Forgács Iván: Politizáló másnaposság

Publikálás dátuma
2018.06.09 09:20
MOBILOK LÁMPAFÉNYE - Nem is emlékszik a hívó szóra, de ott van a százezer ember között FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Fotó: /

A kudarcoktól megrészegül az ember. A választási kudarcoktól is. Néz maga elé, dobja be egymás után a vigaszlötyiket, okádja ki a mérget. És beszél össze-vissza.

Mert megint hitt. Elhitte. Hogy majd most. Mosolyogva megreggelizett a családjával, szépen felöltöztek, sütött a nap, elsétáltak a szavazókörzetükbe. Kicsit sorba kellett állni, de örültek neki. Sokan vannak, végre sokan. Büszkén átadták az okmányaikat, minden stimmelt, rajta voltak a listán. Megkapták a szavazólapot, irány a fülke. És bejelölték az új jövőt.

Aztán a felesége takarított, a fiai lementek focizni, de ő nem tudott másra figyelni. Megnézte két óránként a részvételi jelentést, és számolt, számolt. Ha már 11-kor 40 százalék, meglesz, meglesz a 75 százalékos részvétel, és akkor… Jó, most ebédelnek, de mindjárt jön a délutáni hullám. Már 55 százalék, visszatérnek lassan a kirándulók is, igen, 60 százalék, még van idő, meglesz. Hú, csak 69, de hát az 70, ez is sok. És még nincs vége, ott áll még sorban egy nagy tömeg valahol. Meg biztos máshol is. Hányan lehetnek? Ezren? Tízezren? Talán százezren.

Mit mondanak a tévében? Az ATV-ben meg a Hírben? Mosolygós ellenzéki arcok, a kormánypártok gondban, még nem tudják, hol jelentsék be az eredményt. Félnek. Egyik vezetőjük már kizárja a kétharmadot. Sehogy se fogy az utolsó sor. Nem mondanak részeredményeket. A Nemzeti Választási Iroda elnöke zavartan nyökög. Ez az, vége!

Ám egy óra múlva aggasztó jelzések villannak fel. Az NVI-elnök mosolyog, mindennel elégedett. A kormánypárt székhelyén kezd terjedni a derű, a másik oldal mintha letörtebb lenne. Mi ez? Csak nem? A sajtó közli az első infókat… Kormánypárti győzelem várható. Fölényes. Kétharmados. Nem, ez kizárt! Pedig így van. Narancsszínű országtérkép a képernyőn.

Váltsuk le az ellenzéket és a médiánkat?

Teljes apátia. Napokig. És nem is nála a legfeltűnőbb. Most a családja is bénult. Egy csomó barát, ismerős is csak kóvályog, nem tud másról beszélni. Hogyan? Miért? Mi az oka? Ki az oka? Csalás? Árulás? Nemzeti ostobaság?

Nem is emlékszik a hívó szóra, de ott van százezer ember között a Parlament előtt. Mobiltelefonok lámpafénye. Ez szép, erőt ad. Igen, ő ott lesz egy hét múlva is. Talán ott is volt. De már nem a kormánypártra haragszik. Egye meg az egészet a fene! Rohadjanak meg az ellenzéki pártok, amelyek nem tudtak összefogni! Meg az is, amelyikre szavazott! Képtelenek mozgósítani, nem tudnak kitalálni egy vonzó alternatívát. Csak a túlélés érdekli őket. Csupa szemét, megélhetési politikus! Őket kell leváltani! Őket! A pokolba velük! Csak a civilek! Csak a mozgalmak! Bennük az erő! Bennük a hiteles új arcok!

Megvan hát a válasz. Ám amikor ugyanezt hallja menedékként kedvelt közéleti tévé- és rádióműsorokban okos emberektől, még idegesebb lesz. Nem érez bennük szenvedélyt, és ez most nagyon bosszantja. Hány éve hallgatja őket? Önjáró, fensőbbséges nyafogásukat? Óvatos, lekezelő tárgyilagosságukat? Csúnya kormányról, nyámnyila, balfék ellenzékről? És mi tudott meg tőlük, amit nem tudott, amire addig nem gondolt? Szinte semmit. Mert ugyanolyan középszerűek, mint az ellenzék. Semmi újat nem találnak már ki, senkit se tudnak mozgósítani. Ők talán nem megélhetési szakértők, közírók? Amíg a demokratikus oldal fizeti őket a véleményükért, maradnak. Maradni is akarnak, mert azért demokraták, de amúgy sincs más választásuk. Itt vannak biztonságban, itt tudnak túlélni!

