Gálvölgyi János: amíg hagyják, szeretnék még élni

Publikálás dátuma
2018.05.27 19:55
Fotók: Szalmás Péter
Fotó: /
A hétvégén ünnepelte hetvenedik születésnapját, mégpedig munkával. Már amennyiben egy önálló est összeállítása egy színésznek munka, látva a produkciót, az ünnepelt esetében inkább jutalomjátéknak nevezhető.

- A születésnapja előtt beszélgetünk, a jeles napra időzítették az új önálló estjének bemutatóját. Nem lett volna egyszerűbb, ha hátradől és hagyja, hogy ünnepeljék?

- Én egy hülye vagyok. Egyébként szó volt arról, hogy készülnek a kollégák valamiféle meglepetéssel, de aztán úgy döntöttem letudom magammal magamat. Premier banketteken is három-négy percet szoktam maradni. Nem bírom a „kötelező” gratulációkat, a nyaljuk faljuk egymást szituációkat, azt, hogy vaki idegen emberek rúzsa folyik le az arcomon. Ez nem az én világom.

- A helyzet eseteleges álságossága zavarja?

- Az is. De inkább arról van szó, hogy egy teljesítmény után szeretem magam kifújni és magamban lenni.

- Most egy új önálló esttel készült, de ebben a műfajban ön eléggé otthon van.

- Valóban eddig több önálló estem volt már, például a Thália Színházban a Kölyökkor álmai, Tarján Tamással állítottuk össze 1945 utáni írók, költők műveiből. Később a Mikroszkóp Színpadon két önálló estem is ment műsoron. Mind a kettő több mint száz előadást ért meg. A mostanit Bank Tamás, a Játékszín igazgatója forszírozta. Amikor gondolkodtam, hogy mi is legyen benne, arra jutottam, hogy túl azon a borzasztó számon, amit szombaton ünnepeltünk, annyi minden történt velem, hogy talán érdemes róla beszélni.

- Miért borzasztó szám a hetven?

- Egyszerűen döbbenten állok a dolog előtt, Nem is tudom, hogy milyen egy hetvenes éves ember. De túl az önsajnálaton, ötven éve vagyok a pályán, azt gondoltam, talán erről a hosszú időszakról lehet néhány jó mondatom. Szintén a hétvégén ünnepeltem, hogy huszonöt éve szerepeltem először a Madách Színházban. A Kabaré című musicalbe Garas Dezső helyett léptem be.

- Nem fáj, hogy a születésnapi est nem a Madách Színházban volt?

- A hatvanadikat ott tartottam, most is kaptam ajánlatot az ünneplésre, de mivel februárban ment utoljára A furcsa pár és a következő júliusban lesz, azt gondoltam, hogy a május vége nem éppen az ünneplés ideje a Madáchban. Néhány napja egyébként bent voltam a színházban egy beszélgetős műsorra mentem. Leadták a neven a portán, majd megkérdezte a portás, tudom-e, hogy hol van a Tolnay Szalon. Ez azért huszonöt év után egy kicsit mellbe vágott. De biztos hogy bennem van a hiba.

- Ön többször elmondta, élete nagy álma volt, hogy bekerüljön a Madách Színházba.

- Igen ez így volt. Én egy hűséges alkat vagyok, több mint húsz évet töltöttem a Tháliában és amikor Kazimir alól kiment a színház, azt gondoltam a Madách lehet az új otthonom. Így is lett és jól éreztem magam, voltak fontos feladatok, Molnár Ferenc Miller, Csehov-egyfelvonásosok, utóbbit ráadásul Darvas Iván rendezte. De aztán az én csodahajóm, amire felszálltam elfordult a rózsaszín hab felé. Félreértés ne essék, nyilván a musical is lehet fontos, de én ebben nem érzem otthon magam. Persze nem panaszkodhatok, mert játszom a Játékszínben, az Operettben, a Belvárosiban, de az a szerelem amit a Madách iránt éreztem egyszerűen elmúlt.

- Hiányzik egy állandó színházi otthon, egy állandó társulat?

