Miniszterelnöki homokozó

Sorjáznak benne a víz hozzáadásával készített sütik. Jól öltözött férfiak ücsörögnek a gödröt övező betonperemen. Minden forma láttán szorgalmasan bólogatnak, néhányan még csettintenek is. Egyöntetű elismerés illet minden terméket, hajazzon az kagylóra, csigára, kisházra, ne adj’ isten amorf anyaghalmazra. Tudják persze, hogy nem igazi cukrászdában vannak, de üléshelyük megtartása, egzisztenciájuk megóvása érdekében belemennek a játékba. Csak kevesekben merül fel, hogy eljöhet a kóstolásra felszólítás, majd az ízharmóniát dicsérő himnusz kötelező felmondásának pillanata is.

De félre a képes beszéddel, a gyáva utalgatásokkal! A magyar futballról van szó, amely megint messze kívülről tekintget az igazi szakmai megmérettetésre, az oroszországi világbajnokságra. Több mint harminc évvel ezelőtt voltunk utoljára vb-szereplők: azóta sem tudjuk feledni a szovjetek elleni hatnullás zakót. A mai bennfentesek közül sokan mondják, hogy súlyos üzemi hiba volt az akkori kijutás. Ha nem vagyunk ott, még ma is a szokásos módon áltathatnánk magunkat, hogy nem rajtunk múlt, és csak a nemzetközi ármány, valamint a turáni átok miatt rostokolunk a félszázadik helyen a FIFA-ranglistán.

Pedig milyen gigászi erőfeszítések, többszáz milliárdos invesztíciók történtek az utóbbi időben a helyzet javítása érdekében! Tucatjával létesültek-létesülnek a nézők által igencsak gyéren látogatott csili-vili stadionok, amelyek fenntartása-üzemeltetése púp a hátán mindenkinek. A működtetésükhöz, karbantartásukhoz szükséges pénzeszközök előteremtése, a bevételi lyukak befoltozása bizony a központi és az önkormányzati büdzsékre hárul majd. Ezzel ellentétben az építés az arra felkentek számára egyáltalán nem bizonyult rossz bulinak.

Hivatalosan profinak minősített labdarúgóink átlagos jövedelme meghaladja az államtitkári-miniszteri juttatásokat, meggyalázva a haszonnal, a teljesítménnyel arányos bérezés megkérdőjelezhetetlen elvét. Emlékezik még valaki arra, hogy magyar klub legutoljára hat évvel ezelőtt botladozott túl a második számú európai kupa előselejtezőjén, amikor egyébként az igazi futballisták a tengerparton a szabadságukat töltik?

A több mint tíz éves múltra visszatekintő, milliárdokba kerülő akadémiai rendszer hatékonysága a gőzgépét sem éri el. Nemhogy képtelen volt eleddig egyetlen nemzetközileg jegyzett labdarúgót kinevelni, de a hazai klubok sem vevők az akadémistákra. Inkább alkalmaznak harmad-negyed vonalbeli légiósokat. Állítólag nem véletlenül, hisz a honiak nemcsak tudásban, hanem „visszaosztó képességben” is gyengébbek. Beszédes adat lenne, ha valaki az elmúlt néhány évre visszatekintve bemutatná a hazai játékosok és a légiósok mérkőzéspercei arányszámának alakulását. Az előbbiek esetében nem elfeledkezve az akadémiai neveltek részesedéséről.

A magyar labdarúgás nem szerves fejlődését, egyre torzuló belső viszonyait az első osztály résztvevőinek összetétele is tükrözi. A mezőny több mint harmadát húszezres lélekszám alatti, tőkeerős háttér nélküli, élvonalbeli múlttal nem rendelkező települések csapatai adják. Életszerű, hogy e helyeken jövője lehet a profi labdarúgásnak? Az abszurditás csúcsán természetesen Felcsút áll a maga 1800 lakosával és stadionjával, továbbá az odairányított közpénzek milliárdjaival. Miként állhatott elő ez a helyzet? Egyetlen magyarázat található erre: a politika. A politikusok, akik rátenyereltek a labdarúgásra (is). Abban a tévhitben leledzenek, hogy a magyar megélhetési futball esztelen támogatása népszerűségük folyamatos növekedését eredményezi, emellett jót tesznek a sportágnak, és soha nem jön el az igazság pillanata.

