Befogadott kívülálló

Publikálás dátuma
2018.06.05. 07:45
Fotók: Molnár Ádám
A Mai Manó Ház új kiállítása szavak nélkül tudósít az 1992-es Los Angeles-i zavargásokról, és annak utóhatásiról egy közösségben.

Egy Los Angeles-i fekete közösség csöndes mindennapjai elevenednek meg a Mai Manó Ház Imperial Courts 1993-2015 című kiállításán. A több mint két évtizeden átívelő fotósorozatot Dana Lixenberg holland fotográfus készítette, aki 1992-ben azért érkezett a város déli központjába, hogy megörökítse az afro-amerikai motoros, Rodney King brutális rendőri bántalmazása után kialakult helyzetet. Kinget a rendőrök gyorshajtás miatt üldözték, majd miután megállították, félholtra verték. Az esetet követően az esküdtszék felmentette a három fehér és egy latin rendőrt, amelyre válaszul a város déli központja zavargások színterévé vált. A különböző etnikumok közötti feszültség kiéleződött, a tömeg kirakatokat tört be és épületeket gyújtott fel. Dana ebbe a társadalmi feszültségekkel terhelt városrészbe érkezett, hogy egy holland hetilapnak örökítse meg a történteket. Az újságírói feladat kapcsán Dana kapcsolatba került a Watts negyedben található Imperial Courts szociális telep lakóival, és idővel úgy döntött egy fotósorozatot készít róluk.

Névjegy
Dana Lixenberg
Fotóművész, filmrendező. 1964-ben született Amszterdamban. Az Imperial Courts című munkájáért 2017-ben elnyerte a Deutsche Börse Fotógráfiai Díjat.

Beépülni, és a fekete bandák hétköznapjait megismerni nem volt könnyű feladat. A Los Angeles-i munkája során Dana már megismerte a The Black Carpenters (A fekete ácsok) nevű csapatot, akik bemutatták az Imperial Courts egyik nagy tiszteletnek örvendő vezetőjének, OG Tony Bogardnak. Dana a férfivel és annak barátnőjével, Beckyvel a házukban találkozott, ahová Tony egy barátját is meghívta. A bandavezér eleinte gyanúsan fogadta a holland művészt, a fotózással kapcsolatos első kérdése ez volt: „Nekünk ez miért lesz jó?”. Dana nem tudott mit válaszolni, de elmagyarázta, hogy miről fog szólni a projekt. A fotográfus azt tervezte, hogy egyenként készít fekete-fehér fotókat a közösség tagjairól, félredobva mindenféle sztereotípiát, bemutatva azok valódi egyéniségét. Miután Dana lőtt pár tesztfotót, Tony belement a projektbe.

A művész 1993 márciusában tért vissza az Imperial Courts-ba, vett egy új fényképezőt, autót és lakást bérelt Los Angelesben. A bizalmat újra kellett építenie Tonyval, akit eleinte zavart, hogy a telepen egy holland fotóssal mutatkozik. Danát viszont támogatta Tony barátnője, így a bandavezér másodszorra is igent mondott. Idővel Dana még asszisztenst is szerzett: egy alkalommal, mikor a fotós épp Tonyra várt egy parkolóban, találkozott a bandavezér haverjával, Andréval, akit akkor engedtek ki a börtönből, és munka kellett neki. Dana maga mellé fogadta. – Ez még a mobiltelefonok kora előtt volt, így mindennap dél körül találkoztunk a játszótérnél – mondta lapunknak a művész. Ekkor készítette az első portré-sorozatát. A telep lakóinak a bizalmát szintén nehéz volt elnyerni. Dana mindig megmutatta nekik a már elkészült Polaroid képeket, és együtt lógott a helyiekkel, így lassacskán megtört a jég. Dana természetes fényben fotózott, és arra koncentrált, hogy megmutassa az Imperial Courts lakóinak valódi, hétköznapi arcát. – Tony volt az utolsó, akit lefotóztam – mondja a művész – Kevesebb, mint egy év múlva megölték.

Dana karrierje a rendhagyó fotósorozattal felívelt. Hollandiában kiállítást rendeztek az Imperial Courts képeiből, Amerikában pedig megjelentek a fotók a Vibe nevű hiphop-magazinban. Dana a The New Yorker és a The New York Times fotósa lett, és olyan híres fekete előadókról is készített portrét, mint Tupac Shakur és Biggie Smalls. 2008-ban visszatért az Imperial Courts-ba, ahol ezúttal már hang- és videófelvételeket is készített, hogy minél pontosabban ragadja meg a közösség mindennapjait. Az Imperial Courts viszont már nem volt ugyanaz, mint 1993-ban. A telep az idők során feledésbe merült, miközben felnőtt egy új generáció, többeknek gyermeke született, mások elhunytak.

