a magyar történelembe való bevonulás tényét és mozzanatát. Népvezéreknek, nagy formátumú politikusoknak, hatalom-technikusoknak, ha úgy tetszik: diktátoroknak (ezzel a szóval/fogalommal óvatosan kell bánni) – ugyanis ők is emberek, ezért ebből az aspektusból is érdemes vizsgálni cselekedeteik rugóit – egyetlen kihívása, vágya, megostromolni-hódítani akart csúcsa van: bekerülni a történelembe. Egy nemzet – ritka esetben a világ – kollektív emlékezetébe.

Magyarország (a Magyar Királyság) 1526-ban elvesztette függetlenségét, s csak 1918/19-ben nyerte vissza egy király nélküli királyságban, amelyet 1944 októberéig Horthy Miklós kormányzott, s ezért róla nevezték el a korszakot. Elődje, I. Ferenc József nem válhatott effajta névadóvá, noha 1848 és 1916 között fungált rekord hosszan az első számú magyar közméltóság szerepében. Azonban egy birodalom vezetője lévén inkább a magyar történelemben betöltött szerepe szerint osztható fel az ő ideje, az abszolutizmus, majd az azt követő kiegyezés, s végül a közös Monarchia korára. Ferenc József nem volt magyar, s uralkodása nem igen függött a magyar viszonyoktól, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egy rövid, de annál jelentősebb hatású intervallumát (benne a debreceni trónfosztást és a Függetlenségi Nyilatkozatot) leszámítva a magyar nép nem befolyásolta. Ezért csak a függetlenné vált Magyarországra jellemző, hogy választott, vagy a választás látszatával felruházott – de mindenképpen eltűrt, tehát legitimált - fiairól elnevezett személyek vezetékneveivel szakaszolja – kicsoda? a magyar nép kollektívuma – saját újkori történelmét. Ez bizony – és sajnos ez is a magyar történelem sajátossága – rövid, alig százéves, de két évszázadot összeabroncsozó időfolyam, amire három név jut.

Most, oly frissen Orbáné.

Ha e nevek mögötti hősök társadalmi hátterét megvizsgáljuk, azok le is fedik a magyar nép társadalmi összetevőit – ezeréves dimenzióban. Horthy Miklós a feudális "politikai nemzet", a köznemesség képviselője. (Ha pontos lenne a kollektív emlékezet, akkor Horthy-Bethlen korszaknak illene a teljesítmény alapján nevezni ezt az ellenforradalommal, s apokaliptikus katasztrófával keretezett időt, s akkor – mint azt Romsics Ignác kitűnő elemzése is bizonyítja – a történelmi, sőt az erdélyi arisztokrácia szerepe is kidomborodna a korszak szellemében, nívójában és teljesítményében.)

Forrás: Fortepan/NAGY GYULA

Forrás: Fortepan/NAGY GYULA

Kádár János a proletárság képviselője volt, mégpedig abból a korból, amikor a proletárral adekvát kommunistának lenni, enyhén szólva nem privilegizált helyzetnek számított. Az ő autentikus elbeszélése – ezt majd még felfedezik – sok pozitívumot nyújtott, a demokrácia látszatát is nyíltan bevalló rendszerében. (Megváltó, s népjobbító szándékú zsidó értelmiségieket – Kun Bélát, Rákosi Mátyást – semmi szín, fenyegetettség, nemzetközi helyzet terhe alatt sem tűrt meg maga fölött a magyar nép.)

A népi írók diskurzusa

Orbán Viktor most e kivételes, mert a saját nevével megjelölt pozícióba és a végét illetően még nyitott időbe a magyar népnek a nép-képviseletből és a hatalomból legtovább kizárt, a Szent István-i nagy nemzetszakadás óta szolgasorba vert, majd elviselhetetlenül hosszan – jogilag 1848-ig, gyakorlatilag 1945-ig – a "második jobbágyság" kalodájába kényszerített, a társadalmi piramis legalját alkotó parasztságból érkezett. (Érdemes elolvasni Debreczeni József róla szóló első könyvének bevezető fejezetét.) Vele teljesült be Petőfi, vagy a népi írók nagy álma. (Pl. Németh Lászlóé, aki egy rövid ideig – az Új Szellemi Front kérészéletű időszakában – azt képzelte, hogy Illyés Gyulával és néhány társával beül Gömbös Gyula parlamentjébe.)