Váltsuk le önmagunkat?

Pár nap múlva jön az újabb pofon. Az új parlament megalakulására meghirdetett tüntetés. Nagy tömeg sehol, kordonra, térlezárásra sincs szükség. Nem is biztos, hogy mi vagyunk a többség? Később meg azt hallani a lelkes szervezőktől, hogy őszig szünetel a tüntetésezés, mert nyáron nem lehet kivinni az embereket az utcára. De hát akkor… De hát akkor a civileknek se megy! Hiába izzanak. Ők se tudják végig vinni a dolgot. A döntő pillanatban az ő szavuk se rázza fel az embereket!

Persze, föl lehet-e őket ma valamivel is rázni? Ezt a szolganépet! A jobbra hajló nemzettudatával. A demagógiában való kitartó hitével. A vezéréhségével. Semmire se lehet menni velük. Őket kéne leváltani! Vagy el innen!

Ő itt nem tud tovább élni. Ezek között. Bár igaz, hogy… Igen, ő se volt ott azon a tüntetésen. El kellett volna lógnia a munkahelyéről. Képtelenség. Vagy kivennie egy szabadnapot. Hülyeség. Most meg már tényleg meleg van. Az is igaz, hogy ha nacionalisták társaságába kerül, sose vitatkozik, szelíden végighallgatja őket. Majdnem bólogatva. Amúgy meg végzi szép csendben a munkáját. A rendszerben. A rendszernek. Középszerű, óvatos, megélhetési ember. Csak túlélni akar. Önmagát kéne leváltania.

Csak hát önmagunkat mégsem válthatjuk le. Meg másokat se. Most ilyenek vagyunk, most ilyenek a számunkra azért mégiscsak kedves polgártársaink, közíróink, mozgalmaink, pártjaink. Ez van.

Mit tegyünk?

Kudarctól részegülten megpróbálhatnánk összekaparni a gondolatainkat, és egy nagy szívdobbanással értelembe fantáziálni őket.

Mindenekelőtt, egy pillanatra sem kéne megfeledkezni arról, hogy a látványos kudarcok oka alapvetően a választási törvény. Na, még egyszer: a választási törvény! Ezen nincs mit okoskodni. A kormánypárt többsége nem abszolút többség, de a törvény lehetővé teszi, hogy mondjuk 49 százalékos támogatottságot kétharmadosként realizáljon a parlamentben. Majd ennek alapján még az ellenzék híveivel is lassan elhitesse, hogy valóban az ország döntő többségétől kapott felhatalmazást. Így politikai ellenfelei megsemmisítő kudarcként élnek meg egyszerű választási vereséget. Tovább marcangolja őket az összefogási pszichózis, amelyet ugyancsak a választási törvény szül. Rájuk van kényszerítve egy többpárti koalíciós megállapodás – de még a választási eredmények ismerete előtt. Ebben őrlődnek érdekeiket ütköztetve a nyilvánosság előtt, nem csoda hát, ha szánalmassá válnak. Legalábbis lényegesen szánalmasabbá a valóságosnál.

Az első számú feladat a választási törvény határozott elutasítása, megváltoztatása! Ebben még egységes is az ellenzék, ez kiderült a Gulyás Márton szervezte platformon. És itt lenne most szükség a civil mozgalmak, demonstrációk támogatására. Az elmúlt évek során kiderült, hogy konkrét célért lehet eredményesen tüntetni. Tessék, itt van.

További tanulság, hogy csak akkor érdemes ilyesmibe belevágni, ha megvan hozzá a következetesség, és a meccs végső lefújásáig küzdünk. Nem érdemes pontosan betartani a játékidőt, ne a demonstrálók szájában legyen a síp. Ne mi küldjük haza azokat, akik kiállnak egy ügyért. Kinn kell maradni a pályán! Nincs más komoly lehetőség, és ez még nem jelent erőszakot. Gondoljunk az eredményes román és a szlovák megmozdulásokra. De a hazai jobboldal is így vitt be megrendítő ütést a Gyurcsány-kormánynak.

