Nagy N. Péter: Bennünk a kétharmad

Publikálás dátuma
2018.06.02. 09:30
MARABU RAJZA

A rendszerváltás hangulatában az ellenkezőjére fordult. Akkoriban mindenki mindenkiben lehetőséget látott. Ez most tömbökbe verődött, kölcsönös gyűlöletté vált. Pedig formailag szinte minden megvan még – a többpártrendszertől a magántulajdon dominanciáján át az alapvető szabadságjogok érvényesüléséig. Tartalmilag viszont szinte semmi. A több pártot nem csak demokratikus eszközök igénybe vételével dominálja egy, a magántulajdonnak mindene van, csak szentsége nincs. A hatalom úgy játszik vele, ahogy szentekkel blaszfémia lenne. Hatalmas tulajdontesteket dobál egyik helyről a másikra, ahogy hajdanán a feudalizmusban a király jutalmazta szolgálattevőit óriásbirtokokkal. A szabadságjogok pedig... Képzeljük el, hogy civil jogvédő szervezetek oltalma alá kellene húzódniuk. Már csak ennyiből is láthatjuk veszélyeztetettségüket.

A másnaposság ideje

Lenne tehát ok a rendszerváltás siratására, de ez csak indokolatlan érzelmi megkönnyebbülésre vezetne, mint a sírás oly gyakran. Nem olyan könnyű megszabadulni ugyanis egy rendszerváltástól. Ezt jól lehet érzékelni egy másik 68-as évfordulóval. Az egyikről, a szabadságlázadás májusáról e hasábokon szépen írt Friss Róbert néhány hete. (1968 - képeslap Berlinből, április 28.) A másikról nem szoktak, pedig hasonlít ahhoz, amiben élünk. A másnaposság idejéhez.

1968 májusának végén de Gaulle engedett a franciaországi lázadásnak. Nem az egyetemisták elszántsága rendítette meg az elnököt, hanem az, hogy a dolgozók háromnegyed része sztrájkolt. Beszédet akart mondani a tévében, de nem tudott, mert ott sem dolgoztak a műszakiak. De azért végül csak megtudta az ország, hogy feloszlatta a parlamentet és népszavazást is kiírt a 68-as követelések egy részéről. A választásokat fölényesen nyerte a de Gaulle vezette jobboldal. Sőt, ezt követően tíz évig egyfolytában csak győztek '68 ellenfelei.

Nálunk nem néhány hétig tartott a szabadságmámor, mint Párizsban, mégis elmúlt. De sokkal-sokkal messzebbről is indultunk. Bőven benne vagyunk abban a bizonyos tíz évben, amelyben válaszként mindent visz a jobboldal. Sőt, minimum 12 néz ki. Mintha itt is elegük lenne a szabadsággal telített élet vibrálásából az embereknek. A kormányuk pedig fáradhatatlan. Mindent visszanyom a földbe, amit nem ő hívott életre. Úgy néz ki, minden elmúlik, ami értelmessé tette a rendszerváltás – a szegényebbek számára mindenképpen iszonyú – megpróbáltatásait.

Csakhogy a nagy társadalmi megújulások az ellencsapás éveiben sem veszítik el életerejüket. Még a levert 48-49-es forradalom után sem lehetett visszaállítani a jobbágyságot. Sőt, a 48-as 12 pontból 10 még a kiegyezés előtt megvalósult. A közteherviselést és a törvény előtti egyenlőséget sem lehetett már elvenni. Ahogy az 56-os forradalmat is le lehetett ugyan verni, de a győztesek az életet nem folytathatták ott, ahol az abbamaradt. Az egész úgynevezett gulyáskommunizmust – gondoljunk akármit is róla, de nyilvánvalóan élvezhetőbb volt, mint gulyásmentes változata – 56-nak köszönhetjük.

Eggyel közelebb lépve a mi rendszerváltásunkhoz: tartósan kinyilváníthatta a francia – és általában a nyugat-európai társadalom -, hogy nem kér a barikádokon vizsgázó egyetemistákból. Hogy nem fogadja el azt a világot, ahol a nyomdászok döntik el, milyen újságot hajlandók kinyomni, (sztrájkelleneset nem), ahol a futballisták elfoglalják a pályákat, mondván, ez a játék rájuk és a közönségre tartozik, mindenki más húzzon ki a pénzével együtt a rendszerből, és ahol a műszergyárban eldöntik a melósok, mi a hasznos és mi a fölösleges luxus, hogy az utóbbiakat ne gyártsák le. A munkás-önigazgatást is leszavazták, pedig erősen 56-os érzéseket is keltve, az végig ott volt a 68-as fronton.

