Trump félelme

Ha valaki Donald Trumptól akarta megtudni, mire lehet számítani a június 12-én Szingapúrban esedékes, Kim Dzsong Unnal folytatandó megbeszélésén, nem lett sokkal okosabb. Az amerikai elnök ugyanis, amikor dél-koreai kollégájával, Mun Dzse Innel találkozott, megjegyezte: lehet, hogy meg sem tartják a várva várt találkozót. Ez azért volt meglepő, mert pár órával korábban a dél-koreai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója még biztosra vette, hogy megrendezik a csúcsot.

Trump mintha nem lelkesedne az általa „rakétaembernek” minősített Kimmel való találkozóért. Ez nem is annyira meglepő: Trump nem egyszer hangsúlyozta, ha ő tárgyal valakivel, akkor „nagy üzletet” akar nyélbe ütni. E stratégia sikere erősen megkérdőjelezhető, hiszen egyes megállapodásokat úgy mondott fel, hogy újnak, jobbnak egyelőre nyoma sincs; másokat újratárgyalt ugyan, ám az új változat nem sokban különbözik az előzőtől.

Trump azonban még sosem folytatott megbeszélést olyasvalakivel, mint Kim Dzsong Un. Észak-Korea esetében a gazdasági nyomásgyakorlásnak sok értelme már nincs, komoly üzleteket pedig aligha tud kötni. Az amerikai elnök be akarna kerülni a történelembe, azt kívánja elérni, hogy úgy emlegessék, mint azt a vezetőt, aki elérte a teljes nukleáris leszerelést a Koreai-félszigeten. Phenjan azonban leszögezte: erről szó sem lehet.

John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó talán a mézesmadzagot akarta elhúzni Kim Dzsong Un előtt, amikor azt közölte, a Líbiáéhoz hasonló nukleáris leszerelést akar Észak-Koreában. Ez az ötlet azonban nem túl vonzó: Moamer el-Kadhafi néhai forradalmi vezető ugyan 2003-ban tényleg lemondott az atomfegyverekről, de 2011-ben a sajátjai végezték ki, amikor az amerikaiak a NATO segítségével „exportálták a demokráciát” az arab országokba.

Trump alighanem attól tart, semmit sem tud elérni a kis vezérrel, pedig Kim Dzsong Un a föld alatti nukleáris létesítmény beszántásával valóban megkezdte a leszerelést. Való igaz, amerikai részről ilyen hozzáállással és tárgyalási stílussal az egész csúcstalálkozó halálra van ítélve.

Szerző

Vizsgálódnak

Ha az Európai Unió bármely tagállamában májusban megkérdezik a hivatalban lévő pénzügyminisztert, hogy mi újság a költségvetéssel, akkor arra asszociál, hogy az éppen folyó büdzsé állásáról kell számot adnia, mivel a következő esztendő várható bevételeiről és kiadásairól ráér szeptember-október táján nyilatkozni. Magyarország azonban nem ilyen hely. Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) - biztos, ami biztos - közleményben jelentette be, hogy megkezdték a felkészülést a 2019. évi költségvetés véleményezésére. Szükség esetén felhívják a figyelmet a költségvetésről szóló törvényjavaslatban rejlő kockázatokra, a tervezet megalapozottságára, de főként az átláthatóságára.

Rejtély, hogy az ÁSZ miért adta ország-világ tudtára, hogy a legfontosabb feladatát, a költségvetés ellenőrzését a törvényeknek megfelelően teljesíti. Ha belelapozunk az idei büdzsé tervezetéről készült bírálatukba, akkor pontról pontra visszaköszön "a nem kockázatos, alátámasztott" megjegyzés.

Az ÁSZ azonban ezúttal ködösít. A reá rótt feladatokkal el akarja palástolni a december-januári, az ellenzéki pártokat sújtó büntetéseit, amelyek közül kimagaslott a Jobbik 660 milliója. A döntés ellen jogorvoslattal élni nem lehetett, a végső ítélőbíró a számvevők elnöke volt, aki egykor a Fidesz parlamenti frakcióvezető-helyettesi székéből ült át három parlamenti ciklusnyi időszakra az Apáczai-Csere János utcába.