Persze a legjobb lenne a demonstrációkkal nem megvárni egy-egy törvény elfogadását. Például a Stop Sorosét. Ne kezeljünk már mindent úgy a születésénél, mint csúnya emberek csúnya viccét! Effajta törvények mentén, lépésről lépésre, a szemünk előtt épült ki az a rendszer, amely mára szinte teljesen gúzsba kötötte a társadalmat, és gátlástalanul élősködik rajta. Nincs tovább értelme abban bízni, hogy nincs tovább. Akkor sem, ha tényleg meg akar állni a hatalom a jelenlegi ponton.

Lehet rugdalni az ellenzéket, de nagyon fontos ugyanakkor azzal is tisztában lenni, hogy a politika jelentős anyagi erőforrások nélkül nem több szónoklatnál. Márpedig ezen a téren az ellenzék egyre szánalmasabb helyzetben van. Pénz nélkül nincs folyamatos, hatékony politikai jelenlét. A papírlapokon szétszórt üzenetek gyorsan a földre szállnak. A média szétverésének hátterében is anyagi kiszolgáltatottság áll. A Népszabadság tulajdonosának nem volt kifizetődő a lap, nem ragaszkodott hozzá, fütyült a politikai szerepére. Simicska körül elfogyott a levegő – agyő, Magyar Nemzet. A vállalkozók a kormánypárt stabilitásában látnak üzleti lehetőséget. Egyszóval, zseniális megoldás kéne az ellenzék gondtalan, nagypályás működéséhez. De vajon elkészülhet-e egy artfilm költségvetéséből a Kincsem?

Vagy talán nem is kéne a politikai kommersz szintjén mozogni? Inkább meg kéne próbálni a politikából milliók támogató tetszését elnyerő művészetet, esetleg tisztes kisvállalkozást csinálni? Szabadon engedni a párttagokat, otthagyni a mindent fékező, dohos, intrikatermő, pártapparátusokat és más pártszervezeti formákat találni? Összehozni egy 15-20 fős stabil csapatot, majdani kormányzásra vállalkozó "céget", amely kidolgozza a programját, vízióját, és támogatókat, pártolókat (de nem párttagokat!) keresve megjelenik vele a választói piacon? Nem egyszerűbb, szívet melengetőbb és mozgósítóbb megálmodni, hogy mondjuk Kunhalmi Ágnes, Karácsony Gergely, Szabó Tímea, Hadházy Ákos, Szél Bernadett, Fekete-Győr András, Orosz Anna, Vadai Ágnes egy cégér alatt egyezteti kreatív módon elképzeléseit, mint arra várni, hogy jelenlegi pártjaik összefogjanak?

Na jó, ez megint a másnaposság össze-vissza beszéde. De hátha elfogadja egyszer a józanság is.