Elbuktak, leszavazta őket a nép, de soha többé nem jöhetett elő az, ami '68 előtt természetes volt. Ahogy egy német kortárs írta: 1967-ben még magázódtak a német diákok. Akkor még Schmidt kisasszonynak és Aly úrnak hívták az embert. (A szerző neve.) Rakott szoknyát, zakót, nyakkendőt kellett hordani, és idegösszeomlást kapott, akinek be kellett mennie egy professzor fogadóórájára.

Franciaországban csak 1965-ben törölték el a szabályt, mely szerint a férj beleegyezése nélkül a feleség nem vállalhatott munkát. Még évekkel később is csak a férj engedélyével nyithattak az asszonyok bankszámlát s csak így vehettek fel róla pénzt. A férfiak és a nők fizetése közötti különbség (azonos munkakör és képzettség mellett) 30-40 százalékos volt a nemcsak erősebb, de gazdagabb nem javára, ami önmagában is igazságtalan, de még inkább az, hogy a férfi uralta világ ezt addig nem találta megkérdőjelezendőnek. '68 után az ellenkezője vált alaptétellé.

Családban, iskolában, munkahelyen és a társadalmi életben az erősebb törvénye szerint működött minden. Ez '68 után már nem volt tartható. Szinte magától kezdett el enyészni, ami persze mindmáig tart, s mint a #metoo botránysorozat bizonyítja, bőven vannak még lebontandó regressziós tartalékok. (A tragikus sorsú Charlie Hebdo ennek a 68-as, minden tekintélyt ironikusan kezelő szellemnek szülötte és mindmáig fenntartója.)

A szabadság mint közös nevező

A hosszú 68-as felsorolásnak akkor van értelme, ha azt gondolhatjuk, hogy a jelenben is érvényes. Hogy például nálunk a jogállamiság – az alapvető állampolgári biztonság és esélyegyenlőség – visszabontásának időszakában is értékek és szokások sokasága tartja életben a rendszerváltoztatást. Akkor is, ha folyvást csak a bukását látjuk. Ha a mi rendszerváltásunk is rögzített és szervessé, életformává tett alapvető szabadságelemeket.

Nehéz elképzelni ma már hatalmat, amely visszavehetné például a szabad útlevél használatot az emberektől. Azt, aminek az ellenkezője volt jellemző 1989 előtt. Más az élet, ha az ember tudja, hogy adott pillanatban összerakhatja a hátizsákját és nekivághat a világnak, sőt, ha akar, vissza is jöhet, ami szintén nem volt azelőtt jellemző.

Fantáziával sem tudnak befogni a fiatalok egy olyan helyzetet, ami még a szüleiknek is természetes volt, vagyis, hogy le kell menni az utcára telefonálni, mert a lakásban nincs készülék. Pláne a zsebben. Amikor szinte mindenkinek van mobiltelefonja, és a legtöbb embernek valamilyen számítógépe, akkor okkal látjuk őt potenciálisan szabadabbnak, mint akár a rendszerváltókat. Igaz, a teljes infokommunikációs lefedettség a totális manipuláció eszköze is lehet.

Az autó három évtized alatt a tehetősek szabadságát kiterjesztő eszközből szinte bárki számára hozzáférhető használati tárggyá vált. Jelentősen növeli ez az emberek szabadságfokát. (A korábban a legtöbb ember számára elérhető lakás viszont az ország fele számára beteljesíthetetlen álommá vált.) Alig lehet felmérni annak a hatását, hogy rövid idő alatt a kereskedelem ura az eladó helyett a vásárló lett. Kiszolgálják vasárnap és késő este is, mindegy, csak jöjjön. Nagyot nőtt a szabadságfokunk.

Azzal is, hogy a férfiakat nem sorozhatják be katonának. Viszont – most ugyan már kevesebben, de még mindig - arányosan négyszer annyian mehetnek egyetemre, mint a rendszerváltás előtt. És ha már bejutottak: elképzelhetetlen lett volna egy rendszerváltás előtti világban, hogy a hallgatók a kredit-rendszer keretében jórészt maguk szabják meg tanulmányaik haladási irányát, tempóját.

Pártalapszervezetek munkahelyen, Munkásőrség? – képtelenség. Amilyen, olyan, de van még markáns nyilvánosság is. Akkor csak esetlegesen lehetett adekvát információkhoz jutni. A bivalyerős állami manipuláció megmaradt, de nem Szabad Európa Rádió szintűen távoli és gyenge az ellensúly.