Sajnos az irodalmi művek és az irodalmi mozgalmak anyaga még nem képezi a történelemtudomány forrását. Pedig amit majd (most) a történelem emlékezete Orbán-korszakként kartotékol, az a múlt század húszas-harmincas éveiben indult társadalmi erjedés késleltetett folytatása – via NÉKOSZ -, amikor egy új raj, új szellem hódított teret a magyar irodalomban, s a szélesebb diskurzusban: a népi íróké és közönségüké. S most a nagy ismétlésben a fordulat is visszaköszön, amivel az irodalmi és társadalmi mozgalom progresszív kibomlását követően a népi mozgalom fejlődése olyan – szerintem a magyar kultúrára nézve tragikus - irányt vetett, hogy a sui generis első generációs népi értelmiség az akkori elsősorban kulturális, majd politikai erőtérben a polgári (primitivizálva, de szociológiailag hitelesen: zsidó) réteggel és értelmiséggel szemben határozta meg azonosságát. (Az ún. népi-urbánus ellentét még a Kádár-kor uniformizált avarja alatt is izzott és működtek megosztó, szétforgácsoló energiái.) Annak ellenére, hogy éppen a Nyugat és köre fedezték fel, indították el, és támogatták ezt a szerintem nemzetközi összehasonlításban is egyedi írói (azaz politikai) attitűdöt – Szabó Dezsőtől Németh Lászlóig, Erdélyi Józseftől Sértő Kálmánig. (Németh Lászlónak volt annyi józansága, hogy amikor a Nyugat mintájára, de monopóliuma megtörésére a népiek folyóiratot indítottak - az 1934-38 közötti Választ -, a szerkesztő Gulyás Pállal folytatott vitájában ragaszkodott ahhoz, hogy zsidók is szerepeljenek a szerzők között, mert nélkülük folyóiratot csinálni nonszensz és bukásra ítélt. Sőt: egy-két viharosan összerakott szám után, ugyan a legkevésbé zsidós, de azért Balfon elpusztított szerkesztővel, Sárközi Györggyel tudták csak fönntartani szellemi fórumukat.)

Érdemes megvizsgálni nemcsak a Fideszt 30 éven keresztül vezető politikus életét és karrierje indulását, hanem a társaiét is. Sőt az évről évre fölnevelt és csatasorba állított fiatalabbakét is, mely egészséges rotációs jelenség csak az ő oldalukon figyelhető meg. Az alapítók egyetemi kollégiumból indultak – a vidéki fiúk hagyományos csoportosulási helyéről. (Ha kiszólhatok egy zárójel erejéig, apámnak köszönhetem életem és szellemi irányultságom legfontosabb fordulatát. A "zsidó gyereket be kell ojtani, mint a szőlőt a magyar nép törzsébe" felkiáltással némi protekció igénybevételével kicsapott a kalocsai Hunyadi János Fiúkollégiumba, falusi és tanyasi parasztgyerekek közé, akikből olyan értelmiségiek váltak, mint szobatársam, a homokmégyi Romsics Ignác, s noha onnan két év múlva megszöktem – mert Pesten beatzenekarok kezdtek játszani –, ott szerzett szemléletemmel jobban megértem a nyelvet, amely sikerrel tudja megszólítani – választási kifejezéssel: mozgósítani – a magyar nép e közel ezer éven keresztül alávetett osztályát.)

