Tamás Pál: Az új magyar autokrácia: valóság és fantázia

Publikálás dátuma
2018.05.12 09:40
Marabu rajza
Fotó: /

Az április 8-át követő független társadalomelemzésben két mozgás keveredik. Az első, az ellenzéki oldal aktuális politikai impotenciáját magyarázná. Ez az irányzat nagyjából az eddigi mozgási irányokat sorolja fel ismét, hátha azokkal valamit még egyszer meg lehet magyarázni. A második, eddig ritkább kísérletsor, a hazai völkisch hagyományok felélesztésére hivatkozik.

Ezekkel szemben most itt egy osztályelemzésfélével próbálkozunk. Abból, hogy a '89 utáni baloldal, főleg, de nem csak SZDSZ-es hatásra, nem szerette az osztály fogalmát, még nem következik semmi. A fogalom visszatérhet a következő évek magyar közpolitizálásába.

Ellenzék=ellen-Fidesz?

Az utolsó években az ellenzék magát egyfajta ellen-Fidesznek élte meg, vagy legalábbis így ábrázolta, és saját (még korábbról maradt) társadalomképeit már csak emiatt is elhanyagolta. Újakat pedig nem fejlesztett. Ez a koncepcionális kiürülés lehetett az összeomlás egyik oka. A közönség a piacon az ellenzék által forgalmazott szavakból, fordulatokból alig vásárolt. Nem érdekelték a politikai ördögűzés kínált formái.

Sokan az új nemzedéki szövegektől várták a megoldást. Kérdés, hogy mi lesz majd ezekből a nemzedékinek hitt hangsúlyokból? A kis pártok kipróbálták őket és belebuktak. Karácsony Gergely próbált intelligensen megfelelni a lehetetlen feladatnak, de a Párbeszéddel számba vehető, új szavazatokat nem hozott. A végén kevesebben voltak, mint háromnegyed éve Botka László körül.

A Momentum, ha élni kar, egy másik kispárt lesz. Egyelőre van valamennyi menetelni hajlandó fiatal, persze, de összefüggő vízió nem állt össze. Mintha az ellenzéki média generációs álmai és a karizma nélküli fiatalok együtt, egy időre kiégették, lejáratták a nemzedéki szerepmodelleket. Konkrétan e fiatal férfiakba, nőkbe, felépítésükbe, láthatóvá tételükbe a szó szoros értelmében túl sok pénzt fektettek be politikai álmodozók ahhoz, hogy most egyszerűen leváltsák őket és az ellenzéki csapatépítők új emberekkel próbálkozzanak. Így a kényszerű nemzedéki pót-politizálás (a politikai technológusok a szó szoros értelmében futnak a befektetéseik után) valószínűleg megnehezíti új szereplők színre lépését.

Miután a 90-es évekig nem ismertük a modern politika technológiáját, azt hittük, hogy a különböző, nemzetközi irodalomban leírt mozgalmak, hálózatok, részvételi programok, és egyenlőségépítési modellek itt is előbukkanhatnak - végül is van űr, amit betölthetnek. A valóságban ez nagyobbrészt inkább fordítva történt. Nincsenek ütőképes mozgalmi gyökerek, vagy kiszáradtak. Ez azért érdekes, mert a választások után, még ha jönnek is a következő hullámok, közben legalább egy-másfél év telik el. Nem lehet folyamatosan izgalmi állapotban tartani az ellenzéki közönséget, amely egyszerűen otthagyja "tudós" politikusait, ha még egyszer ugyanez a menet megismétlődik. Hagyni kellene ezt a közönséget, hogy élje a saját életét, miközben azért legyen lojális. Nem vehetőek el ezek a kisvilágok, hiszen a mai ellenzék sokat a következő hullámok után sem tud majd mit kezdeni velük. Ha Orbán nem keményedik tovább túlságosan, az ellenzéki közönség még inkább elfordul. Most mindegy, hogy az elmúlt a hónapokban mennyire magát csalta, és mennyire az ellenzéki sajtó hitegette. Hányszor álmodozzon még komolyan és csalódjon a következő menetek során?

Egységutópiák

A választások előtti hónapok médiája valamilyen egységes ballib ellenzéket vizionált és azt bizonygatta, hogy ha a politikusok még nem is, de a közönség nagyobbrészt ideológiailag máris összeolvadt. A választások mindenesetre ilyesmit nem bizonyítottak. Valamikor a kezdeteknél a ballib eredeti képletéhez a baloldal hozta a tömeget, a liberálisok a Nyugaton eladhatónak hitt ideológiát. Most nincsenek sem tömegek, sem működő ideológia. De vajon így is egyben marad-e a ballib, mint maradék értelmiségi törzs, amely leírta már magának a régi-új osztályelhatárolódásokat? Amelyekre a világban sokfelé ismét figyelnek.

