Tanulni a múltból

Sajnos az akkori magyar társadalom zöme így-úgy helyeselte, de legalábbis eltűrte (félrenézve, még ha rossz lelkiismerettel is) a magyar zsidók kilökését a nemzetből, akár a halálba, és részt vett megbélyegzésükben, sőt kirablásukban, s utódaik ezt azóta is újra és újra megkísérlik tagadni/kisebbíteni. Még tragikusabb jelenség, hogy az áldozatok nem csekély része utóbb is – túlélőként – meghajolt az össznépesség harmadát egyértelműen uraló antiszemita vádak előtt (számos leszármazottra átörökítve ezt a magatartást), mert másképpen nem volt képes elhordozni történelmi és egyéni sorsa rettenetét, legfőképpen pedig azt, hogy önmagának nem bevallottan szégyenkezett általános bűnbaknak állítása részéről történő úgymond tudomásulvétele miatt. Nagy pozitívumot jelentene az ügyben, ha a többségi társadalom megingathatatlanul fölismerné, hogy a zsidónak minősítettek vétlenek az ellenük irányuló előítéletekben és azok tevőleges következményeiben (kifosztás, üldözés, kiirtás). Innen már nem lenne elképzelhetetlen reális magyar nemzetkép kialakulása, majd újra és újra megteremtése, amelyhez egyfelől Trianon siratásának végleges befejezése és az antiszemitizmus meg a többi bűnbakképzés személyiségdeficitnek látása, másfelől a holokausztra való örökkön-örökké emlékezés mint az ép erkölcs, az emberséges létezés sine qua non megnyilvánulása nyit utat.