Tamás Pál: Az új magyar autokrácia: valóság és fantázia

Publikálás dátuma
2018.05.12. 09:40
Marabu rajza

Az április 8-át követő független társadalomelemzésben két mozgás keveredik. Az első, az ellenzéki oldal aktuális politikai impotenciáját magyarázná. Ez az irányzat nagyjából az eddigi mozgási irányokat sorolja fel ismét, hátha azokkal valamit még egyszer meg lehet magyarázni. A második, eddig ritkább kísérletsor, a hazai völkisch hagyományok felélesztésére hivatkozik.

Ezekkel szemben most itt egy osztályelemzésfélével próbálkozunk. Abból, hogy a '89 utáni baloldal, főleg, de nem csak SZDSZ-es hatásra, nem szerette az osztály fogalmát, még nem következik semmi. A fogalom visszatérhet a következő évek magyar közpolitizálásába.

Ellenzék=ellen-Fidesz?

Az utolsó években az ellenzék magát egyfajta ellen-Fidesznek élte meg, vagy legalábbis így ábrázolta, és saját (még korábbról maradt) társadalomképeit már csak emiatt is elhanyagolta. Újakat pedig nem fejlesztett. Ez a koncepcionális kiürülés lehetett az összeomlás egyik oka. A közönség a piacon az ellenzék által forgalmazott szavakból, fordulatokból alig vásárolt. Nem érdekelték a politikai ördögűzés kínált formái.

Sokan az új nemzedéki szövegektől várták a megoldást. Kérdés, hogy mi lesz majd ezekből a nemzedékinek hitt hangsúlyokból? A kis pártok kipróbálták őket és belebuktak. Karácsony Gergely próbált intelligensen megfelelni a lehetetlen feladatnak, de a Párbeszéddel számba vehető, új szavazatokat nem hozott. A végén kevesebben voltak, mint háromnegyed éve Botka László körül.

A Momentum, ha élni kar, egy másik kispárt lesz. Egyelőre van valamennyi menetelni hajlandó fiatal, persze, de összefüggő vízió nem állt össze. Mintha az ellenzéki média generációs álmai és a karizma nélküli fiatalok együtt, egy időre kiégették, lejáratták a nemzedéki szerepmodelleket. Konkrétan e fiatal férfiakba, nőkbe, felépítésükbe, láthatóvá tételükbe a szó szoros értelmében túl sok pénzt fektettek be politikai álmodozók ahhoz, hogy most egyszerűen leváltsák őket és az ellenzéki csapatépítők új emberekkel próbálkozzanak. Így a kényszerű nemzedéki pót-politizálás (a politikai technológusok a szó szoros értelmében futnak a befektetéseik után) valószínűleg megnehezíti új szereplők színre lépését.

Miután a 90-es évekig nem ismertük a modern politika technológiáját, azt hittük, hogy a különböző, nemzetközi irodalomban leírt mozgalmak, hálózatok, részvételi programok, és egyenlőségépítési modellek itt is előbukkanhatnak - végül is van űr, amit betölthetnek. A valóságban ez nagyobbrészt inkább fordítva történt. Nincsenek ütőképes mozgalmi gyökerek, vagy kiszáradtak. Ez azért érdekes, mert a választások után, még ha jönnek is a következő hullámok, közben legalább egy-másfél év telik el. Nem lehet folyamatosan izgalmi állapotban tartani az ellenzéki közönséget, amely egyszerűen otthagyja "tudós" politikusait, ha még egyszer ugyanez a menet megismétlődik. Hagyni kellene ezt a közönséget, hogy élje a saját életét, miközben azért legyen lojális. Nem vehetőek el ezek a kisvilágok, hiszen a mai ellenzék sokat a következő hullámok után sem tud majd mit kezdeni velük. Ha Orbán nem keményedik tovább túlságosan, az ellenzéki közönség még inkább elfordul. Most mindegy, hogy az elmúlt a hónapokban mennyire magát csalta, és mennyire az ellenzéki sajtó hitegette. Hányszor álmodozzon még komolyan és csalódjon a következő menetek során?

Egységutópiák

A választások előtti hónapok médiája valamilyen egységes ballib ellenzéket vizionált és azt bizonygatta, hogy ha a politikusok még nem is, de a közönség nagyobbrészt ideológiailag máris összeolvadt. A választások mindenesetre ilyesmit nem bizonyítottak. Valamikor a kezdeteknél a ballib eredeti képletéhez a baloldal hozta a tömeget, a liberálisok a Nyugaton eladhatónak hitt ideológiát. Most nincsenek sem tömegek, sem működő ideológia. De vajon így is egyben marad-e a ballib, mint maradék értelmiségi törzs, amely leírta már magának a régi-új osztályelhatárolódásokat? Amelyekre a világban sokfelé ismét figyelnek.

Abból, hogy az ellenzéknek nem sikerült az állam felső emeleteit meghódítania, vagy akár komolyabban befolyásolnia, meg nem következne, hogy ne lenne ereje a helyi társadalom befolyásolására sok ponton. Lehet, hogy az ellenzék elsősorban városházi politikai erőként lesz a következő években számottevő, mert a krémje parlamentben nem lesz igazán érdekes (bár ez önképével egyelőre ellentétes). De miben hasonlított a helyi közpolitika olyan ellenzéki bázisterületeken, mint mondjuk a Lipótváros vagy Szeged? Még anekdotikus összevetésből sincs sok, szisztematikus vizsgálódásból pedig semmi. Annak idején Demszky sokat beszélt a liberális városmodellekről, ezekből azonban mintha semmi sem maradt volna.

