Trump félelme

Ha valaki Donald Trumptól akarta megtudni, mire lehet számítani a június 12-én Szingapúrban esedékes, Kim Dzsong Unnal folytatandó megbeszélésén, nem lett sokkal okosabb. Az amerikai elnök ugyanis, amikor dél-koreai kollégájával, Mun Dzse Innel találkozott, megjegyezte: lehet, hogy meg sem tartják a várva várt találkozót. Ez azért volt meglepő, mert pár órával korábban a dél-koreai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója még biztosra vette, hogy megrendezik a csúcsot.

Trump mintha nem lelkesedne az általa „rakétaembernek” minősített Kimmel való találkozóért. Ez nem is annyira meglepő: Trump nem egyszer hangsúlyozta, ha ő tárgyal valakivel, akkor „nagy üzletet” akar nyélbe ütni. E stratégia sikere erősen megkérdőjelezhető, hiszen egyes megállapodásokat úgy mondott fel, hogy újnak, jobbnak egyelőre nyoma sincs; másokat újratárgyalt ugyan, ám az új változat nem sokban különbözik az előzőtől.

Trump azonban még sosem folytatott megbeszélést olyasvalakivel, mint Kim Dzsong Un. Észak-Korea esetében a gazdasági nyomásgyakorlásnak sok értelme már nincs, komoly üzleteket pedig aligha tud kötni. Az amerikai elnök be akarna kerülni a történelembe, azt kívánja elérni, hogy úgy emlegessék, mint azt a vezetőt, aki elérte a teljes nukleáris leszerelést a Koreai-félszigeten. Phenjan azonban leszögezte: erről szó sem lehet.

John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó talán a mézesmadzagot akarta elhúzni Kim Dzsong Un előtt, amikor azt közölte, a Líbiáéhoz hasonló nukleáris leszerelést akar Észak-Koreában. Ez az ötlet azonban nem túl vonzó: Moamer el-Kadhafi néhai forradalmi vezető ugyan 2003-ban tényleg lemondott az atomfegyverekről, de 2011-ben a sajátjai végezték ki, amikor az amerikaiak a NATO segítségével „exportálták a demokráciát” az arab országokba.

Trump alighanem attól tart, semmit sem tud elérni a kis vezérrel, pedig Kim Dzsong Un a föld alatti nukleáris létesítmény beszántásával valóban megkezdte a leszerelést. Való igaz, amerikai részről ilyen hozzáállással és tárgyalási stílussal az egész csúcstalálkozó halálra van ítélve.

Szerző
2018.05.24 08:09

Terv, utasítás!

Elvonna a kormány 28 milliárd forintot a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) költségvetésből, mert mint azt Palkovics innovációs miniszter mondotta volt, össze kell hangolni és ezzel hatékonyabbá tenni a kutatásokat, garantálni kell az Akadémia gazdálkodásának átláthatóságát. (Persze lehet, hogy a kormánynak ez ügyben előbb a saját portája előtt kellene sepregetnie.)
Több akadémikus a valódi oknak azonban az intézmény autonómiáját tartja. Orbán Viktor semmilyen szinten nem tűri el bármely önálló civil szerveződés vagy autonóm közintézmény létét, az Akadémia pedig ma még olyan szervezet, amelynek a tevékenységébe közvetlenül nem szólhat bele a kormányfő. Ezen kell most változtatni. Az atv.hu-hoz eljutott hírek szerint az MTA visszakaphatja a 28 milliárdot, ha az Akadémia új "menedzsmentjébe" - paritásos alapon - kormánydelegáltak is beülhetnek. Ez a testület döntene az Akadémia elnökéről és a kutatásfinanszírozási milliárdokról. De a tudós testületnek az "aktuálpolitizálástól" is vissza kellene térnie a „bölcs semlegességhez”.  
Lovász László, az MTA elnöke erre azzal válaszolt, hogy elfogadható számukra a kormány javaslata, ha a kutatóhálózat működéséhez közvetlenül szükséges összeg a kutatói bérekkel az MTA kezelésében marad, ami évi 17,1 milliárdot tesz ki a szóban forgó 28 milliárdból. Emellett garanciákat kér arra is, hogy az innovációs tárcához benyújtott pályázati források szakmai felügyeletét továbbra is ők gyakorolhassák. 
Lássuk be, kevés az esélye annak, hogy Orbán elfogadja ezt a javaslatot, hiszen ez valójában visszaverné az MTA megszállására tett kísérletét. A miniszterelnök forgatókönyve szerint a testület semmit sem nyerne, de nagyon sokat veszíthetne. Például az autonómiáját, a kutatás szabadságát és sok tehetséges fiatal kutatót. Azaz a jövőt.
2018.08.16 09:00
Frissítve: 2018.08.16 09:09

Éljen a munka társadalma!

