Kelet-Európa a küszöbön

Korholtam magam, amiért nem jól böngésztem a világsajtót. Visszhangot, véleményeket kerestem Orbán Viktor parlamenti bemutatkozó beszédére, különösen arra a passzusára, amelyből számomra egyenesen következik: még néhány év, és az Unió széthullik, Nyugat-Európa elfelejtődik, mintha soha nem is lett volna, Brüsszelt hamuval hintik be, Berlin, Párizs jelentéktelen kisvárossá degradálódik, Merkel, Macron neve kihullik a történelemből. Nem szólva De Gaulle-ról, Adenauerről, akik az ősidőkbe süllyednek el. A helyükbe Kelet-Európa és Orbán Viktor lép. Megtorpan a vándorlás is, illetve irányt változtat, hollandok, svédek kezdenek majd „migrálni” Debrecen, Nyíregyháza felé.

Ha így lesz, miként a pillanatnyi magyar miniszterelnök álmodja, úgy tizenkét éven belül, az eurónak írmagja se marad, forintról álmodoznak mindenütt, várják a mannát. És ha bármelyik új periférián megsértik a centrális irányítás szent elvét, életbe lép a friss hetedik cikkely, ők húzzák a rövidebbet. Jaj annak, aki önállóan kezd ábrándozni, Kelet-Európa mint új Mekka éberen figyel majd, minden rakoncátlankodás szigorra számíthat.

De csalódnom kellett. Egyetlen külügyminiszter se szólalt meg, sőt államtitkár, beosztott diplomata se, az elfogult Guardian, a Frankfurter Allgemeine, a Le Monde, a La Stampa néhány mondatban se reagált miniszterelnökünk próféciájára. Eszükbe se jutott megfogalmazni a szorongást, szent ég, mi lesz velünk? Egy földrész készül kifordulni a sarkaiból, és néma csönd.

Lehet kombinálni. Nyugat-Európa, Berlin és Párizs azon morfondírozik, mintha az Unió csakugyan öregedett volna valamit, időnként ráfér az óvatos, de nélkülözhetetlen fiatalítás. És mert ennek Hübele Balázs módszerrel nem lehet nekifogni, miért is kellene odafigyelni arra, hogy Budapesten valaki ismét elmondott egy beszédet. Eleve tudta, hogy hazabeszél, mondanivalója legfeljebb odahaza ébreszt figyelmet. Ott is csupán a Duna-parti gótikus palota jobbszárnyán. Mondja a magáét, de a jelentősége csekély.

Csekély már azért is, mert ha hirtelen számoljuk, az a hajdani Visegrádi csoport, amely négy magányossal indult, de azóta Pozsony visszakozásával hármasra zsugorodott, elszigetelten áll másik huszonnégy partnerével szemben. Ez a három aligha lesz alkalmas arra, hogy bármilyen erőfeszítéssel is, nekidurálja magát, és tolja, taszítsa Keletre a tömörülést. Tizenkét esztendő nem csekély idő, mondjuk, távlat talán volna még, ellenben arra valószínűleg csak kevés az esély, hogy gazdasági és társadalmi keretekben behozzon rikoltó elmaradásokat. Még akkor is, ha mindannyiszor elmormolják magukban: Magyarország jobban teljesít.

Miben is? Ünnepélyesnek szánt szónoklatokban?