Közös nevezője ezeknek a változásoknak a szabadság. Le ne fordítsuk latinra, mert megrettenhet néhány olvasó! De talán éppen azért jutnak olyan nehezen figyelemhez a liberális törekvések, mert az élet tele van megszerzett szabadságokkal. Nem látszik, hogy harcolni kellene értük. Pedig nagyon. A változások iránya ugyanis ellentétes. A magyar miniszterelnök '68 értékeit ellenforradalminak nevezi és aszerint is jár el. Csakhogy az élet épp ezek által élhető.

A változás befogadása

A világ popkultúrája '68 nélkül nem lenne az, ami. Legtöbbünk élete a popkultúra hiányában nélkülözné azt, amit a legjobban élvezünk benne. Politikailag elbukhat tehát a rendszerváltás, mint ahogy most bukásban is van, de az életérzései mélyen, kétharmadosan velünk vannak.

Ez alap arra is, hogy fogékonnyá tegye a társadalmat egy ma még meg nem határozható változás befogadására. Nem lehet tudni, honnan várható a mindent maga alá gyűrő politikai uralom felől az életszerűség irányába való elmozdulás. '68 Párizsának válságában például éppen a legendás nagy konzervatív, de Gaulle volt az, aki rájött, hogy ő a kommunizmus és a nácizmus, általában a diktatúrák világával szemben a mind teljesebb részvétel, vagyis az embereknek átadott szabadság híve.

Forgács Imre: A jövőfelelős

Publikálás dátuma
2018.06.02. 09:28
AMIKOR JUNCKER MEGFEDDTE ORBÁNT A Bizottság tervezete lehetővé tenné szankciók bevezetését a renitensek ellen FOTÓ: AFP/JOHN TH

Az Európai Uniónak – a menekültválság mellett – számos intézményi problémával is küzdenie kell. Az állam- és kormányfők a csúcstalálkozókat szinte csak arra használják, hogy a hazai választóknak üzenjenek. Az Európai Parlament ugyan rendszeresen bírálja a magyar közállapotokat, ám a néppárti többség még mindig ragaszkodik a "fiatal" demokratákhoz.

Az Európai Bizottság viszont nem adja fel: minden tőle telhetőt megtesz a kontinens jövőjéért. A 21. század fenyegető problémáira (menekültügy, technológiai monopóliumok) a tagállamok által támogatható megoldásokat keres. Jogszabályokat kezdeményez, majd megpróbálja azokat a Brüsszel ellen hadakozó populistákkal is elfogadtatni. A Szerződés szigorú politikamentességet ír elő Junckeréknek, ám az intézményi modellt az alapítók demokratikus kormányok számára tervezték. A biztosok testülete az európai értékekért, a jogállamért harcol, s ezáltal a baloldalnak is természetes szövetségese. Ha a szociáldemokraták politikailag támogatnák a Bizottság észszerű javaslatait, idővel talán az elveszített választói bizalom is visszatérne.

A baloldal lejtmenetben

A Der Spiegel évértékelője szerint 2017-ben az SPD 20,5 százalékkal a második világháború utáni legrosszabb választási eredményét érte el. Hasonló kudarccal ért véget Benoit Hamon szocialista jelölt indítása is, aki – 6 százalékával – csak ötödik lett a francia elnökválasztáson. A holland és a cseh testvérpártoknak tavaly kevesebb mint 10 százalékra futotta, de a spanyol, az olasz és a portugál szocialisták is messze vannak a 2000 körül megszokott 40 százaléktól. A számok azt mutatják, hogy az elmúlt évtizedekben folyamatosan, helyenként drámai módon csökken a szociáldemokraták népszerűsége. Erre nyilvánvalóan nem elegendő magyarázat egyes politikusok (Francois Hollande, Martin Schulz) személyes alkalmatlansága, az okokat a társadalmi szerkezet változásaiban is keresni kell.

Elio Petri legendás filmjében (A munkásosztály a paradicsomba megy) már 1971-ben jelezte a veszélyt, ám a technológiai forradalom mindent elsöprő erejét ő sem láthatta előre. A korábbi szavazóbázist jelentő kékgallérosok mára – jobb híján – pizzafutárok vagy fehér furgonos "vállalkozók" lettek. Számukra nem sokat jelentenek az épphogy létező szakszervezetek vagy az egykor kiharcolt munkavállalói jogok. A feldolgozóipar jelentős részét az alacsony bérű országokba telepítették át a tulajdonosok, s a hagyományos munkásság létszáma a német gazdaságban is megfeleződött. A korábbi szocialista szimpatizánsok közül sokan már a populista nemzetmentőkre szavaznak (lásd a "baloldali" Öt Csillagot Olaszországban). A Sziriza radikális vezetői 2015-ben még adósságkönnyítést ígértek, ám azóta is csak a hitelezők által előírt megszorításokat adják el a görögöknek.

