Szüdi János: Az útkereszteződésnél

Publikálás dátuma
2018.06.09 09:28
Repin: Hajóvontatók a Volgán ( festmény, 1873)

"Ha majd minden rabszolga-nép / Jármát megunva síkra lép” (Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet...)

Szerencsés ország az, amelynek jó időben van jó vezetője. Még szerencsésebb az, amelyiknek a történelme során többször volt ilyen szerencséje. A világ minden táján, minden ország történelme tele van útkereszteződésekkel, amelyekhez érve dönteni kell, merre tovább. A választás sikeres, ha az események láncolata utólag igazolja a döntést. A döntéshozónak a saját korában kell több évtizedre előretekintenie. A döntéshozónak adott esetben saját érdekeit figyelmen kívül kell hagynia. A döntéshozónak nem ritkán szembe kell helyezkednie a népakarattal.

Mint a fehér holló

A döntéshozónak nagy valószínűséggel áldozatot kell hoznia, amikor a hosszútávon megtérülő siker reményében lemond a pillanat kínálta előnyökről. Ehhez ritka adottságokra van szükség. A jó vezető legyen előrelátó, önzetlen, határozott, kitartó, rugalmas, jól képzett, intelligens, integráló, karizmatikus, következetes, nagylelkű, tisztességes, mértéktartó. Jó, ha átlátja az egészet, ismeri a részleteket, megérti az embereket. Nem vitás, aki mindezekkel a tulajdonságokkal rendelkezik, az bölcs vezetővé, igaz emberré válhat.

Létezhet-e, születhet-e egyáltalán olyan ember, akiben ennyi jó tulajdonság megtalálható? Eljuthat-e bárki odáig, hogy szert tegyen mindezekre a tulajdonságokra? Nem lehet kizárni ennek lehetőségét. Tény, kevés olyan politikus volt, mint George Washington, az Egyesült Államok első elnöke, aki – veszélyesnek tartván, hogy ugyanaz a személy gyakorolja a hatalmat túlságosan hosszú ideig - nem vállalta a harmadik elnöki tisztség betöltését, bár akkor még nem tiltotta ezt az USA alkotmánya. Hagyományt teremtett ezzel a döntésével, megalapozva az elnöki hatalom később alkotmányba emelt korlátait. A hatalomban eltöltött idő gyakran nem a személyiség jó oldalát, hanem éppen ellenkezőleg, rossz vonásait erősíti. Ennek ellensúlyozását szolgálják a modern korban a szabad választások, a hatalom megosztásának rendszere, a hatalom civil kontrollja, a szabad sajtó, a bírói függetlenség. Ezek az elemek összetartoznak, csak a maguk teljességében létezhetnek, garantálva a jogállamiságot. Nincs csökkent értékű, majdnem-jogállam.

Az emberi méltóságról

Nem ritkán hallani: a jogállam mit sem ér. Nem lehet aprópénzre váltani. Nem lehet fizetni vele a boltban. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Nehéz, de nem lehetetlen közérthetően megfogalmazni, miért is kívánatos a jogállam. Talán azért, mert biztonságot nyújt mindenkinek: szegénynek, gazdagnak, tanultnak, tanulatlannak, öregnek, fiatalnak, gyengének, erősnek. A biztonság lényege: senki nem válhat a hatalom játékszerévé, s ez nem függ attól, hogy tisztában van-e valaki a jogaival vagy sem. A biztonságérzet megnyugtató. Aki biztonságban érzi magát az nem fél. A jogállamot nem felélni, hanem megélni, élvezni kell. Mindent szabad, ami nem tilos. Ennek az elvnek a figyelembevételével az ember azt teheti, amit jónak, szükségesnek tart. A biztonságérzet adja a szabadság érzetét, azt a tudatot, hogy vagyok valaki. Ez az emberi méltóság. Csak a jogállamban lehet emelt fővel, félelem nélkül élni. A félelem és az emberi méltóság egymást kizáró fogalmak. A félelem és a szabadság egymást kizáró fogalmak. A félelemhőmérő a társadalom betegségének fokmérője. Minél erősebb a félelem, annál lázasabb a társadalom.

