Migráncs szendvics

Egy migráns vagy vendégmunkás dobhatta el azt az afrikai sertéspestissel fertőzött szendvicset, amit egy vaddisznó megtalált és befalt Heves megyében. Legalábbis Nagy István agrárminiszter-jelölt szerint. Igaz, e tekintetben sem bizonyítékokkal, sem érvekkel nem szolgált.

Ám ha ennél a hipotézisnél maradunk, akkor is felvetődik néhány kérdés. Például, hogy az a migráns muszlim vagy keresztény volt-é. Mert ha Allahot imádta, akkor talán még Soros György kedvéért sem harapott volna disznóhúsos szendvicsbe. Ha pedig vendégmunkás volt, akkor vélhetően ukrán, esetleg szerb nemzetiségű lehetett, mert jelenleg szinte csak közülük kerül ki az a néhány ezer ember, aki megjelent a hazai vállalkozásoknál.

Ha a miniszterjelölt sületlenségét egyáltalán komolyan vesszük, akkor leginkább egy ukrán vendégmunkás jöhetne szóba, ugyanis ez az emberre veszélytelen, de a sertésekre végzetes kór Grúzián, Örményországon, Oroszországon és Ukrajnán, Románián át érte el Magyarországot. És nem is először. A szakemberek többször találkoztak már eddig is ezzel a betegséggel, számukra nem jelent nagy újdonságot. Ám ha a szendvicsteóriát a helyén kezeljük, az a peches vaddisznó akár valamelyik hazai település szeméttelepén, vagy a kukák tartalmából is fogyaszthatott fertőzött sertéshúst, illetve készítményt.

Az agrárszakemberek a szerintük a posztra teljesen alkalmatlan Fazekas után bizakodva fogadták a terültet sokkal jobban ismerő Nagy jelölését. Ám a „bogaras” előd után kaptak egy „szendvicses” embert. A bornírt kijelentések oka mindkettejük esetében az Orbán Viktorhoz való feltétlen hűség bizonygatása lehetett.

Persze Nagy Istvánnál sem azt kell figyelni, amit mond, hanem amit tesz. Csak remélni lehet, hogy miniszterként, letudva a kötelező kűrt, „migráncs szendvics” helyett a magyar mezőgazdaság égető gondjaival fog foglalkozni.

Szerző
2018.05.16 08:09

Parabola

November közepe van, a táj mégis október elejét idézi: a távolban a fákon még sárgállnak a levelek, előttem a mező már száraz ugyan, de még nyoma sincs az első fagyoknak. Itt-ott pedig színes tünemények tarkítják a gyepet: kisebb-nagyobb kék, piros, rózsaszín és élénkzöld foltok. 
Megkövülten állok a Tájvédelmi Körzet feliratú tábla mellett, és próbálom elképzelni, mi vihet rá valakit, hogy ide hajigálja a szemetét. Jól látható, hogy nem egyszeri esetről van szó: amerre csak nézek, biztosan akad valami színes – vagy az évek során bánatosszürkére fakult –lom az avar takarásában.
Hazafelé lassan tekerek a biciklimmel. A tudatom furcsa játékba kezd: figyelem az út menti árkot, amelyben minden tekerésre jut egy-egy darab szemét, és gondolatban húzom a strigulákat. Másodpercenként valami oda nem illő. Üdítőspalack. Energiaitalos doboz. Üres olajoskanna. (Remélem, legalább nem az árokban ürült ki.) Pizzásdoboz, építési törmelék, chipseszacskó, szétfeslett autógumi – és a végén, mint valami drámai tetőpont, egy parabolaantenna. Igen, az. Magyarországon, 2018-ban valaki úgy gondolta, hogy a legalkalmasabb vesztőhely egy kivénhedt antennatányér számára a két kistelepülés közötti országút mellett futó árok. Amely – nem mintha az alaphelyzet nem volna már épp elég borzasztó – évente többször megtelik vízzel, és gyakorlatilag teljes hosszában tájvédelmi körzeteket vagy természetvédelmi területeket határol.
És persze ez még csak a dolog egyik – bár kétségkívül leghajmeresztőbb – része. A másik az: 2018-ban, Magyarországon azt sem tudjuk, kinek, mely cégnek vagy szervezetnek, milyen illetékes hatóságnak volna feladata ezeknek a területeknek a megtisztítása. Hogy kinek a felelőssége végre komolyan venni a környezetvédelmi nevelést az óvodákban, iskolákban, ki magyarázza el azoknak, akik ebből sohasem kaptak, hogy a szemét nem tűnik el magától, hanem szép lassan belefulladunk?
Egy lebontott fürdőszoba romjai. Két pótkocsi cefremaradvány. Több tucatnyi sörösdoboz. Földből kikandikáló bicikligumi. Festékesvödrök. Dezodoros flakonok és arcszeszes üvegek a hetvenes (!) évekből. Tejeszacskó kilencvenvalahányból. Gyógyszeres fiolák. Ezek már a másnapi gyalogtúrám felfedezései. Nemrég kaptam egy fotót egy oszló őzgida-tetemről: az apró test nem tudta kiverekedni magát egy régi kerítés dróttömegéből. El tudják képzelni, milyen halála lehetett? 
A fővárosban és több vidéki településen is szmogriadó van, de a többség rám néz kerek szemekkel, kissé lesajnálón, ha elmondom, hogy tömegközlekedéssel járok. A belvárosban úgy görgeti a szemetet az őszi szél a novemberi vénasszonyok nyarában, mint valaha a Vadnyugaton az ördögszekeret. Ha így haladunk, még kiszuperált antennatányérba is botolhatok a Városligetben. De hazajövök a vidéki kirándulásból fuldokolni a városba, és azt látom, hogy tucatjával küldik el az embereket az egykori környezetvédelmi tárcából. Mert már olyanunk sincs. Minek is, ugye. Arra a kis időre.
2018.11.13 09:08
Frissítve: 2018.11.13 09:13

