Sorjáznak benne a víz hozzáadásával készített sütik. Jól öltözött férfiak ücsörögnek a gödröt övező betonperemen. Minden forma láttán szorgalmasan bólogatnak, néhányan még csettintenek is. Egyöntetű elismerés illet minden terméket, hajazzon az kagylóra, csigára, kisházra, ne adj’ isten amorf anyaghalmazra. Tudják persze, hogy nem igazi cukrászdában vannak, de üléshelyük megtartása, egzisztenciájuk megóvása érdekében belemennek a játékba. Csak kevesekben merül fel, hogy eljöhet a kóstolásra felszólítás, majd az ízharmóniát dicsérő himnusz kötelező felmondásának pillanata is.
De félre a képes beszéddel, a gyáva utalgatásokkal! A magyar futballról van szó, amely megint messze kívülről tekintget az igazi szakmai megmérettetésre, az oroszországi világbajnokságra. Több mint harminc évvel ezelőtt voltunk utoljára vb-szereplők: azóta sem tudjuk feledni a szovjetek elleni hatnullás zakót. A mai bennfentesek közül sokan mondják, hogy súlyos üzemi hiba volt az akkori kijutás. Ha nem vagyunk ott, még ma is a szokásos módon áltathatnánk magunkat, hogy nem rajtunk múlt, és csak a nemzetközi ármány, valamint a turáni átok miatt rostokolunk a félszázadik helyen a FIFA-ranglistán.
Pedig milyen gigászi erőfeszítések, többszáz milliárdos invesztíciók történtek az utóbbi időben a helyzet javítása érdekében! Tucatjával létesültek-létesülnek a nézők által igencsak gyéren látogatott csili-vili stadionok, amelyek fenntartása-üzemeltetése púp a hátán mindenkinek. A működtetésükhöz, karbantartásukhoz szükséges pénzeszközök előteremtése, a bevételi lyukak befoltozása bizony a központi és az önkormányzati büdzsékre hárul majd. Ezzel ellentétben az építés az arra felkentek számára egyáltalán nem bizonyult rossz bulinak.
Hivatalosan profinak minősített labdarúgóink átlagos jövedelme meghaladja az államtitkári-miniszteri juttatásokat, meggyalázva a haszonnal, a teljesítménnyel arányos bérezés megkérdőjelezhetetlen elvét. Emlékezik még valaki arra, hogy magyar klub legutoljára hat évvel ezelőtt botladozott túl a második számú európai kupa előselejtezőjén, amikor egyébként az igazi futballisták a tengerparton a szabadságukat töltik?
A több mint tíz éves múltra visszatekintő, milliárdokba kerülő akadémiai rendszer hatékonysága a gőzgépét sem éri el. Nemhogy képtelen volt eleddig egyetlen nemzetközileg jegyzett labdarúgót kinevelni, de a hazai klubok sem vevők az akadémistákra. Inkább alkalmaznak harmad-negyed vonalbeli légiósokat. Állítólag nem véletlenül, hisz a honiak nemcsak tudásban, hanem „visszaosztó képességben” is gyengébbek. Beszédes adat lenne, ha valaki az elmúlt néhány évre visszatekintve bemutatná a hazai játékosok és a légiósok mérkőzéspercei arányszámának alakulását. Az előbbiek esetében nem elfeledkezve az akadémiai neveltek részesedéséről.
A magyar labdarúgás nem szerves fejlődését, egyre torzuló belső viszonyait az első osztály résztvevőinek összetétele is tükrözi. A mezőny több mint harmadát húszezres lélekszám alatti, tőkeerős háttér nélküli, élvonalbeli múlttal nem rendelkező települések csapatai adják. Életszerű, hogy e helyeken jövője lehet a profi labdarúgásnak? Az abszurditás csúcsán természetesen Felcsút áll a maga 1800 lakosával és stadionjával, továbbá az odairányított közpénzek milliárdjaival. Miként állhatott elő ez a helyzet? Egyetlen magyarázat található erre: a politika. A politikusok, akik rátenyereltek a labdarúgásra (is). Abban a tévhitben leledzenek, hogy a magyar megélhetési futball esztelen támogatása népszerűségük folyamatos növekedését eredményezi, emellett jót tesznek a sportágnak, és soha nem jön el az igazság pillanata.
Pedig közelg. Az UEFA egyre határozottabban küzd azért, hogy tiszta víz kerüljön a poharakba, az európai labdarúgást is szinte mindenütt behálózó korrupció, adócsalás észrevehetően csökkenjen. A friss kijevi döntés átírta a klublicensz és a pénzügyi fair play eleddig meglehetősen pongyolán definiált, könnyen megkerülhető szabályait. A kluboknak például nyilvánosságra kell hozniuk éves költségvetésüket, beleértve a játékosok fizetését és a menedzserek jutalékait. Főhet a fejük a magyar futballvezéreknek, hogy miként oldják meg „okosba” a feladványt. Meg kell találniuk a megoldást, mert tudják, hogy a valós adatok nem bírják el a nyilvánosságot.
És végül nem kerülöm meg azt a kérdést sem, ami óhatatlanul felmerül a leírtak után. Mennyiben felelősök mindezért az MLSZ vezetői? Nem mai tapasztalatom, hogy hazánkban más területeken eredményes, kiváló vezetői-menedzseri képességeket felmutató személyek e speciális miliőben csődöt mondanak, megalkusznak, nem tudnak személyes hiúságukon úrrá lenni. Mentségükre szólhat, hogy ez nem csak magyar jelenség, de nálunk mindez irdatlanul sok, másutt talán jobban hasznosuló közpénzbe kerül…