Magyarország sorsáról

Magyarországon mindenki fél. Fél a választás győztese és fél a választás vesztese. Fél, aki hatalomban van és fél, aki kimaradt a hatalomból. Nem csoda. Ebben az országban senki nem érezheti magát biztonságban. Mindenkinek meg kell gondolnia, hol jelenik meg és kivel. Mindenkinek meg kell fontolnia, mit mond és kinek. Hazánk sorsa miért alakult úgy, ahogy alakult? Talán azért, mert nem sok bölcs vezetője volt. Nehéz lenne bővíteni a Szent István és IV. Béla királyokból álló névsort. (Göncz Árpád és Mádl Ferenc bölcs és igaz emberek voltak, de sajnos az ország hosszú távú sorsát meghatározó döntést nem hozhattak.) Minden másképpen alakul, ha 1994-1998 között Horn Gyula és kormánya, a kétharmad birtokában folytatja az alkotmányozást, s megteremti a jogállam felszámolhatatlanságának megváltoztathatatlan korlátait. Ha megteszi, bővíteni lehetne nevével a hazai bölcs vezetők szűkös listáját.

Magyarország sajátos hosszú menetelése a ’70-es évek közepétől zajlik. Kezdetben gyalogolt a puha diktatúra felé. 1990-től bukdácsolt a jogállam ösvényén. 2010-től hátrafelé araszolgat. A kezdet kezdetén megindult evolúciós folyamat, az alattvalóból polgárrá válás folyamata e hátramenetben a visszájára fordult. Ez nem revolúció, mint ahogy azt a fülkeforradalmárok állítják. Éppen ellenkezőleg, ez visszaút az alattvalói létbe. Lehet, hogy az ország az alvajárók hazája? Igen! Csak így lehet, hogy milliók látnak, hallanak, de nem érzékelnek. Csak így lehet sikeres az orbáni délibáb: palotája erkélyén állva a várban egy- és kétforintosokat szór két marékkal a hódoló tömeg közé. Mindenki tudja, hogy nem lehet fizetni velük, csak jól csengenek a földre hullva. Mindenki tudja, mégis ölre mennek érte. Még egy látomás: a hajóvontatók dala száll: „Hosszú, kínos év a kurta nap, / Száll a gálya, sírva húz a rab...” A hajókötél elszakad. A rabok elvágódnak. Talpra állnak. Talpra állnak?

