Miniszterelnöki homokozó

Sorjáznak benne a víz hozzáadásával készített sütik. Jól öltözött férfiak ücsörögnek a gödröt övező betonperemen. Minden forma láttán szorgalmasan bólogatnak, néhányan még csettintenek is. Egyöntetű elismerés illet minden terméket, hajazzon az kagylóra, csigára, kisházra, ne adj’ isten amorf anyaghalmazra. Tudják persze, hogy nem igazi cukrászdában vannak, de üléshelyük megtartása, egzisztenciájuk megóvása érdekében belemennek a játékba. Csak kevesekben merül fel, hogy eljöhet a kóstolásra felszólítás, majd az ízharmóniát dicsérő himnusz kötelező felmondásának pillanata is.

De félre a képes beszéddel, a gyáva utalgatásokkal! A magyar futballról van szó, amely megint messze kívülről tekintget az igazi szakmai megmérettetésre, az oroszországi világbajnokságra. Több mint harminc évvel ezelőtt voltunk utoljára vb-szereplők: azóta sem tudjuk feledni a szovjetek elleni hatnullás zakót. A mai bennfentesek közül sokan mondják, hogy súlyos üzemi hiba volt az akkori kijutás. Ha nem vagyunk ott, még ma is a szokásos módon áltathatnánk magunkat, hogy nem rajtunk múlt, és csak a nemzetközi ármány, valamint a turáni átok miatt rostokolunk a félszázadik helyen a FIFA-ranglistán.

Pedig milyen gigászi erőfeszítések, többszáz milliárdos invesztíciók történtek az utóbbi időben a helyzet javítása érdekében! Tucatjával létesültek-létesülnek a nézők által igencsak gyéren látogatott csili-vili stadionok, amelyek fenntartása-üzemeltetése púp a hátán mindenkinek. A működtetésükhöz, karbantartásukhoz szükséges pénzeszközök előteremtése, a bevételi lyukak befoltozása bizony a központi és az önkormányzati büdzsékre hárul majd. Ezzel ellentétben az építés az arra felkentek számára egyáltalán nem bizonyult rossz bulinak.

Hivatalosan profinak minősített labdarúgóink átlagos jövedelme meghaladja az államtitkári-miniszteri juttatásokat, meggyalázva a haszonnal, a teljesítménnyel arányos bérezés megkérdőjelezhetetlen elvét. Emlékezik még valaki arra, hogy magyar klub legutoljára hat évvel ezelőtt botladozott túl a második számú európai kupa előselejtezőjén, amikor egyébként az igazi futballisták a tengerparton a szabadságukat töltik?

A több mint tíz éves múltra visszatekintő, milliárdokba kerülő akadémiai rendszer hatékonysága a gőzgépét sem éri el. Nemhogy képtelen volt eleddig egyetlen nemzetközileg jegyzett labdarúgót kinevelni, de a hazai klubok sem vevők az akadémistákra. Inkább alkalmaznak harmad-negyed vonalbeli légiósokat. Állítólag nem véletlenül, hisz a honiak nemcsak tudásban, hanem „visszaosztó képességben” is gyengébbek. Beszédes adat lenne, ha valaki az elmúlt néhány évre visszatekintve bemutatná a hazai játékosok és a légiósok mérkőzéspercei arányszámának alakulását. Az előbbiek esetében nem elfeledkezve az akadémiai neveltek részesedéséről.

A magyar labdarúgás nem szerves fejlődését, egyre torzuló belső viszonyait az első osztály résztvevőinek összetétele is tükrözi. A mezőny több mint harmadát húszezres lélekszám alatti, tőkeerős háttér nélküli, élvonalbeli múlttal nem rendelkező települések csapatai adják. Életszerű, hogy e helyeken jövője lehet a profi labdarúgásnak? Az abszurditás csúcsán természetesen Felcsút áll a maga 1800 lakosával és stadionjával, továbbá az odairányított közpénzek milliárdjaival. Miként állhatott elő ez a helyzet? Egyetlen magyarázat található erre: a politika. A politikusok, akik rátenyereltek a labdarúgásra (is). Abban a tévhitben leledzenek, hogy a magyar megélhetési futball esztelen támogatása népszerűségük folyamatos növekedését eredményezi, emellett jót tesznek a sportágnak, és soha nem jön el az igazság pillanata.

