Meghalt Horgas Béla

Publikálás dátuma
2018.05.06. 13:04
Forrás: Liget Műhely

81 évesen, hosszú betegség után otthonában, családja körében hunyt el Horgas Béla költő, író, szerkesztő – számolt be róla oldalán a Liget Műhely, melyet a költő-író a feleségével közösen alapított.

Családja és a művészvilág is gyászolja. Lánya, Horgas Eszter fuvolaművész feketére változtatta a profilképét Facebookon.

Szerző

T. Takács Zsuzsa: Keleti szél szárnyain

Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:10
GYEREKKORA ÓTA DOLGOZOTT Búzakévét szedett, kapált, zöldséget ültetett, kukoricát morzsolt, csirkét etetett Forrás: Fortepan/Ma
GYEREKKORA ÓTA DOLGOZOTT Búzakévét szedett, kapált, zöldséget ültetett, kukoricát morzsolt, csirkét etetett Forrás: Fortepan/Magyar Rendőr

GYEREKKORA ÓTA DOLGOZOTT Búzakévét szedett, kapált, zöldséget ültetett, kukoricát morzsolt, csirkét etetett Forrás: Fortepan/Magyar Rendőr

A kendőjébe kapott a szél és tovarepítette, ahogy letörölte az izzadtságot a homlokáról. Hiába nyúlt utána, a kendő már messze járt a búzatábla szélén bukdácsolva, föl-föl szárnyalva, majd visszahullva.

A kútról húzta a vizet, megszomjazott, miközben hazafelé tartott a földjükről. Lába sáros volt és repedezett, kemény bőr szegélyezte a lábfejét. A tenyere is tele volt bőrkeményedéssel és sérülések nyomával, hiszen gyerekkora óta dolgozott, búzakévét szedett, kapált, zöldséget ültetett, kukoricát morzsolt, csirkét etetett.

A porfelhőből a közelben egy lovas alakja bontakozott ki. Jóképű volt, izmos, fehér inge a testére tapadt az izzadtságtól. Drága csizmáján megcsillant a napsugár, ahogy a lovát gyorsabb tempóra ösztökélte. Kissé lehajolt és megmarkolta a kendőt, amit mellé sodort a nyári szél.

Ahogy kiegyenesedett, meglátta az útkereszteződésnél a parasztlányt.

– Csinoska! – jegyezte meg magában.

A lány éppen ivott, tenyerével merített a vízből, szőkésbarna haja kibomolva omlott le, vízcseppektől fénylett. Az arcába is locsolt a vízből és kacagott, miközben a blúzán végigcsurgott a hűsítő víz. Éppen felemelkedett a vödörtől, amikor megállt mellette a lovas.

A fiatal férfi leugrott a lóról.

– A tiéd? – mutatta a kendőt a lánynak és hirtelen elámult azon, hogy milyen szép ez parasztlány. Gyönyörű arc, igéző kék szempár.

– Igen, az enyém. Elfújta a szél! – mondta nevetve. Tudta, hogy ki a férfi. Az öreg gróf fia. Külföldön tanult és most hazatért, hogy átvegye a birtok irányítását.

– Mit kapok, ha visszaadom?

– Köszönetet, úrfi! Mást nem! – válaszolta a lány huncut mosollyal.

– Akkor megtartom! – pattant fel a nyeregbe. – Itasd meg a lovam! – vetette oda a lánynak.

Erre a lány gyengéden megfogta a ló fejét, simogatta és a vödröt elé tartva megitatta. Közben észre sem vette, hogy a szoknyája két széle a derekára tűzve maradt, térdig megmutatva a lábait, a mellei pedig kirajzolódtak a vizes blúzon keresztül.

Az ifjú gróf nem tudott szabadulni attól a kék szempártól. Időnként elővette a kendőt és epekedett a lány után.

– Kiről ábrándozol? – kérdezte tőle a barátja, aki a közeli birtokon élt és gyakori vendég volt náluk. – Mi az a rongy, amit szorongatsz?

Ekkor mesélt először a lányról.