- Ma már minden sarkon tud játszani az ember, ha van rá igény, vagy van ismeretsége. De én még abban a korban nőttem fel, amikor volt egy öltözőm, volt egy színházam. Nekem nagy vágyam volt annak idején, hogy a Madách Színházban kint legyen a fényképem, mint a teátrum tagja. Előtte ugyanezt éreztem a Tháliával. Ma már alig vannak társulatok, produkciókra szerződik majdnem mindenki.

- Az új önálló estjében beszél az ön számára fontos emberekről. Mások mellett Kazimir Károlyról.

- Kazimir az osztályfőnököm volt a főiskolán, aztán amikor a Tháliába szerződtem hozzá, amit ő vezetett és négy évig alig játszottam valamit, azt mondta: apuskám maga egy korán érett ember és egy későn érő színész. Maga negyven éves kora körül lesz jó színész, de akkor én még huszonvalahány éves voltam. Aztán szerencsém lett és volt egy beugrásom, ezt pedig úgy kommentálta: maga eddig tizedes volt, holnaptól tábornok lesz.

- Végig jó kapcsolatban maradtak?

- Igen a haláláig napi kapcsolatban voltunk. Minden este beszéltünk, amit mindketten igényeltünk. Sőt minden hónapban egyszer Körmendi Jánossal kiegészülve hárman együtt ebédeltünk. Ekkor nagyrészt őket hallgattam és nagyon élveztem a történeteiket. Nekem ma is nagyon hiányzik a Kazimir, akit szakmai és magánéleti problémával is felhívhattam akár éjjel fél tizenkettőkor is.

A bohóc
Gálvölgyi János először a színpadra vetítve, majd élőben is egy bohócorral jelent meg A Gávölgyi című önálló estjének kezdetén a Játékszínben. A most születésnapos színészről köztudott, hogy gyűjti a bohócokat és az ő szemléletében a színész bohóc is. Beleértve egy művész öniróniáját, önreflexióját és nem mellékesen azt, hogy szórakoztat, kiszolgálja a nézőt. Gálvölgyinek most is remek a ritmusérzéke, másfél órán át az említett tulajdonságokat, könnyedén, szinte játszva felmutatva uralta a színpadot. Sok képpel, szellemes, magát és másokat is csipkelődő humorral idézte a múltat, a személyes múltját, miközben vállalta ma is tartó rajongását a színházhoz, a nagy színészegyéniségekhez. És nem utolsósorban mulattatott, mégpedig igényesen, monológgal, dallal, történetekkel, anekdotákkal és a rá jellemző szarkasztikus bájjal. Megdolgozott a sikerért, bár a „bejövő tapsa” is hosszú volt, a végén még tovább tartott az ünneplés. A színész és a néző öröme összeért.

- Most nincs ilyen ember, akit éjjel is felhívhat szakmai tanácsért?

N- em nagyon, vannak persze barátaim, és Sas Józsefet például bármikor fel tudom hívni. Őt én kedvelem, bátornak tartom. Ha ő abba hagyja, akkor vége lesz annak a műfajnak, amit ő képvisel. Bodrogi Gyuszit is imádom és nagy dolognak tartom, hogy megtisztel a barátságával.

- Gondolom Rátonyi Róbert, vagy Márkus László is hiányzik önnek.

- Nagyon. Le is tolnak sokat, hogy miért emlegetem mindig a Kazimirt, a Rátonyit, a Márkust, vagy a Rodolfót. Azért, mert úgy érezem, ha beszélek róluk, akkor olyan, mintha élnének. Rátonyitól sokat tanultam, például azt, hogy miként kell a színpadon meghajolni. Érdekes és erről az estemben is szó lesz, hogy Eszter lányom két-három éve talált az interneten egy levelet, amely Márkus László hagyatékának a része. Ebben egy kisfiú leírja Márkusnak, hogy ő mindene. Úgy vágatja a haját, ahogy ő, olyan színész akar lenni, mint ő. Aláírás: Ifj. Gálvölgyi János. Ez lennék én. Ez a levél 1965-ben íródott, Laci húsz évre rá a kezem között halt meg.