A régi és az új képekből 2015-ben kötet született. Dana hálája jeléül a lakóknak ötszáz darab úgynevezett „közösségi változatot” is nyomtatott, ezeket magával vitt a telepre. A korábbi fotóalanyok kíváncsian lapozták végig a könyvet: egyszerre látták benne fiatal- és felnőttkorukat, múltjukat és jelenüket. Vagy ahogy Dana fogalmaz: – Olyan volt számukra a könyv, akár egy családi album.

Brutális igazság
A Los Angeles-i zavargás fontos hivatkozási pontja a kilencvenes évek amerikai könnyűzenéjének. A Bush-éra lenyomata éppúgy ott van a seattle-i rockban, mint a kaliforniai punk-szcéna számaiban – de a legmarkánsabban egyértelműen a hiphop műfajának felemelkedése kapcsolódik hozzá. Míg ugyanis a fehér középosztálybeli gördeszkások az Öbölháború és a megosztó politikai döntések ellen emelték fel a hangjukat, az afro-amerikai közösség a hiphoppal rátalált a szócsőre, amellyel végre elmondhatta a problémáit. Már a hiphop kialakulásában is fontos szerepe volt egy rendbontás-sorozatnak: az 1977-es nagy New York-i áramszünet idején a lakosság fosztogatni kezdte az üzleteket, így azok, akik addig csak álmodtak a zenéléshez szükséges eszközökről, hirtelen lemezjátszókhoz, hangfalakhoz, mikrofonokhoz jutottak.
Az 1992-es Los-Angeles-i zavargás egy folyamat betetőzése volt: a lehetetlen életkörülmények, a sorozatos rendőri túlkapások és az elnyomás Grandmaster Flash és a Furious Five 1982-es, The Message című dala óta témája volt a hiphop-daloknak. A kilencvenes évekre New York Bronx negyede mellett Los Angeles is rátalált a saját hangjára: bandaháborúk, drog, prostitúció, low-rider autók és az életstílus egyéb külsőségei – meg a rendőrgyűlölet. A Body Count 1992-es albuma például egy rendőrgyilkosság hangjátékával indít, az együttes Cop Killer, azaz Rendőrgyilkos című dalát pedig sokan a zavargások közvetlen kiváltójának kiáltották ki. A zavargások után megjelent ikonikus Los Angeles-i lemezek, amilyen például az NWA-ből kilépett Dr. Dre The Chronic vagy Ice Cube The Predator című albuma alapvető referenciaként tekintenek a zavargásokra, de a mai napig hivatkozási alap: a nemrég Pulitzer-díjjal elismert Kendrick Lamar is vissza-visszautal rá.
A zavargásokról szóló hírek után pedig kulturális fronton is teret kapott „a gettó” – ahogyan előszeretettel utalnak az előadók a szegregációtól és alacsony életszínvonaltól sújtott városrészekre – előtt. Ekkoriban emelkedett fel 2Pac Shakur és Snoop Dogg, és vált mainstreammé az úgynevezett gengszterrap, amely címkét egyébként az előadók nem kedvelnek túlzottan. „Nem létezik ilyen műfaj, ezt csak a média aggatta ránk, hogy gátat vessen a mondanivalónknak – fakadt ki egyszer GZA, a Wu-Tang Clan tagja. – Mi csak az igazat mondjuk ki, méghozzá brutális módon.” - Csepelyi Adrienn

Az elnök eltűnt - Bill Clinton és James Patterson közös regényt írt

Publikálás dátuma
2018.06.04. 13:50
Bill Clinton. Fotó: Artur Widak / NurPhoto
Megjelent Bill Clinton korábbi amerikai elnök és James Patterson bestselleríró The President is Missing című politikai thrillerje, amelyből sorozat is készül - számol be az MTI.

"Szeretem a thrillereket" - mondta a BBC Newsnak adott interjújában a volt elnök, hozzátéve, hogy épp most olvasta végig Jason Matthews Vörös veréb-trilógiájának harmadik kötetét és nagy rajongója a Patterson által jegyzett Alex Cross-regényeknek is. "Az 1980-as évek elejéig nem nagyon olvastam bűnügyi regényeket, vagy thrillereket, de aztán teljesen magukkal ragadtak" - folytatta Clinton, aki 1993 és 2001 között volt az Egyesült Államok elnöke. Mint kiderült, ez idő alatt végig foglalkoztatta egy saját thriller megírásának gondolata.

A The President is Missing az első thriller, amely amerikai elnök tollából származik, és két rivális kiadó, az Alfred A. Knopf, illetve a Little, Brown and Co. szokatlan együttműködésében jelent meg. A Knopf ugyanis hosszú ideje Clinton kiadója, Patterson pedig évtizedekkel ezelőtt szerződött a Little, Brownhoz.

