Kácsor Zsolt: A rabság kis körei

Egy amerikai társaságban a minap úgy jártam Orbán Viktor legújabb kétharmados győzelmével, mint a zsíros kenyérrel: nem tudtam elmagyarázni. Egyiket sem értették, sőt, a zsíros kenyeret el sem hitték. Azt gondolták, hogy viccelek. Zsírt kentek a kenyérre, és megeszitek?! Mondtam, hogy igen, így van. Létezik disznózsír, kacsazsír, libazsír, ki melyiket szereti, azt rákenjük fehér búzakenyérre, meghintjük piros paprikával, sóval, mellékelünk a tányérra paradicsomot, zöldpaprikát, lilahagymát, majd befaljuk. Ez afféle hungarikum, vagy legalábbis szeretjük azt képzelni, hogy az. Az egyik amerikai fölnevetett, s ezen kissé megsértődtem, mert magyar lévén nem szeretem, ha a magyarokat kinevetik. Én röhöghetek a magyar szokásokon, nekem szabad, mert én magyar vagyok, de egy amerikai akkor nevessen rajtunk, amikor én viszonzásképpen Donald Trump győzelmén röhögök. De kiderült aztán, hogy ez a bizonyos amerikai nem rosszindulatúan kinevetett minket, hanem tényleg azt gondolta: viccelek.

Ami Orbán Viktort illeti, vele kapcsolatban sem vicceltem, amikor elárultam az amerikaiaknak, hogy a Keresztapát újabban a saját hívei Mátyás királyhoz kezdik hasonlítani. Mátyás király jellemzése hosszabb angol nyelvű magyarázatot igényelt, mint a zsíros kenyéré, de sikerült megbirkóznom vele. Elmeséltem nekik, hogy Hunyadi Mátyás alacsony sorból származó, diktatórikus hajlamú, hirtelen haragú, folytonos bizonyítási vággyal küszködő ember volt, aki tizenöt évesen került hatalomra, több mint harminc éven át uralkodott, és idővel annyira fejébe szállt a saját fizetett történetírói által róla terjesztett dicsőség, hogy uralkodása második felében már nem volt neki elég a magyar korona. Az apjához hasonlóan korabeli self-made man volt, aki elhitte magáról, hogy képes európai tényezővé válni, ezért megcélozta a német-római császári címet: Európa ura akart lenni. Kevés volt neki Magyarország, szűk volt neki a Duna-Tisza köze, ő többre vágyott, és el is hitte magáról, hogy többre hivatott. Komoly nyugat-európai befolyást akart szerezni, ennek rendelt alá mindent, úgyhogy az ország népére zsarnoki módon igazságtalan és súlyos adókat vetett ki annak érdekében, hogy a saját ábrándjait finanszírozni tudja.

Az amerikai társaság bólogatott. Egész addig úgy látszott, hogy értik, amiről beszélek, míg az egyikük meg nem kérdezte, hogy ezek szerint, ugye, Mátyás király a magyar történeti emlékezet negatív figurája. Erre elővettem a zsebemből egy ezrest, és megmutattam rajta a zsarnok arcképét: nézzétek csak, ez itt Mátyás király. Persze ezt sem értették, mire megint elő kellett rántanom a zsebemből az amerikai ütőkártyát: képzeljék el, hogy a jövő században az amerikai bankókon nem Benjamin Franklin, nem Abraham Lincoln, és nem is George Washington, hanem Donald Trump arcképe lesz. El tudjátok képzelni ezt, kérdeztem, mire a fejüket rázták. Pedig lassan hozzá kellene szokni a gondolathoz, válaszoltam, mert a legrosszabb, amit tehetünk, az az, hogy a saját eszményeinket kérjük számon a társadalmon. Én például a magyar társadalmon nem kérem számon sem a zsíros kenyeret, sem Orbán Viktor sorrendben immár harmadik kétharmadát. Ha a magyarosan paprikás zsíros kenyér jelenségére, valamint egy romlott erkölcsű politikai bűnöző iránt megnyilvánuló rajongásra térségi adottságként, s nem pedig abszurditásként tekintünk, akkor máris közelebb kerültünk ahhoz, hogy megértsük, hol is élünk. A keserűség azt mondatta velem, hogy Bibó István naiv volt: nekünk nem az az elsődleges dolgunk, hogy kialakítsuk magunk körül a szabadság kis köreit, hanem az, hogy először is kitörjünk a rabság kis köreiből. Az amerikaiak természetesen nem ismerték Bibó nevét, de amit elmondtam róla és a munkásságáról, az különösen megragadta őket: elmeséltem nekik, hogy a forradalom és szabadságharc napjaiban Bibó pár napig a kormány tagja volt, majd börtönben ült, és a diktatúrával soha életében meg nem alkudott.

Az amerikai társaság bólogatott. Úgy látszott, értik, amiről beszélek, míg az egyikük meg nem kérdezte, hogy ezek szerint ugye Orbán Viktor bizonyosan nem ismeri Bibót. Erre elárultam nekik, hogy ez a romlott erkölcsű politikai bűnöző a nyolcvanas évek végén, még egyetemista korában a Bibó Istvánról elnevezett szakkollégium tagja volt, méghozzá éppen azokkal a bűntársaival együtt, akik hosszú évek óta asszisztálnak a köztársasági eszme és az államkassza kiüresítéséhez. Az amerikai társaság természetesen ezt sem értette, s az értetlenségüket kezdtem kissé unni. Úgyhogy azt javasoltam nekik: képzeljék el, hogy a következő elnökválasztáson Donald Trump fölényes győzelmet arat. Az kizárt, hördültek föl egyszerre, mire azt válaszoltam: rendben van, elhiszem, hogy az ő világképükbe nem fér bele Donald Trump újabb győzelme, de meg kellene értenünk végre, hogy a világ és a róla alkotott képünk két teljesen különböző dolog. Ezt meg hogy értem, kérdezték, mire azt javasoltam, hogy előbb egyenek meg egy szelet disznózsírral megkent rissz-rossz kenyeret hagymával. És majd utána beszélgessünk.