Sebes György: Együtt kell élni a múlttal

Publikálás dátuma
2018.06.09. 09:00
NEM MESE EZ... - A túlélők történetei segítenek, hogy ne ismétlődhessen meg a múlt FOTÓ: Helena Schätzle

A németeknek ma is vállalniuk kell a felelősséget a történelmükért. Erről beszélt nemrég egy konferencián a német államfő. Frank-Walter Steinmeier leszögezte, ez nem választás dolga. A népirtás és emberek millióinak megsemmisítése Németország soha el nem múló szégyenfoltja marad.

Kemény szavak és sokakban felmerülhetett, miért van szükség napjainkban, több mint hetven évvel a második világháború befejezése után ilyenekre. Még akkor is, ha Steinmeier egy olyan szervezet tanácskozásán szólalt fel, amelyet pontosan azért hoztak létre 1958-ban - vagyis éppen hatvan éve -, hogy a nácik bűnei soha ne merülhessenek feledésbe. Aztán, alig egy héttel az elnök figyelmeztetése után csattanós választ kapott a világ az iménti kérdésre. A Bundestagba a tavaly őszi választásokon bekerült Alternatíva Németországnak (AfD) párt elnöke azt találta mondani, hogy Hitler és a nácik mindössze madárpiszkot jelentenek országa ezer éves történelmében. Igaz, Alexander Gauland elismerte, hogy hazája felelős a nemzetiszocializmus bűneiért és a háború pusztításáért, de a párt ifjúsági szervezetének rendezvényén a nagy tapsot az idézett állítása kapta.

A felháborodás persze óriási hullámokat vert. Még saját pártjából is felszólították Gaulandot, kérjen bocsánatot. Ám ez - lássuk be - mit sem érne. Kijelentése ugyanis világosan jelzi, hogy a háborúnak még mindig nincs vége. Hogy Németországban - mint a világban sok helyen - is vannak, akik felmentenék a nácikat és vezérüket. Akik nem mérik fel, mit okozott a németeknek, s az egész világnak a hitlerizmus.

Ezért pótolhatatlan a nemrég jubileumát ünneplő szervezet, az Aktion Sühnezeichen Friedensdienste tevékenysége (nevét nehéz lefordítani magyarra, hiszen a megbékélésért folytatott akciókat és a béke szolgálatát is jelenti). Nem véletlen, hogy arra a konferenciára, amelynek záró ülésén a német államfő beszélt, meghívtak túlélőket is a világ különböző országaiból. A cél egyértelmű: meséljenek a mai fiataloknak arról a sötét korszakról, amelyben ők - nagy szerencsével - megmenekültek. Többek között Belgiumból, Franciaországból, Angliából, Izraelből, Lengyelországból, Oroszországból és az Egyesült Államokból is érkeztek veteránok. Magyarországot a majdnem 90 éves Lebovits Imre képviselte. Ő az, aki májusban, a budapesti Élet Menetén is hatásos beszédet tartott, most pedig Berlinben idézte fel életének sorsfordító hónapjait. Tiszafüreden gettóba kényszerítették, de egy emberséges tiszt - Horváth Kálmán százados - besorozta munkaszolgálatra, így elkerülte Auschwitzot. Mindössze 16 évesen került ki a keleti frontra, majd a burgenlandi Donnerskirchenben lévő lágerbe deportálták. Ott újra "szerencséje" volt, hiszen flekktífuszos lett, így megmenekült. Mauthausenben szabadult fel 1945. május 5-én. Lebovits Imre majdnem két órán át mesélt életéről és mintegy 15 fiatal hallgatta őt. Vele volt felesége, aki a budapesti gettóban élte túl a vészkorszakot. Mint mondják, igazi érdeklődést és együttérzést tapasztaltak.

Talán azokat, akik részt vettek a tanácskozáson és aktív közreműködői a békeszervezetnek, nem kell meggyőzni semmiről. Ők valóban hisznek a békében és az erőszakmentességben. Tisztában vannak azzal is, hogy a németeknek még sokáig együtt kell élniük múltjukkal, nem szabadulhatnak a hitlerizmus rémképétől.

És talán bízhatnak benne, hogy napjainkban is ők vannak többségben.