Győztesek-vesztesek

Tulajdonképpen most ismét előbukkan a 90-es évek egyik alapkérdése, a győztesek-vesztesek szétválása. Természetesen ma már tudjuk, hogy rövidebb illetve hosszabb távokon másként élhették meg az elmúlt 25 évet, de egyrészt attól, hogy ezekről a különbségekről nem beszéltünk, az egykori szembenállás nem oldódott meg. S ha az egyenlőtlenségek amúgy most megint nőnek, akkor e különbségek is jobban látszanak. Most úgy látszik, hogy a vesztes tömegekhez könnyebben jutottak hozzá a kormánypártok. A középrétegek, amelyek inkább a rendszerváltás "győzteseinek" számítanak(ottak), inkább ellenzékiek. A "szegénypárti" baloldal nekik kevésbé imponál.

Az új autoritarizmus talán legfontosabb eleme széles megalapozottsága. Az elérhető adatok szerint stabil többsége van az alacsonyabb iskolai végzettségűek és a kisvárosi/falusi tömegek között, míg az ellenzék támogatói inkább egy képzettebb kisebbségből kerülnek ki. Egy egyébként hasonló elitszerkezetet nevezett néhány hete Pesten Thomas Piketty nyugat-európai bal-brahminoknak. Ott persze ez a réteg egyetemi diplomákkal, tudományos fokozatokkal körbevett, nálunk inkább a kádárista tudáselit maradéka. De itt is, ott is globalista, kozmopolita. Vele szemben ott vannak a nativisták, a valódi, vagy vélt gyökereikbe kapaszkodók. De az ideológiák most másodlagosak. Hiszen az utóbbiak meg vannak győződve arról, hogy az átmenet első húsz évében nem kaptak eleget. Magyarországon 1989-et megelőzően voltak jóléti álmok, de nem voltak az alapelégedetlenséget kifejező tömegmozgalmak. Ezek hiányát az akkori, mozgósított középrétegek, elsősorban az értelmiség elfedte.

A magyar nativisták

A nativistáknak persze alapvetően nem voltak kifogásaik a kezdődő változásokkal szemben. Valamivel később elfogadták az Európa-ideológiákat is, s mert nem álltak ellen, nem is látszottak. Mindkét mozgástól védelmet és biztonságot vártak, s bár ezek nem voltak teljesen hatástalanok, de nem is voltak elégségesek, ezért újabb biztonságteremtő technikákat, vagy azok stabil látszatát akarták. A védett nativizmus fontosabb volt, mint a modernizáció, s ezt a konstrukciót az Orbán-rendszer eddig biztosította nekik.

Idetartoznak az üzleti elit kapcsolatai az állami hatalommal. Az új autoritarizmus hatalmát jelentős mértékben üzleti kapcsolatain keresztül gyakorolja. Tulajdonképpen a politikai osztály ellenőrzi az üzleti világba kerülő bónuszokat, a jelentősebb tulajdonátrendeződést és a hozzáférhető EU-forrásokat, vagyis a gazdasági hatalom dinamikáját. Ugyanígy mindeddig jól látható viták nélkül kiszolgálta a multinacionális vállalkozásokat, mindenekelőtt a német gazdaság képviselőit. A mai, egységesnek hitt gazdasági támogatói, vagy elfogadói szerkezet megbontása nélkül elképzelhetetlen az autoritárius politikai forma még egyszerűbb kikezdése is. Márpedig ebbe az irányba még lépések sem történtek.

Közben az egykori szocialista-közeli, vagy liberális vállalkozók lemerültek, eltűntek a nyilvánosságból. Simicska még valameddig "médiapolitizált", de közben semmi nem látszott üzleti hálózatai karbantartásáról. Az új hatalmi szerkezet középpontjává az új, sokszor családi, városi, hálózati eredetű kapcsolatok váltak. Mindezt akár nevezhetjük oligarchizációnak is. Kelet-Európában máshol az oligarchia, mint tulajdonokat is integráló hatalomgyakorlási forma, már a 90-es években kialakult, s azóta legfeljebb a személyek változtak: újabb oligarcha-generációk születtek. Ez a kelet-európai forma nálunk inkább csak a 2000-es években kezdett működni és a 2010-es években erősödött meg. Mindezt azonban természetesen nem nevezhetjük "maffiaállamnak". Minek is tennénk? A jelző szaktudományosan nehezen védhető, a közvéleményben konkrét mozgósításra pedig nem működött.

Kérdés, hogy sikerült-e az összefogás abszolutizálásával megsemmisíteni a magyar ellenzék eddigi pártrendszerét, vagy talán mégsem? Az MSZP-nek és a DK-nak érdeke a 2010 körül konszolidálódott ellenzéki pártrendszer megőrzése, mások kommunikációs tőkéjüket, esetleg anyagi forrásaikat is kis pártok magról növelési kísérletébe fektették. A politikai képviselet nélkül maradt liberális értelmiségieknek azonban azóta sem sikerült beindítaniuk egy új városi liberális pártot. Ilyesmitől ugyanolyan távol vannak, mint egykor a szabad demokraták bomlásakor. A DK megmaradt konstansnak, de láthatóan nem nő tovább, a szocik pedig belülről kimerültek. A kormányoldal láthatóan megállt, vagy ha mégis nőne, az újabb külpolitikai bonyodalmat okozna. Tehát most a kormány érdeke is a régi ellenzék stabilizálása, nehogy helyüket kiszámíthatatlan újak foglalják el és végül destabilizálják a politikai rendszert (mégpedig úgy, hogy Orbánt azért mégsem tudják elmosni).