2018.06.09 09:20

Ismét aktuális a fasizálódó fővárosban játszódó darab

Publikálás dátuma
2018.10.14 15:08

Fotó: / Turay Ida Színház
És vannak, akik valószínűleg nem fogják fel, mit tapsolnak.
Többen is megkérdezték: most bemutatják a Kabarét?! És bambultak rám csodálkozva. Hát igen, a történelem valahogy ismét aktuálissá tette John Kander és Fred Ebb közismert musicaljét, úgy látszik annyira, hogy már-már merészségnek tűnik bemutatni. Ugyanakkor ott a levegőben, hogy hűha, ebben bizony most van gyúanyag. Tavasszal a Miskolci Nemzeti Színház is műsorra tűzte, Mohácsi János intenciói szerint. Több mint három éve a Budapest Bábszínházban került színre, Alföldi Róbert revelatív rendezésében. Most pedig a Turay Ida Színházban veselkedtek neki, Koltay Gábor elgondolásainak megfelelően.
A történet a fasizálódó, a kezdődő kirekesztések idején mindinkább puskaporossá váló Berlinben játszódik, ahol fokozatosan félelemmel telítődik a légkör. És hát, ugye most mi is átéljük az erőteljes jobbra, sőt szélsőjobbra tolódást, nálunk is egyre többen és többen félnek, vagy éppen eliszkolnak az országból, és az újfasizmus is markánsan megjelent mifelénk ugyanúgy, mint Európa-szerte. A színház pedig érzékeli ezt, és reagál rá, úgy látszik, még az olyan alapvetően könnyed, szórakoztató darabokat műsorra tűző teátrum is, mint a Turay. Bár tavaly azért a Vértestvérek című musicallel letették a voksot egy fajsúlyos, tragikus zenés darab mellett. És most itt a Kabaré, lényegében ideális környezetben, hiszen ez a színház, amely már kissé a külvárosban van, s amely belül a vörös drapériáival, a húszas, harmincas éveket idéző elegáns, de mégis kissé lepukkant miliőjével fölöttébb hasonlíthat arra a Kit-Kat Klubnak nevezett lokálra, ahol a cselekmény jó része játszódik, és ahol a műsorban is érzékelhetővé válik a fasizálódás folyamata. Vagyis még egy kis bár revüműsorába is beférkőzik a fölülről sulykolt ideológia, ahogy a magánéletbe. És hát nem kell mondanom, hogy ezzel megint csak párhuzam vonható a mával.
A történet először regény formában létezett, aztán megjelent Broadway musicalként, majd a filmváltozat végigsöpört a világon, és nyolc Oscar-díjat zsebeltek be érte az alkotók. Hozzánk 1974-ben érkezett meg, és döbbenetes erővel hatott. Nem csak segélykiáltás volta, hogy ilyen soha, de soha ne történjen meg még egyszer a földkerekségen, hanem a rendező, Bob Fosse bámulatos profizmusa is. Felhasználva a show műfaj teljes eszköztárát, szórakoztató, sőt mulattató, de mégis dermesztően döbbenetes filmet csinált. És ki ne emlékezne, aki látta, Liza Minnellire Sallyként, a bárénekesnőként, aki parádésan énekel és táncol, és nem akarja tudomásul venni, hogy ebben a valaha virágzó városban már neki is ég a lába alatt a talaj. És ott van a filmben Joel Grey is konferansziéként, ez a meghatározhatatlan nemű, ravaszul okos, éles szemű ember, aki mindent lát, sok mindent közhírré is tesz, de közben azért igyekszik alkalmazkodni a körülményekhez.