Nagy lépést tettünk előre a teljes foglalkoztatás irányába. 
Na jó, azért akkorát nem, mint az átkosban, amikor a rendőrök árgus szemekkel vizslatták az utcán járó-kelő embereket, és ha napközben valaki olyat láttak, aki gyanúsan ráérősen jött-ment, azt azonnal igazoltatták. Megnézték, van-e bejelentett munkahelye, ha nem volt, közveszélyes munkakerülőként áristomba dugták. Az persze senkit nem érdekelt, hogy akinek volt munkahelye, ott mivel töltötte az idejét, de a statisztika szép volt, ismeretlen volt a munkanélküliség.
Innen nézve azok tényleg szép idők voltak. Tökéletesen megértem, hogy manapság is valami ilyesmi lebeg a NER urainak szeme előtt. Az év elején közzétett adatok szerint egyre kevesebb munkanélküli van Magyarországon, óriás léptekkel haladunk a munka társadalma felé. Az év eleji 3,8 százalékos munkanélküliségi rátára reagálva Varga Mihály miniszter akkor azt mondta: egyre közelebb a teljes foglalkoztatottság. 
Mindannyian tudjuk, aki dolgozni akar, az ne legyen finnyás. Jó lesz, ha ezt minden állami alkalmazott megjegyzi magának, mert ha beindulnak a beígért nagy leépítések a közszférában, akkor lehet majd választani: akit elbocsátanak, az beállhat a mintegy 250 ezer emberből álló munkakereső sor végére, vagy valamelyik nagyáruházban elszegődik árufeltöltőnek. Ha szerencsés, és korábban egy minisztérium pénzügyi osztályán dolgozott, akár még pénztáros is lehet az üzletláncnál. Akinek ez sem sikerül, ne csüggedjen: igaz, a munkanélküliek 37,9 százaléka legalább egy éve keres állást, de Varga miniszter szerint aki ma Magyarországon dolgozni akar, az előbb vagy utóbb egészen biztosan talál magának munkát.
Nem megvetendő az sem, ha közmunkát. Az ember büszkén elmondhatja magáról, nem heverészik odahaza naphosszat, ha kell, lapátot, seprőt ragadva munkálkodik a köz javán. Ahogyan annak idején a gyárkapukon belül sem kérdezte meg senki a ténfergőket, mi az, amit éppen nem csinálnak, a közmunkásokat sem szégyeníti meg senki ilyen kérdésekkel.
Falun különösen nem tesznek ilyet. Mindenki tudja, hogy közel s távol ez az egyetlen olyan munka, amiért többet fizetnek, mint ha valaki segélyért kuncsorog. Átkozzák is a gazdák a közmunkát, mert nem találnak embert, aki elmenne a termést betakarítani, nincs a faluban senki, akit jó pénzért rá lehetne bírni, hogy szabadidejében az idősek háza körül segítsen takarítani, levágja a füvet, netán helyére tegye a tetőn elmozdult cserepet. A közmunkások, ha letették a seprőt, békésen hazamennek. Ők már megkeresték azt a pénzt, amire a napi betevőhöz szükségük van. Majd holnap megkeresik a következőre valót is. És a gyerek se lát más példát maga előtt: tizenhat évesen „közmunkába” lehet állni, felesleges iskolába járni, szakmát tanulni.
Fogalmam sincs, kikből lesz ilyen körülmények között Debrecenben autószerelő az új gyárban, de megnyugtat, hogy amikor Parragh úr egyenesen azt szerette volna, tizenöt évesen szűnjön meg a tankötelezettség, biztosan tudta, mit csinál. 
Jó úton járunk. Közel már a munka társadalma.
2018.08.16 09:00
Frissítve: 2018.08.16 09:10