Tüntetés, mint ellenzékpótlék

Lesznek, akik azt hiszik, hogy az időnkénti esti tüntetéseknek most szimbolikus jelentősége lesz, legalább kifelé, mutatva, hogy az ellenzéki világ "nem adta meg magát", bár a soron következő menet szempontjából ezek az akciók igazán nem számítanak.

Ugyanakkor a kormányoldal sem fogalmazza meg, milyen nemzeti érdekért lobbizik, a menekültek és a kerítés negatív program, de nem fogalmazódik meg, mit akar, akar-e valamit pozitívan elérni a kormányoldal az EU-tól (a lengyeleknek vannak ilyen megfogalmazott nemzeti céljaik).

A szocialista kormányok annak idején úgy gondolkoztak, hogy a nemzetközi feladatok diplomáciai ügyek, erre voltak is gyakorlott szakembereik, technikusaik. De átfogóan a külpolitikáról akkor sem gondolkoztak, azóta még kevesebbet. A kis pártoknak eddig ilyesmi még eszükbe sem jutott igazán. Úgyhogy itt az elejétől kellene valamit tanulni. Az nem európai politika, hogy ott szidjuk a kormányoldalt európai színtereken, ahol csak tudjuk. Ez azért azoknak is, akik hallgatják, s azoknak is akik csinálják, önmagában már roppant unalmas.

A kormányoldal politikai filozófiája távolodott az európai konzervativizmustól. De közben ugyanilyen távolságban van a magyar baloldal az új európai baloldaltól, ahol a gondolatok ma inkább radikálisok, mint szocdemek. Ennek az oldalnak nem kellene várnia arra, mit csinál magával a magyar jobboldali populizmus Brüsszelben. Senki sem gátolja abban, hogy ismét kitalálja magát.

Szerző

Szelestey Lajos: Botcsinálta dunai hajós ostrom idején

Publikálás dátuma
2018.05.12. 09:20
GERGELY IMRE TENISZEZÉS KÖZBEN - Már nem játszik, így van ideje emlékezni
GERGELY IMRE TENISZEZÉS KÖZBEN 

GERGELY IMRE TENISZEZÉS KÖZBEN 

Gergely Imre 1924-ben aznap született, amikor megalapították a Magyar Nemzeti Bankot, és élete első 20 évében ő sem panaszkodhatott pénzhiányra: jómódú polgárcsaládban nevelkedett, a papa menő ügyvédként praktizált, jártas volt a pénzügyi jogban, remek kapcsolatok fűzték a Pénzügyminisztériumhoz, ami akkor (is) sokat számított a szakmában, főleg mivel apuka nagy cégek adóügyeit intézte. Mellesleg betöltötte a Hungária Vívó Klub elnöki tisztét, úgyhogy a család mutatós visegrádi nyaralójában sűrűn megfordultak a hazai vívás olyan egyéniségei, mint Jekelfalussy-Piller György, Petschauer Attila, Gerevich Aladár. Kabos Endrével pingpongozott is a kis Imre - az eredményre már nem emlékszik. Arra viszont igen, hogy amikor 1938-ban bérmálkozott, a keresztapja nem volt más, mint az akkori helyettes rendőr-főkapitány, Szilaveczky Lajos ("a város legelegánsabb férfija"), de pont akkor járt a Bazilikában Ciano, olasz külügyminiszter és a felesége, Mussolini lánya is. Szilaveczky a háború után éjjeliőr lett egy gyárban, ám Ciano rosszabbul járt, mert 1944-ben kivégezték, miután titokban tárgyalt az angolokkal. Ugyanebben az évben halt meg Kabos Endre is, pont villamoson ült, amikor a németek felrobbantották alatta a Margit hidat.

Vonatjegyet is küldtek

Gergely Imrének érettségin a latinnal nehézsége támadt, előző éjjel ugyanis a Teréz körúti Varietéban összefutott a tanárral, így újráznia kellett a tárgyból. Utána beiratkozott a miskolci jogi karra, de közbeszólt a háború. 20 éves volt, amikor megérkezett a behívó, hogy szíveskedjen elfáradni Jolsvára, lenne ott számára némi munkaszolgálat. A hatóságok voltak annyira előzékenyek, hogy még vonatjegyet is küldtek, így emberünk 1944. május 18-án meg is jelent a kijelölt helyszínen. Társaságban nem volt hiány, mert több ezren gyűltek össze hasonló okokból, köztük jó néhány osztálytárs is a Berzsenyiből.

A vidéki vendégszereplés nem alakult túl barátságosan, hamarosan bedobták őket a mély vízbe, a szövetséges légierő eltalált egy vásárcsarnokot és a romok alatt vagy 30-an lelték halálukat. A tetemeket kellett eltakarítani, a törmelékkel együtt.