Szerző

Nagy N. Péter: Bennünk a kétharmad

Publikálás dátuma
2018.06.02. 09:30
MARABU RAJZA

A rendszerváltás hangulatában az ellenkezőjére fordult. Akkoriban mindenki mindenkiben lehetőséget látott. Ez most tömbökbe verődött, kölcsönös gyűlöletté vált. Pedig formailag szinte minden megvan még – a többpártrendszertől a magántulajdon dominanciáján át az alapvető szabadságjogok érvényesüléséig. Tartalmilag viszont szinte semmi. A több pártot nem csak demokratikus eszközök igénybe vételével dominálja egy, a magántulajdonnak mindene van, csak szentsége nincs. A hatalom úgy játszik vele, ahogy szentekkel blaszfémia lenne. Hatalmas tulajdontesteket dobál egyik helyről a másikra, ahogy hajdanán a feudalizmusban a király jutalmazta szolgálattevőit óriásbirtokokkal. A szabadságjogok pedig... Képzeljük el, hogy civil jogvédő szervezetek oltalma alá kellene húzódniuk. Már csak ennyiből is láthatjuk veszélyeztetettségüket.

A másnaposság ideje

Lenne tehát ok a rendszerváltás siratására, de ez csak indokolatlan érzelmi megkönnyebbülésre vezetne, mint a sírás oly gyakran. Nem olyan könnyű megszabadulni ugyanis egy rendszerváltástól. Ezt jól lehet érzékelni egy másik 68-as évfordulóval. Az egyikről, a szabadságlázadás májusáról e hasábokon szépen írt Friss Róbert néhány hete. (1968 - képeslap Berlinből, április 28.) A másikról nem szoktak, pedig hasonlít ahhoz, amiben élünk. A másnaposság idejéhez.

1968 májusának végén de Gaulle engedett a franciaországi lázadásnak. Nem az egyetemisták elszántsága rendítette meg az elnököt, hanem az, hogy a dolgozók háromnegyed része sztrájkolt. Beszédet akart mondani a tévében, de nem tudott, mert ott sem dolgoztak a műszakiak. De azért végül csak megtudta az ország, hogy feloszlatta a parlamentet és népszavazást is kiírt a 68-as követelések egy részéről. A választásokat fölényesen nyerte a de Gaulle vezette jobboldal. Sőt, ezt követően tíz évig egyfolytában csak győztek '68 ellenfelei.

Nálunk nem néhány hétig tartott a szabadságmámor, mint Párizsban, mégis elmúlt. De sokkal-sokkal messzebbről is indultunk. Bőven benne vagyunk abban a bizonyos tíz évben, amelyben válaszként mindent visz a jobboldal. Sőt, minimum 12 néz ki. Mintha itt is elegük lenne a szabadsággal telített élet vibrálásából az embereknek. A kormányuk pedig fáradhatatlan. Mindent visszanyom a földbe, amit nem ő hívott életre. Úgy néz ki, minden elmúlik, ami értelmessé tette a rendszerváltás – a szegényebbek számára mindenképpen iszonyú – megpróbáltatásait.

Csakhogy a nagy társadalmi megújulások az ellencsapás éveiben sem veszítik el életerejüket. Még a levert 48-49-es forradalom után sem lehetett visszaállítani a jobbágyságot. Sőt, a 48-as 12 pontból 10 még a kiegyezés előtt megvalósult. A közteherviselést és a törvény előtti egyenlőséget sem lehetett már elvenni. Ahogy az 56-os forradalmat is le lehetett ugyan verni, de a győztesek az életet nem folytathatták ott, ahol az abbamaradt. Az egész úgynevezett gulyáskommunizmust – gondoljunk akármit is róla, de nyilvánvalóan élvezhetőbb volt, mint gulyásmentes változata – 56-nak köszönhetjük.

Eggyel közelebb lépve a mi rendszerváltásunkhoz: tartósan kinyilváníthatta a francia – és általában a nyugat-európai társadalom -, hogy nem kér a barikádokon vizsgázó egyetemistákból. Hogy nem fogadja el azt a világot, ahol a nyomdászok döntik el, milyen újságot hajlandók kinyomni, (sztrájkelleneset nem), ahol a futballisták elfoglalják a pályákat, mondván, ez a játék rájuk és a közönségre tartozik, mindenki más húzzon ki a pénzével együtt a rendszerből, és ahol a műszergyárban eldöntik a melósok, mi a hasznos és mi a fölösleges luxus, hogy az utóbbiakat ne gyártsák le. A munkás-önigazgatást is leszavazták, pedig erősen 56-os érzéseket is keltve, az végig ott volt a 68-as fronton.