Alighogy bemutatták nálunk a filmet, főiskolai vizsgaelőadás is készült a darabból az Ódry Színpadon. Erre először mindenki csak legyintett, hogy a fenébe lehetne ilyen látványos szuperprodukciót, amit bámulatosan profi színészek adnak elő, bezsúfolni, a kezdetleges technikájú Ódry Színpadra és színinövendékekkel „elővezetni?” De azért akkora volt az érdeklődés, hogy a széksorok mentén is olyan sűrűn álltunk, mint a 6-os villamoson csúcsforgalomban. Aztán lett csodálkozás, ámulat és bámulat! Kiderült, hogy a darab több olyan elemet tartalmaz, amit a film legfeljebb csak érint, ilyen például az idős zöldséges, meg a szobáit kiadó ugyancsak idős panziós nő szerelme, és majdnem létrejövő házassága, ami már a lábra kapó fasizmus miatt hiúsul meg. Szinetár Miklós rendezése lendületes volt, fantáziadúsan telis-tele ötlettel, humorral, lefegyverző játékossággal, és megrázó fájdalommal. Az is kiderült, hogy nem feltétlenül szükségesek a darab előadásához szupersztárok, hiszen végül is egy ramaty kis lokálban sincsenek azok. Vándor Éva ugyanúgy fergeteges Sally volt, mint amilyen konferanszié Cseke Péter. És máig emlékszem zsidó zöldségesként Dunai Tamásra, ahogy egy ananásszal a kezében szerelmet vall szentimentálisan, de mégis szarkasztikus humorral. Ez a dal egyébként a mostani verzióból kimaradt, szerintem nem helyesen, mert erőteljes dramaturgiai funkciója van, amiatt, hogy megmutatja, a túlcsorduló érzelmek a történelem viharában hogyan jutnak majd el a lelkek kényszerű eljegesedéséig.
Az Ódry után Szinetár színre vitte a Kabarét az Operettszínházban is, amit aztán számos premier követett. A Madách is bemutatta a maga variációját, Szirtes Tamás rendezésében, sőt Miskolctapolcán, a szabadtéri színpadon, Tasnádi Márton rendezett egy olyan produkciót, amihez az országban éppen futó három Kabaré előadásból válogatta össze a neki leginkább tetsző színészeket. Ebből Psota Irénre emlékszem leginkább, aki panziós vénkisasszonyként döbbenetesen siratta el az egész életét, amikor úgy érezte, hogy a férjjelölt zsidó volta miatt le kell mondania a házasságról. És közben remek portrét festett az örök kispolgárról, aki ugyan mindig megalkuszik, de van benne erő és akarat a túléléshez.
Koltaynak nincs olyan különös egyéni víziója a darabról, mint Alföldinek volt a Bábszínházban vagy Bozsik Yvette-nek a Centrálban, ahol egyébként a nácik behízelgő, édeskésen hamis dalát hideglelős módon, erős tapssal fogadta a közönség, és akadtak olyanok is, akik együtt dúdolták a színészekkel. Most is megtapsolják egy kicsit, ők valószínűleg nem fogták föl, hogy mit tapsolnak. De a darab elejétől végéig minden aktualizálás nélkül, ezúttal is hat. Kisfaludy Zsófia szeszélyes, kívánatos, izgalmas Sally, jó énekhanggal. Cservenák Vilmos rókaképű, hol szimpatikus, hol tenyérbemászó konferanszié. Mikó István és Hűvösvölgyi Ildikó megható idős pár, jól érzékeltetik, ahogy feltámad bennük a remény a takaréklángon pislákoló boldogságra, aztán elhal. Barsi Márton a Berlinbe érkező amerikai író, aki szerelemre lobban Sally iránt, és világosan látja mi történik a városban. Pásztor Máté a barátjának mutatkozó náci. Détár Enikő jó érzésű prostituáltként igyekszik minden körülmények között megélni. Darvasi Ilona olyan díszletet eszelt ki, hogy forgószínpad nélkül is minden megtörténhessen, Vesztergombi Anikó nagy vonalakban korhű jelmezeket tervezett, Borbély Krisztina még a díszletezőt is megkoreografálta.
Nagy kár, hogy nincs élő zene, akár két-három muzsikus is több lenne, mint a magnóról szóló „konzerv.” De az előadás így is él, hat, elgondolkoztat. A Kabaré sajnos aktuális.
2018.10.14 15:08
Frissítve: 2018.10.14 15:08