Paksi végjáték

Nem kockáztatunk nagyot, ha leírjuk: a Roszatom által tervezett két atomreaktor soha nem fog felépülni Pakson. A legújabb félhivatalos dátum, a 2032-es átadás egyértelmű választ ad a négy éve a levegőben lógó alapkérdésre: nem létezik olyan kalkuláció, ami kiadja, hogy egy 2019-ben alapozni kezdett, kereskedelmi áramtermelésre legkorábban 2033-34 körül képes atomerőművet, amelynek a hiteleit már 2026-tól törleszteni kell, érdemes fölépíteni. Ha a beruházás elhúzódik, sosem jön ki abból a 4000 milliárd forintból, amit most rászánnak, hiszen a nemzetközi tapasztalatok szerint a legnagyobb költségnövelő tényező éppen a csúszás. Ráadásul a friss francia és finn példák azt mutatják, hogy nem aprópénzről van szó: a kétszeres projektidőszak nagyjából dupla árat jelent. 
Eközben a konkurencia, vagyis a napenergia ára meredeken zuhan: az erősen kormányközeli MET-csoport néhány hete átadott százhalombattai naperőművében 468 millió forintért hoztak létre 1 megawattnyi áramtermelő kapacitást, Paks2 esetében ugyanez a szám papíron is 1,66 milliárd forint lenne. És ha már Százhalombatta: a MET naperőművének felépítéséről idén januárban döntöttek, októberben pedig a létesítmény már áramot termelt. Itt szeretnénk emlékeztetni rá, hogy az ENSZ kormányközi testületének (IPCC) minapi jelentése szerint a globális klímakatasztrófa megállítására nagyjából 12 évünk maradt. A jelentés a világ klímakutatóinak konszenzusára épül, érdemi ellenvélemény nélkül, az idei időjárás pedig elég hatásosan illusztrálta, hogy mire gondoltak a tudósok. 
Aki a földi klímát egy 2026 helyett 2032-ben (magyarul: soha napján) felépülő atomerőművel akarja megmenteni, az alighanem elkésett: a megoldás, ha létezik, sokkal inkább a gyorsan és olcsón telepíthető napelem, meg a háztartási méretekben már ma is elérhető, többek között a Tesla és a Panasonic által gyártott energiatároló (ún. powerwall) lesz. Utóbbi talán megnyugtatja a mindenhez is értő L. Simon Lászlót, aki a kormányálláspontot tolmácsolva nemrég azzal érvelt a megújuló energia ellen: „nem süt mindig a nap, nem fúj mindig a szél”. Neki is üzenjük: Németországban idén 36 százalék a zöldenergia aránya, ugyanannyi, amennyit a német atomipar a csúcson elő tudott állítani.
Talán itt az ideje, hogy elfogadjuk: Paks 2 megbukott, mielőtt még az első kapavágásra sor került volna. Főként azért bukott meg, ami már a paksi szerződés megkötésekor is nyilvánvaló volt: egy ilyen beruházáshoz itthon nincs meg a szükséges menedzsment-tudás (nemhogy atomerőművet, de egy stadiont sem tudunk az előirányzott idő- és költségkereten belül befejezni), az orosz fél pedig nem rendelkezik a technológia uniós megfeleltetéséhez szükséges képességekkel. A tanulópénz drága volt – máig több mint 300 milliárdunk ment rá a paksi kalandra, és még messze nincs vége –, de valakinek biztos megérte: Orbánék mindenfajta társadalmi kontroll nélkül költhettek el eddig két Bokros-csomagnyi közpénzt jórészt a saját klientúrájuk etetésére a sosem-lesz atomerőmű hűlt helyén.
2018.11.13 09:06
Frissítve: 2018.11.13 09:13