A regény, amely magyarul Az elnök eltűnt címmel jelenik meg a 21. Század Kiadó gondozásában, az Egyesült Államokra mért pusztító kibertámadásról szól, amely térdre kényszerítheti az egész világot. Az óra ketyeg, az amerikai elnök pedig eltűnik. A történetben - melyet Clinton személyes tapasztalatai színeznek - hangsúlyosan jelennek meg a hatalom kulisszák mögötti világának intrikái. "Azt akarom, hogy lássák, hogy itt igazi emberekről van szó, akik igazi munkát végeznek. Döntéseket hoznak. Olyanokat, amelyek hatással vannak mindnyájunk életére" - nyilatkozta a korábbi politikus. A bennfentes információk mellett azonban a könyv célja, hogy megmutassa, milyen lenne elnöknek lenni a legszélsőségesebb körülmények között. Clinton szerint lehet, hogy csak egy regény, de olyan dolgok vannak benne, amelyek megtörténhetnek.

Clintont egyébként valóban aggasztja a kiberterrorizmus. A volt elnök szerint sokkal többet kellene áldozni a kiberbiztonság modernizálására.

A regényből televíziós sorozat is készül. A megfilmesítési jogokat a Showtime kábelcsatorna vette meg, amely várhatóan jövőre tűzi műsorára a szériát. Clinton George Clooney-t látná szívesen az elnök szerepében.

A korábbi elnök eddig a legnagyobb közönségsikert az Életem című memoárkötetével aratta, amely több millió példányban kelt el. Arról, hogy lesz-e folytatása mostani, első fikciós könyvének, majd annak fényében dönt, hogy hogyan fogadja azt a  közönség.

Szerző

Építészeti kalandok Velencében

Publikálás dátuma
2018.06.04. 07:43
A román projekt is bemutatja az élhető világot a lakóteleptől az iskolákig és a végre megnyíló kapukig. FOTÓK: VELENCEI BIENNÁL
A Velencei Biennálén a közelmúlt lakótelepi lététől a turizmussal való együttélésig számos, az élhető várost bemutató építészeti projekt látható.

Az emlékek meghatározzák a tereinket – a román alkotás alapgondolata rámutat arra a megközelítésmódra, amely számos ország pavilonjában megjelenik a 16. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálén. A Mnemonics című projekt az úgynevezett „kulcsos gyerekeket” és a lakótelepi élet tereit állítja középpontba, bizonyítva, hogy a tér éppúgy formálja az ott élőket, ahogy ez fordítva is működik. A kiállítás a XX. század második felében bekövetkezett romániai urbanizációt láttatja ebből a különös szemszögből. A pavilonban elhelyezett focikapuvá átalakítható szőnyegporoló rúd, az üres betonból pingpongasztallá alakítható placc, az elengedhetetlen hinták és a falakra rajzolt egységes, ugyanakkor mégis apróságokon keresztül egyedivé alakított ablakok mind-mind lakótelepi környezetet idéznek fel, amelyet az ott élők igyekeztek a maguk eszközeivel egyedivé alakítani. A pavilon a gyerekekre fókuszál, megmutatva azokat a játékokat, amelyeket a betonrengeteg szigorúságával szembenálló kreativitás és képzelőerő szült. A kurátori koncepció szerint a terek létrehozásának legfontosabb építészeti kihívása az érzelmekhez való kapcsolódás és a történetek, emlékek megalkotása – ezekhez pedig gyermeki kíváncsiság és lelkesedés szükséges.

Kreativitás és ötletesség a finnek számára sem idegen fogalmak, s ezt remekül szemlélteti a pavilonjuk. Az épületben egy olyan szabad, könyvtárszerű tér jelenik meg, amelyben az olvasók (nézők) szívesen időznek, nyomon követve a könyvtárak átalakulását, gondolkodásra és tanulásra ösztönző térként való megjelenését. Finnországban mindez presztízskérdéssé is vált az évtizedek során: a könyvtárak nem a városok eldugott részein kialakított, hanem az építészeti trendeket és dizájnokat ötvöző, sokszínű és látványos terek, amelyek az aktívrészvételt és a kifejezés szabadságát kínálják. A csocsó- és billiárdasztal, a ciklámen és fűzöld színű fotelek és hangulatos kávézók, az egyes termekben próbáló zenekarok éppúgy a könyvtár részét képezik, ahogy az olvasás, vagy a könyvkölcsönzés. A finn projekt neve MindBuilding (elmeépítés), ami nem csak terek, hanem gondolatok építését foglalja magában; mivel az építészeti remekművekben eltöltött idő innovatív ötletek születését segítheti elő. Olyan tervezők, építészek, könyvtárosok állnak a projektek mögött, akik felismerték annak jelentőségét, hogy a tudáshoz és az információhoz való hozzáférést mindenki számára elérhetővé kell tenni.

