Rossz az irány

A magyar mezőgazdaság versenyképességét erősítené az új agrárminiszter 50 ezer közfoglalkoztatott átirányításával. Mindenesetre érdekes elgondolás, hogy ezt nem az ágazat korszerűsítésével, hanem a modern kori rabszolgasággal oldaná meg Nagy István.

Aki kicsit is ismeri a hazai agrárium helyzetét és belső viszonyait, némi tartózkodással fogadhatja a tárcavezetői iránymutatást. Rögtön az első probléma, hogy honnan hová akar Nagy István átirányítani több tízezer embert. Mert az igaz, hogy a mezőgazdaságban is égető a munkaerőhiány, ám ágazatonként és régiónként is igencsak eltérőek az igények, nem beszélve a „fölösleges” munkáskezek számáról.

Leginkább a kertészetekben kelne el a segítség, csakhogy ott szakképzettség vagy legalább gyakorlat szükséges. Szőlőt, gyümölcsfákat metszeni, de akár a zöldséget megkapálni és a haszonnövényt a gyomtól megkülönböztetni alapvetően fontos ismeret. Ez a közfoglalkoztatottak többségénél hiányzik, ahogy az az örökölt vagy tanult munkakultúra is, amely elengedhetetlen a napi 8-10 órás kemény munkához.

És ez még nem minden. Arról sem szólt a miniszter, hogy az átirányított emberek a közmunkásbért, vagy az annál ma már jóval magasabb napszámot kapják-e. Márpedig a napszám havi összege akár a kétszerese, sőt többszöröse is lehet a közmunkásbérnek. (Mi több, az sem derült ki a nyilatkozatból, hogy az agráriumba átirányított közmunkásoknak a napszámosként ledolgozott ideje beleszámít-e a közmunkában eltöltött időbe, vagy sem.) Ráadásul még azt sem mérte föl senki, hogy ebből az 50 ezresre tervezett tömegből hányan hajlandók hónapokra magára hagyni a családjukat, főleg akkor, ha száz kilométerekkel távolabbra irányítaná át őket a felsőbb akarat.

Pedig ha ismét az érintettek feje fölött döntenek az emberekről, az csak újabb lépés a rossz irányba.

Szerző
2018.06.14 08:09

Blöff

Nem tudni, volt-e akár csak egyetlen igaz pillanata is annak a néppárti választmányi ülésnek, ahol végül a Fidesz tagságának felfüggesztéséről döntöttek. Arra viszont nyugodtan föltehetünk egy nagyobb összeget, hogy az Orbán-féle, az utólagos kommunikációban drámainak lefestett végjáték a bohózat kategóriába tartozik. 
„Ott volt a kezemben a Fidesz kilépéséről szóló levél a vita során” - mondta erről a miniszterelnök az Origónak; az idézetet a hirado.hu (a közmédia hírportálja) is átvette, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy rákérdezzenek, mit is tartott a markában a kormányfő. Kilépési nyilatkozatot biztosan nem, hiszen – amint azt a Népszava megírta – a kormánypárt egyetlen illetékes testülete sem hozott döntést sem a kilépésről, sem a bent maradásról, anélkül pedig bármilyen dokumentum legfeljebb annyit ér, amennyit a papír, amire ráírták. 
Tudjuk, hogy Orbán Viktor szereti azonosítani magát a Fidesszel – olykor a nemzettel meg az országgal is -, de ha tényleg valamiféle papír lobogtatásával befolyásolta az Európai Parlament legnagyobb képviselőcsoportjának határozatát, akkor jogi értelemben csupán ügyesen blöffölt. Bár kevéssé valószínű, hogy erre az ügyességre európai párttársai büszkék lesznek, és nekünk, magyar választóknak sincs okunk rá. A trükk körülbelül annyira volt tisztességes, mint az az újabban terjedő csalási forma, amikor rovott múltú autónepperek a megvásárolandó kocsi hűtővizébe fáradt olajat öntve próbálnak árcsökkentő „géphibát” mímelni. 
De korántsem biztos, hogy ez volt az egyetlen, vagy akár a legnagyobb átverés a kérdéses ügyben. Magyarországon egyre többen értik – sőt ez a német közszolgálati tévé Orbán-kabaréjának tanúsága szerint Európában is elég ismert ahhoz, hogy poénokat lehessen felhúzni rá –, hogy a 2010 óta tartó pávatánc lényege: az EU látszatkeménykedések után rendre tudomásul veszi az Orbán-kormánynak az uniós szabályokat meg a magyarok jogait durván sértő húzásait, cserébe az európai (főként német) cégeknek Magyarországon biztosított előnyökért. Az már a mi szegénységi bizonyítványunk, hogy ezt a produkciót a hazai közönségnek gazdasági szabadságharc címmel lehetett eladni. Az úgynevezett uniós alapértékek szempontjából sem érdektelen ugyanakkor, hogy a biznisz a fenti feltételekkel azért működhetett, mert Brüsszelben az Európai Néppárt – Kereszténydemokraták nevű pártcsoport védőernyőt tartott a jogtipró kormány fölé. 
Ezúttal azonban nem az a kérdés, hogy mennyire tartjuk a fenti gyakorlatot gusztusosnak (semennyire), vagy hogy látunk-e érdemi különbséget a Fidesz-EPP összjáték szereplői és mondjuk az újkori gyarmatosítók meg a nekik rabszolgákat eladó afrikai törzsfőnökök morálja között (nem). Hanem az, hogy működik-e az a bizonyos védőernyő most, a Fidesz állítólagos felfüggesztése idején is. Ez a következő hetekben-hónapokban ki fog derülni, sőt vasárnap, amikor Orbán már megint úgy Brüsszelezett, mint aki tudja, hogy kamu az egész, talán már látszott is. Ebben az esetben a néppárt nem áldozat, hanem társtettes a szélhámosságban.
2019.03.26 09:00
Frissítve: 2019.03.26 09:15

