Az Indiába tanulmányútra vagy ösztöndíjjal érkező magyarok legjobban a hasmenéstől féltek. Féltek? Rettegtek. Sokan már a repülőgépen marokszám kezdték Sulfaguanidinnal, ami a trópusi körülmények között teljes mértékben hatástalan volt. Persze, elismerem, nem kellemes dolog, amikor az ember megérti, mint jelent az a szó: „visszatarthatatlan”. Hiába érveltem azonban azzal, hogy egyszerűbb az első napokban átesni a Delhi-spurin, aminek megfelelője a Bombay-roham és a Kalkutta-vágta, makacs félelmüket nem tudtam legyőzni.
És ha az ember fél valamitől, az sokszor be is következik. Szántó volt a leggyávább, akivel az öt év során találkoztam. Egy kartondoboz konzervet és több liter ivóvizet hozott magával, mert úgy tervezte, hogy kéthetes tanulmányútja során nem szeretne indiai ételt és italt magához venni.
- Ezt nem tanácsolom – mondtam neki, miközben a repülőtérről a város felé hajtottunk. Másnap éjjel kettőkor meg is szólalt a telefon. Szántó volt a vonalban.
- Hasmenésem van – mondta kétségbeesetten. Azt feleltem, hogy nagyon sajnálom. - Ez a Delhi-spuri. Pontosan tudom, magam is átéltem.
- De hát hogyan kaptam? – kérdezte elhaló hangon. – Még egy teát sem ittam.
Azt feleltem, hogy erre nem tudok válaszolni.
- Éjszakai ügyelet nincs? – faggatott tovább. De már nem volt ideje megvárni a válaszomat, elszólította a spuri. Reggel elvittem a régi városba, a pályaudvar környékére, ahol utcai árusok sütötték a füstölgő rántottát méregerős csilivel és friss lepényt árultak hozzá. Marival sokszor jártunk arra, soha nem mulasztottuk el, hogy megkóstoljuk.
- Zabálj – mondtam Szántónak, miután kiparancsoltam a kocsiból és magammal ráncigáltam az egyik árushoz. – Zabálj, ha nem akarsz meghalni.
Hát igen, a gyomor. Egy nagy szingapúri konferencia zárófogadását a világ egyik legelegánsabb szállodájában, a Mandarinban tartották. Három középkorú, eklektikusan öltözött magyar üzletember is ott van a meghívottak között, bár őket az ülésszakon nemigen láttam, csak az előcsarnokban, bevásárlótáskákkal a kezükben, verejtékezve. Most azonban találkoztunk a liftben, már éhesek vagyunk, mondta egyikük, kiszállás előtt az elefántcsontszobor-finomságú liftes kislány arcába söpörte válláról a korpát, bizony ennénk már valami rendeset, unjuk már ezt a nudlzt vagy mit.
Az asztalokon elképesztő kínálat, indonéz garnélakrák, iráni kaviár, angol marhasült, pekingi kacsa, új-zélandi bárány nyárson. A három magyar egy sarokban az egyik fogást a másik után tömte magába, végre nem csak núdlzt ehetnek, gondoltam. Nagyokat fújtattak, a teraszon dél-afrikai bort kortyolgattak, majd rágyújtottak.
- Nem volt rossz – mondta a korpás vállú és böffentett hozzá. – De azért az otthoni pörkütt, azért mégiscsak más.
- De csak nokedlivel és szafttal – bökött felém a társa.
- Még szép – biccentett a harmadik –, különben semmit sem ér az egész.
Mert a magyar gyomor, az nem alkuszik.