Utána jött a miskolci pályaudvar, ahol síneket kellett cipelniük, hogy helyreállítsák a szétbombázott vasúti pályát. Aztán a Lillafüred melletti Ládi fatelepén dolgoztak tovább, amelyhez hasonló nagy nem volt akkoriban az országban. Ott gerendákat, illetve vasúti talpfákat kellett hurcolászni. Egy szép nap megjelent két német katona, hogy átvegye az egész készletet. Imrének jól jött, hogy gyerekkorában a polgári jóléthez dukált a német Tante is, így pár napig ő tolmácsolt. Utána ismét heveny rakodással múlatta az idejét.

(Hála isten, ez az aggálya alaptalannak bizonyult.) Legalább a társaságra nem lehetett panasz, az tényleg válogatott volt, csak a rendezőelv bizonyult sajátosnak a történelmi körülmények folytán. Amúgy egy-egy talpfa a hosszúságtól függően 68-90 kilót nyomott, de ha ketten feladták, egy ember is tudta vinni a hátán.

Gergely Imre - bár odahaza ő is tanult zongorázni, sőt, ma is szívesen játszik könnyebb darabokat - nem volt művészlélek. Azt viszont pontosan érzékelte, hogy a nyár végétől özönlöttek vissza keletről a német hadi teherautók. De ha becsukta volna a szemét, akkor is hallja, hogy egyre közelebbről dörögnek a szovjet ágyúk. Így azután a talpraesett Imre úgy döntött, a végét már nem várja meg - októberben sürgősen lelépett. Főleg mivel a fatelep a vasgyár mellett volt, ahol nap mint nap látták szállítani az új ágyúkat. Egészen addig, amíg 40 amerikai katonai gép véget nem vetett a haditermelésnek. Az egyik bomba telibe kapta a munkatábor gyengélkedőjét - heten vesztették életüket.

Imre hívta Rábát és Bächert is, hogy tartsanak vele, mert ebből nem lesz sátoros ünnep, ám azok nem álltak kötélnek, másnap nem voltak ott a megbeszélt helyen. Az egységgel vonultak vissza és az egyik faluban éppen SS-katonákkal együtt kvártélyoztak be, mivel tudtak németül. Ám oroszul nem, ezért nem tudták megmagyarázni a betoppanó szovjet alakulatnak, hogy csak félreértésről van szó, így az irány számukra is Szibéria lett.

Imre próbált – ma úgy mondanánk - stoppolni, de a teherkocsik nem vették fel, így csak késő este egy szekéren kecmergett be Egerbe az ömlő esőben. Az éjszakát egy magyar katonai garázsban töltötte, de mire reggel felébredt, addigra az összes jármű elment, kivéve azt az egyet, amelyiknek a vezetőfülkéjében ő aludt. Mit ad isten, épp rossz volt.

Az Ilona utcában

Ezek után a főúton próbálkozott fuvart szerezni: futott a német teherkocsik mellett, úgy győzködte a sofőröket, mígnem az egyik nagy nehezen megengedte, hogy felüljön az igen stabil rendszámra. A felségjelzés azért fontos a történetben, mert Hatvannál nagy ellenőrzést tartottak a magyarok és a németek, de persze a német járműveket nem állították meg. Imre zsugorülésben, a palánkba kapaszkodva jutott el Pestre, ahol a Kerepesi úton egy piros lámpánál úgy döntött, gyalogszerrel megy tovább. A nővéréékhez kéredzkedett be. Katinak, mivel árja párja volt, nem kellett tartania semmitől. A fiú találkozott a szintén bujkáló édesapjával is. Két nap múlva a nővér erkélyén együtt ünnepelték Horthy proklamációját. Ám mivel a kiugrási kísérletet pancserül szervezték meg és őfőméltóságát lekapcsolták a német különleges egység katonái, a nővér megijedt, hogy a jobboldali szomszédok közül nem jelenti-e fel őket valaki az elhamarkodott honfiúi lelkesedés miatt.

Ily módon Imre továbbállt: a Várba ment, az Ilona utca 25.-be, egy bankigazgató lakásába. A tulaj Erdélyben rekedt, mert az oroszok hamarabb odaértek, minthogy el tudott volna inalni, felesége pedig elegánsan nyugatra távozott, az aktuális szvíthárt, a volt kereskedelmi miniszter oldalán. Az otthonra a család egyik barátjának a felesége vigyázott, Annie, akivel ugyanaz történt, mint Karinthy Ferencnél a Gellérthegyi álmokban: az ostrom közepén egymásba szerettek a vendéggel. Csak itt fordított volt a szereposztás, Imre, vagyis a fiú számított üldözöttnek. Bár papírja akkorra már lett, mert a családi barát 3. kerületi rendőrkapitány, a Gödör Klub mostani vezetőjének édesapja igazolta, hogy önkéntes segédtűzoltó, aki sebesülés miatti szabadságát tölti, mellesleg a miskolci egyetem hallgatója. Így megúszta, mint ahogy a házigazda öccse is, aki hamis őrmesteri passzussal bujkált, amikor két nyilas razziázott a lakásban. Annie férjét meg a német kereskedelmi tanácsos rejtette el, akivel még ukrajnai gabonavásárlások során barátkoztak össze. A diplomatát később, a gyűrű záródása előtt repülővel kimenekítették Budapestről, de a gesztusa akkor sem mindennapi, hiszen egy zsidót fogadott be a házába.

