Forgács Iván: Politizáló másnaposság

Publikálás dátuma
2018.06.09 09:20
MOBILOK LÁMPAFÉNYE - Nem is emlékszik a hívó szóra, de ott van a százezer ember között FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Fotó: /

A kudarcoktól megrészegül az ember. A választási kudarcoktól is. Néz maga elé, dobja be egymás után a vigaszlötyiket, okádja ki a mérget. És beszél össze-vissza.

Mert megint hitt. Elhitte. Hogy majd most. Mosolyogva megreggelizett a családjával, szépen felöltöztek, sütött a nap, elsétáltak a szavazókörzetükbe. Kicsit sorba kellett állni, de örültek neki. Sokan vannak, végre sokan. Büszkén átadták az okmányaikat, minden stimmelt, rajta voltak a listán. Megkapták a szavazólapot, irány a fülke. És bejelölték az új jövőt.

Aztán a felesége takarított, a fiai lementek focizni, de ő nem tudott másra figyelni. Megnézte két óránként a részvételi jelentést, és számolt, számolt. Ha már 11-kor 40 százalék, meglesz, meglesz a 75 százalékos részvétel, és akkor… Jó, most ebédelnek, de mindjárt jön a délutáni hullám. Már 55 százalék, visszatérnek lassan a kirándulók is, igen, 60 százalék, még van idő, meglesz. Hú, csak 69, de hát az 70, ez is sok. És még nincs vége, ott áll még sorban egy nagy tömeg valahol. Meg biztos máshol is. Hányan lehetnek? Ezren? Tízezren? Talán százezren.

Mit mondanak a tévében? Az ATV-ben meg a Hírben? Mosolygós ellenzéki arcok, a kormánypártok gondban, még nem tudják, hol jelentsék be az eredményt. Félnek. Egyik vezetőjük már kizárja a kétharmadot. Sehogy se fogy az utolsó sor. Nem mondanak részeredményeket. A Nemzeti Választási Iroda elnöke zavartan nyökög. Ez az, vége!

Ám egy óra múlva aggasztó jelzések villannak fel. Az NVI-elnök mosolyog, mindennel elégedett. A kormánypárt székhelyén kezd terjedni a derű, a másik oldal mintha letörtebb lenne. Mi ez? Csak nem? A sajtó közli az első infókat… Kormánypárti győzelem várható. Fölényes. Kétharmados. Nem, ez kizárt! Pedig így van. Narancsszínű országtérkép a képernyőn.

Váltsuk le az ellenzéket és a médiánkat?

Teljes apátia. Napokig. És nem is nála a legfeltűnőbb. Most a családja is bénult. Egy csomó barát, ismerős is csak kóvályog, nem tud másról beszélni. Hogyan? Miért? Mi az oka? Ki az oka? Csalás? Árulás? Nemzeti ostobaság?

Nem is emlékszik a hívó szóra, de ott van százezer ember között a Parlament előtt. Mobiltelefonok lámpafénye. Ez szép, erőt ad. Igen, ő ott lesz egy hét múlva is. Talán ott is volt. De már nem a kormánypártra haragszik. Egye meg az egészet a fene! Rohadjanak meg az ellenzéki pártok, amelyek nem tudtak összefogni! Meg az is, amelyikre szavazott! Képtelenek mozgósítani, nem tudnak kitalálni egy vonzó alternatívát. Csak a túlélés érdekli őket. Csupa szemét, megélhetési politikus! Őket kell leváltani! Őket! A pokolba velük! Csak a civilek! Csak a mozgalmak! Bennük az erő! Bennük a hiteles új arcok!