Igazi botrány csak abból lett, amikor az egyik konyhalány összejött egy munkáslánnyal

Publikálás dátuma
2018.10.14 13:46

Fotó: Shutterstock/
A téglagyár emlékei.
Nagyon komolyan kérdezem! Tudna tolmácsolni, ha megtámadnak minket az imperialisták? – kérdezte a munkavédelmis, miközben rátámaszkodott az asztalomra és mélyen a szemembe nézett. Sikerült nem felröhögnöm és komolyan válaszolni: Sajnos, annyira nem tudok angolul.
Évente egyszer, előre nem megadott időpontban védelmi gyakorlat volt. Este váratlanul elmentek a főnökökért, meg még néhány kijelölt dolgozóért és bevitték őket a gyárba. A munkavédelmis az időt is mérte: ha katasztrófa történne vagy nyugati hatalmak el akarnának minket foglalni, mennyi idő alatt érnek be a döntéshozók.
Pályakezdő 18 éves voltam 1989-ben. A gyárban hőálló téglák készültek. Az átmenet időszakában még megtapasztalhattam, milyen a szocialista vállalatnál a munka, vagyis inkább a gyári élet. Döbbenetes élmény volt a való világ az iskola után. A gyárban mindent a kapcsolatok, a hízelgés-helyezkedés és a szex irányított. Ma már tudom, ez nemcsak szocialista nagyvállalatokra jellemző.
Decemberben kerültem a szociálpolitikai osztályra, a központba. Később áttettek a külkereskedelmi osztályra, mivel kicsit tudtam angolul. Hónapokig nem köszönt a fél gyár, azt hitték, hogy kifeküdtem magamnak az új munkakört, pedig csak arról volt szó, hogy amikor a külkeren új munkatársat kértek, a személyzetis csak engem talált megfelelőnek, mivel volt érettségim, tudtam gépírni és kicsit angolul.
A gyár központjában, a szociálpolitikai osztályon kellett befizetni az ebédet. Mindig csodálkoztam rajta, hogy már reggel 6-kor hogyan tudnak egyes munkások az alkoholtól bűzleni. Az említett munkavédelmis harcos üldözője volt a munkahelyi ivásnak, rendszeresen szondáztatott. Többször leleplezett éjszakai szeszfőzést: az éjszakai műszakban a gyár rejtett zugaiban pálinkaszerűséget állítottak elő. A munka közbeni ivás nagyon veszélyes volt. Nagy kemencékben égették a téglákat, s raklapokkal megrakott targoncák száguldoztak.
Voltak érdekes történetek. Az egyik afrikai munkásfiúról azt mesélték, otthon törzsfőnök az apja és elküldte világot látni, menjen el több országba, dolgozzon, ismerje meg, hogyan élnek mások, máshol. Egyszer majd ő lesz a következő törzsfőnök. Munkásszállón lakott, az is volt a cégnek a közelben.
Szerelmi kapcsolatok szövődtek, házasságok, válások is előfordultak. Az egyik kisfőnök a titkárnőjével jött össze. Bécsben buktak le: összetalálkoztak egy kollégával. De igazi botrány csak abból lett, amikor az egyik konyhalány összejött egy munkáslánnyal.
A konyha is nyújtott karrierlehetőséget. Az egyik szakácsnő 15 évesen került a gyárba konyhalányként és 55 évesen főszakácsként ment nyugdíjba. Utána romlani kezdett az étel minősége, mert a szociálpolitikai osztályon, ahová a konyha is tartozott, a vezetőnő kitalálta, hogy egészségesebben kell étkezni, ezért használják az akkor divatos újdonságot: a szóját. A paradicsomos húsgolyók gumiszerűek lettek, és még a raguleveseknél is időnként a szójakockákon kellett rágódni. Egyesek az étteremben hangot is adtak az egészséges életmódot illető véleményüknek.
Sok dolgozó abban a gyárban élte le munkáséveit, odavitték a gyerekeiket, rokonaikat is dolgozni. Volt három lakótelepe is a cégnek, ezeket még az eredeti tulajdonos építtette. Egyszerű lakások voltak, de egy részükhöz kis előkert is tartozott és alacsony bérleti díjat kellett fizetni.
Az igazi szociális gondoskodást az olyanok alkalmazása jelentette, mint például a vak telefonközpontos lány. Az édesanyja kísérte oda-vissza minden nap otthonról, a közeli lakótelepről. A gyárudvart két 50 körüli értelmi fogyatékos bácsi takarította. Vidékiek voltak, munkásszállón laktak. Egy nagy kocsit tologattak, amiben összegyűjtötték a gyárudvarról és az előtte lévő utcarészről a szemetet, falevelet. Megvolt a szállásuk, az ebédjük, a társaságuk és így jobb nyugdíjhoz tudtak jutni.
A vezérigazgató pár utcányira lakott, minden nap vállalati kocsi ment érte. Én két év után láttam először, véletlenül, amikor a közelébe költöztették a külkereskedelmi osztályt. Reggelente a lépcsőnél várta a nála jóval nagyobb termetű, szigorú tekintetű titkárnője, az ő takarásában ment be az irodájába. Ezt a fajta mérnöki képzettséget sokan a Szovjetunióban tanulták, ottani egyetemen, s az ott végzettek többsége orosz feleséggel jött haza.
A 90-es évek első felében már egyre jobban érződött a válság. A vállalatnak sokféle tartozása volt a folyosói információk szerint, főleg közüzemi, és adóhátralék. Ha a vállalat számlájára befolyt egy összeg, annak egy részét zárolták az adósságok törlesztésére. A gazdasági igazgatónő egy másik vezetővel együtt időnként diplomatatáskákkal ment tárgyalni. Azt suttogták, hogy számlatartozásokat mennek behajtani személyesen: ne a cég számlájára kerüljön az összeg, hogy bért tudjanak fizetni a dolgozóknak. Akkor még kézbe, borítékban kaptuk a fizetésünket.
Végül elprivatizálták a gyárat, majd megszüntették. Egy gyáregység élte túl, megvette az a külföldi cég, amelyik az egyik legnagyobb megrendelő volt. Akkor már nem dolgoztam ott.
Nemrég arrafelé jártam, ahol a régi gyár állt és ahol egymás mellett számos nagy cég üzemei, irodái sorakoztak. Porfelhőbe burkolózott az út, mert éppen egy régi gyár romos épületét bontották. Egyetlen busz közeledett, miközben felsejlett előttem, ahogy majdnem 30 évvel ezelőtt kora reggelente a buszokról leszállva özönlöttek az emberek dolgozni. Telve álmokkal, tervekkel, annak tudatában, hogy nyugdíjas korukig lesz munkájuk. Lassan az emlékfoszlányaikat is elfújja a szél.
2018.10.14 13:46
Frissítve: 2018.10.14 13:46