Abból, hogy az ellenzéknek nem sikerült az állam felső emeleteit meghódítania, vagy akár komolyabban befolyásolnia, meg nem következne, hogy ne lenne ereje a helyi társadalom befolyásolására sok ponton. Lehet, hogy az ellenzék elsősorban városházi politikai erőként lesz a következő években számottevő, mert a krémje parlamentben nem lesz igazán érdekes (bár ez önképével egyelőre ellentétes). De miben hasonlított a helyi közpolitika olyan ellenzéki bázisterületeken, mint mondjuk a Lipótváros vagy Szeged? Még anekdotikus összevetésből sincs sok, szisztematikus vizsgálódásból pedig semmi. Annak idején Demszky sokat beszélt a liberális városmodellekről, ezekből azonban mintha semmi sem maradt volna.

Győztesek-vesztesek

Tulajdonképpen most ismét előbukkan a 90-es évek egyik alapkérdése, a győztesek-vesztesek szétválása. Természetesen ma már tudjuk, hogy rövidebb illetve hosszabb távokon másként élhették meg az elmúlt 25 évet, de egyrészt attól, hogy ezekről a különbségekről nem beszéltünk, az egykori szembenállás nem oldódott meg. S ha az egyenlőtlenségek amúgy most megint nőnek, akkor e különbségek is jobban látszanak. Most úgy látszik, hogy a vesztes tömegekhez könnyebben jutottak hozzá a kormánypártok. A középrétegek, amelyek inkább a rendszerváltás "győzteseinek" számítanak(ottak), inkább ellenzékiek. A "szegénypárti" baloldal nekik kevésbé imponál.

Az új autoritarizmus talán legfontosabb eleme széles megalapozottsága. Az elérhető adatok szerint stabil többsége van az alacsonyabb iskolai végzettségűek és a kisvárosi/falusi tömegek között, míg az ellenzék támogatói inkább egy képzettebb kisebbségből kerülnek ki. Egy egyébként hasonló elitszerkezetet nevezett néhány hete Pesten Thomas Piketty nyugat-európai bal-brahminoknak. Ott persze ez a réteg egyetemi diplomákkal, tudományos fokozatokkal körbevett, nálunk inkább a kádárista tudáselit maradéka. De itt is, ott is globalista, kozmopolita. Vele szemben ott vannak a nativisták, a valódi, vagy vélt gyökereikbe kapaszkodók. De az ideológiák most másodlagosak. Hiszen az utóbbiak meg vannak győződve arról, hogy az átmenet első húsz évében nem kaptak eleget. Magyarországon 1989-et megelőzően voltak jóléti álmok, de nem voltak az alapelégedetlenséget kifejező tömegmozgalmak. Ezek hiányát az akkori, mozgósított középrétegek, elsősorban az értelmiség elfedte.

A magyar nativisták

A nativistáknak persze alapvetően nem voltak kifogásaik a kezdődő változásokkal szemben. Valamivel később elfogadták az Európa-ideológiákat is, s mert nem álltak ellen, nem is látszottak. Mindkét mozgástól védelmet és biztonságot vártak, s bár ezek nem voltak teljesen hatástalanok, de nem is voltak elégségesek, ezért újabb biztonságteremtő technikákat, vagy azok stabil látszatát akarták. A védett nativizmus fontosabb volt, mint a modernizáció, s ezt a konstrukciót az Orbán-rendszer eddig biztosította nekik.

Idetartoznak az üzleti elit kapcsolatai az állami hatalommal. Az új autoritarizmus hatalmát jelentős mértékben üzleti kapcsolatain keresztül gyakorolja. Tulajdonképpen a politikai osztály ellenőrzi az üzleti világba kerülő bónuszokat, a jelentősebb tulajdonátrendeződést és a hozzáférhető EU-forrásokat, vagyis a gazdasági hatalom dinamikáját. Ugyanígy mindeddig jól látható viták nélkül kiszolgálta a multinacionális vállalkozásokat, mindenekelőtt a német gazdaság képviselőit. A mai, egységesnek hitt gazdasági támogatói, vagy elfogadói szerkezet megbontása nélkül elképzelhetetlen az autoritárius politikai forma még egyszerűbb kikezdése is. Márpedig ebbe az irányba még lépések sem történtek.

Közben az egykori szocialista-közeli, vagy liberális vállalkozók lemerültek, eltűntek a nyilvánosságból. Simicska még valameddig "médiapolitizált", de közben semmi nem látszott üzleti hálózatai karbantartásáról. Az új hatalmi szerkezet középpontjává az új, sokszor családi, városi, hálózati eredetű kapcsolatok váltak. Mindezt akár nevezhetjük oligarchizációnak is. Kelet-Európában máshol az oligarchia, mint tulajdonokat is integráló hatalomgyakorlási forma, már a 90-es években kialakult, s azóta legfeljebb a személyek változtak: újabb oligarcha-generációk születtek. Ez a kelet-európai forma nálunk inkább csak a 2000-es években kezdett működni és a 2010-es években erősödött meg. Mindezt azonban természetesen nem nevezhetjük "maffiaállamnak". Minek is tennénk? A jelző szaktudományosan nehezen védhető, a közvéleményben konkrét mozgósításra pedig nem működött.