A népi mozgalom nagy és egyedi, ezért lefordíthatatlan műfaji eredménye a Kádár-korszak másodvirágzása után sajnos nem folytatódó szociográfiákból, leginkább a Puszták népéből, és Kovács Imre A néma forradalomjából kiderült, hogy ez a kereszténység felvételének véres harcaiban – külföldi segítséggel – hosszú évszázadokra szolgaságba vert osztály, mely tömeges felszabadulását a Rákosi-korszaknak köszönheti (erről Csoóri Sándor, mamám egykori évfolyamtársa a Lenin Intézetben, sokat tudott volna mesélni), nem a "Röpülj páva" romantika, hanem számtalan szenvedés, létalatti szintre szorítottság, s nem különben az idegenektől szűkölő félelem traumatikus hordozója.

Ezekből ered a görcsös bezárkózottság, s bizalomhiány, ami leginkább az őket felemelő kézzel szembeni engesztelhetetlen gyűlölettel párosul. Némi joggal hiszen, hogyan, milyen alapon lehet valaki abban a helyzetben, hogy az "alávetett" fölött álljon, s ezzel módjában legyen támogatni, segíteni őt? Ugyanis ennek az alapja csak a társadalmi igazságtalanság lehet: a "társadalmi munkamegosztásban" elfoglalt ellentétes/ellenséges pozíció. Orbánt nem csak Soros György támogatta, a március 15-i beszédében kiemelt, a bensőséges kapcsolatot lemeztelenítő "Gyuri bácsi" - e tudatalatti, freudi elszólást beszédíró nem adhatta szájába –, de például egy ideig Kis János, az SZDSZ alapító-elnöke is. Az évszázados kisemmizettség fordult gyors és mohó kapzsiságba-korrupcióba, amely kiütközik a már rendszernek elkönyvelhető társadalmi felépítményben.

Meghaladni az Orbán-rendszert

A Horthy-korszak vége, s a Rákosi-korszak, mint halálos gyűrű roppantotta össze a magyar társadalom gyenge, többfázisú késésekkel küzdő szerves egészét. A zsidó polgárság, majd a németek (a sváb parasztpolgárság) elpusztítása és kiűzése, valamint a régi rendszer vagyonosainak "kitelepítése" megszüntette a közeget, amely innovatív ellensúlyt, hatásrendszert tudott volna nyújtani az alapvetően agrárnépességű, a feudális kereteket 1945-ig őrző többségi társadalom számára a Kádár-rendszerben megvalósuló "csökkentett habzású" és lehetőségű felemelkedése során. (Meggyőződésem, nincs az a külföldi hatalom, amely végre tudta volna hajtani az ország szovjetizálását, ha ezek a rétegek a helyükön maradhattak volna, ahogyan Ausztriában.)

Mindezek a mély-áramlatok és összefüggések, még nehezen láthatóak a frusztrált egymásra mutogatások, vagy a lelkes tüntetések petárda-felhői mögül. Az elmúlt négy és nyolc év társadalmi diskurzusaiból is hiányozott a szaktudományi pandantoknak és tanulságoknak a köz(diskurzus) számára való lefordítása és becsatornázása. Minden bizonnyal ezért sem teremhetett az ellenzéki pártoknak annyicska programja, amely nemhogy a győzelemhez, hanem akár a választásokon való elinduláshoz is elégséges lett volna. Olyan program kidolgozása – lehet: a fából vaskarika kívánalma ez -, amely valahogy virtuálisan próbált volna kapcsolódni, ráépíteni az elpusztított-elűzött (emigrációba kényszerített) rétegek nem fizikai, de szellemi hagyományaira.

Régi mantra, hogy ehhez fel kellene tárni, ezek a rétegek miért - mert nem külső hatalmak nyomására - "szántattak ki” innen, oly sajátos (Pap Károly kifejezésével "öngyilkos") önkezűséggel. A költő egykor közhellyé koptatott, de a felejtéssel újra releváns szavaival: "Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. / (...) A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés."