Megvan hát a válasz. Ám amikor ugyanezt hallja menedékként kedvelt közéleti tévé- és rádióműsorokban okos emberektől, még idegesebb lesz. Nem érez bennük szenvedélyt, és ez most nagyon bosszantja. Hány éve hallgatja őket? Önjáró, fensőbbséges nyafogásukat? Óvatos, lekezelő tárgyilagosságukat? Csúnya kormányról, nyámnyila, balfék ellenzékről? És mi tudott meg tőlük, amit nem tudott, amire addig nem gondolt? Szinte semmit. Mert ugyanolyan középszerűek, mint az ellenzék. Semmi újat nem találnak már ki, senkit se tudnak mozgósítani. Ők talán nem megélhetési szakértők, közírók? Amíg a demokratikus oldal fizeti őket a véleményükért, maradnak. Maradni is akarnak, mert azért demokraták, de amúgy sincs más választásuk. Itt vannak biztonságban, itt tudnak túlélni!

Váltsuk le önmagunkat?

Pár nap múlva jön az újabb pofon. Az új parlament megalakulására meghirdetett tüntetés. Nagy tömeg sehol, kordonra, térlezárásra sincs szükség. Nem is biztos, hogy mi vagyunk a többség? Később meg azt hallani a lelkes szervezőktől, hogy őszig szünetel a tüntetésezés, mert nyáron nem lehet kivinni az embereket az utcára. De hát akkor… De hát akkor a civileknek se megy! Hiába izzanak. Ők se tudják végig vinni a dolgot. A döntő pillanatban az ő szavuk se rázza fel az embereket!

Persze, föl lehet-e őket ma valamivel is rázni? Ezt a szolganépet! A jobbra hajló nemzettudatával. A demagógiában való kitartó hitével. A vezéréhségével. Semmire se lehet menni velük. Őket kéne leváltani! Vagy el innen!

Ő itt nem tud tovább élni. Ezek között. Bár igaz, hogy… Igen, ő se volt ott azon a tüntetésen. El kellett volna lógnia a munkahelyéről. Képtelenség. Vagy kivennie egy szabadnapot. Hülyeség. Most meg már tényleg meleg van. Az is igaz, hogy ha nacionalisták társaságába kerül, sose vitatkozik, szelíden végighallgatja őket. Majdnem bólogatva. Amúgy meg végzi szép csendben a munkáját. A rendszerben. A rendszernek. Középszerű, óvatos, megélhetési ember. Csak túlélni akar. Önmagát kéne leváltania.

Csak hát önmagunkat mégsem válthatjuk le. Meg másokat se. Most ilyenek vagyunk, most ilyenek a számunkra azért mégiscsak kedves polgártársaink, közíróink, mozgalmaink, pártjaink. Ez van.

Mit tegyünk?

Kudarctól részegülten megpróbálhatnánk összekaparni a gondolatainkat, és egy nagy szívdobbanással értelembe fantáziálni őket.

Mindenekelőtt, egy pillanatra sem kéne megfeledkezni arról, hogy a látványos kudarcok oka alapvetően a választási törvény. Na, még egyszer: a választási törvény! Ezen nincs mit okoskodni. A kormánypárt többsége nem abszolút többség, de a törvény lehetővé teszi, hogy mondjuk 49 százalékos támogatottságot kétharmadosként realizáljon a parlamentben. Majd ennek alapján még az ellenzék híveivel is lassan elhitesse, hogy valóban az ország döntő többségétől kapott felhatalmazást. Így politikai ellenfelei megsemmisítő kudarcként élnek meg egyszerű választási vereséget. Tovább marcangolja őket az összefogási pszichózis, amelyet ugyancsak a választási törvény szül. Rájuk van kényszerítve egy többpárti koalíciós megállapodás – de még a választási eredmények ismerete előtt. Ebben őrlődnek érdekeiket ütköztetve a nyilvánosság előtt, nem csoda hát, ha szánalmassá válnak. Legalábbis lényegesen szánalmasabbá a valóságosnál.

Az első számú feladat a választási törvény határozott elutasítása, megváltoztatása! Ebben még egységes is az ellenzék, ez kiderült a Gulyás Márton szervezte platformon. És itt lenne most szükség a civil mozgalmak, demonstrációk támogatására. Az elmúlt évek során kiderült, hogy konkrét célért lehet eredményesen tüntetni. Tessék, itt van.