A 2008-as válság óta közhely, hogy a komputerizált pénzügyi kapitalizmus nemzetállami szinten nem szabályozható. Ráadásul a virtuális valósággal üzletelő médiacégek szinte elképzelhetetlen vagyoni és hatalmi koncentrációt hoztak létre (attention economy). Az európai baloldalnak a digitális gazdaság társadalmi összefüggéseivel jóval többet kellene foglalkoznia. A Facebook és a Google átfogó szabályozásáért egyelőre magányosan harcol Margrethe Vestager, a Bizottság versenyjogi biztosa.

Dávid a Góliátokkal szemben

A The New York Times május elején írt arról, hogy a Bizottság vizsgálatot indított az Apple egyik tavalyi cégfelvásárlása ügyében. A Shazam Entertainment zene, videó és egyéb szórakoztató termékek felismerésére és letöltésére szakosodott, s az egymillárd dollár körüli fúziós ügylet ebben az ágazatban nem is mondható jelentősnek. Vestager biztos szerint azonban a versenyjog 21. századi eljárásaiban már nemcsak a túlzott tőkekoncentrációra, hanem az adatbirtoklás következményeire is figyelni kell. Az Apple ugyanis egyetlen szerződéssel több százmillió Shazam-felhasználó adatait szerezte meg, akik a mobiljukra ezzel az alkalmazással szoktak műsorokat letölteni. Ezáltal viszont az IT-óriás – már ma is nyomasztó – piaci erőfölényét nem egymilliárd dollárral, hanem annak sokszorosával növelte.

Miután az amerikai versenyjog jóval megengedőbb az európainál, a Bizottság a technológiai óriáscégek közérdekből való korlátozásának valóságos úttörője lett. Paradox módon még az amerikai vállalatok is néha Brüsszeltől várják a fellépést a versenykorlátozó piaci magatartásokkal szemben. Vestager biztos láthatóan nem is tétlenkedik: rendszeresen elmarasztalt "ügyfelei" között az Apple mellett a Facebook, a Google vagy a Qualcomm is szerepel. A 2016 óta kiszabott versenyhatósági bírságok összege pedig már a 16 milliárd eurót is elérte.

A jövedelmek "igazságosabb" elosztásának követelménye 150 éve minden baloldali párt programjában szerepel. Hitelesebb lenne azonban ez a törekvés, ha az egyenlőtlenséget tovább növelő újfajta monopóliumokról, s a változtatás jogi lehetőségeiről több szó esne. A hallatlanul népszerű közösségi média szabályozása persze politikailag kényes feladat. Egy baloldali párt azonban attól még nem válik "géprombolóvá", ha a versenyjog megújítását szükségesnek tartja. Talán az sem baj, hogy helyesli a Facebook-függők védelmét a személyes adataik értékesítéséből élő Mark Zuckerberggel szemben.

A szerződések őre

A Bizottság fontos feladata, hogy felügyelje az uniós jog alkalmazását. Az Európai Unióról szóló Szerződés 2. cikke a védendő alapértékeket tételesen felsorolja. Ilyenek az emberi jogok, a kisebbségekhez tartozók jogai, a pluralizmus, a demokrácia és a jogállamiság. Mindezek olyan közösen elért vívmányai az Uniónak, amelyek tiszteletben tartása valamennyi tagállam szerződésben vállalt kötelezettsége. Ezért egyszerűen hazugság és a közvélemény félrevezetése, ha az alapértékeket semmibe vevő lengyel vagy magyar kormány politikai beavatkozással vádolja az Európai Bizottságot. A testület ugyanis csak a Szerződés által előírt feladatát végzi. A költségvetés végrehajtásáról szóló, május 2-án közzétett rendelettervezet szerint 2021-től csak azok a tagállamok lesznek jogosultak az uniós forrásokra, amelyek megfelelnek a jogállamiság követelményeinek.

Az idegengyűlöletre és antiszemitizmusra épülő kampány harmadszor is kétharmadot eredményezett, tehát elfelejthetjük
a „gonosz hatalomról” és a „szegény népről” szóló meséket.

