A szomszéd szoknyája

Alaptörvényünk porlik, mint a szikla. A gránitszilárdságút éppen most módosítanák újra, hetedszerre, amennyiben szomszédvédelmi passzusokat iktatnának bele, hogy akadályozzák a tüntetéseket. „Szeretnénk megvédeni mindenkit attól, hogy ne legyen egyetlenegy hely, egy saját lakás vagy otthon, ahol egyébként ne tartózkodhatna otthon” - mondta zagyván Gulyás Gergely lázárminiszter.

A gyülekezés ugyan alkotmányos alapjog, amely mindenkit megillet, „de egy szomszédnak, vagy akár egy hozzátartozónak nem kell elviselnie jogkorlátozást azért, mert olyan szerencsés vagy szerencsétlen, hogy egy közszereplőnek a hozzátartozójaként vagy szomszédjaként él, tehát a magánlakás előtti tüntetések időszakát érdemes befejezni”. (Feltolul egy emlék: talpasaik élén Répássy Róbert – emlékszik még rá valaki? –, meg Szijjártó Gyurcsány háza előtt balhézott. Kijött hozzájuk Dobrev Klára, mire a fideszes kommandó bátran elszaladt.)

Értem én, hogy Orbánt piszokul idegesíti, ha nem csupa rajongót lát, de ezt a fóbiát a szomszédokra kenni nem épp elegáns. Ahogyan Vonának mondta egyszer: „nem én szoktam más férfiak szoknyája mögé bújni”. Most pedig ő bújik a szomszédok szoknyája mögé.

A demonstrálókkal nem is lenne baj, ugye, ha otthon, a négy fal között csinálnák. Az utca viszont tabu lesz, marad a kies Hortobágy.

Mert az kérdés, hogy ha lezárják a politikus utcáját és a tüntetők hátrébb szorulnak, akkor vajon az ott élőkre már nem vonatkozna az alaptörvényi oltalom? Mi a kötelező védőtávolság? Sokan emlékezünk még rá, hogyan bánt el a szélerőművekkel a kormány. Lakott területektől, katonai objektumoktól számított 12 kilométeres sugarú körben tilos telepíteni. Vagyis – mint geoinformatikusok bemutatták – Magyarország egyetlen pontján sem épülhetnek. Betiltva persze nincsenek.

Vagyis ugyebár nálunk van a lehet, meg van a szabad.

Szerző
Veress Jenő

Csendes forradalom

Ferenc pápa augusztusban látogat el Írországba, ám ez a társadalom már teljesen más, mint II. János Pál pápa 1979-es írországi vizitje idején. Amaz után négy évvel módosították az ír alkotmányt oly módon, amely Európa egyik legszigorúbb abortusztörvényét eredményezte: egy nőnek csupán akkor engedélyezték a terhességmegszakítást, ha az élete veszélyben forgott.

A két pápai út között eltelt évtizedekben felnőtt egy generáció, amely kirobbantotta és megnyerte a „csendes forradalmat”: a pénteki népszavazáson a nagy többség az alkotmány nyolcadik módosításának eltörlése, vagyis a választás joga mellett voksolt.

Amikor szombaton ismertették az eredményeket, egyesek ünnepeltek, mások keservesen zokogtak, pedig ők is az érvényben lévő szigorú abortusztörvény ellen voksoltak. Nem apadtak a könnyeik, mert ahogy az lenni szokott a forradalmakkal, ez is rengeteg áldozatot követelt. Sokan az életükkel fizettek, az ír orvosok ugyanis megtagadták tőlük az abortusz lehetőségét, mondván, még nem haldokolnak. Ez történt a súlyos beteg Savita Halappanavarral is: végül vérmérgezésben halt meg, 31 évesen.

Ott vannak továbbá azok az áldozatok, akik ugyan nem vesztek oda, de sérültek, hiszen megtagadták tőlük a döntés jogát. Hiába voltak erőszak, vérfertőzés áldozatai, hiába közölték velük, hogy a baba a születése után nem lesz életképes, hiába nem álltak készen az anyaságra. Sokaknak az internetről rendelt, kétes eredetű abortusztabletták jelentették a megoldást, másoknak a száműzetés. A fájdalommal és szégyenkezéssel teli út, többnyire Angliába. A BBC által idézett adatok szerint az elmúlt három évtizedben 170 ezer ír nő hagyta el az országot, hogy külföldön essenek át az abortuszon. Távol az otthonuktól, a szeretteiktől.

