Forgács Iván: Politizáló másnaposság

Publikálás dátuma
2018.06.09 09:20
MOBILOK LÁMPAFÉNYE - Nem is emlékszik a hívó szóra, de ott van a százezer ember között FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Fotó: /

A kudarcoktól megrészegül az ember. A választási kudarcoktól is. Néz maga elé, dobja be egymás után a vigaszlötyiket, okádja ki a mérget. És beszél össze-vissza.

Mert megint hitt. Elhitte. Hogy majd most. Mosolyogva megreggelizett a családjával, szépen felöltöztek, sütött a nap, elsétáltak a szavazókörzetükbe. Kicsit sorba kellett állni, de örültek neki. Sokan vannak, végre sokan. Büszkén átadták az okmányaikat, minden stimmelt, rajta voltak a listán. Megkapták a szavazólapot, irány a fülke. És bejelölték az új jövőt.

Aztán a felesége takarított, a fiai lementek focizni, de ő nem tudott másra figyelni. Megnézte két óránként a részvételi jelentést, és számolt, számolt. Ha már 11-kor 40 százalék, meglesz, meglesz a 75 százalékos részvétel, és akkor… Jó, most ebédelnek, de mindjárt jön a délutáni hullám. Már 55 százalék, visszatérnek lassan a kirándulók is, igen, 60 százalék, még van idő, meglesz. Hú, csak 69, de hát az 70, ez is sok. És még nincs vége, ott áll még sorban egy nagy tömeg valahol. Meg biztos máshol is. Hányan lehetnek? Ezren? Tízezren? Talán százezren.

Mit mondanak a tévében? Az ATV-ben meg a Hírben? Mosolygós ellenzéki arcok, a kormánypártok gondban, még nem tudják, hol jelentsék be az eredményt. Félnek. Egyik vezetőjük már kizárja a kétharmadot. Sehogy se fogy az utolsó sor. Nem mondanak részeredményeket. A Nemzeti Választási Iroda elnöke zavartan nyökög. Ez az, vége!

Ám egy óra múlva aggasztó jelzések villannak fel. Az NVI-elnök mosolyog, mindennel elégedett. A kormánypárt székhelyén kezd terjedni a derű, a másik oldal mintha letörtebb lenne. Mi ez? Csak nem? A sajtó közli az első infókat… Kormánypárti győzelem várható. Fölényes. Kétharmados. Nem, ez kizárt! Pedig így van. Narancsszínű országtérkép a képernyőn.

Váltsuk le az ellenzéket és a médiánkat?

Teljes apátia. Napokig. És nem is nála a legfeltűnőbb. Most a családja is bénult. Egy csomó barát, ismerős is csak kóvályog, nem tud másról beszélni. Hogyan? Miért? Mi az oka? Ki az oka? Csalás? Árulás? Nemzeti ostobaság?

Nem is emlékszik a hívó szóra, de ott van százezer ember között a Parlament előtt. Mobiltelefonok lámpafénye. Ez szép, erőt ad. Igen, ő ott lesz egy hét múlva is. Talán ott is volt. De már nem a kormánypártra haragszik. Egye meg az egészet a fene! Rohadjanak meg az ellenzéki pártok, amelyek nem tudtak összefogni! Meg az is, amelyikre szavazott! Képtelenek mozgósítani, nem tudnak kitalálni egy vonzó alternatívát. Csak a túlélés érdekli őket. Csupa szemét, megélhetési politikus! Őket kell leváltani! Őket! A pokolba velük! Csak a civilek! Csak a mozgalmak! Bennük az erő! Bennük a hiteles új arcok!

Megvan hát a válasz. Ám amikor ugyanezt hallja menedékként kedvelt közéleti tévé- és rádióműsorokban okos emberektől, még idegesebb lesz. Nem érez bennük szenvedélyt, és ez most nagyon bosszantja. Hány éve hallgatja őket? Önjáró, fensőbbséges nyafogásukat? Óvatos, lekezelő tárgyilagosságukat? Csúnya kormányról, nyámnyila, balfék ellenzékről? És mi tudott meg tőlük, amit nem tudott, amire addig nem gondolt? Szinte semmit. Mert ugyanolyan középszerűek, mint az ellenzék. Semmi újat nem találnak már ki, senkit se tudnak mozgósítani. Ők talán nem megélhetési szakértők, közírók? Amíg a demokratikus oldal fizeti őket a véleményükért, maradnak. Maradni is akarnak, mert azért demokraták, de amúgy sincs más választásuk. Itt vannak biztonságban, itt tudnak túlélni!

Váltsuk le önmagunkat?

Pár nap múlva jön az újabb pofon. Az új parlament megalakulására meghirdetett tüntetés. Nagy tömeg sehol, kordonra, térlezárásra sincs szükség. Nem is biztos, hogy mi vagyunk a többség? Később meg azt hallani a lelkes szervezőktől, hogy őszig szünetel a tüntetésezés, mert nyáron nem lehet kivinni az embereket az utcára. De hát akkor… De hát akkor a civileknek se megy! Hiába izzanak. Ők se tudják végig vinni a dolgot. A döntő pillanatban az ő szavuk se rázza fel az embereket!

Persze, föl lehet-e őket ma valamivel is rázni? Ezt a szolganépet! A jobbra hajló nemzettudatával. A demagógiában való kitartó hitével. A vezéréhségével. Semmire se lehet menni velük. Őket kéne leváltani! Vagy el innen!