- Eddig a színházról beszéltünk, de az ön pályáján meghatározó szerep jutott a televíziózásnak. Ma is így alakítaná az arányokat?

- Nekem a televízió jött be igazán. Azt szoktam mondani, nem én voltam népszerű, hanem a műfaj, amibe belekeveredtem. Ha egy héten nem szerepeltünk két tévéjátékban, akkor már úgy éreztük, hogy feketelistán vagyunk, ami akkor nem volt, de úgy tudom most sincs, legalábbis azt mondják.

- Önt mégsem hívják például a köztévébe.

- Köztévét mond, de én inkább vibráló készüléknek mondanám. De hagyjuk is. Én a Gálvölgyi showból annak idején kilencven adást csináltam. Darvas Iván mondta nekem egyszer: van a színész Gálvölgyi és van a tévés Gálvölgyi. Az előbbit azt hiszem sokkal kevesebben ismerik, mint az utóbbit. Ezt már én teszem hozzá.

- Önben mintha végig lett volna egy harc, hogy megszabaduljon a parodista bélyegtől.

- Igen ez így van, nagyon sokat kereshettem volna, mint parodista, de én színész akartam leni és miután a Márkus Laci meghalt nem is csináltam színészparódiát, csak nagyon elvétve.

- Ritkán szólal meg közéleti kérdésekben, bár egy időben a Heti hetesben rendszeresen szerepelt. Mi bosszantja leginkább?

- A gyűlölködés. Hofi mondta egyszer, újratemetni már nagyon tudunk, már csak élni kellene megtanulni. És én szeretnék még élni és amíg hagyják itt és odafönt, maradok.

Névjegy
1948. május 26-án született. Az 1968-as Ki mit tud? című tehetségkutató műsorban tűnt fel parodistaként. 1973-ban diplomázott a Színház-és Filmművészeti Főiskolán. A Thália Színház tagja volt húsz éven át, majd a Madách Színházhoz szerződött. Tévéjátékokban, sorozatokban és szórakoztató műsorokban szerepelt. A Heti Hetes közreműködője volt tizenhét éven át. 2005-ben Kossuth-díjat kapott.

2018.05.27 19:55

Magyar tinithriller Montrealban

Publikálás dátuma
2018.08.14 15:01

Fotó: Vertigo Media/
Schwechtje Mihály első játékfilmje, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) világpremierje az augusztus 23. és szeptember 3. között zajló 'A' kategóriás montreali filmfesztiválon (Montreal World Film Festival) lesz. A magyar alkotás az elsőfilmes versenyprogramba (First Fiction Films Competition) kapott meghívást. 
A Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) főszereplője, Eszter a tinédzserkor megpróbáltatásait a mangák világában igyekszik átvészelni. Kívülállóként szemléli kortársait, náluk sokkal többet jelent neki, hogy angoltanára külön figyelmet fordít rá. Amikor egy nap a tanár váratlanul elmegy a gimnáziumból, Eszter lába alól kicsúszik a talaj. Muszáj szembenéznie tinédzser korosztályával, azok hiúságával és saját csapongó érzelmeivel. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) az első magyar tini thriller, egy online zaklatásba forduló szerelem pattanásig feszült története.
2018.08.14 15:01