A jogszabály az európai adófizetők pénzét kívánja védeni, ha "a tagállamokban a jogállamiság tekintetében általánossá váló hiányosságok" tapasztalhatók. A közbeszerzési szabályok megkerülése értelemszerűen jogsértésnek minősül, s a kormányzati szerveknek egyéb szempontból is jogkövető módon kell működniük. A készülő rendelet részletezi például azokat a követelményeket, amelyek biztosítják a bíróságok végrehajtó hatalomtól való függetlenségét. Az új szabályozás feljogosítaná a Bizottságot arra, hogy – ha indokolt – szankciókat léptessen életbe: felfüggeszthetné vagy csökkenthetné az uniós kifizetéseket. A jogalkotók arra is találtak megoldást, hogy a lengyelek és a magyarok elvtelen vétó-barátsága ne érvényesülhessen. A Bizottság elmarasztaló határozatának megerősítéséhez ugyanis nincs szükség egyhangúságra, mivel azzal a Tanács egyetérthet, vagy a döntést – minősített többséggel – elutasíthatja.

A rendelettervezetet bátran nevezhetjük történelmi jelentőségűnek, miután a rendkívül bonyolult – ezért gyakorlatilag nem működő – szavazatmegvonási eljárás helyett (7.cikk) egy viszonylag egyszerű megoldást kínál a jogsértők fegyelmezésére. A nemzetközi sajtó egy része a javaslatot mégis fenntartásokkal fogadta. Sokak szerint ugyanis a kemény jogi eszközök alkalmazása csak az euroszkeptikus populistákat erősítené, és a források megvonásával nem a korrupt politikusokat, hanem az uniós polgárokat büntetnék.

A Der Spiegel szerkesztői viszont a magyar választásokat hozták fel példaként, amikor védelmükbe vették a tervezetet. Szerintük a választók tökéletesen tisztában voltak a Fidesz Brüsszel-ellenességével. Az idegengyűlöletre és antiszemitizmusra épülő kampány harmadszor is kétharmados többséget eredményezett, tehát nyugodtan elfelejthetjük a "gonosz hatalomról" és a "szegény népről" szóló meséket. A német hetilap álláspontjával sajnos nehéz vitatkozni, még akkor is, ha tudjuk, hogy a "sorosozás" és az Unió-ellenesség is a választók megtévesztésére és nyilvánvaló hazugságokra épült.

Az új rendelet elfogadtatása a tagállamok többségével és a közvéleménnyel nem lesz egyszerű. A jogi és politikai szakértőknek máris lázasan kellene dolgozniuk azon, hogy a vitákban a baloldal egységes, markáns álláspontot képviseljen. Az nem lehet kérdés, hogy az európai értékeket – a bizottsági elképzelések támogatásával – őrizni kell. Ugyanakkor nem feledkezhetnek meg arról sem, hogy a választók többsége igen keveset tud az Európai Unióról, ezért hazafias szólamokkal könnyen manipulálható.

Évforduló

Kétszáz évvel Karl Marx születése után kísértet járja be Európát, csakhogy ez megint a pusztító nacionalizmus kísértete. A szociáldemokrácia – akárcsak a múlt század harmincas éveiben – ma sincs könnyű helyzetben. A "jövőfelelős" Európai Bizottság kezdeményezéseivel azonban feltétlenül foglalkoznia kell. Hosszabb távon is biztosan megéri.

Szerző

Marosán György: A "Great Gatsby" görbe tanulsága

Publikálás dátuma
2018.06.02. 09:27
NEM VERSENYEZNI, BEHÁZASODNI - Ez az Orbán Viktor által kiépített elit életelve /Shutterstock illusztráció

Scott Fitzgerald, 1925-ben megjelent regénye – A Nagy Gatsby - a múlt század elején játszódó karrier-történet. Főhőse - Jay Gatsby - a rohanó 1920-as években gyanús ügyletekkel hatalmas vagyont csinált és a helyi társaság kedvelt figurájává vált. Luxuspartijaira mindenki szívesen eljárt, ám álmait - az elismerést jelentő státuszt, és a csodált feleséget - nem sikerült elérnie. A Nagy Gatsby görbe (Great Gatsby curve) fogalma, amely nemrég bukkant elő az elemzésekben, a vagyoni egyenlőtlenség és a társadalmi mobilitás között feltételezett pozitív kapcsolat tényeken alapuló cáfolatára utal.