Igaz, addigra az oroszok már egyre szorosabbra zárták a gyűrűt. Január 9-én elesett Pest és onnan lőtték Budát. A bombázásokban megsérült az Ilona utcai lakás, amelynek teraszán a németek géppuskát állítottak fel. A Várba nagyjából 17 ezer katona szorult, és amikor egy alkalommal Imre kikúszott, hogy vizet hozzon a közeli forrásból, egyik vödrét átlőtték. Ezek után jobbnak látták, ha máshová költöznek. Imre cűgölte a dögnehéz koffert, amikor egy katona megállt lovasszekerével a Batthyány térnél és szólt neki, hogy rakja fel a csomagokat. Majd amikor ez megtörtént, gyorsan elhajtott. Imre utánaeredt, és le tudta szedni a nagy bőröndöt, ám odalett a kistáska, benne a cigarettával és a méreggel. Utóbbit szükség esetére rezerválták volna.

Többfelé is megfordultak, de a végén visszatértek az Ilona utcába, ahol a másik lakó, egy nyugdíjas magyar őrnagy sok krumplit és hagymát tárolt be a pincébe. Imre keze kellően vékony volt, így be tudott nyúlni a deszkák között, ami lényegesen enyhített az éhségükön. A nővéréhez is élelemért ment, amikor elkapták, és sokezredmagával Törökbálintra vitték lövészárkot ásni. A mínusz 10-12 fokban kemény munka volt kifordítani a fagyott földet. Imrének szerencséje volt, az első vonalban a kész árkokat már elfoglalták a német katonák és az egyik adott neki enni konzervjéből. Az oroszok közben a ködben előrekúsztak és kézigránátokat dobtak az ellenséges állásokra. Bár a világító rakéták adtak némi fényt, két méter távolságra sem lehetett ellátni, így hősünk megint csak gondolt egy merészet és lelépett. Teremtett lélek sem járt az utcákon, amiben szerepe lehetett annak, hogy kijárási tilalom volt. Hajnali ötre ért a Ilona utcába.

A Vár védőinek elfogyott a lőszerük, így a kitörés mellett döntöttek. A németek "hurrát" kiabálva rohantak, hogy megtévesszék az oroszokat, a magyarok közül sokan inkább civilbe öltöztek. A Széll Kálmán téren százával feküdtek az eszeveszett vállalkozás áldozatai. Amikor véget ért a harc, a pár tanácsosabbnak látta, ha a férjjel együtt annak Bajza utcai villájába helyezi át a székhelyét. Igen ám, de a hidakat felrobbantották, a folyón nem tudtak átkelni. Imre azonban rekvirált egy közeli csónakházból egy evezős csónakot - megint mennyit számított, hogy jó házból származott! Visegrádon annak idején megtanult bánni a kielboattal. Leevezett a Batthyány térig, ott felvette a többieket, majd nekiindult. Kerülgetnie kellett a jégtáblákat és a vízben úszó halottakat, de az igazi veszély az volt, hogy az áramlat rányomja őket a Lánchíd roncsaira. Szerencsésen kikötöttek a pesti oldalon, amikor megjelent egy orosz katona és a szovjethatalom nevében lefoglalta a járművet. Tiltakozni kár lett volna, dobtáras géppisztolya volt. Pedig Imre már azon tanakodott, hogy az amatőr révészkedésből tulajdonképpen jól meg lehetne élni. Hiszen mindjárt az első úton utasa is akadt: egy féllábú férfi, akiről azt gondolta, könnyebb a többi jelentkezőnél.

A csokoládégyáros

Így értek véget az ostrom megpróbáltatásai, Imre viszontlátta a papát, aki egy bírónál rejtőzködött, és megúszta Kati, a nővér is, akiből később neves ügyvéd lett. A mama sajnos odaveszett, utoljára az óbudai téglagyárban látták.

A felszabadulás után sorsa szerencsésen alakult: állást kapott a Kereskedelmi Banknál és 1948 februárjában levelezőként tartós külszolgálatra Bécsbe küldték. Akkoriban a térség összes nagyvárosa erős állagbeli hiányosságokat mutatott, már építészetileg értve. Imre olyan szállodában tudott csak szobát kivenni, amelynek a háromnegyede nemes egyszerűséggel hiányzott. De viszonylag jól ment a sora, mert ki tudott menteni 15 rúd szalámit, valamint egy egész libát. Utóbbit kitette a hotel ablakába, hűtőszekrény nem lévén, de a menedzsment kisvártatva megkérte, hogy gyorsan vegye be, mert egyre több bécsi gyülekezett az épület előtt. Ilyen állatot már jó ideje nem láttak, az élelmiszert akkortájt arrafelé is jegyre osztották.

A Kereskedelmi Bankot 1948 májusában államosították, így hősünk kénytelen volt különféle üzletekből fenntartani magát. De olyan jó érzéke volt hozzá, hogy 1950-re már saját cége lett, igaz, a tulajdonost akkor már Emmerich Gergelínek szólították. Egy kompenzációs ügylet – 900 tonna libát vett Magyarországról osztrák nemesacél ellenében - 250 ezer schillinget hozott a konyhára, ennyi pénzből az idő tájt arrafelé is házsort lehetett venni. De a komparatív előnyök is érvényesültek. Meg a Nyugat-Afrikából importált kakaóbab is jól fialt. Menet közben az immár egykori hazánkfia egy időre csokoládégyárra váltott, de utána visszatért a kelet-nyugati kereskedelemhez. Mindenkor az aktuális keresletnek megfelelően hozta be a kurrens cikkeket Magyarországra, kazettás magnetofont, telefonos üzenetrögzítőt, vagy éppen képmagnót. Jól ment a sora, de jóval később, a Gorbacsov-féle peresztrojka betett az üzletnek. Azóta békés nyugdíjasként éli napjait, és bár imádott teniszezni, egy súlyos baleset mostanában szinte teljes mozdulatlanságra kárhoztatja.