Pedig közelg. Az UEFA egyre határozottabban küzd azért, hogy tiszta víz kerüljön a poharakba, az európai labdarúgást is szinte mindenütt behálózó korrupció, adócsalás észrevehetően csökkenjen. A friss kijevi döntés átírta a klublicensz és a pénzügyi fair play eleddig meglehetősen pongyolán definiált, könnyen megkerülhető szabályait. A kluboknak például nyilvánosságra kell hozniuk éves költségvetésüket, beleértve a játékosok fizetését és a menedzserek jutalékait. Főhet a fejük a magyar futballvezéreknek, hogy miként oldják meg „okosba” a feladványt. Meg kell találniuk a megoldást, mert tudják, hogy a valós adatok nem bírják el a nyilvánosságot.

És végül nem kerülöm meg azt a kérdést sem, ami óhatatlanul felmerül a leírtak után. Mennyiben felelősök mindezért az MLSZ vezetői? Nem mai tapasztalatom, hogy hazánkban más területeken eredményes, kiváló vezetői-menedzseri képességeket felmutató személyek e speciális miliőben csődöt mondanak, megalkusznak, nem tudnak személyes hiúságukon úrrá lenni. Mentségükre szólhat, hogy ez nem csak magyar jelenség, de nálunk mindez irdatlanul sok, másutt talán jobban hasznosuló közpénzbe kerül…