További tanulság, hogy csak akkor érdemes ilyesmibe belevágni, ha megvan hozzá a következetesség, és a meccs végső lefújásáig küzdünk. Nem érdemes pontosan betartani a játékidőt, ne a demonstrálók szájában legyen a síp. Ne mi küldjük haza azokat, akik kiállnak egy ügyért. Kinn kell maradni a pályán! Nincs más komoly lehetőség, és ez még nem jelent erőszakot. Gondoljunk az eredményes román és a szlovák megmozdulásokra. De a hazai jobboldal is így vitt be megrendítő ütést a Gyurcsány-kormánynak.

Persze a legjobb lenne a demonstrációkkal nem megvárni egy-egy törvény elfogadását. Például a Stop Sorosét. Ne kezeljünk már mindent úgy a születésénél, mint csúnya emberek csúnya viccét! Effajta törvények mentén, lépésről lépésre, a szemünk előtt épült ki az a rendszer, amely mára szinte teljesen gúzsba kötötte a társadalmat, és gátlástalanul élősködik rajta. Nincs tovább értelme abban bízni, hogy nincs tovább. Akkor sem, ha tényleg meg akar állni a hatalom a jelenlegi ponton.

Lehet rugdalni az ellenzéket, de nagyon fontos ugyanakkor azzal is tisztában lenni, hogy a politika jelentős anyagi erőforrások nélkül nem több szónoklatnál. Márpedig ezen a téren az ellenzék egyre szánalmasabb helyzetben van. Pénz nélkül nincs folyamatos, hatékony politikai jelenlét. A papírlapokon szétszórt üzenetek gyorsan a földre szállnak. A média szétverésének hátterében is anyagi kiszolgáltatottság áll. A Népszabadság tulajdonosának nem volt kifizetődő a lap, nem ragaszkodott hozzá, fütyült a politikai szerepére. Simicska körül elfogyott a levegő – agyő, Magyar Nemzet. A vállalkozók a kormánypárt stabilitásában látnak üzleti lehetőséget. Egyszóval, zseniális megoldás kéne az ellenzék gondtalan, nagypályás működéséhez. De vajon elkészülhet-e egy artfilm költségvetéséből a Kincsem?

Vagy talán nem is kéne a politikai kommersz szintjén mozogni? Inkább meg kéne próbálni a politikából milliók támogató tetszését elnyerő művészetet, esetleg tisztes kisvállalkozást csinálni? Szabadon engedni a párttagokat, otthagyni a mindent fékező, dohos, intrikatermő, pártapparátusokat és más pártszervezeti formákat találni? Összehozni egy 15-20 fős stabil csapatot, majdani kormányzásra vállalkozó "céget", amely kidolgozza a programját, vízióját, és támogatókat, pártolókat (de nem párttagokat!) keresve megjelenik vele a választói piacon? Nem egyszerűbb, szívet melengetőbb és mozgósítóbb megálmodni, hogy mondjuk Kunhalmi Ágnes, Karácsony Gergely, Szabó Tímea, Hadházy Ákos, Szél Bernadett, Fekete-Győr András, Orosz Anna, Vadai Ágnes egy cégér alatt egyezteti kreatív módon elképzeléseit, mint arra várni, hogy jelenlegi pártjaik összefogjanak?

Na jó, ez megint a másnaposság össze-vissza beszéde. De hátha elfogadja egyszer a józanság is.