József Attila 1936-ban megfogalmazott, és földerengeni prófétált béke-víziójának bekövetkezte, most, 2018 tavaszán sem került közelebb, mert a munkához még nem fogott hozzá senki. Itt az idő hozzáfogni! Szerintem erre nem csak jó alkalom, de - mivel nincs más lehetőség - az egyedüli értelmesen eltöltött idő záloga is az elkövetkezendő négy-nyolc év az Orbán-rendszer valamilyen módon való meghaladásáig. (A bukás mindig katasztrófákkal, tektonikus ütközésekkel jár, ezért nem okos ezt kívánni.) Olyan szellemi emigrációban (hogy belső vagy külső, egyre megy - kávéház, könyvtár, s a mindezeket helyettesítő, vagy ezekre rásegítő internet mindenütt van), amely a kultúra és története magaslataira vonul erőt, példát, tanulságot gyűjteni és ebből programot akkumulálni a társadalmi béke megteremtéséhez – lehetőleg minden nemzetközi hatástól függetlenül. Ha a balliberálisok és jobbikosok közeledése nem elvtelen, s leginkább anarchiába torkoló politikai alkukra, tüntetésekre korlátozódik, hanem a kultúra médiumán feltárulkozó, kibeszélő, traumaoldó párbeszédre, az biztató indulás lehet.

Hiszen csak a társadalmi, s benne a történelmi békéből sugározhat fel a következő – s remélhetőleg nem egy névhez kötött – korszak hajnala.

