A rendszerváltás hangulatában az ellenkezőjére fordult. Akkoriban mindenki mindenkiben lehetőséget látott. Ez most tömbökbe verődött, kölcsönös gyűlöletté vált. Pedig formailag szinte minden megvan még – a többpártrendszertől a magántulajdon dominanciáján át az alapvető szabadságjogok érvényesüléséig. Tartalmilag viszont szinte semmi. A több pártot nem csak demokratikus eszközök igénybe vételével dominálja egy, a magántulajdonnak mindene van, csak szentsége nincs. A hatalom úgy játszik vele, ahogy szentekkel blaszfémia lenne. Hatalmas tulajdontesteket dobál egyik helyről a másikra, ahogy hajdanán a feudalizmusban a király jutalmazta szolgálattevőit óriásbirtokokkal. A szabadságjogok pedig... Képzeljük el, hogy civil jogvédő szervezetek oltalma alá kellene húzódniuk. Már csak ennyiből is láthatjuk veszélyeztetettségüket.
A másnaposság ideje
Lenne tehát ok a rendszerváltás siratására, de ez csak indokolatlan érzelmi megkönnyebbülésre vezetne, mint a sírás oly gyakran. Nem olyan könnyű megszabadulni ugyanis egy rendszerváltástól. Ezt jól lehet érzékelni egy másik 68-as évfordulóval. Az egyikről, a szabadságlázadás májusáról e hasábokon szépen írt Friss Róbert néhány hete. (1968 - képeslap Berlinből, április 28.) A másikról nem szoktak, pedig hasonlít ahhoz, amiben élünk. A másnaposság idejéhez.
1968 májusának végén de Gaulle engedett a franciaországi lázadásnak. Nem az egyetemisták elszántsága rendítette meg az elnököt, hanem az, hogy a dolgozók háromnegyed része sztrájkolt. Beszédet akart mondani a tévében, de nem tudott, mert ott sem dolgoztak a műszakiak. De azért végül csak megtudta az ország, hogy feloszlatta a parlamentet és népszavazást is kiírt a 68-as követelések egy részéről. A választásokat fölényesen nyerte a de Gaulle vezette jobboldal. Sőt, ezt követően tíz évig egyfolytában csak győztek '68 ellenfelei.
Nálunk nem néhány hétig tartott a szabadságmámor, mint Párizsban, mégis elmúlt. De sokkal-sokkal messzebbről is indultunk. Bőven benne vagyunk abban a bizonyos tíz évben, amelyben válaszként mindent visz a jobboldal. Sőt, minimum 12 néz ki. Mintha itt is elegük lenne a szabadsággal telített élet vibrálásából az embereknek. A kormányuk pedig fáradhatatlan. Mindent visszanyom a földbe, amit nem ő hívott életre. Úgy néz ki, minden elmúlik, ami értelmessé tette a rendszerváltás – a szegényebbek számára mindenképpen iszonyú – megpróbáltatásait.
Csakhogy a nagy társadalmi megújulások az ellencsapás éveiben sem veszítik el életerejüket. Még a levert 48-49-es forradalom után sem lehetett visszaállítani a jobbágyságot. Sőt, a 48-as 12 pontból 10 még a kiegyezés előtt megvalósult. A közteherviselést és a törvény előtti egyenlőséget sem lehetett már elvenni. Ahogy az 56-os forradalmat is le lehetett ugyan verni, de a győztesek az életet nem folytathatták ott, ahol az abbamaradt. Az egész úgynevezett gulyáskommunizmust – gondoljunk akármit is róla, de nyilvánvalóan élvezhetőbb volt, mint gulyásmentes változata – 56-nak köszönhetjük.
Eggyel közelebb lépve a mi rendszerváltásunkhoz: tartósan kinyilváníthatta a francia – és általában a nyugat-európai társadalom -, hogy nem kér a barikádokon vizsgázó egyetemistákból. Hogy nem fogadja el azt a világot, ahol a nyomdászok döntik el, milyen újságot hajlandók kinyomni, (sztrájkelleneset nem), ahol a futballisták elfoglalják a pályákat, mondván, ez a játék rájuk és a közönségre tartozik, mindenki más húzzon ki a pénzével együtt a rendszerből, és ahol a műszergyárban eldöntik a melósok, mi a hasznos és mi a fölösleges luxus, hogy az utóbbiakat ne gyártsák le. A munkás-önigazgatást is leszavazták, pedig erősen 56-os érzéseket is keltve, az végig ott volt a 68-as fronton.
Elbuktak, leszavazta őket a nép, de soha többé nem jöhetett elő az, ami '68 előtt természetes volt. Ahogy egy német kortárs írta: 1967-ben még magázódtak a német diákok. Akkor még Schmidt kisasszonynak és Aly úrnak hívták az embert. (A szerző neve.) Rakott szoknyát, zakót, nyakkendőt kellett hordani, és idegösszeomlást kapott, akinek be kellett mennie egy professzor fogadóórájára.