Így van ideje visszagondolni a régi időkre. Amikor 1944 karácsonyán, egészen pontosan december 24-én, szökött munkaszolgálatosként, illetve lövészárok-kubikosként még épp elérte az utolsó villamost, amely a budai parton bevitte a Batthyány térre. Mögötte bezárult a szovjet gyűrű és megkezdődött a város ostroma. Ő meg az életveszély kellős közepén visszatért élete nagy szerelméhez, hogy együtt rettegjék végig azt a szörnyű másfél hónapot.

Szerző
Témák
Gergely Imre

Szelestey Lajos: Botcsinálta dunai hajós ostrom idején

Publikálás dátuma
2018.05.12. 09:20
GERGELY IMRE TENISZEZÉS KÖZBEN - Már nem játszik, így van ideje emlékezni
GERGELY IMRE TENISZEZÉS KÖZBEN 

GERGELY IMRE TENISZEZÉS KÖZBEN 

Gergely Imre 1924-ben aznap született, amikor megalapították a Magyar Nemzeti Bankot, és élete első 20 évében ő sem panaszkodhatott pénzhiányra: jómódú polgárcsaládban nevelkedett, a papa menő ügyvédként praktizált, jártas volt a pénzügyi jogban, remek kapcsolatok fűzték a Pénzügyminisztériumhoz, ami akkor (is) sokat számított a szakmában, főleg mivel apuka nagy cégek adóügyeit intézte. Mellesleg betöltötte a Hungária Vívó Klub elnöki tisztét, úgyhogy a család mutatós visegrádi nyaralójában sűrűn megfordultak a hazai vívás olyan egyéniségei, mint Jekelfalussy-Piller György, Petschauer Attila, Gerevich Aladár. Kabos Endrével pingpongozott is a kis Imre - az eredményre már nem emlékszik. Arra viszont igen, hogy amikor 1938-ban bérmálkozott, a keresztapja nem volt más, mint az akkori helyettes rendőr-főkapitány, Szilaveczky Lajos ("a város legelegánsabb férfija"), de pont akkor járt a Bazilikában Ciano, olasz külügyminiszter és a felesége, Mussolini lánya is. Szilaveczky a háború után éjjeliőr lett egy gyárban, ám Ciano rosszabbul járt, mert 1944-ben kivégezték, miután titokban tárgyalt az angolokkal. Ugyanebben az évben halt meg Kabos Endre is, pont villamoson ült, amikor a németek felrobbantották alatta a Margit hidat.

Vonatjegyet is küldtek

Gergely Imrének érettségin a latinnal nehézsége támadt, előző éjjel ugyanis a Teréz körúti Varietéban összefutott a tanárral, így újráznia kellett a tárgyból. Utána beiratkozott a miskolci jogi karra, de közbeszólt a háború. 20 éves volt, amikor megérkezett a behívó, hogy szíveskedjen elfáradni Jolsvára, lenne ott számára némi munkaszolgálat. A hatóságok voltak annyira előzékenyek, hogy még vonatjegyet is küldtek, így emberünk 1944. május 18-án meg is jelent a kijelölt helyszínen. Társaságban nem volt hiány, mert több ezren gyűltek össze hasonló okokból, köztük jó néhány osztálytárs is a Berzsenyiből.

A vidéki vendégszereplés nem alakult túl barátságosan, hamarosan bedobták őket a mély vízbe, a szövetséges légierő eltalált egy vásárcsarnokot és a romok alatt vagy 30-an lelték halálukat. A tetemeket kellett eltakarítani, a törmelékkel együtt.

Utána jött a miskolci pályaudvar, ahol síneket kellett cipelniük, hogy helyreállítsák a szétbombázott vasúti pályát. Aztán a Lillafüred melletti Ládi fatelepén dolgoztak tovább, amelyhez hasonló nagy nem volt akkoriban az országban. Ott gerendákat, illetve vasúti talpfákat kellett hurcolászni. Egy szép nap megjelent két német katona, hogy átvegye az egész készletet. Imrének jól jött, hogy gyerekkorában a polgári jóléthez dukált a német Tante is, így pár napig ő tolmácsolt. Utána ismét heveny rakodással múlatta az idejét.

(Hála isten, ez az aggálya alaptalannak bizonyult.) Legalább a társaságra nem lehetett panasz, az tényleg válogatott volt, csak a rendezőelv bizonyult sajátosnak a történelmi körülmények folytán. Amúgy egy-egy talpfa a hosszúságtól függően 68-90 kilót nyomott, de ha ketten feladták, egy ember is tudta vinni a hátán.