2018.05.05 09:20

Két szem tabletta hiúságra

Publikálás dátuma
2018.11.18 17:21
A SZERZŐ - „Minden mű végső soron rafinált magamutogatás”
Fotó: /
Egyszer baráti körben megkérdeztem, hogy mit gondolnak, mi az íróember legmakacsabb betegsége. Sokan az ülő életmóddal kapcsolatos nyavalyákat kezdték sorolni, anyagcserezavarokat, rákféléket, majd jöttek a keringési rendellenességek, mindenféle finom és elegáns kórok, amelyek puha macskaléptekkel viszik el a szerzőt. De nem, én nem erre gondoltam, engem nem a szervezet érdekel, nem a test, ami egyébként is olyan, mint egy bíró a rangadón, csak akkor tűnik fel, ha elnéz egy tizenegyest, vagy megítéli a lesgólt. Ha minden jól megy, zakatol csöndben, észrevétlenül. Mit kell ezen ennyit filózni?
A hiúság, böktem ki végül a megfejtést. Ami ráadásul kimondottan sunyi nyavalya, hiszen sokáig hasznára van az írónak. Mert persze lehet írni pusztán a mondandó fontossága miatt, a világ jobbításáért, az emberiség sorsa felett érzett aggodalomért, de ha jobban megkapirgáljuk a dolgot, akkor mindezek titkos összetevője is előbukkan. Az a valaki, aki magában már az első fejezet után átveszi a Nobel-díjat, fogadja a szomszédok gratulációit, álszerényen elhárítja a szűnni nem akaró rajongást. Nem feltétlenül ez a legfőbb hajtóerő, de alig van oly művészi alkotás, amely megszülethetett volna nélküle. Hiszen minden mű végső soron rafinált magamutogatás, a belső világ kiteregetése.
Csakhogy ott van a bibi, hogy a hiúság nem huny ki az utolsó pont kitevése után. Nem szivárog el, nem oszlik szét, mint a hajnali köd, és nem int búcsút, mint aki jól végezte dolgát. A felkorbácsolt hiúság ilyen szempontból a gyűlölettel rokon: sokáig kering még az elme titkos zugaiban, sokáig fecskendezi a maga méreganyagait. Aztán egyszer csak akcióba lép. Felgyűri ingujját az indokolatlan indulatban, vagy sértődős lesz és túlérzékeny. Egy igazi hipochonder, aki a könyökén lévő bőrpírtól pillanatok alatt eljut a gégerákig. Személyes támadásnak érzi, ha nem ő kap minden díjat, dicséretet, bókot. Egyszer csak azt veszem észre, hogy szinte naponta ráállítom magam az örökkévalóság mérlegére, és kalapáló szívvel lesem a kilengő mutatót. Vajon megvan már a szükséges súly, vagy vásári lufiként lebegek a klasszikusok fölött?
Két dologra vágytam korábban. Lássak egy embert a metrón, aki engem olvas. Nem baj ha unottan, kelletlenül, csak tartsa a kezében. Tegyen úgy, mintha lekötné. A másik: legyen valaki a könyvesboltban, aki hosszas keresgélés után az enyémet választja. És még a pénztárnál sem gondolja meg magát. Ha ez a kettő megvolt, akkor mindent elértem, amit elérhettem. A többi már tényleg csak misztika és máz, üres játszmák egyvelege. Egyszer kiszámoltam az eladott példányszámok alapján, mennyi a valószínűsége annak, hogy eleven olvasómmal találkozzak a négyes-hatoson, ha azon állandó jelleggel száz ember utazik. Csak jó valamire, hogy egykor matematika-fizika szakra jártam a gimiben. Az arányszámban elég sok nulla jött a tizedesvessző után.
Teljesen bizonyos, hogy ezt már gyógyítani kell. Két szem pirulát bevenni naponta. Antinárcizmint vagy antiegomint. Ez már nem normális, lassan ott fogok tartani, hogy szerkesztőket és kritikusok kezdek zaklatni, előbb finoman, majd egyre határozottabban, szinte tollba mondom a saját laudációmat. Naponta kétszer megkoszorúzom magam. Ilyenkor nincs más, mint a drasztikus kúra. A megvonás. Elhatároztam, hogy letagadom magam. Dögöljön meg mindenki, ahol van. Fejben jól is hangzott. Aztán egy napon megtörtént a csoda. Odajött hozzám valaki a könyvesboltban. Dedikáltatni szeretné a regényt, mondta hadarva, mintha a gyors beszéddel szeretné legyőzni a saját félszegségét, és már keresgélte a tollat a táskájában. De hát nem én írtam, feleltem. Gyakran összekevernek vele, tettem hozzá, és kicsit még nevettem is a vígjátéki helyzeten. Belül pedig irtó büszkén húztam ki magam; lám, a teljes gyógyulás szakaszába léptem, rajtam már nem fog ki semmi. A harmincas évei közepén járó olvasó csak néz, erre aztán végképp nem készülhetett fel, egyre értetlenebbül pislog rám, még inkább zavarba jön, egy pillanatig talán el is hiszi, hogy tévedett. De aztán kinyitja a könyvet a hátsó fülnél, ahol ott a portré, és akkor már ketten nézzük a rám megszólalásig hasonlító írót, aki elrévedve ül egy ablakpárkányon. Legszívesebben elsüllyednék. Ártatlan könyvvé zsugorodnék, ami leesett a polcról.
Mit lehet ilyenkor mondani? Talán makacsul ki kellene tartanom, de aztán eszembe jut egy kis videó a netről, amelyen sírva röhögtem: egy fickó annyira berúgott egy orosz lagzin, hogy a tükörrel bevont ajtónál előzékenyen előre akarta engedni a tükörképét, aztán irtó dühös lett, amikor erre a másik is előzékenységgel válaszolt. Újra és újra. Az a pillanat már nem volt fenn, amikor hirtelen rájött az abszurd helyzet megoldására. A kijózanodás fájó és perzselő pillanata. Ami szintén felér egy alkotással.
Faarccal újrateremtem hát magam. Mondhatni, gyarló halandóként emelkedem ki a hülyeség habjaiból. Hosszabbnak tűnik odafirkantani a nevet a cím alá, mint ameddig maga a regény létrejött. Hat év hat másodperc alatt.
Most már csak abban reménykedem, hogy a metrón (vagy a villamoson) senki sem gyötri magát az olvasással. Beérik az okostelefonok önvakító fényével. És nem néznek tükörbe.
2018.11.18 17:21
Frissítve: 2018.11.18 17:21

Oroszság-ismereti beszélgetések

Publikálás dátuma
2018.11.18 16:29
Szvák Gyula a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik
Fotó: Tóth Gergő/
A napokban jelent meg Szvák Gyula professzor interjúkötete, amely „Nem lelkendezhetek főállásban” címmel, „Beszélgetések Oroszországról” alcímmel válogatást közöl az elmúlt évtizedekben készült beszélgetésekből.