– A vőlegényét úgy hívják, mint téged! Az unokaöcséd! A szegény rokonaid egyike! – világosította fel a barátja, s megveregette a vállát. Egyből tudta, kiről van szó. Már hallotta hírét a szép parasztlánynak, akinek az udvarlója a gróf távoli rokona. Szegény kisbirtokosok, a falu szélén élnek, kis földjüket művelik.

Ettől kezdve gyakran poroszkált arrafelé a lován a gróf, hátha ismét megpillantja.

Aznap a barátaival már borozott, mielőtt kilovagolt. A keresztútnál meg is látta a lányt. Lassan közeledett felé. A lány csak nézte a daliás férfit, mozdulni sem tudott. Nem volt nap, hogy ne ábrándozott volna a fiatal grófról.

Nem kellettek szavak. Odaért a lányhoz, felemelte a lovára. A lány szó nélkül odabújt hozzá, átölelte a nyakát és hagyta, hogy odavigye, ahová akarja és azt tegyen vele, amit akar.

Beleszeretett. A gróf azonban nem jött többé. Megkapta, amit akart és gyorsan észhez tért. Kijózanodott, mire hazaért. Tudta, hogy hol van a lány helye. Legfeljebb az ágyasa lehet. Egyből meg is bánta, hogy nem uralkodott magán.

Amitől félt, be is következett. A lány megkereste egy este, hogy várandós lett. Pénzt akart adni neki, hátha van valami mód megszabadulni a bajtól. De a lány otthagyta. Nemesebb volt nála ő és a vőlegénye is, aki így is elvette.

Suttogtak róluk a faluban. A fiuk felnőve be is perelte a vér szerinti apját, hogy ismerje el fiának, de a pert elvesztette. Hogyan is tudta volna bizonyítani a kapcsolatot? Hogyan adtak volna igazat a kováccsá lett parasztgyereknek a gróf úrral szemben?

A történet a grófról apáról fiúra, fiúról lányra öröklődött. Jelent-e bármit a leszármazottjuknak? Talán innen ered, hogy nem köt érdekkapcsolatokat.

A lengyel fiúknak híre volt a külvárosban. A származásuk volt lengyel, de hogy mikor érkezett Magyarországra a család, az már a múlt ködébe vész. Régóta senki sem beszélt lengyelül és nem is adták át az egykori történetet az utódoknak. Volt egy családi legenda az elszegényedett lengyel grófi ősről, miszerint elkártyázta a vagyont és ezért jött, új hazát keresve. Leszármazottai földet műveltek, állatokat tartottak és szegények voltak.

Aztán ők és a rokonság nagy része a jobb élet reményében felköltözött Pestre, a külvárosba, szoba-konyhás lakásokba, gyári munkásnak állva. A grófi ősről szóló történet valóságtartalmát illetően erős kétségeik voltak. Az viszont tény, hogy lengyel hangzású a vezetéknevük. Nehezen megjegyezhető, ezért is emlegették őt és az unokabátyját úgy, hogy a lengyel fiúk.

Neki Felkelő volt a beceneve. Balhés volt mind a két fiú, de tulajdonképpen jó értelemben. Kiálltak az igazukért. Nem bírták elviselni az igazságtalanságot, akár velük esett meg, akár más ismerősükkel, kollégájukkal.

Amikor 1956-ban kitört a forradalom, számukra természetes volt, hogy egy-egy csoport élére álltak, fegyvert fogtak. Vezették a társaikat, úgy gondolták, hogy a szabadság felé. Harcoltak és elbuktak.

Tudták, hogy menniük kell, ha élni akarnak.

Felkelő légtornász volt, könnyen talált munkát Münchenben egy cirkuszban. Egyszer leesett mutatvány közben, de életben maradt. Attól kezdve már nem repült a levegőben, hanem fogóként dolgozott, ő kapta el repülő légtornász-társait. Mindig biztos kézzel.

Az unokabátyja Írországba ment. A lelkében sosem hunyt ki a tűz. Ott érezte jól magát, a forrongó indulatok között, az örök szabadságvágyban.