Gergely Imre - bár odahaza ő is tanult zongorázni, sőt, ma is szívesen játszik könnyebb darabokat - nem volt művészlélek. Azt viszont pontosan érzékelte, hogy a nyár végétől özönlöttek vissza keletről a német hadi teherautók. De ha becsukta volna a szemét, akkor is hallja, hogy egyre közelebbről dörögnek a szovjet ágyúk. Így azután a talpraesett Imre úgy döntött, a végét már nem várja meg - októberben sürgősen lelépett. Főleg mivel a fatelep a vasgyár mellett volt, ahol nap mint nap látták szállítani az új ágyúkat. Egészen addig, amíg 40 amerikai katonai gép véget nem vetett a haditermelésnek. Az egyik bomba telibe kapta a munkatábor gyengélkedőjét - heten vesztették életüket.

Imre hívta Rábát és Bächert is, hogy tartsanak vele, mert ebből nem lesz sátoros ünnep, ám azok nem álltak kötélnek, másnap nem voltak ott a megbeszélt helyen. Az egységgel vonultak vissza és az egyik faluban éppen SS-katonákkal együtt kvártélyoztak be, mivel tudtak németül. Ám oroszul nem, ezért nem tudták megmagyarázni a betoppanó szovjet alakulatnak, hogy csak félreértésről van szó, így az irány számukra is Szibéria lett.

Imre próbált – ma úgy mondanánk - stoppolni, de a teherkocsik nem vették fel, így csak késő este egy szekéren kecmergett be Egerbe az ömlő esőben. Az éjszakát egy magyar katonai garázsban töltötte, de mire reggel felébredt, addigra az összes jármű elment, kivéve azt az egyet, amelyiknek a vezetőfülkéjében ő aludt. Mit ad isten, épp rossz volt.

Az Ilona utcában

Ezek után a főúton próbálkozott fuvart szerezni: futott a német teherkocsik mellett, úgy győzködte a sofőröket, mígnem az egyik nagy nehezen megengedte, hogy felüljön az igen stabil rendszámra. A felségjelzés azért fontos a történetben, mert Hatvannál nagy ellenőrzést tartottak a magyarok és a németek, de persze a német járműveket nem állították meg. Imre zsugorülésben, a palánkba kapaszkodva jutott el Pestre, ahol a Kerepesi úton egy piros lámpánál úgy döntött, gyalogszerrel megy tovább. A nővéréékhez kéredzkedett be. Katinak, mivel árja párja volt, nem kellett tartania semmitől. A fiú találkozott a szintén bujkáló édesapjával is. Két nap múlva a nővér erkélyén együtt ünnepelték Horthy proklamációját. Ám mivel a kiugrási kísérletet pancserül szervezték meg és őfőméltóságát lekapcsolták a német különleges egység katonái, a nővér megijedt, hogy a jobboldali szomszédok közül nem jelenti-e fel őket valaki az elhamarkodott honfiúi lelkesedés miatt.

Ily módon Imre továbbállt: a Várba ment, az Ilona utca 25.-be, egy bankigazgató lakásába. A tulaj Erdélyben rekedt, mert az oroszok hamarabb odaértek, minthogy el tudott volna inalni, felesége pedig elegánsan nyugatra távozott, az aktuális szvíthárt, a volt kereskedelmi miniszter oldalán. Az otthonra a család egyik barátjának a felesége vigyázott, Annie, akivel ugyanaz történt, mint Karinthy Ferencnél a Gellérthegyi álmokban: az ostrom közepén egymásba szerettek a vendéggel. Csak itt fordított volt a szereposztás, Imre, vagyis a fiú számított üldözöttnek. Bár papírja akkorra már lett, mert a családi barát 3. kerületi rendőrkapitány, a Gödör Klub mostani vezetőjének édesapja igazolta, hogy önkéntes segédtűzoltó, aki sebesülés miatti szabadságát tölti, mellesleg a miskolci egyetem hallgatója. Így megúszta, mint ahogy a házigazda öccse is, aki hamis őrmesteri passzussal bujkált, amikor két nyilas razziázott a lakásban. Annie férjét meg a német kereskedelmi tanácsos rejtette el, akivel még ukrajnai gabonavásárlások során barátkoztak össze. A diplomatát később, a gyűrű záródása előtt repülővel kimenekítették Budapestről, de a gesztusa akkor sem mindennapi, hiszen egy zsidót fogadott be a házába.

Igaz, addigra az oroszok már egyre szorosabbra zárták a gyűrűt. Január 9-én elesett Pest és onnan lőtték Budát. A bombázásokban megsérült az Ilona utcai lakás, amelynek teraszán a németek géppuskát állítottak fel. A Várba nagyjából 17 ezer katona szorult, és amikor egy alkalommal Imre kikúszott, hogy vizet hozzon a közeli forrásból, egyik vödrét átlőtték. Ezek után jobbnak látták, ha máshová költöznek. Imre cűgölte a dögnehéz koffert, amikor egy katona megállt lovasszekerével a Batthyány térnél és szólt neki, hogy rakja fel a csomagokat. Majd amikor ez megtörtént, gyorsan elhajtott. Imre utánaeredt, és le tudta szedni a nagy bőröndöt, ám odalett a kistáska, benne a cigarettával és a méreggel. Utóbbit szükség esetére rezerválták volna.