Ő itt nem tud tovább élni. Ezek között. Bár igaz, hogy… Igen, ő se volt ott azon a tüntetésen. El kellett volna lógnia a munkahelyéről. Képtelenség. Vagy kivennie egy szabadnapot. Hülyeség. Most meg már tényleg meleg van. Az is igaz, hogy ha nacionalisták társaságába kerül, sose vitatkozik, szelíden végighallgatja őket. Majdnem bólogatva. Amúgy meg végzi szép csendben a munkáját. A rendszerben. A rendszernek. Középszerű, óvatos, megélhetési ember. Csak túlélni akar. Önmagát kéne leváltania.

Csak hát önmagunkat mégsem válthatjuk le. Meg másokat se. Most ilyenek vagyunk, most ilyenek a számunkra azért mégiscsak kedves polgártársaink, közíróink, mozgalmaink, pártjaink. Ez van.

Mit tegyünk?

Kudarctól részegülten megpróbálhatnánk összekaparni a gondolatainkat, és egy nagy szívdobbanással értelembe fantáziálni őket.

Mindenekelőtt, egy pillanatra sem kéne megfeledkezni arról, hogy a látványos kudarcok oka alapvetően a választási törvény. Na, még egyszer: a választási törvény! Ezen nincs mit okoskodni. A kormánypárt többsége nem abszolút többség, de a törvény lehetővé teszi, hogy mondjuk 49 százalékos támogatottságot kétharmadosként realizáljon a parlamentben. Majd ennek alapján még az ellenzék híveivel is lassan elhitesse, hogy valóban az ország döntő többségétől kapott felhatalmazást. Így politikai ellenfelei megsemmisítő kudarcként élnek meg egyszerű választási vereséget. Tovább marcangolja őket az összefogási pszichózis, amelyet ugyancsak a választási törvény szül. Rájuk van kényszerítve egy többpárti koalíciós megállapodás – de még a választási eredmények ismerete előtt. Ebben őrlődnek érdekeiket ütköztetve a nyilvánosság előtt, nem csoda hát, ha szánalmassá válnak. Legalábbis lényegesen szánalmasabbá a valóságosnál.

Az első számú feladat a választási törvény határozott elutasítása, megváltoztatása! Ebben még egységes is az ellenzék, ez kiderült a Gulyás Márton szervezte platformon. És itt lenne most szükség a civil mozgalmak, demonstrációk támogatására. Az elmúlt évek során kiderült, hogy konkrét célért lehet eredményesen tüntetni. Tessék, itt van.

További tanulság, hogy csak akkor érdemes ilyesmibe belevágni, ha megvan hozzá a következetesség, és a meccs végső lefújásáig küzdünk. Nem érdemes pontosan betartani a játékidőt, ne a demonstrálók szájában legyen a síp. Ne mi küldjük haza azokat, akik kiállnak egy ügyért. Kinn kell maradni a pályán! Nincs más komoly lehetőség, és ez még nem jelent erőszakot. Gondoljunk az eredményes román és a szlovák megmozdulásokra. De a hazai jobboldal is így vitt be megrendítő ütést a Gyurcsány-kormánynak.

Persze a legjobb lenne a demonstrációkkal nem megvárni egy-egy törvény elfogadását. Például a Stop Sorosét. Ne kezeljünk már mindent úgy a születésénél, mint csúnya emberek csúnya viccét! Effajta törvények mentén, lépésről lépésre, a szemünk előtt épült ki az a rendszer, amely mára szinte teljesen gúzsba kötötte a társadalmat, és gátlástalanul élősködik rajta. Nincs tovább értelme abban bízni, hogy nincs tovább. Akkor sem, ha tényleg meg akar állni a hatalom a jelenlegi ponton.

Lehet rugdalni az ellenzéket, de nagyon fontos ugyanakkor azzal is tisztában lenni, hogy a politika jelentős anyagi erőforrások nélkül nem több szónoklatnál. Márpedig ezen a téren az ellenzék egyre szánalmasabb helyzetben van. Pénz nélkül nincs folyamatos, hatékony politikai jelenlét. A papírlapokon szétszórt üzenetek gyorsan a földre szállnak. A média szétverésének hátterében is anyagi kiszolgáltatottság áll. A Népszabadság tulajdonosának nem volt kifizetődő a lap, nem ragaszkodott hozzá, fütyült a politikai szerepére. Simicska körül elfogyott a levegő – agyő, Magyar Nemzet. A vállalkozók a kormánypárt stabilitásában látnak üzleti lehetőséget. Egyszóval, zseniális megoldás kéne az ellenzék gondtalan, nagypályás működéséhez. De vajon elkészülhet-e egy artfilm költségvetéséből a Kincsem?

Vagy talán nem is kéne a politikai kommersz szintjén mozogni? Inkább meg kéne próbálni a politikából milliók támogató tetszését elnyerő művészetet, esetleg tisztes kisvállalkozást csinálni? Szabadon engedni a párttagokat, otthagyni a mindent fékező, dohos, intrikatermő, pártapparátusokat és más pártszervezeti formákat találni? Összehozni egy 15-20 fős stabil csapatot, majdani kormányzásra vállalkozó "céget", amely kidolgozza a programját, vízióját, és támogatókat, pártolókat (de nem párttagokat!) keresve megjelenik vele a választói piacon? Nem egyszerűbb, szívet melengetőbb és mozgósítóbb megálmodni, hogy mondjuk Kunhalmi Ágnes, Karácsony Gergely, Szabó Tímea, Hadházy Ákos, Szél Bernadett, Fekete-Győr András, Orosz Anna, Vadai Ágnes egy cégér alatt egyezteti kreatív módon elképzeléseit, mint arra várni, hogy jelenlegi pártjaik összefogjanak?

Na jó, ez megint a másnaposság össze-vissza beszéde. De hátha elfogadja egyszer a józanság is.

2018.06.09 09:20

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00