Negyven év

A kötet egy kitűnő bevezető tanulmánnyal indul, amelynek szerzője a gondos szerkesztő, Gyóni Gábor egyetemi docens, az ELTE BTK Történeti Ruszisztikai Tanszékének munkatársa. Az előszó eligazít, keretet ad és felkészít. Az olvasót egy izgalmas idő-utazás várja, amelynek során megismerheti a történeti ruszisztika első hazai műhelye kialakulásának körülményeit, képet alkothat több mint 25 éves működéséről és egyben áttekintést kap Szvák Gyula professzor 40 éves szakmai pályájáról.
A Gondolat Kiadó gondozta 219 oldalas könyv négy fejezetben 17 beszélgetést és a függelékben három beszédet közöl. Mindehhez a Szvák Gyulával készített interjúk, beszélgetések válogatott, több mint 70 tételt felsoroló, de nem teljes jegyzéke kapcsolódik. A kötet a magyar nyelven készült beszélgetések anyagát tartalmazza, de a jegyzékben számos, 2002-14 között orosz nyelven megjelent szövegről is tudomást szerezhet az olvasó.
Az első szöveg az ELTE Egyetemi Lapokban jelent meg 1979-ben, az utolsó kötetbe felvett írást a Népszava közölte 2018. február 17-én. Az első beszélgetés után egy 1990 májusában, a rendszerváltozást követően készült interjú szerepel, amelyet a Magyar Nemzet közölt. A nyomtatott sajtó vezető lapjaiban (Magyar Hírlap 1990-2002, Magyar Nemzet 1990-2006, Népszabadság 1992-2006, Népszava, 2000-2018, 168 Óra 1995-2017), vagy a szakmai életúthoz szorosan kapcsolódó életrajzi részleteket közlő Zuglói Lapokban (2005) megjelent írások mellett 2004-től a különböző országos és egyetemi honlapokon (pl. fidelio.hu, oroszvilag.hu, elte.hu, kultura.hu, ujkor.hu) közölt szövegekkel is találkozhat az olvasó.
Az első szöveget az 1977-ben az ELTE történelem-orosz szakán végzett és az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszékén tudományos továbbképzési ösztöndíjasként dolgozó fiatal történész jegyzi, míg a 2018. februári interjút az ELTE Ruszisztikai Központ létrehozója, illetve ELTE Történeti Ruszisztikai Tanszék leköszönő vezetője, a ruszisztika nemzetközileg elismert szaktekintélye adja. 40 év.
A kötet több réteget érint, többféle metszetben vizsgálódik. A fejezetek a szövegek megjelenésének egymásutániságát, időbeliségét követik rendre: I. fejezet 1979, 1990-2002, II. fejezet 2004-2005, III. fejezet 2006-2013 és IV. fejezet 2014-218. De követik a velünk élő történetiséget, ahogyan Kassák fogalmaz, „a mi időnket”.