2018.06.09 09:20

Az embertelenség rangjáról

Publikálás dátuma
2018.08.19 07:00

Fotó: MARABU RAJZA/
A huszonegyedik századnak is van már világméretű exportja: Orbán Viktor eszméi és gyakorlata.
"Ahogyan távolodott az ágyúmoraj, úgy vezényeltek minket egyre beljebb Oroszországba. Egy mozdulatlan s minden hívásra, szólításra moccanatlan vizsla állt az országúton, nyilván gazdáját veszítette el valamelyik német vagy magyar katonatisztben. Mi pedig ültünk a megszenesedett gerendákon, s rágtuk a napi porciónkat. Eckl Gusztáv [századparancsnok] helyettese, Lukács zászlós, akkor már nem tudom, milyen érdeméért hadnagyi rangot viselt. S példát vehetett volna Guszti bácsiról (magunk közt így neveztük századparancsnokunkat), ő az embertelenség rangját is viselni igyekezett. Mintha a koromból és a pernyéből bújt volna ki, megállt előtte egy parasztasszony, karján csecsemő, szoknyájába fogódzva egy háromévesnek látszó kislány, s a félkilós konzervdobozt fölbontó Lukács hadnagy elé tartotta a kezét. A kinyújtott, kérő tenyér válaszul ezt kapta:
Menj, kérjél Sztálintól!
Itt egy pillanatra átugrom 1945-be, amikor Lukács hadnagyot öt évre ítélte a népbíróság. Azok az embertelenségek, amikért elítélték, szerintem nem voltak olyan súlyosak, mint az a néhány szó, amit a szerencsétlen anyának mondott."
Zelk Zoltán Egy magyar költő utolsó éve című cikkét olvasom.
Orbán Viktor az embertelenség rangját is viselni igyekszik. Ha egyszer majd elítélik, amiben őszintén reménykedem és hiszek, akkor nem annyira lopásaiért és a magyar társadalom európai leszakadásáért kell felelnie, hanem azért, mert száz és száz szerencsétlen anya, karján csecsemővel, ruhájába kapaszkodó hároméves kislányával könyörgött neki az európai bejutásért, az életéért, amire azt válaszolta: menj, kérj Allahtól! És egy népet nevel arra, hogy azt válaszolják a könyörgőknek: magatok tehettek arról, hogy táborokban éheztek, hogy te és gyereked vízbe fulladtok!
Ferenc pápa üzenete négy ige: befogadni, védelmezni, támogatni, integrálni. Orbán keresztény Magyarországának négy igéje: kerítéssel kizárunk, üldözünk, tiltunk, megbélyegzünk.
"Amikor azt mondom például, hogy segíteni bajba jutott felebarátunkon jóravaló dolog, míg másokat gyötörni alávaló, akkor arra gondolok, (…) hogy pontosan így állnak a dolgok: az egyik jó, a másik rossz.” – írja Łeszek Kołakowski. Hozzáteszi: „nem azáltal teszünk szert erkölcsi ismeretre, hogy valaki erről vagy arról meggyőz bennünket, nem azért, mert Kantnak, Husserlnak vagy Platónnak igaza volt, hanem azért, mert képesek vagyunk bűntudatot érezni, és ezt a bűntudatot valóságosan megtapasztalhatjuk, ha olyan törvényt szegünk meg, amelyről tudjuk, hogy igaz." Vagy mégsem vagyunk képesek bűntudatot érezni. Vagy nem látjuk a törvényt. Vagy nem érezzük, hogy megszegtük.
Eszembe jut Asztrik főapát feljajdulása: - Kiszolgáltuk az embertelen és gyilkos hatalmat a zsidók üldözése idején. Kiszolgáltuk a kommunizmus idején. És most kiszolgáljuk a menekültekkel szembeni aljas tisztességtelenség idején. Nem volt és nincs bűnbánatunk, nem is lesz ezért kegyelmünk. Ebben én nem akarok részt venni.
Ebben én nem akarok részt venni.