Ötvenhat makett, ötvenhat meghatározó iskolaépület – a görög pavilon a finnekével sok tekintetben rokon: itt az egyetemi és tudományos közeg és tér fontosságára, az építészeti elemek meghatározottságára hívják fel a figyelmet. A szabad, nyitott, informális és közös használatra szánt terek kialakítása és történelmi példákon keresztül történő bemutatása a tanulás, a tudás új szféráinak megnyitását szolgálja. És habár jellemzően az osztálytermet határozzuk meg a tanulás helyszínéül, az az évszázadok óta a folyosókon, az előterekben, a lépcsőkön és a kávézókban is zajlik (erre utal a pavilon lépcsős, szabad felépítése is). A kiállítás célja a kurátori elképzelés szerint nem csupán a múltbeli visszatekintés és a jelenlegi egyetemek építészeti struktúráira való reflexió, hanem ösztönzés olyan szabad terek létrehozására, amelyek demokratikusak, programozatlanok és közösek.

A projektek jelentős részében a szemléletformálás, a tudatos gondolkodás és a fenntarthatóság kap szerepet, és a társadalomformáló elképzelések is nagy számban megjelennek. Ez utóbbiak egyik legjobb példája a cseh és szlovák pavilon közös projektje, amely nem csupán egy kiállítás, hanem egy nagyon is élő szabad térhasználati ötlet, melynek célja a „normál élet” visszacsempészése a történelmi városközpontok turisták által uralt területeire. A tizenháromezer lakosú cseh kisváros Cesky Krumlov évente több millió turistát fogad, a helyi lakosok kiszorultak a történelmi városrészből, mert inkább hotelként, étteremként, boltként funkcionáló épületeket alakítottak ki a turisták számára.

Az UNES-CO projekt e trendet kívánja visszájára fordítani, s olyan teljes- vagy részmunkaidős állásokat kínál családoknak, amelyeken keresztül a „normál életet” vissza tudják csempészni a városba. A családok feladata a városba költözve az utcai játék, a sepregetés, viráglocsolás, vagy csak éppen az, hogy ücsörögjenek egy kicsit a kapu előtti padon. Mindez a novemberig tartó biennálé ideje alatt a pavilonban elhelyezett élő videón keresztül is nyomon követhető. A kurátor, Katerina Sedá célja nem a turizmussal szembeni kritika, hanem egy sokakat érintő problémára adott javaslat. A kampány címe utal az UNESCO Világörökségi listáján szereplő városok hasonló helyzetére, és a projekthez való csatlakozásra, az összefogásra (a címben szereplő CO, mint cooperation jelentése) is hívja őket. Ez a probléma ugyanis számos nagyvárost, például a biennálé helyszínéül szolgáló Velencét, de akár Budapest bizonyos pontjait is nagymértékben érinti.

Albánia pavilonja szintén a városok átalakulását követi nyomon: négyezer tiranai képen és régi faajtókon keresztül mutatja be azt a történelmi változást, ami a zárt kapuk kinyílását követő időszakban, a kommunista rendszer leomlását követően, a 90-es években történt. A nyitás határozottan megjelent a városban élők és dolgozók; az éttermek, a boltok, a borbélyok, szabók és számos szakma esetében. A projekt rámutat arra, hogy egy város kialakítása és életstílusának megalkotása aktív résztvevő közösségek által, az adott lehetőségek kihasználásán keresztül történhet. A pavilonban megjelenő közönség a hangok, árnyékok, a határok elmosása, és a vizuális kialakításba való szabad belépése révén éppúgy formálja az adott teret, ahogy egy helyi lakos Tirana pontjait. A pavilon ajtóinak jelentősége szimbolikus, ám jelenlétük a biennálé egészére is értelmezhető azzal, ahogy a tereket megújító megközelítésmódokra nyitnak rálátást; ezzel akár a nemzetek közti átjárhatóságot és jövőbeli projektek, építészeti alkotások létrehozását segítve.

Az ember és környezete
A skandináv pavilon finn, norvég, svéd együttműködése jól jelképezi az általuk bemutatott közös alkotás is, amely az ember és környezete közti kapcsolatot és működést modellezi. Az Another Generosity (Másfajta Bőkezűség) című projekt olyan felfújható gömböket mutat be, amelyek mérete és színeik változékonysága a környezet változásainak, állapotának megfelelően alakul. A kurátori ambíció a környezettel szimbiózisban élő építészet kialakítása volt; a sejtként megjelenő négy óriási buborék vagy gömb különféle szenzorokon keresztül monitorozza a széndioxid szintet és a hőmérsékletet. Az így kialakított sejtek a környezet átalakulásának megfelelően – az emberi szervezethez hasonlóan – „lélegeznek”.



Szerző