Keresztényvédők

A menekültügyi szigorítások mindenkit egyformán érintenek. A keresztényeket ugyanúgy a határon létrehozott tranzitzónába kényszerítik, és ugyanolyan rossz bánásmódban részesítik őket, mint bárki mást. A kormány inkább csak a határokon túl tartja fontosnak a keresztények védelmét – mondta Pardavi Márta, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke, amikor már létezett a helyettes államtitkárság, amit a kormány az üldözött keresztények megsegítésére hozott létre.
Idézhetjük akár Gábor György vallásfilozófust is, aki szerint a kormány elvileg nem tehetné meg, hogy preferálja valamelyik vallási irányzatot: az államnak minden üldözöttet kötelessége segíteni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a hatalom az itthoni keresztények között is különbséget tesz, akkor még nehezebb erkölcsi talapzatot ácsolni a kormány keresztényvédő buzgalmának.
A különbségtétel ugyanis a politikai lojalitáson alapszik. A baráti felekezetekhez dől a költségvetési támogatás. A renitenskedők viszont pórul járnak. Iványi Gáborék egyháza, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség hosszú évek óta jogfosztott állapotban kénytelen működni.
A Népszava adatigénylése és kormányrendeletek alapján a kabinet eddig mintegy 5 milliárdot költött az üldözött keresztények (távoli) védelmére. A külügyér Szijjártó Péter korábban bedobta, hogy a vallásuk miatt világszerte meggyilkoltak négyötöde keresztény. Olyan statisztikát, amely alátámasztaná állítását, nem sikerült találnunk. Az üldöztetésnek ráadásul sokféle formája létezik. A nemzetközileg elfogadott definíció szerint „minden olyasmi üldözésnek számít, ami miatt az emberek félnek láthatóan megélni hitüket”.
Senki ne sajnálja azt a pénzt, ami nem bürokráciára vagy kamurendezvényekre megy, hanem valóban háborútól és nélkülözéstől sújtott, földönfutóvá vált emberek helyzetén javít. Minden erre elköltött forint jó célt szolgál. A magyar kormánytól csupán annyit kérünk, hogy a keresztényvédő intézkedésekkel dicsekvő propaganda mögött időnként mutasson valamit a keresztényi szeretetből is.
2019.03.26 09:00
Frissítve: 2019.03.26 09:16