Közeledés és távolodás

Az első fejezetben a szövegek egyik fontos fókusza az orosz fejlődés elemzése, pozicionálása: az orosz, az ázsiai vs. európai kultúra viszonya, a keleti vs. nyugati kultúra, az orosz (klasszikus) kelet-európai vs. nem klasszikus (lengyel, cseh, magyar) fejlődés, Oroszország és az európai kultúra, a rész és egész viszonya. Ahogyan Plehanovot idézi Szvák az orosz történelemmel kapcsolatban: „Oroszország mindig ingamozgásban volt a Kelet és a Nyugat, Európa és Ázsia között, és hol az egyikhez, hol a másikhoz került közelebb.”
Ehhez szorosan kapcsolódik az orosz fejlődés belső sajátságainak leírása, jellemzése: az autokratikus (centralizált) állam vs. demokratikus jogállam elvének ütközése, a mindenkori „peresztrojka” ügye. „Mióta az orosz autokratikus, tekintélyuralmi állam kialakult (a 15. század végétől kezdve), története nem más, mint szüntelen »peresztrojkák« (átalakítások) sorozata. Erre tett kísérletet IV. Iván, az első Romanovok, I. Péter és sorban a többiek.”
Szvák 1993-ban Lihacsov akadémikust idézi, aki azt mondta, hogy „az orosz történelem axiómája az abszolutizmus. Itt legfeljebb arról lehet szó, és azért kell drukkolnunk, hogy a felvilágosult abszolutista kerüljön hatalomra”, majd egy öt évvel későbbi interjúban - orosz értelmiségiekre hivatkozva - kiegészíti: „azt szokták mondani, hogy az abszolutizmus az orosz politika megkerülhetetlen működési formája. Választani csak aközött lehet, hogy ez az abszolutizmus despotikus vagy felvilágosult legyen-e.” A történelem azt mutatja, hogy „ha Oroszországban nem működött az abszolutizmus, akkor mindig az anarchia fenyegette.” Érdemes megjegyezni, hogy a fejezetbe került írások zöme a gorbacsovi (1985 – 1991), illetve jelcini periódusban (1991- 1999) készült.
A másik kiemelt gondolatkör az orosz-magyar kapcsolatokhoz kötődik. Érdekes bepillantást nyerni e történelmi, kulturális, politikai kapcsolatok hullámzó természetébe. A rendszerváltozást követően az 1990-es években - sajnálatos módon - meglehetősen leépültek a magyar–orosz kapcsolatok. Érdemes megjegyezni, hogy a kötet írásainak jelentős része e “mélypont” utáni periódust elemzi.
Megjegyzem, hogy mindkét témakör kapcsolódó beszélgetéseinek fontos közös jellemzője a történeti múltból való utalás a mindenkori jelenre (XX. század, XXI. század), a kontextus. Például a gorbacsovi/jelcini peridus elhelyezése az orosz történelemben, az orosz-magyar kapcsolatok elemzése a Szovjetunió előtti illetve utáni (1990-es évekbeli) viszonyrendszerben vagy a szovjet/orosz-magyar kapcsolatok jellemzőinek követése a rendszerváltozás utáni kormányok viszonyában: a közeledés és a távolodás motivációja.
A második fejezet lebilincselő módon ad betekintést a – Szvák professzor által főkurátorként irányított - 2004/2005 évi oroszországi magyar évad előkészületeibe. Dokumentálja a megvalósulást, a reménykeltő hatást. Az egyik, Varsányi Gyulának adott interjúban Szvák professzor megjegyezte: „tizenöt évnyi lemaradásunk halmozódott fel az orosz kapcsolatok ápolásában, fejlesztésében, amiből ideje behozni valamit”, majd később „a magyar kultúrát olyan helyekre is elvittük, amelyeket elképzelni sem tudtunk, s gyakorlatilag az összes jelentős műfajt be tudtuk mutatni”. Ráadásul felnőtt egy új nemzedék, amelynek már ismerete sem volt arról, hogy mi történt az utóbbi időben Magyarországon.