Pedig közelg. Az UEFA egyre határozottabban küzd azért, hogy tiszta víz kerüljön a poharakba, az európai labdarúgást is szinte mindenütt behálózó korrupció, adócsalás észrevehetően csökkenjen. A friss kijevi döntés átírta a klublicensz és a pénzügyi fair play eleddig meglehetősen pongyolán definiált, könnyen megkerülhető szabályait. A kluboknak például nyilvánosságra kell hozniuk éves költségvetésüket, beleértve a játékosok fizetését és a menedzserek jutalékait. Főhet a fejük a magyar futballvezéreknek, hogy miként oldják meg „okosba” a feladványt. Meg kell találniuk a megoldást, mert tudják, hogy a valós adatok nem bírják el a nyilvánosságot.

És végül nem kerülöm meg azt a kérdést sem, ami óhatatlanul felmerül a leírtak után. Mennyiben felelősök mindezért az MLSZ vezetői? Nem mai tapasztalatom, hogy hazánkban más területeken eredményes, kiváló vezetői-menedzseri képességeket felmutató személyek e speciális miliőben csődöt mondanak, megalkusznak, nem tudnak személyes hiúságukon úrrá lenni. Mentségükre szólhat, hogy ez nem csak magyar jelenség, de nálunk mindez irdatlanul sok, másutt talán jobban hasznosuló közpénzbe kerül…

Szerző
2018.06.14 08:06

Kockajáték

A dél-karolinai kisváros, Charleston gettójában nyáresténként tereferélnek az asszonyok a Harcsa utcában, a férfiak kockajátékot űznek. A szerencsejátékosok hiszik, egy nagy dobással mindent megnyerhetnek, de akadnak olyanok is, akiknek álca a játék, inkább Sporting Life-ot, a kábítószerdílert várják. George Gershwin 1935-ös operája, a Porgy és Bess eredetileg ezzel az eleven képpel indul, és aztán egy olyan történetet mesél el slágerekben, hogy mű a XX. század egyik legjobb operájaként a Carmen magasságába emelkedik.
Gershwin darabja 1970-ben érkezett Budapestre, játszották az Erkelben és a Szegedi Szabadtéri Játékokon is, mindenütt nagy sikerrel. Majd 1983-ban a darab bemutatását ahhoz a kitételhez kötötték a szövegíró, Ira Gershwin végakarata szerint, hogy a szerepeket afroamerikaiak énekeljék. Az elvárás nem előzmény nélküli: George Gershwin sem rajongott az ötletért, hogy az egyik első hangosfilm, Az éneklő bolond sztárja, Al Jolson, aki feketére festett arccal játszott afroamerikait az 1920-as évek végén, bekerülhessen a darabba.
A Porgy és Bess tavaly négy előadás erejéig újra az Erkelben volt látható. A bemutató több szempontból is nagy dobásnak bizonyult, és nem hiányzott a fekete arcfesték Almási-Tóth András rendezéséből. A sikert beárnyékolta, hogy a magyar intézmény kitétel nélküli szerződést kötött az amerikai jogkezelővel, így mindenütt jeleznie kellett: az előadás ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel. 
A tervek szerint két hét múlva újra bemutatnák itt a darabot, ám egyelőre játszási engedély nincs. Hasonló helyzet nyilván nem példa nélküli, ám egy kiemelt nemzeti intézmény szempontjából ez hazárdjátéknak tűnik. Főként, hogy az Operaház főigazgatója a vitatható „all black cast” szabályt rasszistának titulálta, nem érezvén a szavak súlyát.
2019.03.23 09:22
Frissítve: 2019.03.23 16:11