Olimpikonok gyerekei

Az "amerikai álom" a 20. században a fejlett világ polgárainak vezérelve lett. Az átlagember ezt úgy fordította le a maga számára: "szabadon kövesd álmaidat, mert kemény munkával bármit elérhetsz". A megnyíló esélyek realitásából kiindulva – részben tudatosan, részben beletörődően – az emberek hajlandóknak látszottak az egyenlőtlenség viszonylag magas szintjét elfogadni. Nem kérdőjelezték meg a közkeletű vélekedést,hogy az előrejutás lehetősége mindenki előtt nyitva áll, mivel pedig ezt az egyén tehetségétől és kitartásától függően érvényesítheti, aki többet ért el, az ezt maga teremtette. Emiatt az egyenlőtlenség nemcsak indokolt, hanem még motiváló is. Ha ugyanis a kitartó és kemény munka mintáját gyermekeidnek is átadod, ők még náladnál is többet érhetnek el.

A elmúlt évszázad sokáig vissza is látszott igazolni ezt a hitet: az egymást követő generációk mindegyike jobban élt, mint szüleik. S ha ehhez hozzávesszük a komfortnak még az alsó középosztálybeli polgárok számára is elérhető mértékét, a 20. század végének szegényei jobban éltek, mint 100 éve a tehetősek. Vagyis, nem alap nélkül hivatkozhattak arra, hogy az egyenlőtlenség nem ellensége, legfeljebb kellemetlen, de elmaradhatatlan velejárója a felemelkedésnek! Az elmúlt évtizedben napvilágra került új tények azonban megkérdőjelezték az egyenlőtlenség és a társadalmi mobilitás között feltételezett pozitív kapcsolatot. Összevetve ugyanis a nagyobb egyenlőtlenséggel jellemezhető országokat – USA, Anglia és Olaszország – a viszonylag egyenlőbb társadalmakkal – Finnország, Norvégia és Dánia – az utóbbiaknál jellegzetesen magasabb volt a generációk közötti, a jövedelmek alapján mérhető társadalmi mobilitás. A "Nagy Gatsby görbe" tehát, az "amerikai álom" ígérete helyett - többet érhetsz el, mint apád -, inkább "rémálomra" utalt: ott maradsz, ahol apád volt.

De miért is olyan fontos a mobilitás, amikor a fejlett társadalmak viszonylag magas életminőséget képesek nyújtani polgáraik túlnyomó többségének? A kérdésre a legszemléletesebb érvet – a világ egyik leggazdagabb embere - Warren Buffett hozta fel. Egy milliárdostól szokatlan módon, azzal védte meg a magas örökösödési adót támogató véleményét: "a meg nem szolgált jutalom, nem jó ösztönzője a teljesítménynek". S hogy még világosabb legyen, mire gondol, egy mindenki számára érthető hasonlatot alkalmazott: "Az örökösödési adó megszüntetése azt jelenti, hogy a 2020-as olimpiai csapat tagjait mindenféle versenyt mellőzve, a 2000-es olimpia aranyérmeseinek legidősebb gyermekeiből állítanánk össze". Ha ugyanis a társadalmi pozíciót, és a jövedelmet, a kulturális és a tudományos karriert az örökölt helyzet határozza meg, az egyenlőtlenségek elkerülhetetlenül tovább növekednek. A legújabb – és egymástól eltérő területeket érintő - kutatások arra utalnak, hogy amikor az előrejutás arányos a már elért szinttel, az egyenlőtlenségek növekedése "bele van programozva" a rendszerbe. Legutóbb egy elemzés a tudomány-finanszírozás területén mutatta ki a Máté-effektus érvényesülését.

Megszűnő mobilitás

A társadalmi mobilitás fontosságát látványosan igazolta a történelem is. Azok az országok fejlődtek gyorsabban - és váltak demokratikussá - ahol a kiemelkedés versenyben dőlt el. Ahol viszont az előrejutás kizárólag a privilegizált rétegek előtt nyílt meg, lehanyatlottak. Az elmúlt 500 év vitathatatlan tapasztalata: az egyéni és a társadalmi siker az élet minden szférájában érvényesülő "szabad versenyből" születik. Ennek a trendnek a legszemléletesebb bizonyítékait a 20. század véletlenszerűen bekövetkező történelmi "kísérletei" – mint a "kettévágott" Németország vagy Korea esetei – szolgáltatták. De ugyanez a tapasztalat szűrhető le néhány "rokon" ország – pl. Finnország és Magyarország, vagy Szingapúr és Malajzia – egyikénél bekövetkező fokozatos, mégis gyökeres intézményi-, és kulturális-változást eredményező átalakulás hatására bekövetkező nekilendüléséből, illetve annak elmaradásából.

