A németeknek ma is vállalniuk kell a felelősséget a történelmükért. Erről beszélt nemrég egy konferencián a német államfő. Frank-Walter Steinmeier leszögezte, ez nem választás dolga. A népirtás és emberek millióinak megsemmisítése Németország soha el nem múló szégyenfoltja marad.
Kemény szavak és sokakban felmerülhetett, miért van szükség napjainkban, több mint hetven évvel a második világháború befejezése után ilyenekre. Még akkor is, ha Steinmeier egy olyan szervezet tanácskozásán szólalt fel, amelyet pontosan azért hoztak létre 1958-ban - vagyis éppen hatvan éve -, hogy a nácik bűnei soha ne merülhessenek feledésbe. Aztán, alig egy héttel az elnök figyelmeztetése után csattanós választ kapott a világ az iménti kérdésre. A Bundestagba a tavaly őszi választásokon bekerült Alternatíva Németországnak (AfD) párt elnöke azt találta mondani, hogy Hitler és a nácik mindössze madárpiszkot jelentenek országa ezer éves történelmében. Igaz, Alexander Gauland elismerte, hogy hazája felelős a nemzetiszocializmus bűneiért és a háború pusztításáért, de a párt ifjúsági szervezetének rendezvényén a nagy tapsot az idézett állítása kapta.
A felháborodás persze óriási hullámokat vert. Még saját pártjából is felszólították Gaulandot, kérjen bocsánatot. Ám ez - lássuk be - mit sem érne. Kijelentése ugyanis világosan jelzi, hogy a háborúnak még mindig nincs vége. Hogy Németországban - mint a világban sok helyen - is vannak, akik felmentenék a nácikat és vezérüket. Akik nem mérik fel, mit okozott a németeknek, s az egész világnak a hitlerizmus.
Ezért pótolhatatlan a nemrég jubileumát ünneplő szervezet, az Aktion Sühnezeichen Friedensdienste tevékenysége (nevét nehéz lefordítani magyarra, hiszen a megbékélésért folytatott akciókat és a béke szolgálatát is jelenti). Nem véletlen, hogy arra a konferenciára, amelynek záró ülésén a német államfő beszélt, meghívtak túlélőket is a világ különböző országaiból. A cél egyértelmű: meséljenek a mai fiataloknak arról a sötét korszakról, amelyben ők - nagy szerencsével - megmenekültek. Többek között Belgiumból, Franciaországból, Angliából, Izraelből, Lengyelországból, Oroszországból és az Egyesült Államokból is érkeztek veteránok. Magyarországot a majdnem 90 éves Lebovits Imre képviselte. Ő az, aki májusban, a budapesti Élet Menetén is hatásos beszédet tartott, most pedig Berlinben idézte fel életének sorsfordító hónapjait. Tiszafüreden gettóba kényszerítették, de egy emberséges tiszt - Horváth Kálmán százados - besorozta munkaszolgálatra, így elkerülte Auschwitzot. Mindössze 16 évesen került ki a keleti frontra, majd a burgenlandi Donnerskirchenben lévő lágerbe deportálták. Ott újra "szerencséje" volt, hiszen flekktífuszos lett, így megmenekült. Mauthausenben szabadult fel 1945. május 5-én. Lebovits Imre majdnem két órán át mesélt életéről és mintegy 15 fiatal hallgatta őt. Vele volt felesége, aki a budapesti gettóban élte túl a vészkorszakot. Mint mondják, igazi érdeklődést és együttérzést tapasztaltak.
Talán azokat, akik részt vettek a tanácskozáson és aktív közreműködői a békeszervezetnek, nem kell meggyőzni semmiről. Ők valóban hisznek a békében és az erőszakmentességben. Tisztában vannak azzal is, hogy a németeknek még sokáig együtt kell élniük múltjukkal, nem szabadulhatnak a hitlerizmus rémképétől.
És talán bízhatnak benne, hogy napjainkban is ők vannak többségben.