Demokrácia- vagy diktatúra-kivitel

"»A demokrácia – mondotta Eden angol külügyminiszter – az elmúlt évszázadban Anglia láthatatlan kivitelének legfontosabb tényezője volt.« (…) Ilyen kis angol mondatokon nevelkedett Széchenyi és Kossuth szellemisége; ilyen mondatokon nevelkedett Eötvös és Deák szabadelvű demokráciája." Igaz. Márai Sándor írta a Pesti Hírlapban, 1937. január 17-én az Angol kivitelben. A XIX. században Anglia, és így a Nyugat láthatatlan kivitelének legfontosabb tényezője a liberális demokrácia volt. Amikor a XIX. században a kicsiny és ismeretlen Magyarország egyetlen igazi politikai kivitele - az 1848-49-es forradalom és szabadságharc - megmutatkozott, akkor Angliát éppen az egyenértékű cserére figyelmeztettük. Kossuth lángoló szónoklatai Angliában és Amerikában éppen erre a liberális demokráciára, a szabadság és függetlenség eszményeire figyelmeztettek.
"A leghangosabb vád, melyet ellenfelei és vetélytársai hangoztatnak, hogy a demokrácia kiadta kezéből a hatalmat. Mit kezdhetünk még egy szemlélettel, melynek nincs karhatalma, amely önként adta ki kezéből a fegyvert, s tűri, hogy az erőszak lebunkózza? Mit kezdjünk egy demokráciával, amely nem érzi többé hivatását, szerepszerűségét, nincs benne semmi »hősies« - mit kezdjünk e civil életformával egy korban, amely egyre lelkesebben viseli a szellemi és társadalmi formaruhát? Van-e még hősies tartalma a demokráciának, abban az értelemben, mint volt a múlt század közepe felé, mikor szellemi és gazdasági és társadalmi szabadságjogokkal ajándékozta meg Európa és Amerika nemzeteit? Eszmekörök letűnnek, mint az emberek, akik képviselték az eszmeköröket; a művelődés és a harc az életért nem mindig párhuzamos folyamat, s a nép, amely tegnap még a szellemi és társadalmi szabadság jelszavait írta, ma önként vállal kollektív korlátozásokat, feláldozza az egyéniséget a közösségnek, a demokráciát a parancsuralomnak."
Márai ugyanúgy fütyül a sötétben, ahogy ma én, amikor megállapítja, hogy a demokrácia igenis kapós áru az Egyesült Államokban – ez akkor igaz -, Franciaországban – már nem igaz -, Hollandiában, Belgiumban, Svájcban és a skandináv országokban. Csakhogy 1937-re a demokrácia szőrén-szálán eltűnt a kontinens többi országából. "A demokrácia működik, és jól működik: ahol megbukott, ott nem éltek, visszaéltek vele. A demokrácia nem akarja megmenteni a világot; legkevésbé az angol demokrácia. Egy eszmekör, melynek tartalma annyi, hogy a népuralom a polgárok politikai egyenlőségén alapszik, s a politikai hatalmat minden felnőtt és nő egyformán gyakorolja a választójogon keresztül, csakugyan nem »hősies«. Nem is akar az lenni. (…)
Nem a demokrácia bukott meg, hanem azok, akik alkalmatlanok a demokráciára. (…) Ez az angol demokrácia mindenekfölött konstruktív. Nem a tömegek uralmát jelenti, hanem a kiválasztás elvét, melyet a tömegek cenzúráznak. Ez az angol demokrácia a fegyelem elvét hirdeti; nem a megfélemlített és mukkanásra képtelen csordafegyelem, hanem a meggyőzött, a felismert igazságoktól áthatott, a közösség érdekeit önként és készségesen szolgáló egyén fegyelmének elvét. Ez a demokrácia, amely ma is uralkodik Angliában, nem a szociális forradalom elvét hirdeti, hanem a szociális fejlődés szükségét. Az egyén cselekvő tagja marad a társadalmi közösségnek e demokráciában; tehetségén, vállalkozókedvén és képességein, felelősségérzetén épül fel a társadalom jóléti szervezete. (…) Ez a demokrácia szigorú törvényekkel gondoskodik arról, hogy az élet startjánál lehetőleg egyforma eséllyel kezdjék az emberek a versenyt." Szép. De mit tegyünk, ha az emberek többsége a régi kontinensen mindezt nem hitte? S hiszi-e ma? Három és félév múlva Churchill Angliája volt az egyetlen ellenálló demokrácia Európában.
"Magyarország ebből az »angol kivitelből« az elmúlt évszázadban behozta a maga részét. Az áruval nem csapták be. Ma, amikor ügyes politikai vigécek csalogatnak és kínálgatnak mindenféle gyanús pótlékkal, nem árt emlékezni és ragaszkodni az eredetihez. A csomagolás védjegye: Made in England. Tartalma a régi, az egyetlen, amiért és amivel élni érdemes: a demokrácia, ahogy az öreg Deák szerette volna, s ahogy a fiatal Eden ma is hirdeti." Vajon valóban behoztunk-e eleget a nyugati demokrácia árujából? S nem volt-e mégis hamis, lejárt szavatosságú, leértékelt áru?
A huszadik század világméretű magyar kivitele 1956 forradalma volt. Igazi, tisztességesen legyártott, a legkifinomultabb elitet és a jobbra, igényesebbre vágyó tömeget kielégítő termék: Made in Hungary.
Nem tagadhatjuk le, hogy a huszonegyedik századnak is már van világméretű exportja: Orbán Viktor eszméi és gyakorlata. Harsány és veszélyes, idegesítő és megnyerő bóvli – félelmetes fegyver. Magyar kivitel.
(Marotta-Mondolfo, 2018. augusztus 9.)
2018.08.19 07:00
Frissítve: 2018.08.19 07:00