Kérdés, hogy sikerült-e az összefogás abszolutizálásával megsemmisíteni a magyar ellenzék eddigi pártrendszerét, vagy talán mégsem? Az MSZP-nek és a DK-nak érdeke a 2010 körül konszolidálódott ellenzéki pártrendszer megőrzése, mások kommunikációs tőkéjüket, esetleg anyagi forrásaikat is kis pártok magról növelési kísérletébe fektették. A politikai képviselet nélkül maradt liberális értelmiségieknek azonban azóta sem sikerült beindítaniuk egy új városi liberális pártot. Ilyesmitől ugyanolyan távol vannak, mint egykor a szabad demokraták bomlásakor. A DK megmaradt konstansnak, de láthatóan nem nő tovább, a szocik pedig belülről kimerültek. A kormányoldal láthatóan megállt, vagy ha mégis nőne, az újabb külpolitikai bonyodalmat okozna. Tehát most a kormány érdeke is a régi ellenzék stabilizálása, nehogy helyüket kiszámíthatatlan újak foglalják el és végül destabilizálják a politikai rendszert (mégpedig úgy, hogy Orbánt azért mégsem tudják elmosni).

Tüntetés, mint ellenzékpótlék

Lesznek, akik azt hiszik, hogy az időnkénti esti tüntetéseknek most szimbolikus jelentősége lesz, legalább kifelé, mutatva, hogy az ellenzéki világ "nem adta meg magát", bár a soron következő menet szempontjából ezek az akciók igazán nem számítanak.

Ugyanakkor a kormányoldal sem fogalmazza meg, milyen nemzeti érdekért lobbizik, a menekültek és a kerítés negatív program, de nem fogalmazódik meg, mit akar, akar-e valamit pozitívan elérni a kormányoldal az EU-tól (a lengyeleknek vannak ilyen megfogalmazott nemzeti céljaik).

A szocialista kormányok annak idején úgy gondolkoztak, hogy a nemzetközi feladatok diplomáciai ügyek, erre voltak is gyakorlott szakembereik, technikusaik. De átfogóan a külpolitikáról akkor sem gondolkoztak, azóta még kevesebbet. A kis pártoknak eddig ilyesmi még eszükbe sem jutott igazán. Úgyhogy itt az elejétől kellene valamit tanulni. Az nem európai politika, hogy ott szidjuk a kormányoldalt európai színtereken, ahol csak tudjuk. Ez azért azoknak is, akik hallgatják, s azoknak is akik csinálják, önmagában már roppant unalmas.

A kormányoldal politikai filozófiája távolodott az európai konzervativizmustól. De közben ugyanilyen távolságban van a magyar baloldal az új európai baloldaltól, ahol a gondolatok ma inkább radikálisok, mint szocdemek. Ennek az oldalnak nem kellene várnia arra, mit csinál magával a magyar jobboldali populizmus Brüsszelben. Senki sem gátolja abban, hogy ismét kitalálja magát.

