Azok a diákok, akik ma nekifognak megírni a magyar érettségit, 2006-ban ültek be először az iskolapadba. Még a legelső betűket rótták, amikor a kormány úgy döntött: két évre rá bevezeti az egyetemi tandíjat. Havi 10 ezer 500 forintban - másfél dolgozói BKV-bérlet akkori árában - szabták meg a fizetendő összeget; az első évben mindenki ingyen tanulhatott volna, és kiváló eredménnyel, illetve szociális alapon felmentést lehetett volna kapni a tandíj alól.
Volna - írom, hiszen 2008 márciusában, a Fidesz által kezdeményezett szociális népszavazást követően erről a tervéről is letett a baloldali kormány. Mondhatni, örülhetnek a most érettségizők, hiszen nem fenyegeti őket a tandíj réme. Igaz viszont az is, hogy míg 2006-ban 132,7 ezer jelentkezőből 94,1 ezret fölvettek, tavaly már csak 105,8 fiatal vágott neki a vizsgának, és 72,7 ezren váltak egyetemi polgárrá.
A tandíjtörvény két célt szolgált volna: egyrészt a széleskörű oktatás fenntartása mellett racionális döntésekre ösztönözni a hallgatókat, másrészt megszüntette volna azt az igazságtalanságot, hogy akinek pénze van, költségtérítéses képzésen beelőzheti a jobb felvételit produkáló, de szegény társait. A Fidesznek és a demagóg "ingyenesség" jelszavának köszönhetően ez a kettősség megmaradt (a felvettek negyede ma is fizet), viszont mivel sokkal kevesebb állami pénz kerül a felsőoktatásba, eltűntek a vidéki főiskolák hagyományos "ugródeszka" szakjai, amelyek jobbára az elsőgenerációs értelmiségieket képezték.
Ami maradt, az az elitnek szól. A mind nehezebben elérhető gimnáziumból, nyelvvizsgával (két év múlva ez kötelező is lesz), biztos anyagi háttérrel bárkiből lehet egyetemista. A többiek meg sajnálhatják, hogy nem jóval korábban születtek, amikor a diktatórikus állam legalább ösztönözte, hogy a jófejű, törekvő falusi gyerekek is célozzák meg a felsőoktatást.