Orbán Viktorral csocsózni a civil szférában

Publikálás dátuma
2018.08.14 13:49

Fotó: / Draskovics Ádám
A vezetők csapatában érdemes játszani, ugyanis ők kétszer annyian vannak, mint az aktivisták, 2-0-ról indul a játék, és nekik lejt a pálya.
Bár a civil szó hazánkban az elmúlt években szitokszóvá vált, a különféle szervezetek és tagjaik nem adtak alább lelkesedésükből. A Sziget Fesztivál évek óta teret ad a civileknek, így különféle programokkal, kampányokkal ismerkedhetünk meg a koncerteket megelőző szabad órákban. Gondolhatnánk, hogy nem mindenki nyitott az effajta kezdeményezésekre egy zajos fesztiválon, azonban nagyot tévednénk, mert állandó a nyüzsgés a sátrakban. Van, ahol játékos, kreatív feladatokat kell megoldani, máshol teszteken, beszélgetéseken keresztül tudhatunk meg információkat az adott területről.
A már jól ismert, nagy, piros, civil feliratos szív körül botladozva számos ismerős projektre is bukkanhatunk. Találkozhatunk a nők elleni erőszakkal szemben fellépő jogvédő egyesületekkel - NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) , és Patent Egyesület - amelyek sátraiban tesztekkel szembesülhetünk önmagunkkal. A kérdésre, hogy mi az oka, hogy a nőkről mint áldozatokról, a férfiakról pedig mint elkövetőkről beszélünk, a helyes válasz persze nem az, hogy azért, mert az egyesület utálja a férfiakat, vagy hogy a feministáknak kell még egy ok, ami miatt elégedetlenkedhetnek. Hanem az, hogy az esetek 95 százalékában nő az áldozat, férfi az elkövető.
A tesztek kitöltését követő, vagy megelőző beszélgetések az egyes szervezetek tagjaival gyakran felemelőek, és ha felszabadultabb szórakozásra vágyunk, érdemes ellátogatni a Down szindrómások sátrához, ahol hatalmas molinókra festhetünk szabadon. Az autizmussal élők sátránál pedig azt is megtudhatjuk, hogy bár nem is olyan régen állapították meg e diagnózist, korábban már Einstein és Newton is mutatott erre utaló jeleket. Az Amnesty International standjánál is a játéké a főszerep. Csocsóban a vezetők csapatában – köztük Orbán Viktorral, Recep Tayyip Erdogannal, Vlagyimir Putyinnal, Kim Dzsong Unnal – érdemes játszani, ugyanis ők kétszer annyian vannak, mint az aktivisták, 2-0-ról indul a játék, és nekik lejt a pálya. Ha esetleg ilyen esélyekkel mégsem szeretnénk indulni, kaphatunk ideiglenes betű tetoválást az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának első mondatából. Rám a soron következő 49., E betű jutott, ami a héten már a második tetoválásom. Ugyanis miközben az egyik megelőzést célzó sátorban a mellrák és a vastagbélrák kiváltó okairól beszélgettem az ott lévő aktivista hölggyel, kislánya rózsaszín csillámos remény szalag-tetoválást varázsolt a karomra.  
A Svéd Intézet és a Raoul Wallenberg Akadémia együttműködésének köszönhetően két fekete kocka is áll a téren, amelyekbe bebújva a BMSZC Neumann János Számítástechnikai Szakgimnázium és a Szerb Antal Gimnázium diákjainak projektjeivel ismerkedhetünk meg. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 1. és 7. cikkelyét dolgozták fel egy család és különféle egyének történetein keresztül. Ahogy az első cikkellyel foglalkozó kockában írják, nem az a célja a projektnek, hogy megváltsa világot: “Csak annyit kérünk, hogy gondolkozz.” A tükörre festett hidzsábba nézve azonban a saját tekintetünkkel találkozhatunk, s így nem is olyan nehéz megérteni, mit jelent az, hogy nincs különbség bőrszínek, vallások és nemek között.
A United sátrában is hasonló gondolatokkal találkozhatunk, korábbi kampányuk kiállított képei rávilágítanak, ha csokoládéról, pizzáról, vagy épp sörről van szó, nincs problémánk a sokszínűséggel. Felvetődik tehát: miért zavar mégis, ha a másik különbözik tőlünk? Az ehhez hasonló kérdések száma végtelen, és már néhány sátorba belépve közelebb kerülhetünk a saját válaszainkhoz. Köztük ahhoz, hogy civilnek lenni nem csupán egy címke, amit magunkra ragaszthatunk, ha kedvünk tartja. Mert ez a hét épp arról is szólt, hogy felejtsük el a címkéket.
Csocsóban a vezetők csapatában – köztük Orbán Viktorral, Recep Tayyip Erdogannal, Vlagyimir Putyinnal, Kim Dzsong Unnal – érdemes játszani, ugyanis ők kétszer annyian vannak, mint az aktivisták, 2-0-ról indul a játék, és nekik lejt a pálya.
2018.08.14 13:49
Frissítve: 2018.08.14 16:36