Előfizetés

Fókák segítik a klímakutatókat a Déli-sarknál

Publikálás dátuma
2018.05.19. 18:16
Illusztráció: pexels.com
A Déli-sark körüli tengerekben élő két fókafaj egyedei segítenek brit kutatóknak abban, hogy adatokat gyűjtsenek a nyugat-antarktiszi fogyatkozó jégtakaró körüli vizek hőmérsékletéről és sótartalmáról, hogy a klímakutatók még pontosabb előrejelzéseket készíthessenek a jégtakaró olvadásáról - írta az MTI.

A Kelet-angliai Egyetem és a St. Andrews Egyetem kutatócsoportja 2014-ban hét déli elefántfókát és hét Weddel-fókát látott el olyan műszerekkel, amelyek műholdakon keresztül juttatják el a begyűjtött adatokat a szakembereknek az Amundsen-tenger mély vizeiből. Az antarktiszi tél kilenc hónapja alatt a fókák több mint tízezer merüléséből 150 ezer négyzetkilométernyi területen gyűjtöttek adatokat és küldték a jeleket egészen a vedlési időszak kezdetéig, amikor elvesztették a műszereket - adta hírül a Phys.org tudományos-ismeretterjesztő hírportál.

A műszerek mérték a víz hőmérsékletét és sótartalmát, amikor a fókák a térségben élelem után kutatva mind mélyebbre merültek le."Jóval több információt szereztünk a fókák által, mint az összes korábbi, hajók segítségével a térségben végzett kutatással" - mondta Helen Mallett, a Geophysical Research Letters című tudományos folyóiratban közzétett tanulmány vezetőszerzője. Az adatok értékeléséből kiderült, hogy télen nemcsak vastagabbak a sarkvidék körüli mélyvíz (CDW) rétegei, de melegebbek és sósabbak, mint a nyári hónapokban. Ez azt jelzi, hogy valószínűleg nagyobb a jégolvadás a téli hónapokban.

A hőmérséklet-különbségek a Pine-sziget térsége gleccsereinek egyike közelében kevésbé jelentősek, valószínűleg az óceáni áramlatok miatt. "Nagyon keveset tudtunk arról, mit is várhatunk ettől a kutatástól, mivel először gyűjtöttünk ily módon adatokat a térségben. Ám nyilvánvalóvá vált, hogy a fókák befogása ilyen óceáni adatok gyűjtésére hasznos bepillantást ad a klímakutatóknak, akik megpróbálják előre jelezni, milyen gyorsan emelkedik a tengerszint.

Illusztráció: pexels.com

Illusztráció: pexels.com

A tengerbiológusok számára is hasznosak az adatok, mivel segítik megérteni az Amundsen-tengerben élő fókák magatartását, és azt, hogyan hat rájuk a klímaváltozás - tette hozzá Mallett. A kutatócsoport 2019-ben tér vissza az Amundsen-tengerre, hogy fókák újabb csoportjára szereljen műszereket a Thwaites-gleccser térségét célzó nemzetközi kutatás keretében.

Illusztráció: pexels.com

Illusztráció: pexels.com


A nyugat-antarktiszi jégtakaró olvadása a szakemberek feltételezése szerint akár 3,2 méterrel is megemelheti a tengerek vízszintjét. Műholdas felvételek szerint a két nagy nyugat-antarktiszi gleccser, a Pine-szigeti és a Thwaites zsugorodása a felelős a gyorsuló jégveszteségért. Ezek a gleccserek és mellékágaik megcsapolják és az Amundsen-tengerbe vezetik a Nyugat-Antarktisz belső térségeiben húzódó jégmezőket. A tengerszint jövőbeni emelkedésének becslése sok tényezőtől függ és a szakembereknek egész éven át tartó megfigyelések adataira van szükségük a klímamodellek tökéletesítéséhez.