Aligha véletlen, hogy a kormánypárt az ÁSZ szerint törvényesen gazdálkodott, náluk büntetés szóba se jöhetett. Ne feledjük: a pártvagyont nem kockáztatták, nem szórták el Orbánék. Az ilyen kiadásaikat a közmédia, a társadalmi ünnepek megrendezése, a nemzeti konzultáció, no meg a választások finanszírozása nevű költségvetési soron találhattuk meg.

Szerző

Innen nézve - Magyar tücskök

Álldogáltam a temetőben. Magamba fordulva próbáltam felidézni lassan fél évszázada elhunyt szüleim arcvonásait. A csendet hirtelen csörtető lábdobogás zavarta meg, mintha valaki azt az őzet riasztotta volna meg, amely legutóbb is elém sétált. De nem. Munkásruhás emberek próbáltak menedéket keresni a sírkövek között. „Vigyázzatok, balról jönnek az ellenőrök!” – szólalt meg egy ércesebb hang, aztán egy nő csitította, ne beszéljen olyan hangosan. De nem jött senki. A közeli sírköves feketemunkásai előszállingóztak a sűrűből.

Innen nézve nincs ebben semmi különös, hiszen mindenki tudja, milyen sokba kerül egy vállalkozónak tisztességesen bejelenteni, adminisztrálni az embereit. Még a lebukást kockáztatva is jobban jár, mintha feltenné a kezét, és becsukná a boltját, mondván, nem kap embert, aki elvállalná a porral-piszokkal járó munkát.

Ám nem a sírköves az egyetlen, aki kénytelen feketén dolgoztatni az embereit. A napokban került a kezembe egy jelentés arról, hogy az elmúlt hét évben csaknem kétszeresére nőtt a mezőgazdaságban feketén foglalkoztatottak száma. Ez nem pusztán feltételezés, a munkaügyi ellenőrök által az ágazatban szúrópróba szerűen kiválasztott 3669 munkavállaló közül 1224 feketemunkásként „lebukott”, és még majd ugyanennyi embernél találtak valamilyen „huncutságot”.

Ez a fekete foglalkoztatás egyrészt az állampolgári tudatomat birizgálja, mert panaszkodunk, hogy milyen szegényes állapotok uralkodnak az egészségügyben, mennyire kivéreztettetek a közszolgáltatások, de cinkosan összekacsintunk: mindenkinek élnie kell. Pedig ha a vállalkozók tisztességesen befizetnék a feketén dolgoztatott embereik után az adókat, több jutna ezekre is a költségvetésből. Másrészt minduntalan felháborodom azon a könnyelműségen, ahogyan a harminc-negyven évesek tücsök módjára élnek, nem érdekli őket, mi lesz velük idős korukra. Mi lesz, ha nem lesz erejük, egészségük munkát vállalni? Legális jövedelem, nyugdíj nélkül miből fognak megélni?

Mi, magyarok nem arról vagyunk híresek, hogy gyerekkoruktól öngondoskodásra tanítjuk a csemetéinket. Amikor végre némi állami ösztönzésre vagy három és félmillióan elkezdték hangya módján a magán-nyugdíjpénztárakba rakosgatni a megtakarított pénzecskéjüket, egy szép napon úgy elvette tőlük a „gondoskodó állam”, hogy csak úgy porzott. Cserébe még azt sem ígérte meg – mert nem is tehette -, hogy majd egyszer, öregkorukban, tisztességes nyugdíjjal gondoskodik róluk. Könnyelműen elpancsoltak 3000 milliárdot. Most is jószerével arról hallani, hogy még tíz-húsz évig valahogyan eldöcög a nyugdíjkassza, de aztán alighanem elviszi a gazdasági özönvíz. A fiatalabbak tudomásul vették, hogy időskori bevételeik jó, ha egyharmadát biztosítja majd a nyugdíjkassza.

A rendszerváltás környékén a fizetés kisebbik részét kérhettük bérként, a nagyobbikat kényszervállalkozóként, számlára. Sokan hülyének tartották, aki nem ezt az utat választotta, aztán kiderült, ők voltak az okosak.

Ma már választani sem lehet. Vagy a feketemunka, vagy jobb esetben a minimálbér. Ha nem tetszik? Fel is út, le is út.

Szerző