Ki vagyok én? Egyrészt lengyel, nagyrészt magyar, földműves, nemes és még ki tudja milyen vér keveredik bennem. Nem megalkuvó, lázongó az igazságtalanságok miatt, forradalmárok vérétől hevülve. Elvágyódó, otthont kereső. Író talán. Régi történetek őrzője.

T. Takács Zsuzsa: Keleti szél szárnyain

Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:10
GYEREKKORA ÓTA DOLGOZOTT Búzakévét szedett, kapált, zöldséget ültetett, kukoricát morzsolt, csirkét etetett Forrás: Fortepan/Ma
GYEREKKORA ÓTA DOLGOZOTT Búzakévét szedett, kapált, zöldséget ültetett, kukoricát morzsolt, csirkét etetett Forrás: Fortepan/Magyar Rendőr

GYEREKKORA ÓTA DOLGOZOTT Búzakévét szedett, kapált, zöldséget ültetett, kukoricát morzsolt, csirkét etetett Forrás: Fortepan/Magyar Rendőr

A kendőjébe kapott a szél és tovarepítette, ahogy letörölte az izzadtságot a homlokáról. Hiába nyúlt utána, a kendő már messze járt a búzatábla szélén bukdácsolva, föl-föl szárnyalva, majd visszahullva.

A kútról húzta a vizet, megszomjazott, miközben hazafelé tartott a földjükről. Lába sáros volt és repedezett, kemény bőr szegélyezte a lábfejét. A tenyere is tele volt bőrkeményedéssel és sérülések nyomával, hiszen gyerekkora óta dolgozott, búzakévét szedett, kapált, zöldséget ültetett, kukoricát morzsolt, csirkét etetett.

A porfelhőből a közelben egy lovas alakja bontakozott ki. Jóképű volt, izmos, fehér inge a testére tapadt az izzadtságtól. Drága csizmáján megcsillant a napsugár, ahogy a lovát gyorsabb tempóra ösztökélte. Kissé lehajolt és megmarkolta a kendőt, amit mellé sodort a nyári szél.

Ahogy kiegyenesedett, meglátta az útkereszteződésnél a parasztlányt.

– Csinoska! – jegyezte meg magában.

A lány éppen ivott, tenyerével merített a vízből, szőkésbarna haja kibomolva omlott le, vízcseppektől fénylett. Az arcába is locsolt a vízből és kacagott, miközben a blúzán végigcsurgott a hűsítő víz. Éppen felemelkedett a vödörtől, amikor megállt mellette a lovas.

A fiatal férfi leugrott a lóról.

– A tiéd? – mutatta a kendőt a lánynak és hirtelen elámult azon, hogy milyen szép ez parasztlány. Gyönyörű arc, igéző kék szempár.

– Igen, az enyém. Elfújta a szél! – mondta nevetve. Tudta, hogy ki a férfi. Az öreg gróf fia. Külföldön tanult és most hazatért, hogy átvegye a birtok irányítását.

– Mit kapok, ha visszaadom?

– Köszönetet, úrfi! Mást nem! – válaszolta a lány huncut mosollyal.

– Akkor megtartom! – pattant fel a nyeregbe. – Itasd meg a lovam! – vetette oda a lánynak.

Erre a lány gyengéden megfogta a ló fejét, simogatta és a vödröt elé tartva megitatta. Közben észre sem vette, hogy a szoknyája két széle a derekára tűzve maradt, térdig megmutatva a lábait, a mellei pedig kirajzolódtak a vizes blúzon keresztül.

Az ifjú gróf nem tudott szabadulni attól a kék szempártól. Időnként elővette a kendőt és epekedett a lány után.

– Kiről ábrándozol? – kérdezte tőle a barátja, aki a közeli birtokon élt és gyakori vendég volt náluk. – Mi az a rongy, amit szorongatsz?

Ekkor mesélt először a lányról.

– A vőlegényét úgy hívják, mint téged! Az unokaöcséd! A szegény rokonaid egyike! – világosította fel a barátja, s megveregette a vállát. Egyből tudta, kiről van szó. Már hallotta hírét a szép parasztlánynak, akinek az udvarlója a gróf távoli rokona. Szegény kisbirtokosok, a falu szélén élnek, kis földjüket művelik.