Szerző
2018.06.14 08:06

A kulcs az oroszoknál van

Szíria északnyugati Idlib tartománya – az utolsó jelentős enklávé, amely a kormányellenes erők kezén maradt – egészen mostanáig amolyan biztonsági szelepként szolgált. Miközben a többi ellenzéki terület elesett, a szíriai kormányerők adtak egy utolsó választási lehetőséget a túlélőknek: Idlibbe száműzik őket, vagy egy olyan, a kormány ellenőrzése alatt álló területen élhetnek tovább, ahol viszont börtönnel, kínzásokkal és kivégzésekkel kell szembenézniük. Nem csoda, hogy sokan Idlibet választották. Idlib 2,3 milliós lakosságának közel fele más szír területről került a tartományba. 
Most azonban maga Idlib is veszélybe került. Fennáll ugyanis a veszély, hogy az orosz és szíriai erők folytatni fogják a rájuk jellemző, válogatás nélküli és néha szándékos támadásokat a civilek és az olyan polgári infrastruktúrák ellen, mint amilyenek a kórházak. Ezek a háborús módszerek becslések szerint félmillió ember halálát okozták, és ezek okolhatók azért is, hogy Szíria békeidőbeli lakossága több mint felének el kellett hagynia otthonát. 
Az orosz-szír támadások elől menekülő civilek a múltban még átkelhettek Idlibből a szomszédos Törökországba, ahol jelenleg is körülbelül 3,5 millió szír menekült él. Azonban 2015 októberében a török biztonsági erők lezárták a határt, azóta pedig rövid úton visszafordítják a menedékkérőket, időnként még tüzet is nyitnak rájuk. Ha Törökországnak szembe kellene néznie az orosz-szír bombázások elől menekülő menedékkérők újabb rohamával, esetleg azzal próbálkozhat, hogy az általa ellenőrzött határ menti régiókba – Afrinba vagy Jarabulusba – irányítja őket, amelyek azonban aligha védettek a támadásokkal szemben. Esetleg újabb tömegeket is beengedhet Törökországba, szembesülve a belföldi nyomással, hogy rúgja fel az Európai Unióval kötött megállapodást, melynek célja az Égei-tengeren át Görögországba tartó menedékkérők beáramlásának korlátozása – miközben éppen kezdetét veszi a 2019-es európai parlamenti választásokat megelőző kampány. 
Sokkal jobb megoldás lenne az idlibi mészárlás megakadályozása. Ennek legjobb módja pedig az európai nyomásgyakorlás Oroszországra. Az orosz légierő 2015 óta a szír alakulatokkal karöltve harcol. Ez a fő ok, amiért a kormánypárti erők, amelyeknek a harctéri pozíciója gyenge volt, most valószínűleg túlsúlyba kerülnek. Ráadásul Oroszország hivatalos fegyverexportőre, a Roszoboronexport Szíria legjelentősebb fegyverbeszállítója. Orosz diplomaták akadályozták meg, hogy Szíriát a Nemzetközi Büntetőbíróság elé citálják, és annak vizsgálatát is megpróbálták megakadályozni – végül sikertelenül –, hogy kik használnak Szíriában vegyi fegyvereket. Az orosz kormányhoz hű sajtó, például az RT és a Szputnyik élen jár az orosz-szír katonai szövetség által elkövetett atrocitások tisztára mosásában. 
Az európai kormányzatoknak nyomást kellene gyakorolniuk Moszkvára, hogy használja ezt a meglévő befolyását. A Kreml igyekszik jobb viszonyt kialakítani az Európai Unióval a szankciók feloldása érdekében, és hogy javítson stagnáló gazdasága kilátásain. Az európai országoknak a számos gátló tényező ellenére – a Krím, Kelet-Ukrajna, az MH-17-es gép, a novicsok – világossá kell tenniük, hogy a polgári lakosság lemészárlása Idlibben még inkább befagyasztaná a kétoldalú kapcsolatokat.
Oroszország mutat is némi hajlandóságot ennek megakadályozására. Idlib az egyetlen a négy felállított „deeszkalációs” övezet közül, amelyeket Oroszország és Szíria még nem hódoltatott meg és foglalt el. Oroszország jóváhagyta, hogy Törökország tucatnyi „megfigyelőpontot” állítson fel Idlib körül, de amíg Törökország szerint Idlib „átléphetetlen határ”, Moszkva álláspontja ennél ellentmondásosabb. A legárulkodóbb jel azonban az, hogy a tárgyalásokhoz közel álló források szerint Oroszország csendben meglebegtette a katonai előrenyomulás leállításának lehetőségét azért cserébe, hogy a Nyugat vállalja Szíria tönkretett városainak és infrastruktúrájának újjáépítését. 
Még ha sikerülne is meggyőzni az európai kormányokat, hogy finanszírozzák a főként orosz és szíriai erők által lerombolt városok újjáépítését, a javaslat feltételei meglehetősen ellentmondásosak. A szíriai kormány elvette a menekültek kedvét a hazatéréstől – elkobozta ingatlanukat és börtönnel fenyegette őket –, az újjáépítés terén pedig a politikailag vele szimpatizáló területeket részesíti előnyben. A szíriai katonaság és titkosszolgálat ráadásul jelentős összegű humanitárius segélyt vágott zsebre és fordított a vérengzés pénzelésére, így tehát minden okunk megvan feltételezni, hogy az újjáépítési segélyt is hasonlóan eloroznák, az átláthatóság és a független ellenőrzés hiánya miatt. 
A szíriai civil lakosság életének mindenesetre nem szabadna a masszív lefizetéseken múlnia. Ennek alternatívájaként le kellene állítani Oroszország részvételét Szíria háborús bűnökkel teli stratégiájában és határozott nyomást gyakorolni a Kremlre az atrocitások megszüntetése érdekében. Ideje világossá tenni: Oroszország igyekezete az Európával való jobb kapcsolatok megteremtésére mindaddig kudarcra van ítélve, amíg Moszkva hozzájárul a brutális elnyomáshoz Szíriában. Az Idlibben élő 2,3 millió szír sorsa azon múlik, mennyire határozottan sikerül ezt az üzenetet továbbítani.
Oroszország igyekezete az Európával való jobb kapcsolatok megteremtésére kudarcra van ítélve, amíg Moszkva hozzájárul az elnyomáshoz Szíriában
2018.08.21 09:46
Frissítve: 2018.08.21 09:47