Elbuktak, leszavazta őket a nép, de soha többé nem jöhetett elő az, ami '68 előtt természetes volt. Ahogy egy német kortárs írta: 1967-ben még magázódtak a német diákok. Akkor még Schmidt kisasszonynak és Aly úrnak hívták az embert. (A szerző neve.) Rakott szoknyát, zakót, nyakkendőt kellett hordani, és idegösszeomlást kapott, akinek be kellett mennie egy professzor fogadóórájára.

Franciaországban csak 1965-ben törölték el a szabályt, mely szerint a férj beleegyezése nélkül a feleség nem vállalhatott munkát. Még évekkel később is csak a férj engedélyével nyithattak az asszonyok bankszámlát s csak így vehettek fel róla pénzt. A férfiak és a nők fizetése közötti különbség (azonos munkakör és képzettség mellett) 30-40 százalékos volt a nemcsak erősebb, de gazdagabb nem javára, ami önmagában is igazságtalan, de még inkább az, hogy a férfi uralta világ ezt addig nem találta megkérdőjelezendőnek. '68 után az ellenkezője vált alaptétellé.

Családban, iskolában, munkahelyen és a társadalmi életben az erősebb törvénye szerint működött minden. Ez '68 után már nem volt tartható. Szinte magától kezdett el enyészni, ami persze mindmáig tart, s mint a #metoo botránysorozat bizonyítja, bőven vannak még lebontandó regressziós tartalékok. (A tragikus sorsú Charlie Hebdo ennek a 68-as, minden tekintélyt ironikusan kezelő szellemnek szülötte és mindmáig fenntartója.)

A szabadság mint közös nevező

A hosszú 68-as felsorolásnak akkor van értelme, ha azt gondolhatjuk, hogy a jelenben is érvényes. Hogy például nálunk a jogállamiság – az alapvető állampolgári biztonság és esélyegyenlőség – visszabontásának időszakában is értékek és szokások sokasága tartja életben a rendszerváltoztatást. Akkor is, ha folyvást csak a bukását látjuk. Ha a mi rendszerváltásunk is rögzített és szervessé, életformává tett alapvető szabadságelemeket.

Nehéz elképzelni ma már hatalmat, amely visszavehetné például a szabad útlevél használatot az emberektől. Azt, aminek az ellenkezője volt jellemző 1989 előtt. Más az élet, ha az ember tudja, hogy adott pillanatban összerakhatja a hátizsákját és nekivághat a világnak, sőt, ha akar, vissza is jöhet, ami szintén nem volt azelőtt jellemző.

Fantáziával sem tudnak befogni a fiatalok egy olyan helyzetet, ami még a szüleiknek is természetes volt, vagyis, hogy le kell menni az utcára telefonálni, mert a lakásban nincs készülék. Pláne a zsebben. Amikor szinte mindenkinek van mobiltelefonja, és a legtöbb embernek valamilyen számítógépe, akkor okkal látjuk őt potenciálisan szabadabbnak, mint akár a rendszerváltókat. Igaz, a teljes infokommunikációs lefedettség a totális manipuláció eszköze is lehet.

Az autó három évtized alatt a tehetősek szabadságát kiterjesztő eszközből szinte bárki számára hozzáférhető használati tárggyá vált. Jelentősen növeli ez az emberek szabadságfokát. (A korábban a legtöbb ember számára elérhető lakás viszont az ország fele számára beteljesíthetetlen álommá vált.) Alig lehet felmérni annak a hatását, hogy rövid idő alatt a kereskedelem ura az eladó helyett a vásárló lett. Kiszolgálják vasárnap és késő este is, mindegy, csak jöjjön. Nagyot nőtt a szabadságfokunk.

Azzal is, hogy a férfiakat nem sorozhatják be katonának. Viszont – most ugyan már kevesebben, de még mindig - arányosan négyszer annyian mehetnek egyetemre, mint a rendszerváltás előtt. És ha már bejutottak: elképzelhetetlen lett volna egy rendszerváltás előtti világban, hogy a hallgatók a kredit-rendszer keretében jórészt maguk szabják meg tanulmányaik haladási irányát, tempóját.