Kácsor Zsolt: Engels és a halál

Publikálás dátuma
2018.08.18 10:00

Fotó: /
„Látogatásaink alkalmával a közeli rokonságtól általában tasakos Siót kapott, amit rögtön benyakalt, és be is rúgott tőle, ebből viszonylag könnyen rájöttem, hogy Kálmán bácsi tasakos Sió formájában veszi magához a szokásos adag vodkáját.”
Kálmán bácsira annak ellenére is élénken emlékszem, hogy élete utolsó hónapjaiban ő maga már nem is emlékeztetett saját magára. Titokzatos betegségben szenvedett, előttem nem mondták ki, hogy mi a baja, csak sok évvel később, felnőtt fejjel tudtam meg, hogy titokzatos betegsége valójában alkoholizmus volt, annak minden szövődményével, s végül rákkal, ami elvitte. Kálmán bácsi folyton kórházba került, ezért mi folyton látogattuk, rendszerint megkérdeztük tőle, hogy miképpen érzi magát, mire rendszerint ugyanazt válaszolta:
– Éppen úgy, mint az angol munkásosztály Engelsnél.
A felnőttek ezen nevetgéltek, én persze nem, mert Engelsről a nyolcvanas években csak annyit tudtam, hogy baromi vagány szakálla volt, és testvéri kötelék fűzte egy másik torzonborz alakhoz, akivel mindig egy plakáton szerepelt. Mivel sem Engelsről, sem az angol munkásosztályról nem volt semmi fogalmam, nem tudtam eldönteni, hogy Kálmán bácsi vajon jól van-e, mert ő sosem panaszkodott, és mindenhez igyekezett jó képet vágni. Ez könnyen ment neki, mert látogatásaink alkalmával a közeli rokonságtól általában tasakos Siót kapott, amit rögtön benyakalt, és be is rúgott tőle, ebből viszonylag könnyen rájöttem, hogy Kálmán bácsi tasakos Sió formájában veszi magához a szokásos adag vodkáját. Részegen a katonaságról mesélt, ő ugyanis aktív éveiben katonatiszt volt, valamelyik budapesti tisztképzőn végzett, majd egy géppuskás század parancsnoka lett az Alföldön. 1954-ben leszerelték, amit sohasem hevert ki, a család elmondása szerint akkor kezdett vedelni, és nem is hagyta abba egészen 1984-ig, akkor is csupán amiatt, mert belehalt. Nem tudtam sokáig, hogy miért szerelték le, erről valamikor a kétezres évek elején kérdeztem meg az akkor már nagyon idős testvérét. Azt mondta, állítólag arra akarták kényszeríteni, hogy katonai besúgó legyen, és ezt Kálmán bácsi állítólag nem vállalta. Nem tudom, hogy ez igaz-e, vagy csak Kálmán bácsi alkoholizmusát akarták vele szépíteni, mindenesetre ő maga soha nem beszélt erről, sőt, ha a honvédség szóba került, akkor általában elérzékenyült, s azt mondogatta, hogy egy igazi tiszt arról ismerszik meg, hogy az utolsó konzervjét is megosztja a katonáival. Egy ideig kételkedtem benne, hogy az a piaszagú, hiányos fogazatú, általában borotválatlan ember, akit én Kálmán bácsiként ismerek, valóban katonatiszt volt valaha, de miután mutattak róla fényképeket, el kellett hinnem a valóságot. A fényképeken egy fiatal, kerek arcú, jóvágású katonatiszt nézett rám a szovjetekéhez hasonló egyenruhában. Egyenes, büszke tartással állt a kamera előtt, és a szája sarkában már akkor is az a félmosoly bujkált, amit aktív részeges korából én is ismerhettem.
