Trump félelme

Ha valaki Donald Trumptól akarta megtudni, mire lehet számítani a június 12-én Szingapúrban esedékes, Kim Dzsong Unnal folytatandó megbeszélésén, nem lett sokkal okosabb. Az amerikai elnök ugyanis, amikor dél-koreai kollégájával, Mun Dzse Innel találkozott, megjegyezte: lehet, hogy meg sem tartják a várva várt találkozót. Ez azért volt meglepő, mert pár órával korábban a dél-koreai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója még biztosra vette, hogy megrendezik a csúcsot.

Trump mintha nem lelkesedne az általa „rakétaembernek” minősített Kimmel való találkozóért. Ez nem is annyira meglepő: Trump nem egyszer hangsúlyozta, ha ő tárgyal valakivel, akkor „nagy üzletet” akar nyélbe ütni. E stratégia sikere erősen megkérdőjelezhető, hiszen egyes megállapodásokat úgy mondott fel, hogy újnak, jobbnak egyelőre nyoma sincs; másokat újratárgyalt ugyan, ám az új változat nem sokban különbözik az előzőtől.

Trump azonban még sosem folytatott megbeszélést olyasvalakivel, mint Kim Dzsong Un. Észak-Korea esetében a gazdasági nyomásgyakorlásnak sok értelme már nincs, komoly üzleteket pedig aligha tud kötni. Az amerikai elnök be akarna kerülni a történelembe, azt kívánja elérni, hogy úgy emlegessék, mint azt a vezetőt, aki elérte a teljes nukleáris leszerelést a Koreai-félszigeten. Phenjan azonban leszögezte: erről szó sem lehet.

John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó talán a mézesmadzagot akarta elhúzni Kim Dzsong Un előtt, amikor azt közölte, a Líbiáéhoz hasonló nukleáris leszerelést akar Észak-Koreában. Ez az ötlet azonban nem túl vonzó: Moamer el-Kadhafi néhai forradalmi vezető ugyan 2003-ban tényleg lemondott az atomfegyverekről, de 2011-ben a sajátjai végezték ki, amikor az amerikaiak a NATO segítségével „exportálták a demokráciát” az arab országokba.

Trump alighanem attól tart, semmit sem tud elérni a kis vezérrel, pedig Kim Dzsong Un a föld alatti nukleáris létesítmény beszántásával valóban megkezdte a leszerelést. Való igaz, amerikai részről ilyen hozzáállással és tárgyalási stílussal az egész csúcstalálkozó halálra van ítélve.

Szerző
2018.05.24 08:09

Légtekerés

Érdekes performanszokat hoznak ki az emberekből a kerékpáros körversenyek. Egyesek a pálya mellett tapsolnak, mások táblákkal üzennek, van, aki beöltözik mesehősnek vagy politikusnak. Egy korábbi Tour de France szakaszon egy kisvárosban a háztetőre ment fel néhány lakó, lefeküdtek kör alakban, és a lábukkal a levegőben tekertek. Ennek első látásra nincs sok értelme, de mivel a mezőnyt helikopterek kísérik, a közvetítéseknek hála érdekes marketingfogás lett belőle.
De vajon megéri-e (és ha igen, kinek) 7,8 milliárdot fizetni azért, hogy 2020-ban Budapestről rajtoljon a Giro d'Italia? A máskor kitartóan rombolt országimázs javítása és néhány tízezer plusz vendégéjszaka mindig jól jön, de gyanítható, hogy a remélt idegenforgalmi profit – legalábbis részben – a hatalom közelében lévő üzleti körök zsebeit hizlalja majd. Nem véletlen, hogy a kormány nagyon tekert a Grande Partenzáért. Az átlagember viszont a lezárásokon és a felhajtáson kívül sok mindent nem fog észrevenni ebből, ahogy a többség a Red Bull Air Race-ből is a repülők zaját és a lezárást érzékelte. Esetükben a haszon nem értelmezhető.
Az aktív Magyarország (aminek kormánybiztosa is van) szerethető hívószó, ahogy a kerékpározás is, 
de sokszor a reménytelennel határos küldetésre indul az, aki ma Budapesten biciklire ül. Még a Nagykörúton se lehet végigtekerni külön kerékpársávon.
 De ahol van ilyen, ott gyakran siralmas az útburkolat állapota, vagy ha mégsem, akkor – ilyen is létezik – az úttest szélén vezetett sáv egyszer csak megszűnik, ha jön egy buszmegálló, és úgy 15-20 méterrel arrébb folytatódik. A kettő között a biciklis felszívódhat vagy légtekerhet, ahogy kedve tartja. Sőt, egyelőre az is nagy kihívással néz szembe, aki biciklivel akar eljutni a fővárosból a Balatonhoz.
Szép eredmény a Giro budapesti rajtja, de a nagy álmok kergetése helyett vagy mellett nagyon kellene néhány olyan fejlesztés, ami a bicikliseknek (is) jó. Hogy ne kelljen a tetőn tekerni, legfeljebb csak akkor, ha jön a helikopter.
2019.04.18 09:00
Frissítve: 2019.04.18 09:34

Sikertörténet

Az elismerés mindig, mindenkinek jól esik. Hát még ha több ezer kilométeres utazás után arathatja le az ember a babérokat. Nem csoda, hogy a Fidesz alelnöke – képletesen – egy rózsaszín felhőn ülve dicsekedett el a rádióhallgatóknak és a tévénézőknek, mennyi jót hallott hazájáról és pártjáról Chilében. Ahol a középen és attól jobbra elhelyezkedő pártokat tömörítő Nemzetközi Demokrata Unió kétnapos kongresszusán vett részt. 
Novák Katalin nem kertelt és nem szerénykedett. Azt mondta, kollégái sikertörténetnek nevezték azt, ami napjainkban Magyarországon van. Egész pontosan a Fidesz három választási győzelmét, mégpedig mindig kétharmaddal, s nem kevésbé a „stabil gazdasági és politikai helyzetet”. Ami egyébként nem csoda. Bizonyára olyan pártképviselők gratuláltak az alelnöknek, akik talán még életükben nem jártak hazánkban, de esetleg elhitték, amit Novák Katalin mondott nekik, netán tudomásukra jutott Orbán Viktor egynémely helyzetértékelése. Ők tehát azt mondják, amit partnerük hallani szeretne.
Az már más kérdés, hogy ezt a – pártok között megszokott - fényezést valóban tovább kell-e adni. Jó, tudjuk, a Fideszé az ország, a képére formálta, az intézményeket mind elfoglalta. Az is érthető, hogy a folyamatos – és az idei választások előtt tovább erősödő – kampányban szükség van a propagandára. De azért arra tekintettel lehetnének, hogy élnek itt még páran, akik egyáltalán nem sikertörténetként élik meg az utóbbi több mint nyolc évet. Akik szerint a demokrácia nem annyira példamutató, amennyire Novák Katalin és párttársai gondolják. Mi több, a hatalom számára – állítólag – szent konzervatív értékeket sem tartják annyira követendőnek.
A messze távolban persze azt mond az ember, amit akar. Ám meggondolhatná, hogy hazatérve érdemes-e úgy tennie, mintha itt is csak távoli szemlélők élnének.
2019.04.18 09:00
Frissítve: 2019.04.18 09:34