Márton László: Csontok

Publikálás dátuma
2019.02.23 18:40
A fővárosban garázdálkodó nyilasok előszeretettel lőtték áldozataikat a folyóba
Fotó: LRPS CPAGB/ Philip Bird
Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. (Ezékiel 37:1-5.)
Napjainkban, amikor a hatalom a tőle még független szellemi élet felszámolását tűzte napirendre, a közvéleménynek kisebb baja is nagyobb annál, minthogy egy, a Duna fenekét szonárral tapogató hajóval foglalkozzék. Nem nagy ügy, de jelentéktelenségében is híven jellemzi a helyzetet. 
A Margit híd felújításakor 2011-ben a meder tisztításán dolgozó búvárok emberi csontmaradványokat találtak. Ezek némelyikén a szakemberek lövésnyomokat találtak, amiből arra következtettek, hogy 1944-ben legyilkolt zsidó áldozatok maradványai, de a már az ostrom előtt, 1944. november 4-én felrobbant hídon elpusztultakkal is keveredhettek. A vallási előírások szerint zsidó temetőben helyezték, most már remélhetőleg örök nyugalomra a csontokat 2016-ban - a szertartáson katolikus pap is részt vett.
Ha Ezékiel látomása valaha beteljesedik, az életre keltek elmondják: kik voltak, mi történt velük. De addig a csontok némák maradnak. Ezzel akár be is fejeződhetett volna a háború rémségeiről és az ember aljasságáról szóló történet. De nem. Jelentkezett próféta-jelölt - mindig akad - , aki úgy véli, szóra bírhatja a csontokat, vagy ha nem, beszélhet és cselekedhet helyettük. Minél többször, minél látványosabban. Bár nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy magam is a Duna fenekére kerüljek, szakértésre nem vállalkozhatom, a csontok szószólója nem lehetek. A józan ész és az elemi tisztesség azonban az emberiség oszthatatlan tulajdona, ezekből nekem is jut annyi, hogy véleményt mondhassak.
A magyar-izraeli vállalkozás terve az, hogy végigpásztázzák a Duna medrét, összegyűjtsék az esetleg előkerült csontokat, majd Izraelben eltemessék. Ingyenes, ha úgy tetszik jótékony kezdeményezés, csendes megelégedéssel illene szemlélni – ha lemondanánk a kételkedés, az ok és okozat keresésének ugyancsak egyetemes jogáról.
Kezdjük a józan ész nevében a történelmi tényekkel. Magyarország 1944 őszén hadműveleti területté vált, a szovjet és velük szövetséges román-bolgár csapatok november-decemberben elérték a Duna vonalát. Ettől kezdve, március végéig Bécs irányába haladva csatáztak a Duna mindkét oldalán. A részletek iránt kevésbé érdeklődők is hallhattak a körülzárt fővárosban garázdálkodó nyilasok rémtetteiről, akik előszeretettel lőtték a Dunába áldozataikat: zsidókat, zsidó-mentőket és ellenállással gyanúsított embereket. Budapesten, a Pozsonyi úti "nemzetközi gettónak" nevezett házakból a Margit híd előtti rakpartra terelték a kivégzendőket, de a pesti oldalon több helyen, például ahol most a cipők emlékműve áll, még lejjebb, a Fővám téren, valamint a budai oldalon is történtek gyilkosságok. 1945 kora tavaszán a folyam nyugat-magyarországi szakaszán az osztrák határ felé vezető út mentén is kerültek a vízbe holttestek: zsidók, valamint magyar, német és az őket üldöző szovjet katonák egyaránt.