Az utolsó hónapjaiban hetente egyszer mentem be hozzá a kórházba, de már nem tudott kikelni az ágyból, bágyadtan hevert, és amikor megkérdeztem tőle, hogy Kálmán bácsi, hogy tetszik lenni, ő csak legyintett, s azt lehelte:
– Éppen úgy, mint az angol munkásosztály Engelsnél.
Akkor már tizenkét éves voltam, eléggé sokat olvastam, túl voltam úgymond felnőtt könyveken is, így Boccaccio Dekameronján, jó sok Móriczon, egy sor Anatole France és Zola könyvön, akkoriban szerettem meg egy Theodore Fontane nevű szerzőt, meg egy furcsa regényt, ami Rousseau-ról szólt, és nagyon imponált, hogy én már egy igazi filozófusról olvasok, habár természetesen nem tudtam, ki az a Rousseau, most se tudom, annyit értettem a regényből, hogy volt Franciaországban egy Voltaire nevű alak, akinek sokkal jobb humora volt, mint neki. De Engelst nem olvastam, csak rajzoltam, mert nagyon bírtam a szakállát, szóval jó sok színes portrét alkottam róla, meg arról a másik torzonborzról, akihez úgymond testvéri kötelék fűzte. Egy alkalommal megkérdeztem hát Kálmán bácsit, a tiszta forrást, hogy igazából hogyan érzi magát az angol munkásosztály Engelsnél, mire rejtélyesen csak annyit felelt:
– Éppen úgy, mint a bevándorló írek, ugyancsak Engelsnél.
Ezután kicsit hallgattunk, ő a kórterem plafonját nézte, én meg a pizsamáját, amiből véres csövek lógtak. Szívesen mondanám, hogy azok a véres csövek igazából Kálmán bácsiból lógtak, de neki akkor már szinte teste nem is volt, csak feje, meg két nagy, fakón ragyogó, barna szeme. Üldögéltem mellette szótlanul, majd elmentem, amin kissé fölélénkült, szerintem örült neki, hogy végre nem bámulom.
A következő héten a rokonsággal együtt mentem, és Kálmán bácsi akkor már kapott tasakos Sióba töltött vodkát, amitől percek alatt berúgott, és jókedve lett. Elérkezettnek láttam az időt, hogy megkérdezzem őt az írek hogyléte felől, mire azt válaszolta:
– Engels szerint az Angliába bevándorolt írek mocskosak, mint a disznók. Nem akarnak dolgozni, csak koldulni. Ráadásul amit összekéregetnek, azt azonnal elisszák. Tönkreteszik az angol munkásosztályt.
Ezen fölakadt a szemem. Meg is kérdeztem Kálmán bácsit, hogy ezek szerint tehát ő folyamatosan úgy érzi magát, mint az írek Angliában? Kicsit gondolkodott, majd rávágta:
– Nem, most például sokkal jobban vagyok.
Másnap meg is halt.
2018.08.18 10:00
Frissítve: 2018.08.18 11:33