Egyetemtörténet

A kötet egyetemtörténeti szempontból kiemelt jelentőséggel bír. A beszélgetések, az interjúk egyik, dominánsan a harmadik fejezetben felbukkanó eleme, a hazai történeti ruszisztika, mint multidiszciplináris tudományterület művelése és oktatása az ELTE-n. Szvák professzor saját elképzelései szerint – együtt gondolkodó társaival, Krausz Tamással, Szilágyi Ákossal, Sz. Bíró Zoltánnal és másokkal – tudományos társaságként 1990-ben megalakította a Magyar Ruszisztikai Egyesületet és annak tudományos műhelyeként a Magyar Ruszisztikai Intézetet, amely – és ezt érdemes megjegyezni – “helyet kapott” az ELTE BTK-n.
Ezen előzmények után 1995 végén az ELTE BTK-n megalakult a tanszéki jogosultságú Ruszisztikai Központ, amely 2006-ban felvette a Történeti Ruszisztikai Tanszék nevet, majd 2008 októberében létre jött a Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központ is. E központ részeként, 2009. februárban megnyílhatott a legkorszerűbb eszközökkel felszerelt Ruszisztikai Módszertani Kabinet és Könyvtár, amelyet az ELTE és az orosz állami Russzkij Mir Alapítvány közötti, 2008-ban aláírt szerződés tett lehetővé. Az alapítványt elnöki rendelettel 2007-ben hozták létre az orosz nyelv és kultúra megőrzésének és népszerűsítésének céljából.
A kötet nemcsak dokumentálja a szisztematikus munkával kiépített tudományos műhely fejlődésének egyes lépéseit, nemzetközileg elismert eredményeit 1990-től napjainkig, hanem bemutatja a központ részvételét az egyetemi oktatásban, a történelem szakos alap, mester és doktori képzésben.
A központhoz kötődik az egyetem- és felsőoktatás-történeti jelentőségű tény: 2010-től Magyarországon, az ELTE BTK-n megkezdődhetett a Ruszisztika MA(mester) képzés, amelyre Ruszisztika PhD képzés épül. Ahogyan Szvák professzor fogalmaz: „»Russian Studies«, amit csinálunk. Máshol a világban ez a szak van, ezért is akartam itthon is létrehozni. Ország- vagy egész pontosan »oroszság-ismeretnek« mondanánk, míg az orosz (szak) filológiai nyelvvel és irodalomtudománnyal foglalkozik”.
Összegezve, a beszélgetésekből még a laikus olvasó számára is egyértelművé válik, hogy a központ autentikus szellemi-intézményi bázis, orientációs pont, amely lehetőséget ad – széles értelemben – az orosz kultúra hiteles megismerésére, a történelmi-társadalmi-politikai folyamatok tényeken alapuló értelmezésére, segíti a „másik” kultúrájának megértését. Szvák professzor szavaival a magyar ruszisztika elismertségének, növekvő népszerűségének titka az, hogy „nem változó politikai rendszerekhez, hanem a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik”.
A kötet természetesen a címben megjelölt témákról (Oroszországról, (Kelet-)Európáról, ruszisztikáról) szól. De az olvasó megismerheti az interjúalany ruszisztikában, történészként elért tudományos eredményeit, a felsőoktatás modernizálása vagy az orosz kultúra szakszerű megismertetése irányuló törekvéseit is. Markáns véleményt kapunk a tudomány/kultúra és a politika/hatalom viszonyáról, amelynek kiindulópontja a szakszerűség és az elfogulatlanság követelménye. Bepillantást kap az olvasó Szvák professzor sokféle szakmai és közéleti tevékenységébe, amelyet a közjó, a dolgok előremozdítása, a hiteles és megalapozott döntések kialakítása érdekében vállalt, végzett és végez.
A könyvet legalább kétszer ajánlott átolvasni. Először folyamatosan, talán a részletekre kevésbé fókuszálva. E módszerrel az olvasó a történelmi időben és a „mi időnkben” átfogó “képet”, áttekintést kap, megismeri a szerzőt és meggyőződhet arról, hogy jól választott. A második olvasás során az olvasónak kedve támadhat mélyebben utána olvasni, tájékozódni például az orosz történelem kiemelkedő személyiségeiről, az egyetemi „Russian Studies” szak részletes tartalmáról vagy a jelen kortárs orosz művészetről.
Örülök, hogy elkészült e könyv. Köszönöm, hogy elolvashattam és megismerhettem a szerzőt, akivel először személyesen rektorként találkoztam. Személyében nemcsak egy nemzetközileg elismert ruszista, sikeres kutató és elkötelezett egyetemi oktató, de egy olyan ember is bemutatkozik e kötet lapjain, aki a tényekre kíváncsi, az okokra, aki tudja, hogy dolga és felelőssége van és tudja, hogy „nem lelkendezhetek főállásban”.
(A szöveg a 2018. november 7-én, az ELTE BTK Szekfű Gyula könyvtárában, a kötet bemutatóján elhangzott méltatás szerkesztett változata.)
2018.11.18 16:29