Céljuttatás

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma sem bónuszt, sem jutalmat nem fizetett dolgozóinak. A valóság ezzel szemben az, hogy a tárca a 2017. évi fejlesztéspolitikai célokról szóló kormányhatározatot hajtotta végre. Így reagált a tárca a 24.hu hírére, mely szerint Balog Zoltán távozó miniszter négymilliárd forintot osztott szét több mint kétezer embere között.

Fejenként átlagosan 2 millió forint jutott a derék közszolgáknak, de volt, aki kétévi fizetésének megfelelő összeget vihetett haza. Hasonló nagyságrendben csorgott pénz a Miniszterelnökség, a Nemzetgazdasági és a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium embereinek is. Summa summarum: összesen úgy 16 milliárd. Manapság egyesek ennyiből egy közepes méretű szállodát vesznek. Vagy 40-50 iskolai tanuszoda ára. (Csak ez utóbbiak építése nem zajlik túl viharos gyorsasággal.)

Nem jutalomként, nem ajándékként, főleg nem bónuszként kapták ám! Ahogyan Markos-Nádas egyszeri stupid tanácselnöke ismételgette a kabaréban a szállóigévé lett mondatot : „ez így, ebben a formában nem igaz”.

És tényleg. Tudniillik a kiosztott pénz neve hivatalosan: céljuttatás. (Ebből is látszik, hogy a balliberális sajtó folyton csak hazudik.) És minden jel szerint azért járt, mert az uniós pénzeket nagyon ügyesen és gyorsan kiszórták a szorgalmas dolgozók, ami kétségbevonhatatlan tény. Lettek belőle vadászházak, kilátók, életveszélyes biciklipálya, lówellness szoláriummal, meg még egy sor bornírtság. (Egy régebbi cikk szerint Mészáros Lőrinc vagyonának 83 százaléka EU-s pénzből jött össze.)

Régebben azt hittem, ez a kormányzat már tényleg nem szégyell semmit, de látom, van, amit picit mégis. Talán ezért is szépítgetnék a mamelukoknak kiosztott hálapénz-milliárdok dolgát.

Pedig csak cinikusan szemérmetlenek, amire a már említett tanácselnök annó azt mondta: „ez, így, ebben a formában igaz”.

Szerző
2018.05.17 08:12

Szerintem

Magyar vastartalék Orbán Viktor kiadta a jelszót: sokasodjunk, szaporodjunk. Alvezérei hűségesen szajkózzák a vezér gondolatát: mi a magyar családokra, és nem a bevándorlásra építjük jövőnket. Nemsokára konzultálni is fogunk erről. Soros, aki ismeretlen okból Európa muszlimok által történő elárasztását tartja küldetésének, most végre emberére talált. Itt aztán minden ajtó zárva van a terroristának bélyegzett menekültek előtt (persze egyesek azért bebocsájtást nyernek a letelepedési kötvények földjére). Gondolom, nincs épeszű ember, aki ne akarná a lakosság fogyatkozását megállítani. Ugyanakkor a magyar családok, legalábbis rövid távon, aligha fogják a jelenlegi munkaerő gondokat megoldani. Hiszen ha azonnal munkához látnak, akkor is legalább húsz esztendő kell ahhoz, amíg születendő utódaik munkába állhatnak. Addig esetleg sorosozhatunk vagy konzultálhatunk, mindkettő alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a gondokról. Ugyanakkor talán nem árt, ha vigyázó szemünket a Nyugatra vetjük, ahová nagyjából félmillió magyar állampolgár tántorgott ki az elmúlt években. Ha demográfiai és munkaerő problémáink vannak, esetleg nem lenne ostoba ötlet, őket hazacsábítani. Annál is inkább, mivel zömükben fiatal és jól képzett emberek. Igaz, a tekintélyelvű rendszernél többre becsülik a nehézkes, szócsépléses demokráciát, a lojalitásnál a tehetséget, a civilek vegzálása helyett a közéletbe való minél erősebb bevonásukat, a gyűlöletnél a szolidaritást. Ha úgy vesszük, végül is ők maguk is migránsok, ha uniós tagságunk miatt nem nevezik is így - bár sokszor annak tekintik - őket. Úgy tűnik, kormányunk is, hiszen néhány látszatintézkedésen kívül nem nagyon szorgalmazza hazatérésüket. Többségük ugyanis nem kormánypárti szavazó. És hirtelen nem is tűnnek olyan égetőnek a munkaerő gondok. Várjuk ki nyugodtan a húsz évet, amíg a kormánypárti szavazók felcseperednek. Hiszen a demográfiai és a munkaerő problémák fontosak, de a kétharmad még fontosabb. Kádár János Az ünnepek méltósága Örvendetes, hogy Semjén Zsolt fontosnak tartja az ünnepek méltóságát, én is szeretnék mindenki számára kedves ünnepeket átélni. Például valóban zavar karácsonykor az ingyen ebédre várók hosszú sora: mert szomorú, hogy ennyi ember szorul rá a segítségre. A nemzeti ünnepek méltóságát pedig az adná vissza, hogy ha a teljes nemzet képviselve lenne az állami zászló felvonásánál, tehát minden parlamenti párt elnöke ott állna a közjogi méltóságok mellett, az ünnepi beszédek pedig nem a kormánypártok dicsőségéről, hanem az adott ünnep történelmi jelentőségéről szólnának. A nemzetnek tagja minden magyar, legyen jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy liberális, keresztény vagy zsidó, Krisna tudatú vagy ateista. Az államnak ezzel csak annyi dolga van, hogy tudomásul vegye létezésüket. Verseci Miklós 
2018.11.19 16:00
Frissítve: 2018.11.19 16:00