Bihari Tamás: Elsüllyedt világ

Publikálás dátuma
2018.05.19. 09:05
Fotó: Anton Havelaar

Vágja le a körmét, mert úgy kopog a billentyűkön, mint a varrógép! – pirított rám haragosan Gréti néni, a zongoratanárnő. A lilásfekete haj alól szigorú pillantást lövellt felém aprócska, ráncos arca. Sajna, épp kamaszos lázadásom korszakára esett a mindkét fél számára megpróbáltatást jelentő különóra és kisujjam körmét növesztve igyekeztem bosszantani jobb sorsra érdemes és szebb időket látott zongoratanárnőmet.

Ültünk a Bocskai úti lakás nagy szobájában a pianínó előtt és ő talán arra gondolt, hogy mivé lett az a régi világ, amelyben jól nevelt lányok és fiúk engedelmesen ültek a kotta előtt és gyakoroltak. Nekem pedig az járt a fejemben, hogy míg én itt halálra unom magam, a srácok a Diószegi utcai játszótéren rúgják a bőrt, kopkáznak vagy snúroznak.

De nem volt mit tenni, a Mama ragaszkodott hozzá, hogy a bratyóval zongorázni tanuljunk. Nem mondta ki, de valójában ő is és sokan mások, képtelenek voltak megszabadulni a kispolgári vagy inkább polgári csökevényeiktől. A ’60-as években a korfa derékhadát még azok adták, akik a két háború között szocializálódtak és bizonyos társadalmi körökben alap volt, hogy a gyerek beszél németül és valamilyen hangszeren tanul. Többnyire zongorán. Én ugyan a Bajza utcai általános iskolában még az unokabátyámtól örökölt öreg hegedűn kezdtem reménytelen zenei pályám, de Gyuri bátyám súlyos fenyegetéseinek hatására felhagytam az otthoni gyakorlással.

Fotó: Anton Havelaar

Fotó: Anton Havelaar

Ám később a bátyám sem úszta meg, felváltva kínoztuk szegény Gréti nénit és a pianínót. Végül mindenki belátta, fölösleges anyagi és időpocséklás ez a dolog, bár érett fejjel azóta is nagyon bánom, hogy rosszkor, rossz időben ültem a forgatható zongoraszékre. Talán Gréti néni sem volt ideális személy arra, hogy kamaszokkal megszerettesse hangszerét, mert miközben mi a Beatlesért és a Rolling Stones-ért, Illésért, Metróért rajongtunk, a Für Elise-t kalapáltuk századszor is.

Ugyanígy bánom, hogy a német nyelvvel sem kötöttem mély és megbonthatatlan barátságot, pedig Szmolik Ede császári és királyi sorhajókapitány magadó türelemmel igyekezett navigálni a der-die-das útvesztőiben. Amikor találkoztam vele, Ede bácsi már talán a hetvenen is túl volt. Szikár, kissé hajlott öregúr, aki otthonában kopott öltönyben fogadott. A falon egy megsárgult fotóról azonban ifjú tengerésztisztként nézett le ránk díszegyenruhában.

Felesége, kedves, halk szavú idős hölgy volt. Az egyik kezén a kisujja láthatóan betegesen elvékonyodott, sorvadt. Ritkán beszélgettünk, de egyszer valahogy észrevette, hogy a kezét nézem és talán saját maga számára is váratlanul elárulta, hogy ’45-ben egy akna robbant a közelükben. A lányuk azonnal meghalt, ő megúszta egy repesszel, de a kisujját kis híján elvesztette. Megértettem, miért érzem azt a csendes szomorúságot, ami mindig belengte régi, szolid polgári ízléssel berendezett otthonukat. Ede bácsi egyszer még tiszti tőrét is megmutatta, amit a viharos évtizedek alatt is sikerült megőriznie.

Az I. világháborús élményeiről soha nem beszélt, így nem tudom, hogy milyen tengeri csatákban vett, vagy nem vett részt és hogy győzött-e vagy sem. De azt a csatát, amit azért vívott, hogy kiismerjem magam a német grammatika labirintusában - szomorúan kell megállapítanom -, elvesztette. Igaz, vereségünk nem volt teljes, hiszen a nála felcsipegetett morzsákkal egészen jól elboldogultam a néhai NDK-ban, ahol a lányok nem különösebben igényelték a névelők helyes használatát.