Pártalapszervezetek munkahelyen, Munkásőrség? – képtelenség. Amilyen, olyan, de van még markáns nyilvánosság is. Akkor csak esetlegesen lehetett adekvát információkhoz jutni. A bivalyerős állami manipuláció megmaradt, de nem Szabad Európa Rádió szintűen távoli és gyenge az ellensúly.

Közös nevezője ezeknek a változásoknak a szabadság. Le ne fordítsuk latinra, mert megrettenhet néhány olvasó! De talán éppen azért jutnak olyan nehezen figyelemhez a liberális törekvések, mert az élet tele van megszerzett szabadságokkal. Nem látszik, hogy harcolni kellene értük. Pedig nagyon. A változások iránya ugyanis ellentétes. A magyar miniszterelnök '68 értékeit ellenforradalminak nevezi és aszerint is jár el. Csakhogy az élet épp ezek által élhető.

A változás befogadása

A világ popkultúrája '68 nélkül nem lenne az, ami. Legtöbbünk élete a popkultúra hiányában nélkülözné azt, amit a legjobban élvezünk benne. Politikailag elbukhat tehát a rendszerváltás, mint ahogy most bukásban is van, de az életérzései mélyen, kétharmadosan velünk vannak.

Ez alap arra is, hogy fogékonnyá tegye a társadalmat egy ma még meg nem határozható változás befogadására. Nem lehet tudni, honnan várható a mindent maga alá gyűrő politikai uralom felől az életszerűség irányába való elmozdulás. '68 Párizsának válságában például éppen a legendás nagy konzervatív, de Gaulle volt az, aki rájött, hogy ő a kommunizmus és a nácizmus, általában a diktatúrák világával szemben a mind teljesebb részvétel, vagyis az embereknek átadott szabadság híve.

Forgács Imre: A jövőfelelős

Publikálás dátuma
2018.06.02. 09:28
AMIKOR JUNCKER MEGFEDDTE ORBÁNT A Bizottság tervezete lehetővé tenné szankciók bevezetését a renitensek ellen FOTÓ: AFP/JOHN TH

Az Európai Uniónak – a menekültválság mellett – számos intézményi problémával is küzdenie kell. Az állam- és kormányfők a csúcstalálkozókat szinte csak arra használják, hogy a hazai választóknak üzenjenek. Az Európai Parlament ugyan rendszeresen bírálja a magyar közállapotokat, ám a néppárti többség még mindig ragaszkodik a "fiatal" demokratákhoz.

Az Európai Bizottság viszont nem adja fel: minden tőle telhetőt megtesz a kontinens jövőjéért. A 21. század fenyegető problémáira (menekültügy, technológiai monopóliumok) a tagállamok által támogatható megoldásokat keres. Jogszabályokat kezdeményez, majd megpróbálja azokat a Brüsszel ellen hadakozó populistákkal is elfogadtatni. A Szerződés szigorú politikamentességet ír elő Junckeréknek, ám az intézményi modellt az alapítók demokratikus kormányok számára tervezték. A biztosok testülete az európai értékekért, a jogállamért harcol, s ezáltal a baloldalnak is természetes szövetségese. Ha a szociáldemokraták politikailag támogatnák a Bizottság észszerű javaslatait, idővel talán az elveszített választói bizalom is visszatérne.

A baloldal lejtmenetben

A Der Spiegel évértékelője szerint 2017-ben az SPD 20,5 százalékkal a második világháború utáni legrosszabb választási eredményét érte el. Hasonló kudarccal ért véget Benoit Hamon szocialista jelölt indítása is, aki – 6 százalékával – csak ötödik lett a francia elnökválasztáson. A holland és a cseh testvérpártoknak tavaly kevesebb mint 10 százalékra futotta, de a spanyol, az olasz és a portugál szocialisták is messze vannak a 2000 körül megszokott 40 százaléktól. A számok azt mutatják, hogy az elmúlt évtizedekben folyamatosan, helyenként drámai módon csökken a szociáldemokraták népszerűsége. Erre nyilvánvalóan nem elegendő magyarázat egyes politikusok (Francois Hollande, Martin Schulz) személyes alkalmatlansága, az okokat a társadalmi szerkezet változásaiban is keresni kell.