2018.05.12 09:40

Az igazi fiatalítás: 14 évesen indult a kormányzóválasztáson

Publikálás dátuma
2018.08.18 17:00

Fotó: facebook.com/ethansonneborn2018//
Autót még nem vezethet, de elindulhat a kormányzóválasztáson akár egy tinédzser is - bizonyítja Ethan Sonneborn 14 éves vermonti fiú példája. Lehet, hogy legközelebb már nem engedik ilyen fiataloknak, de Ethan indulása egyáltalán nem csak vicc volt.
Kihasználva a kormányzóválasztás jogi szabályozásának hiányosságát, egy 14 éves amerikai fiú benyújtotta jelentkezését és kampányolt is a vermonti kormányzói tisztségért folyó demokrata párti előválasztáson. A kanadai határ közelében fekvő Vermont állambeli Bristolban született fiú kampánya a formai jegyeket illetően semmiben sem tért el a „nagyokétól” – útszéli óriásplakátokon hirdette magát, van hivatalos honlapja, Twitter- és Facebook-profilja, és adománygyűjtést is szervezett. Igaz ugyan, hogy Twitter-oldalán csak 1690 követő látszott augusztus 14-én, az előválasztás napján, az Ethan Sonneborn for Governor Facebook-profilt pedig ennél is kevesebben, 649-en követték, de ez vélhetően változni fog annak ellenére, hogy alulmaradt az előválasztáson. Ethan történetét ugyanis a napokban kezdte felkapni a média. Ethan Sonneborn azt tudta kihasználni, hogy a kormányzóválasztás esetében nincs rögzítve a választhatóság korhatára. Az indulás egyetlen rögzített feltétele az, hogy a jelöltnek állandó lakhelye legyen Vermont államban. Ethan ott született és él, számára ez nem jelentett akadályt. Hónapokkal korábban benyújtotta indulási szándékát, de csak akkor figyeltek fel rá, amikor megkezdődött az államban a demokrata párti előválasztási kampány, és a nyakkendős tinédzser megjelent a nyilvánosság előtt. Augusztus elején részt is vett a nála többszörösen idősebb jelöltek vitáján.  ki kell iktatni a joghézagot, és ahhoz, hogy kormányzóvá válhasson valaki, legalább autóvezetői engedélyre jogosultnak kellene lennie. Ez az Egyesült Államokban a 16 éves korhatárhoz kötött. 
Vermontban a Demokrata Párt színeiben nem Ethan volt az egyetlen szokatlan jelölt: az indulók egyike, a transznemű Christine Hallquist meg is nyerte a demokrata előválasztást, így ő lehet az Egyesült Államok első transznemű kormányzója, ha legyőzi republikánus vetélytársát, a 2016-ban megválasztott jelenlegi republikánus kormányzót, Phil Scottot az idén novemberben esedékes „félidős” választáson, amelynek során újraválasztják az Egyesült Államok képviselőházát és a szenátus egyharmadát, valamint kormányzói, illetve egyéb önkormányzati tisztségek betöltéséről döntenek. A 14 éves Ethan programja különben egyáltalán nem volt gyerekes, a 2016-os elnökválasztási kampány demokrata előválasztásán Hillary Clinton legerősebb kihívójának, Bernie Sandersnek az európai típusú baloldaliságát tükrözte vissza. Olyan pontokra épült, mint az általános egészségügyi biztosítás bevezetése, a meleg közösségek diszkriminációjának tiltását szabályozó törvények sürgetése, környezetszennyezési adó, minimálbér-emelés. Amikor Phil Scott kormányzót megkérdezték egy sajtóeseményen, mit szólt volna, ha egy tinédzsert kap ellenfélnek, azt válaszolta: szerinte

Ki indulhat elnöknek?

Az elnökké választhatóság feltételei ennél pontosabban szabályozottak az Egyesült Államokban. Az indulás feltétele, hogy a jelölt  • amerikai születésű állampolgár legyen • a választás napján töltse be legalább a 35. életévét, valamint • lakjon legalább 14 éve az Egyesült Államokban. 

Az európai szabályozás

Az Európai Unióban nincs egységes szabályozás sem az aktív, sem a passzív választójog korhatárát illetően. Minden tagállam saját hatáskörében dönti el, hány éves kortól lehet szavazni, illetve jelöltként indulni a választáson. Az aktív választójog (az, hogy hány éves kortól szavazhat valaki) és a passzív választójog (vagyis hogy hány éves kortól választható) a tagállamok többségében megegyezik, egységesen 18 éves korhatárhoz kötöt  Ez alól kivételt jelent Ausztria, ahol az aktív választójog alsó korhatára 16 év. A választhatóság alsó korhatára néhány országban magasabb - Belgiumban, Bulgáriában, Cipruson, Csehországban, Észtországban, Írországban, Lengyelországban, Lettországban, Litvániában és Szlovákiában 21 év. Az európai parlamenti választásokon való jelöltség esetében néhány országban magasabb a korhatár. Romániában 23, Görögországban és Olaszországban pedig 25 év, 

Az informatikai rendszer is sebezhető

 A 2016-os elnökválasztási kampány során történt orosz beavatkozás hozta látványosan felszínre az amerikai választási infrastruktúra sérülékenységét. De hogy milyen mértékű ez a sérülékenység, az csak a különböző demonstratív hackerakciók, illetve szervezett tesztek során vált érzékelhetővé. Augusztus 13-án ismertették annak a tesztnek az eredményét, amely során harmincöt, 6 és 17 év közötti gyerek törte fel a floridai választási eredményeket közlő honlap másolatát egy hackerversenyen. Egy 11 éves fiú, az austini Emmett Brewer volt a leggyorsabb; mindössze 10 percre volt szüksége, hogy bejusson a rendszerbe, ahol aztán neveket és választási eredményeket is meg tudott változtatni. A verseny szervezői elmondták, az induló jelöltek nevét is átírták, 12 milliárd szavazatot írtak hozzá a különféle jelöltek eredményéhez. A gyerekek nem csak Florida, hanem öt másik, úgynevezett ingadozó állam választási rendszerének a másolatába is bejutottak a háromnapos Def Con biztonsági konferencián, amelynek célja az volt, hogy próbára tegye a választási infrastruktúra ellenállóképességét, és megtalálják a sebezhető pontjait.