A létező szocializmus és a letűnt polgári világ furcsa együttélése volt ez az ötvenes-hatvanas években. A hatalom már nem szólt bele az emberek magánéletébe, így az egykor volt Márai-féle polgárság maradékai, ha csak nyomokban is, de feltámasztották valaha volt szokásaikat. A lódent felváltotta a szövetkabát, a micisapkát a kalap, nőknél, férfiaknál egyaránt. A Mama is elegáns bőrridikült (vagy -retikült) hordott, és vasárnaponként, amikor a többi polgári csökevény a Várban sétált, a Papa kalapemeléssel viszonozta a hasonló mód köszönt ismerősök üdvözletét. Akkor még a budavári palota a Savoyai-szoborral együtt magas deszkapalánk mögött omladozott. A turul is csak a Vár tövéből látszott, a Hilton helyén pedig egy romos gimnázium vasgerendái meredeztek.

Ha az állatkertben sétáltunk, utána beültünk a Gundelbe, ami akkor - egykori fényének romjain - megfizethető hely volt. Nekem azzal sikerült némi feltűnést keltenem, hogy a Papa szép, világos nyári öltönyének zsebébe csúsztattam egy paprikás csirkecombot, gondolván, jó lesz az otthon szűkösebb időkben. A Papa és a Mama nem tudták, hogy sírjanak vagy nevessenek. Mivel a családban ismeretlen fogalom volt a gyermekek fizikai bántalmazása, maradt a szóbeli ejnye-bejnye. A régi időkből ottmaradt főpincér pedig komoly arcot öltve sietett a Papa segítségére egy nedves asztalkendővel, de közös igyekezetükben is csak a folt növekedését tudták elérni.

A polgárság azóta eltűnt Magyarországról, hogy helyét átadja a kinevezett ál-polgároknak. Én a régiek előtt emelem meg virtuális kalapomat.

Bihari Tamás: Elsüllyedt világ

Publikálás dátuma
2018.05.19. 09:05
Fotó: Anton Havelaar

Vágja le a körmét, mert úgy kopog a billentyűkön, mint a varrógép! – pirított rám haragosan Gréti néni, a zongoratanárnő. A lilásfekete haj alól szigorú pillantást lövellt felém aprócska, ráncos arca. Sajna, épp kamaszos lázadásom korszakára esett a mindkét fél számára megpróbáltatást jelentő különóra és kisujjam körmét növesztve igyekeztem bosszantani jobb sorsra érdemes és szebb időket látott zongoratanárnőmet.

Ültünk a Bocskai úti lakás nagy szobájában a pianínó előtt és ő talán arra gondolt, hogy mivé lett az a régi világ, amelyben jól nevelt lányok és fiúk engedelmesen ültek a kotta előtt és gyakoroltak. Nekem pedig az járt a fejemben, hogy míg én itt halálra unom magam, a srácok a Diószegi utcai játszótéren rúgják a bőrt, kopkáznak vagy snúroznak.

De nem volt mit tenni, a Mama ragaszkodott hozzá, hogy a bratyóval zongorázni tanuljunk. Nem mondta ki, de valójában ő is és sokan mások, képtelenek voltak megszabadulni a kispolgári vagy inkább polgári csökevényeiktől. A ’60-as években a korfa derékhadát még azok adták, akik a két háború között szocializálódtak és bizonyos társadalmi körökben alap volt, hogy a gyerek beszél németül és valamilyen hangszeren tanul. Többnyire zongorán. Én ugyan a Bajza utcai általános iskolában még az unokabátyámtól örökölt öreg hegedűn kezdtem reménytelen zenei pályám, de Gyuri bátyám súlyos fenyegetéseinek hatására felhagytam az otthoni gyakorlással.