A társadalmi és gazdasági sikert tehát a merev hierarchiák fellazulása, a teljesítményen alapuló kiemelkedés, a mindenkire kiterjedő és átlátható verseny feltételei biztosították. Ennek tükrében az egyenlőtlenségek növekedése összekapcsolódva a mobilitás lecsökkenésével a 19. század merev társadalmainak visszatérését vetíti előre. Az egyenlőtlenség növekedésével kapcsolatos ellenérzések a 80-as évektől megnőttek, ám kezdetben csupán a fogyasztás terén szélesülő társadalmi szakadék "csapta ki a biztosítékot”. Ugyanakkor a neves közgazdász, P. Krugman – többekkel egyetértve - már arra figyelmeztetett: "az előnyök és a hátrányok, amit a szülők az utódaiknak átadnak, az elkövetkező évtizedben növekedni fognak, jelentősen növelve az egyenlőtlenséget az USA-ban". Mindez azzal fenyeget, hogy a 20. századot – a várakozásokkal ellentétben - nem egy posztmodern 21., hanem egy premodern 19. század követheti.

Az elmúlt évtizedben az egyenlőtlenség a fejlett világban újra elérte a 19. század végének szintjét. A 99 és az 1 százalék közötti különbségek áthidalhatatlanná váltak és megállíthatatlanul tovább nőnek. Ám még az egyenlőtlenségek növekedésénél is szorítóbb probléma, hogy - döntő mértékben ennek hatására – lecsökkent a társadalmi mobilitás. Egyre több tényező akadályozza a hátrányos helyzetű rétegek felemelkedést. A 20. század elejének piramis alakú társadalmai a század közepén, a középosztály kiemelkedésével "terhes babapiskóta" (Kolosi Tamás) alakjára formálódtak, majd a 1980-as évektől újra az elkeskenyedő derék lett a divat. A modern társadalmak, a 21. századba átlépve középen elszűkülő homokórához kezdenek hasonlítani. A korábban egységesen feljebb lépő középosztály fokozatosan két részre esett szét. Kisebb részük, a magas képzettségű sikerkeresők, képesek voltak alkalmazkodni és tovább emelkedni. Nagyobb részük azonban - a kudarckerülők – versenyképtelenné váltak: ismétlődő kudarcaik hatására visszautasították az alkalmazkodást, és fokozatosan lesüllyedtek.

A 20. század utolsó évtizedében a homokóra elkeskenyedő közepe által elválasztott felemelkedők és a leszakadók társadalmi csoportjai között az "átjárás" gyakorlatilag megszűnt. Ennek a változásnak a lenyomata jelenik meg a leszakadók életmódjából következő meg két, egymástól látszólag távoli jelenség mögött. Az egyik: az amerikai fehér középosztályt is elérte a kábítószer-válság. A lesüllyedők csoportjai rátévedtek, majd ottragadtak a fájdalomcsillapítók tömeges - gyógyászati problémáktól független – használatának csapdájában. A másik: e rétegek a választások sorsát eldöntő politikai befolyásolhatósága ugrásszerű megnövekedett, előbb a subprime hitelekhez való hozzáférését szélesítő, majd a megrendült identitás védelmét hirdető politika hatására. Mindegyik jelenséget - a napi kábítószer-adag, a napi hitel-adag (payday loan), és a napi "felsőbbrendűség-adag" megszerzésének – addiktivitás-jellegű kényszere mozgatja.

Kulturális falak

A 21. századba átlépve váratlanul újrakezdődött a kulturális "osztályhatárok" kiépülése is. A vagyoni egyenlőtlenséggel kapcsolatos korlátok mellett felbukkantak olyan - korábban háttérbe szorult - viselkedési mintákhoz kapcsolódó kulturális jelzések, amelyek könnyen felismerhetővé tették, ki tartozik közénk, és ki az, aki nem. Kiderült, hogy a mobilitást gátló kulturális falak "felépülése" - szinte észrevétlenül – újra osztályokat teremt egy korábban "osztályok nélkülinek" hirdetett társadalomban. Ezek a láthatatlan, mégis szinte áthághatatlan falak kulturális jelekből – viselkedési mintákból és életmódbeli jelzésekből – épülnek. Azok a karrierre vágyók, akik a szükséges teljesítményt ugyan nyújtani tudják, de kulturális értelemben nem illeszkednek bele a privilegizált környezetbe – nem tudják megkötni a nyakkendőjüket, nem tudnak arról társalogni, amiről a többiek - a kiválasztásnál szinte automatikusan hátrasorolódnak.