Elio Petri legendás filmjében (A munkásosztály a paradicsomba megy) már 1971-ben jelezte a veszélyt, ám a technológiai forradalom mindent elsöprő erejét ő sem láthatta előre. A korábbi szavazóbázist jelentő kékgallérosok mára – jobb híján – pizzafutárok vagy fehér furgonos "vállalkozók" lettek. Számukra nem sokat jelentenek az épphogy létező szakszervezetek vagy az egykor kiharcolt munkavállalói jogok. A feldolgozóipar jelentős részét az alacsony bérű országokba telepítették át a tulajdonosok, s a hagyományos munkásság létszáma a német gazdaságban is megfeleződött. A korábbi szocialista szimpatizánsok közül sokan már a populista nemzetmentőkre szavaznak (lásd a "baloldali" Öt Csillagot Olaszországban). A Sziriza radikális vezetői 2015-ben még adósságkönnyítést ígértek, ám azóta is csak a hitelezők által előírt megszorításokat adják el a görögöknek.

A 2008-as válság óta közhely, hogy a komputerizált pénzügyi kapitalizmus nemzetállami szinten nem szabályozható. Ráadásul a virtuális valósággal üzletelő médiacégek szinte elképzelhetetlen vagyoni és hatalmi koncentrációt hoztak létre (attention economy). Az európai baloldalnak a digitális gazdaság társadalmi összefüggéseivel jóval többet kellene foglalkoznia. A Facebook és a Google átfogó szabályozásáért egyelőre magányosan harcol Margrethe Vestager, a Bizottság versenyjogi biztosa.

Dávid a Góliátokkal szemben

A The New York Times május elején írt arról, hogy a Bizottság vizsgálatot indított az Apple egyik tavalyi cégfelvásárlása ügyében. A Shazam Entertainment zene, videó és egyéb szórakoztató termékek felismerésére és letöltésére szakosodott, s az egymillárd dollár körüli fúziós ügylet ebben az ágazatban nem is mondható jelentősnek. Vestager biztos szerint azonban a versenyjog 21. századi eljárásaiban már nemcsak a túlzott tőkekoncentrációra, hanem az adatbirtoklás következményeire is figyelni kell. Az Apple ugyanis egyetlen szerződéssel több százmillió Shazam-felhasználó adatait szerezte meg, akik a mobiljukra ezzel az alkalmazással szoktak műsorokat letölteni. Ezáltal viszont az IT-óriás – már ma is nyomasztó – piaci erőfölényét nem egymilliárd dollárral, hanem annak sokszorosával növelte.

Miután az amerikai versenyjog jóval megengedőbb az európainál, a Bizottság a technológiai óriáscégek közérdekből való korlátozásának valóságos úttörője lett. Paradox módon még az amerikai vállalatok is néha Brüsszeltől várják a fellépést a versenykorlátozó piaci magatartásokkal szemben. Vestager biztos láthatóan nem is tétlenkedik: rendszeresen elmarasztalt "ügyfelei" között az Apple mellett a Facebook, a Google vagy a Qualcomm is szerepel. A 2016 óta kiszabott versenyhatósági bírságok összege pedig már a 16 milliárd eurót is elérte.

A jövedelmek "igazságosabb" elosztásának követelménye 150 éve minden baloldali párt programjában szerepel. Hitelesebb lenne azonban ez a törekvés, ha az egyenlőtlenséget tovább növelő újfajta monopóliumokról, s a változtatás jogi lehetőségeiről több szó esne. A hallatlanul népszerű közösségi média szabályozása persze politikailag kényes feladat. Egy baloldali párt azonban attól még nem válik "géprombolóvá", ha a versenyjog megújítását szükségesnek tartja. Talán az sem baj, hogy helyesli a Facebook-függők védelmét a személyes adataik értékesítéséből élő Mark Zuckerberggel szemben.