Fotó: Anton Havelaar

Fotó: Anton Havelaar

Ám később a bátyám sem úszta meg, felváltva kínoztuk szegény Gréti nénit és a pianínót. Végül mindenki belátta, fölösleges anyagi és időpocséklás ez a dolog, bár érett fejjel azóta is nagyon bánom, hogy rosszkor, rossz időben ültem a forgatható zongoraszékre. Talán Gréti néni sem volt ideális személy arra, hogy kamaszokkal megszerettesse hangszerét, mert miközben mi a Beatlesért és a Rolling Stones-ért, Illésért, Metróért rajongtunk, a Für Elise-t kalapáltuk századszor is.

Ugyanígy bánom, hogy a német nyelvvel sem kötöttem mély és megbonthatatlan barátságot, pedig Szmolik Ede császári és királyi sorhajókapitány magadó türelemmel igyekezett navigálni a der-die-das útvesztőiben. Amikor találkoztam vele, Ede bácsi már talán a hetvenen is túl volt. Szikár, kissé hajlott öregúr, aki otthonában kopott öltönyben fogadott. A falon egy megsárgult fotóról azonban ifjú tengerésztisztként nézett le ránk díszegyenruhában.

Felesége, kedves, halk szavú idős hölgy volt. Az egyik kezén a kisujja láthatóan betegesen elvékonyodott, sorvadt. Ritkán beszélgettünk, de egyszer valahogy észrevette, hogy a kezét nézem és talán saját maga számára is váratlanul elárulta, hogy ’45-ben egy akna robbant a közelükben. A lányuk azonnal meghalt, ő megúszta egy repesszel, de a kisujját kis híján elvesztette. Megértettem, miért érzem azt a csendes szomorúságot, ami mindig belengte régi, szolid polgári ízléssel berendezett otthonukat. Ede bácsi egyszer még tiszti tőrét is megmutatta, amit a viharos évtizedek alatt is sikerült megőriznie.

Az I. világháborús élményeiről soha nem beszélt, így nem tudom, hogy milyen tengeri csatákban vett, vagy nem vett részt és hogy győzött-e vagy sem. De azt a csatát, amit azért vívott, hogy kiismerjem magam a német grammatika labirintusában - szomorúan kell megállapítanom -, elvesztette. Igaz, vereségünk nem volt teljes, hiszen a nála felcsipegetett morzsákkal egészen jól elboldogultam a néhai NDK-ban, ahol a lányok nem különösebben igényelték a névelők helyes használatát.

A létező szocializmus és a letűnt polgári világ furcsa együttélése volt ez az ötvenes-hatvanas években. A hatalom már nem szólt bele az emberek magánéletébe, így az egykor volt Márai-féle polgárság maradékai, ha csak nyomokban is, de feltámasztották valaha volt szokásaikat. A lódent felváltotta a szövetkabát, a micisapkát a kalap, nőknél, férfiaknál egyaránt. A Mama is elegáns bőrridikült (vagy -retikült) hordott, és vasárnaponként, amikor a többi polgári csökevény a Várban sétált, a Papa kalapemeléssel viszonozta a hasonló mód köszönt ismerősök üdvözletét. Akkor még a budavári palota a Savoyai-szoborral együtt magas deszkapalánk mögött omladozott. A turul is csak a Vár tövéből látszott, a Hilton helyén pedig egy romos gimnázium vasgerendái meredeztek.

Ha az állatkertben sétáltunk, utána beültünk a Gundelbe, ami akkor - egykori fényének romjain - megfizethető hely volt. Nekem azzal sikerült némi feltűnést keltenem, hogy a Papa szép, világos nyári öltönyének zsebébe csúsztattam egy paprikás csirkecombot, gondolván, jó lesz az otthon szűkösebb időkben. A Papa és a Mama nem tudták, hogy sírjanak vagy nevessenek. Mivel a családban ismeretlen fogalom volt a gyermekek fizikai bántalmazása, maradt a szóbeli ejnye-bejnye. A régi időkből ottmaradt főpincér pedig komoly arcot öltve sietett a Papa segítségére egy nedves asztalkendővel, de közös igyekezetükben is csak a folt növekedését tudták elérni.

A polgárság azóta eltűnt Magyarországról, hogy helyét átadja a kinevezett ál-polgároknak. Én a régiek előtt emelem meg virtuális kalapomat.