Franciaországban csak 1965-ben törölték el a szabályt, mely szerint a férj beleegyezése nélkül a feleség nem vállalhatott munkát. Még évekkel később is csak a férj engedélyével nyithattak az asszonyok bankszámlát s csak így vehettek fel róla pénzt. A férfiak és a nők fizetése közötti különbség (azonos munkakör és képzettség mellett) 30-40 százalékos volt a nemcsak erősebb, de gazdagabb nem javára, ami önmagában is igazságtalan, de még inkább az, hogy a férfi uralta világ ezt addig nem találta megkérdőjelezendőnek. '68 után az ellenkezője vált alaptétellé.
Családban, iskolában, munkahelyen és a társadalmi életben az erősebb törvénye szerint működött minden. Ez '68 után már nem volt tartható. Szinte magától kezdett el enyészni, ami persze mindmáig tart, s mint a #metoo botránysorozat bizonyítja, bőven vannak még lebontandó regressziós tartalékok. (A tragikus sorsú Charlie Hebdo ennek a 68-as, minden tekintélyt ironikusan kezelő szellemnek szülötte és mindmáig fenntartója.)
A szabadság mint közös nevező
A hosszú 68-as felsorolásnak akkor van értelme, ha azt gondolhatjuk, hogy a jelenben is érvényes. Hogy például nálunk a jogállamiság – az alapvető állampolgári biztonság és esélyegyenlőség – visszabontásának időszakában is értékek és szokások sokasága tartja életben a rendszerváltoztatást. Akkor is, ha folyvást csak a bukását látjuk. Ha a mi rendszerváltásunk is rögzített és szervessé, életformává tett alapvető szabadságelemeket.
Nehéz elképzelni ma már hatalmat, amely visszavehetné például a szabad útlevél használatot az emberektől. Azt, aminek az ellenkezője volt jellemző 1989 előtt. Más az élet, ha az ember tudja, hogy adott pillanatban összerakhatja a hátizsákját és nekivághat a világnak, sőt, ha akar, vissza is jöhet, ami szintén nem volt azelőtt jellemző.
Fantáziával sem tudnak befogni a fiatalok egy olyan helyzetet, ami még a szüleiknek is természetes volt, vagyis, hogy le kell menni az utcára telefonálni, mert a lakásban nincs készülék. Pláne a zsebben. Amikor szinte mindenkinek van mobiltelefonja, és a legtöbb embernek valamilyen számítógépe, akkor okkal látjuk őt potenciálisan szabadabbnak, mint akár a rendszerváltókat. Igaz, a teljes infokommunikációs lefedettség a totális manipuláció eszköze is lehet.
Az autó három évtized alatt a tehetősek szabadságát kiterjesztő eszközből szinte bárki számára hozzáférhető használati tárggyá vált. Jelentősen növeli ez az emberek szabadságfokát. (A korábban a legtöbb ember számára elérhető lakás viszont az ország fele számára beteljesíthetetlen álommá vált.) Alig lehet felmérni annak a hatását, hogy rövid idő alatt a kereskedelem ura az eladó helyett a vásárló lett. Kiszolgálják vasárnap és késő este is, mindegy, csak jöjjön. Nagyot nőtt a szabadságfokunk.
Azzal is, hogy a férfiakat nem sorozhatják be katonának. Viszont – most ugyan már kevesebben, de még mindig - arányosan négyszer annyian mehetnek egyetemre, mint a rendszerváltás előtt. És ha már bejutottak: elképzelhetetlen lett volna egy rendszerváltás előtti világban, hogy a hallgatók a kredit-rendszer keretében jórészt maguk szabják meg tanulmányaik haladási irányát, tempóját.
Pártalapszervezetek munkahelyen, Munkásőrség? – képtelenség. Amilyen, olyan, de van még markáns nyilvánosság is. Akkor csak esetlegesen lehetett adekvát információkhoz jutni. A bivalyerős állami manipuláció megmaradt, de nem Szabad Európa Rádió szintűen távoli és gyenge az ellensúly.
Közös nevezője ezeknek a változásoknak a szabadság. Le ne fordítsuk latinra, mert megrettenhet néhány olvasó! De talán éppen azért jutnak olyan nehezen figyelemhez a liberális törekvések, mert az élet tele van megszerzett szabadságokkal. Nem látszik, hogy harcolni kellene értük. Pedig nagyon. A változások iránya ugyanis ellentétes. A magyar miniszterelnök '68 értékeit ellenforradalminak nevezi és aszerint is jár el. Csakhogy az élet épp ezek által élhető.
A változás befogadása
A világ popkultúrája '68 nélkül nem lenne az, ami. Legtöbbünk élete a popkultúra hiányában nélkülözné azt, amit a legjobban élvezünk benne. Politikailag elbukhat tehát a rendszerváltás, mint ahogy most bukásban is van, de az életérzései mélyen, kétharmadosan velünk vannak.
Ez alap arra is, hogy fogékonnyá tegye a társadalmat egy ma még meg nem határozható változás befogadására. Nem lehet tudni, honnan várható a mindent maga alá gyűrő politikai uralom felől az életszerűség irányába való elmozdulás. '68 Párizsának válságában például éppen a legendás nagy konzervatív, de Gaulle volt az, aki rájött, hogy ő a kommunizmus és a nácizmus, általában a diktatúrák világával szemben a mind teljesebb részvétel, vagyis az embereknek átadott szabadság híve.