Hieronymus Bosch képzeletére lenne szükség leírni, milyen sorsra jutottak a maradványok maradványai a zajló, áradó Dunában. A Margit híd alól előkerült csontokról lövésnyomok alapján feltételezték, hogy a nyilasok áldozatai, tehát nagy valószínűséggel zsidók. Lehet, hogy a Duna teljes magyarországi szakaszát átfésülve találnak még csontokat. Hét hónap is elég, hogy a valaha embert hordozó csontvázakból szilánkok maradjanak. Hetven év múltán Ézsaiás próféta látnoki ereje is kevésnek bizonyulna, hogy szóra bírja ezeket.
A gyilkosok általában gondoskodnak arról, hogy áldozataiknak minél kevesebb, ha lehet, semmi nyoma ne maradjon. Auschwitzban a gázkamrába tereltek tetemeit elhamvasztották és poraikat a folyóba dobták, a pesti rakparton sokszor nem csak cipőiket, de ruhájukat is elvették. A cél ezúttal nem rablás volt, hanem az áldozatok megfosztása mindentől, ami azonosításukat lehetővé tenné.
Freud óta tudjuk, hogy a gyász apró részletekre terjedő kötelmei nem az eltávozottaknak - az életben maradtaknak szólnak. A szigorú szabályok megannyi támpontul szolgálnak az életben maradásra, az elviselhetetlen elviselésére. Ezért nevezi a szakirodalom gyászmunkának. A hátrahagyott tárgyak, fényképek, akár egyetlen gomb elég arra, hogy jelezzék, egész emberi lényhez tartoztak. A bűn nyomainak eltüntetése éppen ezt, a meggyilkolt emberi mivoltát teszi kétségessé. Aki volt, nem volt, semmi nem történt.
A közös emlékezet, az évfordulók, a szobrok, az Élet menete, a jeruzsálemi, berlini, varsói múzeumok a tagadás tagadását jelzik. Erre szolgálhatott volna a Sorsok Háza, ha nyomorúságos koncepciója, a körülötte tüsténkedő figurák viselkedése eleve nem gátolna meg bármilyen azonosulást. A csontok körüli hercehurca ennek az elszomorító történetnek a végjátéka. Az esetleg megtalált csontok Izraelbe szállítása, eltemetése közönséges blaszfémia. A zsidó hitvilág szerint a a messiás Jeruzsálembe érkezik, a halottak először ott támadnak fel. Az eszement ötletgazdák szép kis dzsemborit képzelhettek el: a sárga csillagot viselő feltámadottak első pillantásukat SS-egyenruhát viselőkre vetik, apácák szovjet katonákra támaszkodnak, vízbe fojtott gyerekek kergetőznek a megnyílt sírok között...
Mi legyen a csontokkal? Maradjanak a Duna fenekén! Amit az enyészet összemosott, emberi akarat képtelen szétválasztani. Kinek van igaza? Kinek van joga dönteni? A csontoktól nem várhatunk választ. A túlélők, a gyerekek és az unokák, a második-harmadik nemzedék kötelessége, hogy megszólaljon, nemet mondjon erre az újabb istentelen színjátékra.
Frissítve: 2019.02.23 18:40