Többfelé is megfordultak, de a végén visszatértek az Ilona utcába, ahol a másik lakó, egy nyugdíjas magyar őrnagy sok krumplit és hagymát tárolt be a pincébe. Imre keze kellően vékony volt, így be tudott nyúlni a deszkák között, ami lényegesen enyhített az éhségükön. A nővéréhez is élelemért ment, amikor elkapták, és sokezredmagával Törökbálintra vitték lövészárkot ásni. A mínusz 10-12 fokban kemény munka volt kifordítani a fagyott földet. Imrének szerencséje volt, az első vonalban a kész árkokat már elfoglalták a német katonák és az egyik adott neki enni konzervjéből. Az oroszok közben a ködben előrekúsztak és kézigránátokat dobtak az ellenséges állásokra. Bár a világító rakéták adtak némi fényt, két méter távolságra sem lehetett ellátni, így hősünk megint csak gondolt egy merészet és lelépett. Teremtett lélek sem járt az utcákon, amiben szerepe lehetett annak, hogy kijárási tilalom volt. Hajnali ötre ért a Ilona utcába.

A Vár védőinek elfogyott a lőszerük, így a kitörés mellett döntöttek. A németek "hurrát" kiabálva rohantak, hogy megtévesszék az oroszokat, a magyarok közül sokan inkább civilbe öltöztek. A Széll Kálmán téren százával feküdtek az eszeveszett vállalkozás áldozatai. Amikor véget ért a harc, a pár tanácsosabbnak látta, ha a férjjel együtt annak Bajza utcai villájába helyezi át a székhelyét. Igen ám, de a hidakat felrobbantották, a folyón nem tudtak átkelni. Imre azonban rekvirált egy közeli csónakházból egy evezős csónakot - megint mennyit számított, hogy jó házból származott! Visegrádon annak idején megtanult bánni a kielboattal. Leevezett a Batthyány térig, ott felvette a többieket, majd nekiindult. Kerülgetnie kellett a jégtáblákat és a vízben úszó halottakat, de az igazi veszély az volt, hogy az áramlat rányomja őket a Lánchíd roncsaira. Szerencsésen kikötöttek a pesti oldalon, amikor megjelent egy orosz katona és a szovjethatalom nevében lefoglalta a járművet. Tiltakozni kár lett volna, dobtáras géppisztolya volt. Pedig Imre már azon tanakodott, hogy az amatőr révészkedésből tulajdonképpen jól meg lehetne élni. Hiszen mindjárt az első úton utasa is akadt: egy féllábú férfi, akiről azt gondolta, könnyebb a többi jelentkezőnél.

A csokoládégyáros

Így értek véget az ostrom megpróbáltatásai, Imre viszontlátta a papát, aki egy bírónál rejtőzködött, és megúszta Kati, a nővér is, akiből később neves ügyvéd lett. A mama sajnos odaveszett, utoljára az óbudai téglagyárban látták.

A felszabadulás után sorsa szerencsésen alakult: állást kapott a Kereskedelmi Banknál és 1948 februárjában levelezőként tartós külszolgálatra Bécsbe küldték. Akkoriban a térség összes nagyvárosa erős állagbeli hiányosságokat mutatott, már építészetileg értve. Imre olyan szállodában tudott csak szobát kivenni, amelynek a háromnegyede nemes egyszerűséggel hiányzott. De viszonylag jól ment a sora, mert ki tudott menteni 15 rúd szalámit, valamint egy egész libát. Utóbbit kitette a hotel ablakába, hűtőszekrény nem lévén, de a menedzsment kisvártatva megkérte, hogy gyorsan vegye be, mert egyre több bécsi gyülekezett az épület előtt. Ilyen állatot már jó ideje nem láttak, az élelmiszert akkortájt arrafelé is jegyre osztották.

A Kereskedelmi Bankot 1948 májusában államosították, így hősünk kénytelen volt különféle üzletekből fenntartani magát. De olyan jó érzéke volt hozzá, hogy 1950-re már saját cége lett, igaz, a tulajdonost akkor már Emmerich Gergelínek szólították. Egy kompenzációs ügylet – 900 tonna libát vett Magyarországról osztrák nemesacél ellenében - 250 ezer schillinget hozott a konyhára, ennyi pénzből az idő tájt arrafelé is házsort lehetett venni. De a komparatív előnyök is érvényesültek. Meg a Nyugat-Afrikából importált kakaóbab is jól fialt. Menet közben az immár egykori hazánkfia egy időre csokoládégyárra váltott, de utána visszatért a kelet-nyugati kereskedelemhez. Mindenkor az aktuális keresletnek megfelelően hozta be a kurrens cikkeket Magyarországra, kazettás magnetofont, telefonos üzenetrögzítőt, vagy éppen képmagnót. Jól ment a sora, de jóval később, a Gorbacsov-féle peresztrojka betett az üzletnek. Azóta békés nyugdíjasként éli napjait, és bár imádott teniszezni, egy súlyos baleset mostanában szinte teljes mozdulatlanságra kárhoztatja.

Így van ideje visszagondolni a régi időkre. Amikor 1944 karácsonyán, egészen pontosan december 24-én, szökött munkaszolgálatosként, illetve lövészárok-kubikosként még épp elérte az utolsó villamost, amely a budai parton bevitte a Batthyány térre. Mögötte bezárult a szovjet gyűrű és megkezdődött a város ostroma. Ő meg az életveszély kellős közepén visszatért élete nagy szerelméhez, hogy együtt rettegjék végig azt a szörnyű másfél hónapot.

Szerző
Témák
Gergely Imre