A szerződések őre

A Bizottság fontos feladata, hogy felügyelje az uniós jog alkalmazását. Az Európai Unióról szóló Szerződés 2. cikke a védendő alapértékeket tételesen felsorolja. Ilyenek az emberi jogok, a kisebbségekhez tartozók jogai, a pluralizmus, a demokrácia és a jogállamiság. Mindezek olyan közösen elért vívmányai az Uniónak, amelyek tiszteletben tartása valamennyi tagállam szerződésben vállalt kötelezettsége. Ezért egyszerűen hazugság és a közvélemény félrevezetése, ha az alapértékeket semmibe vevő lengyel vagy magyar kormány politikai beavatkozással vádolja az Európai Bizottságot. A testület ugyanis csak a Szerződés által előírt feladatát végzi. A költségvetés végrehajtásáról szóló, május 2-án közzétett rendelettervezet szerint 2021-től csak azok a tagállamok lesznek jogosultak az uniós forrásokra, amelyek megfelelnek a jogállamiság követelményeinek.

Az idegengyűlöletre és antiszemitizmusra épülő kampány harmadszor is kétharmadot eredményezett, tehát elfelejthetjük
a „gonosz hatalomról” és a „szegény népről” szóló meséket.

A jogszabály az európai adófizetők pénzét kívánja védeni, ha "a tagállamokban a jogállamiság tekintetében általánossá váló hiányosságok" tapasztalhatók. A közbeszerzési szabályok megkerülése értelemszerűen jogsértésnek minősül, s a kormányzati szerveknek egyéb szempontból is jogkövető módon kell működniük. A készülő rendelet részletezi például azokat a követelményeket, amelyek biztosítják a bíróságok végrehajtó hatalomtól való függetlenségét. Az új szabályozás feljogosítaná a Bizottságot arra, hogy – ha indokolt – szankciókat léptessen életbe: felfüggeszthetné vagy csökkenthetné az uniós kifizetéseket. A jogalkotók arra is találtak megoldást, hogy a lengyelek és a magyarok elvtelen vétó-barátsága ne érvényesülhessen. A Bizottság elmarasztaló határozatának megerősítéséhez ugyanis nincs szükség egyhangúságra, mivel azzal a Tanács egyetérthet, vagy a döntést – minősített többséggel – elutasíthatja.

A rendelettervezetet bátran nevezhetjük történelmi jelentőségűnek, miután a rendkívül bonyolult – ezért gyakorlatilag nem működő – szavazatmegvonási eljárás helyett (7.cikk) egy viszonylag egyszerű megoldást kínál a jogsértők fegyelmezésére. A nemzetközi sajtó egy része a javaslatot mégis fenntartásokkal fogadta. Sokak szerint ugyanis a kemény jogi eszközök alkalmazása csak az euroszkeptikus populistákat erősítené, és a források megvonásával nem a korrupt politikusokat, hanem az uniós polgárokat büntetnék.

A Der Spiegel szerkesztői viszont a magyar választásokat hozták fel példaként, amikor védelmükbe vették a tervezetet. Szerintük a választók tökéletesen tisztában voltak a Fidesz Brüsszel-ellenességével. Az idegengyűlöletre és antiszemitizmusra épülő kampány harmadszor is kétharmados többséget eredményezett, tehát nyugodtan elfelejthetjük a "gonosz hatalomról" és a "szegény népről" szóló meséket. A német hetilap álláspontjával sajnos nehéz vitatkozni, még akkor is, ha tudjuk, hogy a "sorosozás" és az Unió-ellenesség is a választók megtévesztésére és nyilvánvaló hazugságokra épült.

Az új rendelet elfogadtatása a tagállamok többségével és a közvéleménnyel nem lesz egyszerű. A jogi és politikai szakértőknek máris lázasan kellene dolgozniuk azon, hogy a vitákban a baloldal egységes, markáns álláspontot képviseljen. Az nem lehet kérdés, hogy az európai értékeket – a bizottsági elképzelések támogatásával – őrizni kell. Ugyanakkor nem feledkezhetnek meg arról sem, hogy a választók többsége igen keveset tud az Európai Unióról, ezért hazafias szólamokkal könnyen manipulálható.

Évforduló

Kétszáz évvel Karl Marx születése után kísértet járja be Európát, csakhogy ez megint a pusztító nacionalizmus kísértete. A szociáldemokrácia – akárcsak a múlt század harmincas éveiben – ma sincs könnyű helyzetben. A "jövőfelelős" Európai Bizottság kezdeményezéseivel azonban feltétlenül foglalkoznia kell. Hosszabb távon is biztosan megéri.

Szerző