Az egykor szabad versenyben szelektálódó hatalmi elit olyan informális kiválasztási szabályokat kezd alkalmazni, amelyek akadályozva a mobilitást, konzerválják a státus-quo-t. Az elmúlt évtized során ezek a döntően kulturális elemekből felemelkedő falak, csaknem a 19. századhoz hasonlíthatóan, átjárhatatlanokká váltak. Egy sor új szociológiai elemezés mutatja az USA-ban ezt a trendet. A következmény pedig fenyegető: megroppant a 20. század jellemzőjének tekintett meritokrácia, azaz a pozíciók rátermettség és érdem szerinti betöltése. A kutatók meghökkenve szembesültek: a kiemelkedésben, főként a legfontosabb társadalmi intézmények vezetői posztjainak betöltésénél, lecsökkent a teljesítményhez, képességekhez illeszkedő megítélés, és megnő az örökölt hatalmi valamint vagyoni helyzet fontossága.

A csökkenő mobilitás azonban a történelem tanulsága szerint nemcsak a meglevő egyenlőtlenségek "befagyásához”, hanem a társadalmi dinamika lecsökkenéséhez, és így hanyatláshoz vezet. Amikor mindennapos tapasztalattá válik, hogy a gazdagok örökösei teljesítmény nélkül elfoglalhatják a társadalmi pozíciókat, ez a feljebb lépésből kizártakat demotiválja. Ahelyett, hogy kemény munkára és alkalmazkodásra késztetné őket, az sugallja: bármit teszel, vesztes maradsz. Nem érdemes tanulni, bajlódni a kapcsolat-építéssel, befektetni az emberi tőkédbe, mert a végén mindig ráfizetsz. A látványos egyenlőtlenség és az életközösségét alkotó csoportjának folytonos sikertelensége lehetetlenné teszi, a felemelkedéshez szükséges jutalom-halasztás elviselését. A kudarcok végső magyarázatként pedig újra felerősödik a lefegyverző régi érvelés: "ha ez a rohadt rendszer nem volna".

Ennek a trendnek aggodalmat keltő üzenete van a magyarság számára. Orbán Viktor ugyanis a múltat kínálja fel jövőként. A 2010 óta formálódó világunkat pontosan jellemzi a NER-beli vejek és haverok karrierlehetőségeinek összevetése a 19. század könyveiből visszaköszönő lehetőségekkel. Balzac Goriot apójának egyik hőse – Vautrin - a következő perspektívát rajzolja fel a tőle "karriertanácsot" kérő Rastignacnak: "Harmincéves kora körül kinevezik bírónak ezerkétszáz frank fizetéssel, ha ugyan még nem dobta szemétre a talárt. Mire eléri a negyvenedik évét, elveszi egy molnár lányát, aki körülbelül évi hatezer frankot hoz a házhoz. Köszönöm! Ha protekciója van, harmincéves korára királyi főügyész lesz, háromezer frank fizetéssel, és feleségül veszi a polgármester lányát. Ha elkövet valamilyen kis politikai aljasságot .. (sic!) akkor negyvenéves fővel főügyész lesz és még képviselő is lehet.”

Orbán a kiemelkedésért folyó "szabad versenyt" hatályon kívül helyezve alapvetően a lojalitáson alapuló rendszert épít ki. Ezt a társadalmat a parancsot gondolkodás nélkül végrehajtó elit működteti. Életelvük: nem versenyezni, hanem beházasodni és szolgálatba lépni. Aki pedig még egy kis politikai aljasságra is hajlandó: az újra és újra nyerni fog. A jól fizetős állásokért és az esélyekért folyó versenyben nincsenek világos szabályok és a pálya nem is mindenki előtt nyitott. Egyetlen személy dönt az indulókról és a győztesről, aki többnyire nem a legtehetségesebb és leginkább rátermett. Ez egyszerre teszi versenyképtelenné az egyes embert, és alkalmazkodásra képtelenné a magyarságot egy válságokkal szegélyezett, de egyben új perspektívát is nyitó 21. században. A jobbágyok 1514-es örökös szolgaság alá vetése zajlik a szemünk előtt. S ez - mint akkor - most ismét leszakít Európáról. A következmények pedig éppolyan hosszan tartóak és végzetesek lesznek.