Témák
USAVermont
2018.08.18 17:00
Frissítve: 2018.08.18 17:00

Markó Béla: Nem egyszerűen elvették, Erdélyt elvesztettük

Publikálás dátuma
2018.08.18 14:00

Fotó: Népszava/
Nem vagyunk hajlandók minimális történelmi szembenézésre sem, így újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat. A nemzeti ünnep alkalmával Markó Béla költőt, közírót, az RMDSZ volt elnökét kérdeztük a magyar nemzet talán legégetőbb kérdéseiről.
– A nemzeti ünnep általában a nemzeti egység jelképe minden nációnál. Nálunk viszont ez is az egyre látványosabban szembenállás, a kuruc-labanc harc megnyilvánulási lehetősége. Véleménye szerint minek köszönhetően jutottunk ide?  – Engem meglehetően aggaszt az az egyoldalúság, ahogyan alakul például Magyarország és a határon túli közösségek viszonya az utóbbi időben. Mert hát a magyar nemzet Kárpát-medencei jövője nemcsak attól függ, hogy a Magyarországon élő magyarok hogyan viszonyulnak egymáshoz, hanem attól is, hogy mit gondolnak a szomszédos országokban élő magyarokról. És úgy érzem, nem a nemzeti egységgel van baj ebben a pillanatban, hanem a sokféleséggel. Mi az idők folyamán mindig is megpróbáltunk befogadó nemzet lenni, ilyen volt a történelmünk, és miközben csodálatosan egységes a nyelvünk, a kultúránk, sokféle helyzettel kellett szembenéznünk Erdélyben, Délvidéken, Kárpátalján, Felvidéken és persze a mai Magyarország területén is. Nemcsak az elmúlt évszázadban, de hangsúlyozottan Trianon után. Azt gondolom, nekünk éppen ez az erősségünk – hogy egységesek is vagyunk és sokfélék is. És úgy látom, hogy ez a sokféleség, ez az értékpluralizmus kezd az utóbbi években eltűnni, nemcsak a magyarországi közéletből, hanem általában a kárpát-medencei magyar-magyar viszonyokból.  
– Kezd eltűnni vagy a sokféleséghez való viszonyulás változott meg? – Nyilvánvalóan azért kezd eltűnni, mert megváltozott a viszonyulás. Abban a pillanatban, amikor csak az egységet tekintik értéknek azok, akik erre befolyással lehetnek, és nem figyelnek oda, – például az erdélyi magyarok esetében az erdélyiségre, és sorolhatnám a többit – hogy a különbözőségek milyen fontos értékeket visznek be a közös magyar kultúrába, akkor ez persze, hogy kezdi elveszíteni a jelentőségét. Emögött nyilván politikai okok is vannak. Ma nincsen egy konszenzusos jövőkép arról, hogy mi lesz a Kárpát-medencei magyarsággal, vagyis milyen jövőt képzelünk magunknak, ami netán meg is valósítható. Valamikor voltak olyan nagyon fontos alapelvek, mint a szülőföldön való boldogulás, miszerint a romániai magyaroknak Erdélyben, a szlovákiaiaknak Felvidéken, kinek-kinek a maga szülőföldjén kell kialakítania egy olyan magyar közösségi életet, amely biztosítja a megmaradását, és hittünk abban, hogy egy határok nélküli közös Európai Unióban ez működtethető. Ehelyett egyre jobban felerősödik a térségben az a nemzetállami szemlélet, amely az utóbbi 100-150 évben már többször kudarcot vallott. Ezért fel kell tenni a kérdést, hogy egy ilyen nemzetállami jövőképben nekünk hol van a helyünk?    – Hogyan értékeli ön ezt az utóbbi időben egyre látványosabb Trianon reneszánszot? Pusztán az évforduló közeledtének köszönhető vagy valami másnak az eredménye? Ez kell most nekünk vagy valami más?  – A románok már ünneplik is a maguk évfordulóját, hiszen ők az impériumváltást nem Trianonhoz, hanem 1918 december elsejéhez, a Gyulafehérvári Román Nemzetgyűléshez kötik. Mindenki próbál valamilyen konklúziókat megfogalmazni ezzel az évfordulóval kapcsolatosan. Románia esetében már jól látható, hogy felszínes ünnepségsorozat lett, anélkül, hogy egyrészt zajlana egy román-magyar párbeszéd, amire elengedhetetlenül szükség lenne, másrészt, hogy megfogalmaztak volna bizonyos tanulságokat ezzel a száz évvel kapcsolatosan. És ez a magyar visszatekintésre is érvényes. Egyébként megjegyzem, számomra kissé groteszk, hogy épp a trianoni békeszerződés napjára tették Magyarországon a nemzeti összetartozás napját. Én ezt semmiképpen sem tudom másképpen szemlélni, mint valamiféle gyásznapot. Nyilván mindannyian így szemléljük, és ezt egy másfajta ünneppel elfedni nem lehet. De ez tulajdonképpen mellékes.    –  Mi tart fontosnak ebben a kérdésben? – Trianonról hangsúlyosan kellene beszélni. Nem az a megoldás, hogy rég volt, elmúlt, visszafordíthatatlan, és szóba sem hozzuk. Én azt látom, hogy száz év alatt sem sikerült igazán tudatosítanunk, mi történt azokban az évtizedekben, amelyek Trianonhoz vezettek. Megjelent nemrég Romsics Ignácnak egy igen fontos könyve, aminek az a címe, hogy Erdély elvesztése. Az első világháború előttről indulva a rákövetkező évtizedeket elemzi, rendkívül gazdagon adatoltan. Szerintem alapmű, de rögtön meg is támadták azzal, hogy miért beszél Romsics Erdély elvesztéséről. Nos, én azt gondolom, nagyon fontos ez a cím, hiszen máig nem vagyunk hajlandóak beismerni, hogy Erdélyt nem egyszerűen elvették Magyarországtól, hanem Erdélyt elveszítettük. Sokkal kényelmesebb csak azt mondani, hogy történt velünk egy égbekiáltó igazságtalanság, - mint ahogy valóban igazságtalan volt a trianoni döntés – és nem vagyunk hajlandók a minimális történelmi szembenézésre sem. Erdélyt pontosan azért veszítettük el, mert a 19. században sem, a 20. század elején sem voltunk hajlandóak felismerni, hogy ez egy multikulturális, sajátos régió, már akkor is az volt, és ennek közigazgatásilag és politikailag is sajátos kereteket kellene adni. És nem beszélünk mindarról, ami az első világháborút megelőzte, az Apponyi-féle törvényről, meg egyebekről. Igen, Trianonról hangsúlyosan kell beszélni, de így. Különben újból és újból elkövetjük ugyanazokat a hibákat. Ez ma is nagyon jól látszik.   
– Az RMDSZ abban a helyzetben van, hogy egyrészt itt van Erdély Romániához kerülésének román centenáriuma, másrészt Trianon, a nagy magyar fájdalom évfordulója, Ugyanazt az eseményt két szögesen ellentmondó perspektívából kellene „ünnepelnie”. A román centenáriumra azzal a jelszóval állt elő az RMDSZ, hogy – Ezer év Erdélyben, száz év Romániában. Sokan jónak tartják, sokan bírálják. Bírálói szerint nem jó az üzenete a románok felé, csak a Trianon-szindrómát erősíti, és nem segíti a jövőépítést. Ön szerint jól üzeni azt, amit akar az RMDSZ?  – Tulajdonképpen az RMDSZ egy dolgot ünnepelhetne, azt hogy száz év alatt sem sikerült ezt a közösséget Erdélyben felszámolni és a legsanyarúbb körülmények közepette is – két világháború közötti időszak, Ceaușescu rendszer – mégiscsak sikerült megmaradnia. Mást mi nem ünnepelhetünk. December elseje minket egyébként csak egy történelmi veszteségre emlékeztet, semmi másra. Helyesnek tartom, hogy ez elhangzott RMDSZ-es nyilatkozatokban. Én magam is sokszor elmondtam, hogy mindkét oldalról meg kell érteni, vannak történelmi események, amelyeket homlokegyenest ellenkezően értelmezünk. A 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején ez kezdett tudatosodni. Március 15-ét nem szerették a románok, de eljutottunk oda, hogy nemcsak elfogadták, hanem a kormányfők és államelnökök úgy tekintettek rá, hogy ez az itt élő magyarok ünnepe, és köszöntötték is az ünneplőket. Mi sem szerettük december elsejét, nem értettünk egyet azzal, hogy ez legyen a nemzeti ünnep, de elfogadtuk, hogy ezt a románok másképpen látják. Az utóbbi években mintha felborult volna ez a lassan, hosszú évek alatt kialakult konszenzus. Ilyen szempontból jó volt az RMDSZ-nek az a szándéka, hogy pozitívan mutassa fel, hogy milyen értékeket teremtettek az elmúlt száz évben az erdélyi magyarok. De ez nem elég. Valószínűleg sokkal erőszakosabban kellett volna kikényszeríteni egy román-magyar párbeszédet, nem feltétlenül arról, hogy mi történt ezelőtt száz évvel. Erről is kellene párbeszéd, de nincsenek olyan illúzióim, hogy nagyon gyorsan közös nevezőre jutnánk. Viszont azzal kapcsolatosan, hogy Erdélynek ez a száz éve hogyan alakult, beszélni kellene.    – Konkrétabban mire gondol? – A vezető román politikusok sohasem voltak hajlandók valóra váltani azt, amit Gyulafehérváron egyébként elődeik hangzatosan kijelentettek, hogy megfelelő önállóságot biztosítanak az erdélyi népeknek. Erről kellene beszélni, mert ezzel nemcsak az erdélyi magyarok lettek szegényebbek, hanem az erdélyi románok is. Végig kell nézni Erdély állapotán, infrastruktúráján, mit jelentett az, hogy itt, ahelyett, hogy románok és magyarok szolidárisan együtt dolgoztak volna a jövőért, állandóan összeugrasztották őket, és minden energiájuk erre a szembenállásra pazarlódott el. Kellene beszélni nemcsak magunk közt, hanem román-magyar párbeszéd formájában arról, milyen lenne a jövő, és a tabukat is le kellene dönteni. Mert itt tabu az autonómia, az is tabu, hogy Románia hiába nagy ország, amelyben nagy hagyományos történelmi régiók vannak, mert ez államszervezésileg mégsem jelent semmit. Ezt a párbeszédet kellett volna kikényszeríteni. Persze ez nekünk egyoldalúan nem sikerülhet, de lehet, hogy sokkal erőszakosabban kellett volna propagálni.  
– Ez a román centenáriumi év is eléggé felemásra sikerült eddig. Főleg nem ünnepire. Kormányválságok, tüntetések éve. A múlt hét végi erőszakba torkolt demonstráció sem a nemzeti egységet és együttműködést mutatta, hanem inkább azt, hogy egyre magyarosodik a román politika és közélet. Mintha 2006 budapesti szeptembere ismétlődne Bukarestben, események és interpretációk szintjén is. És már a sorosozás sem idegen a román politikától. Mitől lett minden olyan magyaros ott? – Én nagyon szeretném, ha nem arra kellene nekünk büszkének lennünk, hogy ilyesmikben úttörők vagyunk. Az viszont, hogy ki kire hat, bonyolult kérdés. Nekem meg az elmúlt években, évtizedekben sokszor volt az az érzésem, hogy éppen fordítva, a magyar közélet balkanizálódik. De az is igaz, hogy mostanában sok populista román politikus kezdte mintának tekinteni azt, ami a magyar politikában történik. Nagyon sokáig, úgy 2010-2011-ig azt láttam, hogy alapvető nemzeti célok tekintetében a román politika egységes. Nem voltak igazán integráció-ellenes politikai erők, egyetértés volt abban, hogy mielőbb be kell lépni a NATO-ba és az EU-ba. És még a kultúrában sem voltak igazán éles ellentétek, bár voltak megosztottságok, szembenállások. Ehhez képest jelentős változás, hogy ebben a pillanatban Románia is kettészakadni látszik.    – Milyen értelemben?  – Földrajzilag is meg lehet ezt határozni úgy, hogy van egy hallgatag vidéki többség, egy rurális választó tömeg, amely a mostani, magát baloldalinak nevező kormánypártot támogatja – mert az, hogy Romániában ki jobb és ki baloldali, igencsak zavaros. Ezzel szemben ott van az ehhez a rurális közeghez mérten előreszaladó urbánus réteg, amely nyilván Párizshoz, Brüsszelhez, Berlinhez viszonyítja a maga helyzetét. Ők azok, akik ebben a pillanatban tüntetnek. De szerintem ezzel kapcsolatosan nem szabad analógiákat keresni Magyarországon. Ha rá akarjuk ezt a kaptafát húzni a magyarországi politikai életre, vagy ha a magyarországi helyzetből próbáljuk megérteni a romániait, nem fog sikerülni, és teljesen hamis következtetésekre fogunk jutni, mert itt nem ugyanazok a megoszlások. De az biztos, hogy itt is kettészakadni látszik az ország.  – Magyarországról, ellenzéki oldalról nézve ez a kettészakadó Románia is irigylésre méltónak tűnik. Irigyelhető az a korrupcióellenes küzdelem, aminek nyomán magasrangú politikusok sora bukik le, vagy az a civil aktivitás, ami a tüntetésekben nyilvánul meg, vagy az a szervezett ellenzék, ami messziről nézve látszik?  – A gond az, hogy nem minden civil ebben a történetben. A mai romániai helyzetképhez ismerni kell az előzményeket. Románia parlamenti köztársaság alkotmány szerint, a szokásosnál erősebb elnöki jogkörökkel. De azért nem elnöki vagy félelnöki rendszer. Az előző elnök az alkotmány korlátait döntögetve megerősítette az elnöki hatalmat. Ezt úgy tehette meg, hogy megerősítette a befolyása alatt álló ügyészséget és titkosszolgálatokat, és meggyengítette a parlamentet. Ilyen állapotban vagyunk, a jelenlegi kormánytöbbségért sem rajongok, sok köztük a felkészületlen, félművelt politikus, de ők legalább próbálják helyreállítani az egyensúlyt. Viszont azok az intézmények, amelyek így nagyobb erőre tettek szert, azok