Ettől kezdve gyakran poroszkált arrafelé a lován a gróf, hátha ismét megpillantja.

Aznap a barátaival már borozott, mielőtt kilovagolt. A keresztútnál meg is látta a lányt. Lassan közeledett felé. A lány csak nézte a daliás férfit, mozdulni sem tudott. Nem volt nap, hogy ne ábrándozott volna a fiatal grófról.

Nem kellettek szavak. Odaért a lányhoz, felemelte a lovára. A lány szó nélkül odabújt hozzá, átölelte a nyakát és hagyta, hogy odavigye, ahová akarja és azt tegyen vele, amit akar.

Beleszeretett. A gróf azonban nem jött többé. Megkapta, amit akart és gyorsan észhez tért. Kijózanodott, mire hazaért. Tudta, hogy hol van a lány helye. Legfeljebb az ágyasa lehet. Egyből meg is bánta, hogy nem uralkodott magán.

Amitől félt, be is következett. A lány megkereste egy este, hogy várandós lett. Pénzt akart adni neki, hátha van valami mód megszabadulni a bajtól. De a lány otthagyta. Nemesebb volt nála ő és a vőlegénye is, aki így is elvette.

Suttogtak róluk a faluban. A fiuk felnőve be is perelte a vér szerinti apját, hogy ismerje el fiának, de a pert elvesztette. Hogyan is tudta volna bizonyítani a kapcsolatot? Hogyan adtak volna igazat a kováccsá lett parasztgyereknek a gróf úrral szemben?

A történet a grófról apáról fiúra, fiúról lányra öröklődött. Jelent-e bármit a leszármazottjuknak? Talán innen ered, hogy nem köt érdekkapcsolatokat.

A lengyel fiúknak híre volt a külvárosban. A származásuk volt lengyel, de hogy mikor érkezett Magyarországra a család, az már a múlt ködébe vész. Régóta senki sem beszélt lengyelül és nem is adták át az egykori történetet az utódoknak. Volt egy családi legenda az elszegényedett lengyel grófi ősről, miszerint elkártyázta a vagyont és ezért jött, új hazát keresve. Leszármazottai földet műveltek, állatokat tartottak és szegények voltak.

Aztán ők és a rokonság nagy része a jobb élet reményében felköltözött Pestre, a külvárosba, szoba-konyhás lakásokba, gyári munkásnak állva. A grófi ősről szóló történet valóságtartalmát illetően erős kétségeik voltak. Az viszont tény, hogy lengyel hangzású a vezetéknevük. Nehezen megjegyezhető, ezért is emlegették őt és az unokabátyját úgy, hogy a lengyel fiúk.

Neki Felkelő volt a beceneve. Balhés volt mind a két fiú, de tulajdonképpen jó értelemben. Kiálltak az igazukért. Nem bírták elviselni az igazságtalanságot, akár velük esett meg, akár más ismerősükkel, kollégájukkal.

Amikor 1956-ban kitört a forradalom, számukra természetes volt, hogy egy-egy csoport élére álltak, fegyvert fogtak. Vezették a társaikat, úgy gondolták, hogy a szabadság felé. Harcoltak és elbuktak.

Tudták, hogy menniük kell, ha élni akarnak.

Felkelő légtornász volt, könnyen talált munkát Münchenben egy cirkuszban. Egyszer leesett mutatvány közben, de életben maradt. Attól kezdve már nem repült a levegőben, hanem fogóként dolgozott, ő kapta el repülő légtornász-társait. Mindig biztos kézzel.

Az unokabátyja Írországba ment. A lelkében sosem hunyt ki a tűz. Ott érezte jól magát, a forrongó indulatok között, az örök szabadságvágyban.

Ki vagyok én? Egyrészt lengyel, nagyrészt magyar, földműves, nemes és még ki tudja milyen vér keveredik bennem. Nem megalkuvó, lázongó az igazságtalanságok miatt, forradalmárok vérétől hevülve. Elvágyódó, otthont kereső. Író talán. Régi történetek őrzője.