Az örök Simca

Szabadulni Béci bácsi autójától. Akkor, 1968 nyarán ez volt a családi feladat. Egy használt Simca Aronde volt, amit Belgiumban élő rokonaitól kapott, hogy Saci nénit orvosi vizsgálatokra szállítsa. A Simca nem volt ismert márka Magyarországon, ráadásul ellenszenves bordó színe volt, és magán viselte Béci bácsi számos sikertelen parkolási kísérletének és koccanásának nyomait. 
Béci bácsi meghalt, Saci néni kórházban volt, az autó pedig ott állt a házunk előtt. Hiába próbálkoztunk apróhirdetéssel, senki sem jelentkezett. Anyám akkor úgy döntött, hogy vidéki autóvásárokra megyünk. Szolnokon kezdtük. A feladat természetesen rám hárult, de miután csak néhány héttel korábban kaptam jogosítványt, szívesen vállaltam. 
Ám egy ilyen autóvásár nem az elpuhult városi léleknek való szórakozás. Jöttek-mentek a nézelődők, ócsárolták az autót, hiányolták a szivargyújtót és a szerszámkészletet, gyanakodva vizsgálgatták a kilométerórát, az orrukat húzták az utastér savanyú dohányszagától, nem méltányolták a naptetőt és a krómozott ütközők látványát sem, alkudoztak, majd legyintve távoztak. Egész nap ott álltam a kietlen domboldalon, körülöttem autók százai, sehol egy mosdó, sehol egy büfé. Délután elfogott a reménytelenség. Aztán, nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy alacsony, kalapos, botra támaszkodó, rosszkedvű, idős férfi. 
- Szép autó – mondta.
- Igen – feleltem közömbösen. Begyújtottam a motort, ami halkan duruzsolva indult.
- Megveszem – mondta. – Mennyit kér?
Megmondtam az árat, amit anyám a lelkemre kötött.
- Rendben.
- Nincs benne szivargyújtó – mondtam.
- Nem dohányzom.
- A naptető sem nyílik. 
- Nem érdekel – mordult rám. – Mondtam, hogy megveszem. Az iratokat is intézem a tanácsnál, van ott ismerősöm.
Leírtuk egymás adatait, átadta a pénzt egy használt Közért-zacskóban, kezet fogtunk.
- Kivinne az állomásra? – kérdeztem.
- Fogjon taxit. Nincs jogosítványom, és amúgy is rosszul tájékozódom.
Otthon anyám megdicsért, amire azért ritkán volt példa. A dolog azonban nem hagyott nyugodni. Egy reggel felszálltam a szolnoki vonatra. Megtaláltam a házat is, ahol lakott, igazi vidéki külvárosi utca, néhányan meg is néztek. Csengettem, vártam. Újra csengettem. Akkor kinyitotta a kaput. Meglepődött. Bementünk az udvarra, ott állt a Simca tisztára mosva, horpadások kijavítva. Nem tudtam, hogyan kezdjem a beszélgetést.
- Valami baj van? – kérdezte. - Nem, nincs semmi baj – nehezen találtam a szavakat. – Csak érdekelne, miért vette meg az autót. 
A konyhában ültünk le. 
- Befőttet kér? – kérdezte. – Egyedül élek, más nincs itthon.
Nem kértem.
- A háborúban a németek elől menekültem, valahogy Párizsig sodródtam – szomorúan mesélt, szinte suttogva. - Megismertem egy lányt, kalandnak indult, aztán beleszerettem. Volt autója, egy Simca Aronde. Abban csókolóztunk először. Soha nem felejtem el. Maga még fiatal, nem érti. 
- Meggondoltam – mondtam. – Mégis kérnék befőttet.
Nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy rosszkedvű, idős férfi
2018.11.19 12:57
Frissítve: 2018.11.19 12:58