természetesen mindent megtesznek azért, hogy ez az egyensúly ne álljon helyre, hogy a parlament ne kapja vissza régi erejét. Ezekben a tüntetésekben ezek a szándékok is benne vannak, miközben nagyon sok civil – szervezet és egyén – egy valós nyugati fejlődés mellett teszi le voksát, azért vonul utcára. Rendkívül bonyolult képlet, nem szabad leegyszerűsíteni. Ami a korrupcióellenes küzdelmet illeti, azzal az a gond, hogy miközben Romániában is, akárcsak a környező volt szocialista országokban jelentős a korrupció, az ellene való küzdelem minálunk politikai eszközzé vált, nagyon sokszor a politikai ellenfelek félreállítására irányul, és belenyúl a gazdasági folyamatokba is.    – Abba hogyan? – Lehet úgy értelmezni a büntető törvénykönyv számos cikkelyét, hogy ügyészségi döntéssel a közbeszerzési eljárásokat meg lehet akasztani, fel lehet borítani, ez kiváló eszköz arra, hogy a gazdasági folyamatokba azok, akiknek valami nem teszik, ilyen eljárások indításával beleszólhassanak. Miközben évek óta folyik a heves korrupcióellenes küzdelem, a korrupció látszólag nem csökken, hanem nő. Évről évre statisztikákkal áll elő az ügyészség, hogy hány miniszter, államtitkár, szenátor, képviselő, polgármester ellen sikerült eljárást indítani. És mit ad Isten, számuk évről-évre magasabb.
- Végül a kultúrából jövő és oda visszatérő költő-politikusként kérdezem: mi a véleménye az új magyar kánonról, ami egyre inkább nemcsak szavakban, hanem tettekben is kezd megnyilvánulni? Jelesül arról, hogy a politikai kétharmadhoz kulturális kétharmad dukál, hogy azokat a kulturális mércéket, amelyeket többek között a baloldali, urbánus alkotók – így Spiró, Esterházy vagy Jancsó Miklós – lefektettek, meg kell változtatni, és népibb értékek alapján kell kijelölni az új kánont?    – Nem nagyon szeretem a kánonokat, sem a régieket, sem az újakat. Egyszerűen vannak kiváló írók, akik egészen fontos dolgokat mondtak a jelen és a közelmúlt Magyarországáról. Például Spiró vagy Esterházy. Jancsó Miklós pedig ifjúkorom nagy revelációja volt. Ha meg egy kicsit régebbre nézünk vissza, akkor számomra az igazi népi érték Móricz Zsigmond könyörtelen prózája a magyar vidékről, azt kellene olvasni, Erdélyből pedig Kós Károlyt és Tamási Áront is. Nincs tudomásom arról, hogy a műalkotásokat ideológiailag lehetne osztályozni, a remekműveknek nincs közük az ideológiákhoz. Legfeljebb a szerzőjüknek. Ami mostanában hallani, hogy a politikai kétharmadhoz egy kulturálist is oda kell tenni, az nem művekről szól, hanem emberekről. Vannak, akik úgy vélik, hogy egy ilyen átrendezéssel nagyobb esélyük lesz támogatáshoz jutni. Ilyen helyzeteket 1989 előtt mi már megéltünk, és Isten őrizz bármiféle pártállami vagy állampárti irányítástól a kultúrában. Azt gondolom, az államnak kutya kötelessége támogatni az alkotót, hogy az egzisztenciája biztosítva legyen, de ennyi. Aki bármit is elvár cserében ezért az íróktól, a művészektől, az becstelenül jár el. Főleg lojalitást nem lehet elvárni. Egy dolgot lehet kérni tőle: hogy teremtsen értékeket. De azt a szakmának kell megállapítania, mi az érték. Egyébként is ostobaság itt baloldaliságról és jobboldaliságról beszélni kulturális értékek esetében. Erdélyben például ugyanolyan fontos az inkább plebejus Kós Károly és az arisztokrata Bánffy Miklós, miközben az én személyes kánonomba nem fér bele Wass Albert, egyszerűen azért, mert jóval jelentéktelenebb író. Az az érzésem, hogy egyesek szerint valamiféle népszavazással kellene dönteni arról, hogy ki a jó író. Még csak ez hiányzik. A kulturális vagy akár tudományos értékeket nem népszavazással vagy közvélemény-kutatással szokás eldönteni. Időnként belegondolok, mi lett volna, ha megszavaztatták volna annak idején a lányos anyákat, hogy Ady Endre milyen költő. A választások a politikai hatalomról és nem a kultúráról szólnak, és ha valaki kulturális kétharmadot vagy bármilyen más arányt emleget az állami támogatással kapcsolatosan, az meg, ismétlem, nem művekre, hanem emberekre gondol.
2018.08.18 14:00
Frissítve: 2018.08.18 14:00