Papp Sándor Zsigmond: Az alkimista aranya

Publikálás dátuma
2019.02.23 17:10

Fotó: Shutterestock
Mi amolyan olaszos család voltunk mindig is. Olyan értelemben, hogy ami a szívünkön, az már ki is perdült a szánkra, ráadásul mindezt kellő hangerővel megtámogatva. Decibellel mérve nálunk egy kedélyes beszélgetés ott kezdődött, ahol a halk szavú embereknél az elszámolási vita, és amikor valóban kiborult a bili, akkor a kívülálló már joggal sejthette, hogy tán az emberölés is szóba kerül majd, ha nagyon úgy jön ki a lépés. Megengedem, hogy társasházban nem ilyen az ideális szomszéd szombat délutánonként, bár arra az apám mindig is ügyelt, hogy nagy viháncolásokat és veszekedéseket ne időzítsünk pihenőidőre, már amennyire a civakodásokat irányítani lehet. Szóval egyszerre ordítottunk és egyszerre voltunk tapintatosak a szomszédok felé, a pengeváltásokat időnként a „Miért üvöltesz? Nem vagyok süket!” jellegű közbekiáltások fűszerezték, természetesen szintén emelt hangerővel.
Ezek után nem is tudom, hogy miért lepődtem meg, amikor pingpongozás közben a szomszéd srác, Nelu román-magyar keveréknyelven nekem szegezte az empatikus kérdést, hogy tényleg válnak a szüleim? Nem, nem váltak. Igazából, amennyire én tudom, soha nem került szóba köztük a válás, egyetemi szerelem volt és ki is tartott apám halálig, majdhogynem ötven éven át. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ezek csak szavak, amiket egymás fejéhez vágunk, verbális füstbombák és fénygránátok, és nem szabad komolyan venni, ahogy a vért sem a mozivásznon, de csak odáig jutottam, hogy erről szó sincs, még ma is simán megcsókolják egymást. Ezen Nelu még jobban meglepődött, mint a lehetséges szakításon. Halvérű család volt, mintha nem is románok, hanem finnek lettek volna a zord északról.
Sosem beszéltünk erről, de igazából az járhatta nálunk a veszekedésről, hogy jobb kiereszteni a gőzt, mint bent tartani. Ha nem így tennénk, a túlnyomást egész biztos megsínylené a szervezetünk, az elfojtott düh beépülne a csontokba, szervekbe, ott fejtené ki gyilkos hatását. Apám is csak halványan mosolygott, amikor valamilyen összejövetelen egy fiatal házaspár azzal dicsekedett, hogy náluk nincs hangos szó, évek óta nem veszekedtek. Talán ha ivott volna még két fröccsöt, akkor megkérdezi, hogy: „Szereted is azt a nőt, Feri, vagy csak némán tűrsz?”
Aztán amikor már én is odáig jutottam, hogy néhány kacskaringó után, a házasságra adtam a voksom, az eljegyzési buli után félrevont, és a kompromisszumok fontosságáról kezdett beszélni. Ünnepélyes hangon, nagyokat pislogva közben. Azok nélkül nem lehet előre jutni, azok nélkül nincs tartós boldogság. Nem értettem. Kicsit olyan volt az egész, mintha Nagy Sándor győzködött volna arról, hogy a birodalmakat nem a háborúk szülték, hanem az okos békekötések.
Eszembe kellett volna jusson a tanács, amikor pár hónappal később a társasház mögötti veteményeskertben úgy összekaptam a menyasszonyommal a szöveg mibenlétén, hogy öröm volt nézni. Azon folyt az elkeseredett vita, hogy vajon az értelmetlen betűk halmazát szövegnek lehet-e tekinteni, vagy sem. Két filozófushallgató feszült egymásnak a paprika- és paradicsompalánták között egyre vörösödő fejjel, miközben Derrida és a dadaizmus emlegetése lassan átcsúszott finom és árnyalt anyázásba. Hogyan is lehetne ebből házasság, ha már az alapokkal nem értünk egyet?
Azt hiszem, végül én győztem, de nem érvekkel, hanem hangerővel. T. visszahúzódóbb, halk szavú lány volt, már attól összerezzent, hogy elbődültem magam. A mi olasz családunkban viszont íratlan szabály volt, hogy nem tartunk haragot a csetepaté után, nem visszük át másnapra, ha lehet, még azon melegében összeölelkezünk. Az én menyasszonyom viszont szinte magába szívta a sérelmeket, eltette, ahogy régen a savanyúságot, dunsztba szalicillal. Tán a világ nyolcadik csodája lett volna, ha együtt maradunk.
Igazából olyan népmesei fordulatnak tűnt, amit apám javasolt és mintaként mutatott. A hoztam is, meg nem is mintájára kellett volna tiszta szívvel veszekednem és közben kompromisszumot kötnöm, hogy megtaláljam azt, amit ők megtaláltak: ötven évnyi kitartást, elkötelezettséget, jót és rosszat. Azóta is úgy nézek az ötven évükre, ahogy az alkimista keresi az aranycsinálás egyszer már kézben tartott receptjét. Azzal a furcsa, s tán bölcsnek tűnő érzettel, hogy a boldogtalansághoz számos izgalmasnak tűnő út vezet, míg a boldogsághoz rendszerint csak egy. (Ez némiképp Tolsztojra is rímel.)
Az olaszosság azóta sem kopott le rólam, csak némiképp szelídült, a menyasszonyok és a házasságok száma viszont nőtt, ami talán egyszerre jelez némi konok reményt és színtiszta ostobaságot. És azt is sejtem, hogy apám némiképp fejcsóválva néz rám fentről, mint aki már megmutatta néhányszor, hogy miként kell biciklizni, én mégis folyton, újra és újra leszédülök a nyeregből. Tudom, hogy nem büszke az eséseimre, szigorúan nézne a lehorzsolt végtagjaimra (ezen jól össze is vesznénk, hogy ki vagy mi tehetett erről, a bicikli volt eleve rossz vagy az út egyenetlen), de az talán elégedettséggel tölti el, hogy nem adom fel. Arról nem beszélve, hogy kis hangerővel a kudarcok összegét is el tudnám adni boldogság gyanánt.
Frissítve: 2019.02.23 17:10