Ferenc pápa egy szabadabb, toleránsabb és befogadóbb Írországba érkezik, mint az elődje. 2015-ben népszavazáson voksoltak a melegházasság mellett, három évvel később pedig leszavazták a kegyetlen abortusztörvényt. Ez reményt adhat mindazoknak Európában, akik a maguk csendes forradalmát vívják.

Kalandpark - Rokonok és remények

Nagymama mindig arra tanított, hogy szeressem a rokonaimat, mert a családban az összetartás a legfontosabb. Milyen szép gondolat. Néhányan külföldön éltek, őket is szeretni kell. Vagy talán még jobban. És a rokonaim vajon szeretnek engem? Én mindenesetre igyekeztem eljátszani az összetartást. Amikor a Párizsban élő Lajos bácsi üzleti úton nálunk járt, én vártam a repülőtéren, egész nap hoztam-vittem tárgyalásokra, ajándékba kaptam tőle néhány inget, a legújabb divat, mondta, egy hete vette a Bon Marchéban, csak éppen benne felejtette a tisztítócédulát. Cserébe megígérte, hogy húsz éves koromban kapok egy vadonatúj Citroent, egyenesen a gyárból, az neki az csak egy telefon.

Dénes bácsi Floridában lett sikeres üzletember, természetesen őt is én vártam a repülőtéren, nálunk aludt a nappaliban egy kinyitható heverőn, mert azt mondta, hogy a szálloda csak pénzkidobás. Meghívott kávéra a Vörösmarty cukrászdába, elmagyarázta, hogy mi a kapitalizmus lényege, majd megkért, hogy fizessem a számlát, mert nincs nála kes mani. Cserébe szívesen látna egy hónapra Miamiban, minden költségemet fizeti.

Aztán volt még Claire néni, aki Mexikóváros legelegánsabb negyedében, a Lomas de Chapultepecen lakott a kaliforniai születésű Perry bácsival, a gazdag fakereskedővel. Gyakran jártak Budapesten, a Margitszigeten laktak, természetesen én szállítottam őket, vittem a bőröndjeiket, én adtam borravalót a portásoknak, ju nou, ez Mexikóban nem divat. Mielőtt elutaztak, Claire néni megígérte, hogy a labdarúgó-világbajnokság idején náluk lakhatok, úszhatok a medencéjükben, esténként pedig Perry bácsival kimegyünk a mérkőzésekre, sőt még Acapulcóba is elvisz.

Összetartó rokonok, gondoltam, csakugyan szeretni kell őket.

Aztán, amikor húsz éves lettem, írtam Lajos bácsinak, aki azt válaszolta, hogy a francia autók minősége sokat romlott, a Citroen amúgyis sztrájkol, visszatérünk rá. Természetesen soha nem tértünk.

Írtam Dénes bácsinak is, éppen van egy szabad hónapom, de nem válaszolt, még telefonon is felhívtam, azt mondta, ne akarjak ingyenélő lenni, az ilyesmi csak a szocializmusban divat, és lecsapta a kagylót.

Claire néni volt az utolsó esélyem, ő azt írta, hogy semmi értelme ilyen sokat utazni azért a büdös futballért, nézzem inkább televízión, ott amúgyis jobban látom, mi történik a pályán, Perry bácsit pedig nem érdekli a futball. Végülis amerikai, mit várhat tőle az ember?

Volt még egy unokatestvérem, Budapesten, Erős Karcsi, akivel gyerekkorunkban sokat gombfociztunk, és megígérte, hogy ha megnősül, és abbahagyjuk a játékot, nekem adja Durr Kettőt, a kedvenc ragasztott középcsatárát, amit Vilma néni télikabátjáról igazolt. Nem nagyon hittem neki, mert Durr Kettő fantasztikus csavartgólokat tudott rúgni, de az esküvő napján mégiscsak a zakóm zsebébe csempészte. Nem mondom, kicsit könnybe lábadt a szeme, de mindenki azt gondolta, hogy ez csak a nagy alkalom miatt van így, én azonban tudtam, hogy a gombfoci jár az eszében.

Szóval azért nem kell minden reményt feladni.

Szerző
Odze György