A felfüggesztés hete

Azt állította Gulyás Gergely miniszter (az Európai Néppárt ülése előtti nyilatkozatában az MTI-nek), hogy a Fidesz csak akkor tud a Néppártban maradni, ha nem csupán a párt kizárására, hanem a felfüggesztésére sem kerül sor.
Ezzel szemben a tény az, hogy a Fidesz tagságát felfüggesztették, mégis maradt. A Néppárt honlapján ez a cím olvasható: Fidesz membership suspended after EPP Political Assembly (Felfüggesztették a Fidesz tagságát az Európai Néppárt Politikai Gyűlése után). A többi süket duma süketeknek és vakoknak.
Azt állította Orbán Viktor (Brüsszelben, az Európai Néppárt döntése után), hogy "a magunk részéről… egyoldalúan mi felfüggesztjük jogaink gyakorlását.”
Ezzel szemben a tény az, hogy ilyen nincs és nem is volt. Ha lett volna, akkor a Fidesz egyoldalúan fogja magát, és egyoldalúan kivonul a Néppárt gyűléséről, mondván, hogy felfüggesztettem a tagságomat, viszontlátásra. Ehelyett megegyezett a felfüggesztésben és a vele járó szankciókban a néppárti elnökséggel, majd hozzájárult ahhoz, hogy a tagok ezt megszavazzák. Az eredmény: 190-3. Egyoldalúnak egyébként tényleg egyoldalú.
Azt állította Varga Judit, uniós kapcsolatokért felelős államtitkár (a kormánypárti Mandiner hírportálnak, arra válaszolva, miért is jön majd a néppárti bölcsek tanácsa Budapestre), hogy „évek óta dobálóznak kritikusaink azzal, hogy Magyarországon milyen problémák vannak az európai értékekkel, a bíróságok függetlenségével, az Alkotmánybírósággal, de senki sem jött el hozzánk, hogy valóban meggyőződhessen arról, mi is a helyzet pontosan.”
Ezzel szemben a tény az, hogy például a Velencei Bizottság szakértői rendszeresen jártak ide, és legutóbb például a közigazgatási bíróságok felállításával kapcsolatban adtak ki bíráló állásfoglalást. Az Európai Parlament pedig (több itteni helyzetfelmérés után) többször is határozatban ítélte el – legutóbb a néppárti képviselők többségének a szavazatával – a magyar kormányt a jogállami normák megsértése miatt. Szóval a Néppártnak már a könyökén jön ki Orbán. De még mindig nem megy ki.
Azt állította Orbán Viktor (brüsszeli sajtóértekezletén), hogy „jogállamiság tekintetében se Belgium, se Svédország, se Finnország, se Németország egy fikarcnyival sincs jobb helyzetben, mint Magyarország.”
Ezzel szemben a tény az, hogy egyik nevezett országban sincs a teljes hatalom néhány régi haver kezében, nincs gyakorlatilag leválthatatlan legfőbb ügyész, nem függ a bírósági kinevezések, előmenetelek rendje egyetlen kinevezett baráttól, nem került az Alkotmánybíróság teljes kormányzati fennhatóság alá, nincs totális kormányuralom az állami média fölött, és nem szerezte meg a kormány a magántulajdonban lévő média nagy részét is, nem jutnak a közbeszerzési megbízások Mészárosokhoz és Garancsikhoz, vagyis a kormányfő barátaihoz, nem fejezik le a tudományos életet és az ország egyik legjobb egyetemét, nem éheztetik a menedékkérőket, és nem fenyegetik az állampolgári jogok mellett kiálló civil szervezeteket. Csak úgy, egy szuszra. De volna még két-három szuszra való is.
2019.03.23 09:21
Frissítve: 2019.03.23 09:27