Bizonyítványosztás

A pezsgőbontásra még legalább félévet várni kell, de kellő józansággal nézve az egy esztendős időtáv látszik valószínűbbnek: a magyar jegybank által annyira óhajtott felminősítésünk ugyanis ezúttal is elmaradt. A Standard and Poor's-ra (S&P) ezúttal mégsem kiabálnak hideget-meleget a NER korifeusai, miként akkor tették, amikor hosszú időn át még a bóvli kategória különböző bugyrainak posványából próbált a magyar gazdaság kikecmeregni. A csalódás mégis általános.
Nemcsak a közbeszéd, de a hazai közgazdász szakma is a maga természetességében használja a felminősítés szót, de ilyen fogalom tulajdonképpen nem is létezik. Kényszerből született. A 2000-es évek elején még nem volt szükség rá, mert hosszú évekig a legmagasabb kategóriába soroltatott a magyar gazdaság. A  világválság viharaiból azonban szárnyaszegetten kerültünk ki, s legfeljebb abban reménykedhettünk, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek mankójára támaszkodva rövid lesz a kilábalás időszaka. Ma már tudjuk, hogy a két válságos esztendő hatásainak kiheveréséhez majdnem egy évtized szükségeltetett.
A magyar gazdaság arra büszke lehetett, hogy szinte a második világháború vége óta hazánk minden hitelét időben visszafizette, gyakran a lejáratnál is korábban, s az sem ment ritkaságszámba, hogy a felajánlott hitelkeretet ki sem merítettük. Sőt előfordult, hogy az IMF korrektségünket látva enyhített a feltételeken: a Bajnai-kormány időszakában. Akkor, amikor nem volt szükség olyan újonnan kreált buzdító fogalmakra, mint amilyen a felminősítés, elegendő volt azt a célt kitűzni, hogy magasabb adósságkategóriába kerüljünk, és lekéredzkedhessünk a túlzott deficit eljárással sújtott uniós államok szégyenpadjáról. Ami több éves küszködést követően sikerült is. 
Azóta ilyen veszély aligha fenyegette Magyarországot, ugyanis az oktatási, egészségügyi és szociális kiadásokból annyit mindig sikerült a kormánynak lefaragnia, hogy az Unió által előírt államháztartási hiánymértéket tartani tudjuk, sőt az sem ment ritkaságba, hogy még az év végi indokolatlan osztogatásokra is jusson belőle. Most azonban borotvaélen táncolunk, hiszen fél alatt sikerült az éves deficitet túlteljesítenünk. Az ok közismert: a NER attól fél, hogy az uniós pénzek 2020-2021 körül várható elapadásával a haveri kapitalizmus Eldorádója lefékeződik, ezért a költségvetés megelőlegezi a brüsszeli pénzeket. Azután a kölcsönt vagy teljes egészében visszakapjuk, vagy nem. Szerencsénkre ennek elkönyvelését az Európai Unió szabályai szerint nem kérik rajtunk számon.
S ha elismeri is a kormány (és a jegybank), hogy az S&P-nél értik a dolgukat és véleménynyilvánításuk alapos, hiszen többek közt a magyar gazdaság meghatározó személyiségeivel folytatott megbeszéléseken alapul, felfedezhetnek némi "Soros-fertőzést" is. A hitelminősítőnél a jövőben 2-2,5 százalékos fejlődést valószínűsítenek. A rossz demográfiai helyzetünk miatt, amelyet tovább ront a nettó kivándorlás, és hogy "a magyar kormány vonakodik a migráns munkaerő befogadásától." Ezért pedig nem adhattak dicsérőt.
2018.08.21 09:44